Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
26
Miután történetemben ennyire haladtam, azon aggodalom kezd ébredezni bennem , vajon olvasóim nem tették -e félre könyvemet, még mielőtt eddig jutottak?
Ha a lelket s idegeket felrázó események eszembe jutnak, melyekkel a kötelességét ismerő regényíró napjainkban olvasóinak kedveskedik, s melyek a közönség művelésére azon tagadhatlan hatást gyakorlák, hogy Horác "nil admirari " -ja általánossá vált; s ha meggondolom, hogy ennyire haladva, még semmit sem mutathatok elő, miből kriminális bíráink - kiknek kiképzése, úgy látszik, az újabb regényirodalom fő feladataihoz tartozik - valamit tanulhatnának: csaknem elcsüggedek.
Egyedüli reményemet az emberi természet azon tulajdonába kell helyeznem, mely szerint a molnár, ki a forgó kerekek lármájánál elaludt, ha malma megáll, egyszerre felébred.
Talán a csend , melyben történetem tovább foly, a nagy izgalmakhoz szokott olvasóra hasonló hatást fog gyakorolni.
Hisz prózai korunkban azon villanyosság, mely zaj nélkül telegráfjaink sodronyain átszalad s az árfolyamot jelenti, több embert sújt le, mint a villám, mely dörgésével sziklákat megingat; s én nem tehetek róla, ha képzeletemből embereket teremteni nem tudok, s csak olyanokat írok le, minőket magam is, olvasóim is ismertek; ezeknek nagyrésze pedig minden rendkívüli események nélkül, szép csendesen válik szerencsétlenné.
De folytassuk történetünket.
Régi ismerőseink közül, kikkel Emsben újra találkozánk, az utolsó hetek alatt egy sem változott annyira, mint Vámosy.
Ő, kit eddig senki másképp, mint vígan, nem látott, most lehajtott fővel jár körül.
Eddig határtalanul könnyelműnek tartatott.
Ellenségei nem hozhattak fel ellene más hibát , barátai alig mondhattak védelmére más mentséget; s ha az előbbiek száma csekély, az utóbbiaké nagy vala, azt éppen ezen tulajdonának köszönheté .
Azok közé tartozott ő, kik fölött a szigorú erkölcsbíró pálcát törhet, de kiknek még ez is többnyire megbocsát, mert ha nem ragaszkodnak is semmihez , legalább nem állnak senkinek útjában, s lepkeként az életnek csak virágait keresve, a kört, melyben mozognak, jelenlétök által szebbítik; s ha nem hagynak is nyomot magok után a világon, legalább tisztán tartják lábaikat sarától.
Senki Vilmost mélyebb érzelemre eddig képesnek nem gondolá, s maga Irma, midőn Margit iránt ébredő szerelmét észrevevé, benne eleinte csak azon múlékony felhevülések egyikét látá, melyek mintegy öccse természetéhez tartoztak.
Később azonban meggyőződött, hogy csalatkozott.
Éppen mert öccse Margitot csak ritkán említé, mert szenvedélyéről még vele sem szólt: éppen ez nyugtalanítá Irmát.
Sejteni kezdé, hogy az érzés, mely Vilmos szívét eltölti, ez egyszer komolyabb, s ismerve szenvedélyességét, remegett a következésektől.
De bármily nagy volt is a befolyás, melyet fölötte közönségesen gyakorolt, s bár mindent elkövetett, hogy gondolatainak más irányt adjon: törekvései ez ízben haszontalanok voltak.
Vilmos nyugodtan végighallgatá őt, nem mondott ellent okoskodásainak, sőt elismeré, hogy szerelme által csak szerencsétlenné válhatik.
- De - tevé hozzá szomorúan - nem tudod -e, kedves nővérem, hogy ahol a szív határoz - s egyesek, mint népek életében a pillanatok, melyektől jövőjük függ, csaknem mind ilyenek -, ott azáltal, hogy az észt valaminek céltalanságáról vagy veszélyességéről meggyőzéd, keveset nyersz?
Ha a hajót vész ragadta meg , ugyan mi hasznát veszed mágnestűdnek, mely arra int, hogy biztos ösvényedet elhagyád?
- A vész, mely által magunkat elragadtatva képzeljük, néha nem oly nagy, mint aminőnek látszik, és sok ember csak azáltal válik szerencsétlenné, mert a helyzetet, mely őt azzá teszi, eleinte szépnek, költőinek tartva, önmaga ápolja gyötrelmeit, melyek később egész életét elkeserítik.
Ne rontsd meg jövődet szándékosan.
Egyike vagy azoknak, kiket az ég arra teremtett, hogy boldogok legyenek, mert elég szívet adott, hogy az emberi lét magasabb örömeit élvezni, s elég könnyelműséget, hogy csalódásait feledni tudjad.
Ne rázd fejedet.
Ismerlek, s ismerem Margitot is; nem olyan ő, kinek szeretete boldoggá tehetne.
- S ki boldog a világon?
- Te azzá lehetsz.
Ragadd ki magadat természet elleni helyzetedből.
Vegyülj az emberek közé.
Keresd fel az élvezetet; durcásabb ugyan a fájdalomnál , mely első hívásra eljő s velünk marad, de ha utánajársz, végre megtér régi társához.
Nem szenvedtem -e én is, többet, mint te, s nem győztem -e le fájdalmamat?
- Külsőleg igen; de boldog vagy -e ezáltal?
Ki arcát pirosra festve, mindenki által egészségesnek tartatik, jobban érzi -e magát?
Vagy azt hiszed, nem vevém -e észre a felgerjedést, a belső kínt, melyet pajzán jókedvvel akarsz eltakarni, valahányszor Káldoryval beszélsz?
- Valószínűleg többet vevél észre, mint mennyit érezek - mondá Irma, mosolyra kényszerítve magát -, s biztossá tehetlek, ha emberek között vígan látsz, ez azért történik, mert többnyire az vagyok.
Megengedem, eleinte e jókedv csak szerep volt; de a szerep, melyet egész lélekkel eljátszunk, megteszi hatását nemcsak a nézőre, hanem magunkra is, mert legalább néhány órára kiragad magunkból.
- Nem fogok vitatkozni veled, meglehet, igazad van; de nincs erőm, hogy tanácsodat kövessem, s ha lenne, ha Margit képét, mint a lapot, melyre oly valami íratott, mi által gyötörve érezzük magunkat, szívemből kitéphetném; s ha csak tőlem függne, hogy minden ismét úgy legyen, mint elébb volt: egy világért sem akarnék visszatérni azon időre, mikor Margitot nem ismerém.
Én fájdalmimat nem cserélném fel a szegény örömökért, melyeket akkor élveztem .
Nem is panaszkodom én sorsom ellen, s nem remélve semmit, mégis talán elégedett lennék: csak őt láthatnám boldognak.
- De ő nem az; Káldory nem érti, nem boldogítja őt.
Margit szenved, s ez fáj nekem.
Ha eszembe jut , hogy előbb találkozva, talán engem szeretett volna; hogy Káldory nélkül mindketten boldogok lehetnénk: szívemet kimondhatatlan kín tölti el, s gyűlölet a szívtelen ember ellen, kit az ég csak azért teremtett, hogy szerencsétlenné tegyen.
Vilmos felvevé kalapját, búcsú nélkül távozott.
Irma könnytelt szemekkel nézett utána.
- Igazad van; mintha az ég őt átkunkra teremtette volna, hogy közeledése által szerencsétlenekké tegyen - szólt végre magában, míg ablaka mellett , fejét kezére támasztva, mély gondolatokba merült.
- Nélküle boldog lennék , emelt fővel járnék körül az emberek között, nyugodtan tekinthetnék vissza múltamra, ő fosztott meg mindentől, ő rontá meg múltamat s a jövőt.
S miért ?
Ha legalább szeretné Margitot!
De nem szereti, nem szereti őt csak úgy sem , mint engem szeretett.
S mégis...
Minél tovább gondolkozott, annál inkább elkeseredett s - ki magyarázza meg az emberi szívet? - inkább Margit, mint Káldory ellen.
Irma átlátá ezen érzések igazságtalanságát, Káldory oka minden szenvedéseinek, ő az, ki ellen bosszút esküdött - s mégis nem tudta , miért, de mióta őt ismét látta, mióta vele csaknem naponkint találkozott , nem gyűlölheté őt úgy, mint akarta volna.
Gondolataiból Káldory ébreszté fel, ki őt az utcáról ablakánál látva , megszólítá, s engedelmet kérve, feljött.
Irma bármennyire fel volt is elébb gerjedve, erőt vett magán, s midőn Káldory a szobába lépett, mosolyogva fogadá.
- Észrevevé felgerjedését.
- Az első vész, mely házi egünk körén átvonul, bármi rövid legyen, legalább arra int , hogy a derült tavasz után tikkasztóbb napok közelítenek; s Káldory még mindig nem tudott szabadulni rosszkedvétől.
- Miért nem jött ön tegnap Dausenauba? - kérdé Irma.
- Nem bírhattam reá Margitot.
- S miért?
- Tudom -e én?
Ideges volt.
Talán neheztel, vagy más valami jutott eszébe.
Hol mi, férfiak, hosszú gondolkozás után valamire a legkisebb ürügyet sem találjuk, ott asszony száz fontosnál fontosabb okot hozhat fel.
Ez bájló nemének legnagyobb kiváltsága.
- Ön ismét rossz hangulatban van az asszonyok iránt, s mégis úgy látszik , nincs senkinek kevesebb oka reá.
Margit oly szeretetreméltó!
- Ki mondja, hogy nem az? - szólt Káldory rosszkedvűen.
- Ismerem minden tökélyeit, s meg vagyok győződve, hogy azt, mit házi boldogságnak neveznek , senki nagyobb mértékben nálamnál nem élvezheti; csakhogy e nagy házi boldogság rengeteg apró bajokkal jár, s vannak pillanatok, midőn szerencsénket megsokalljuk.
- Szegény Margit!
- Miért szegény?
Mert nem tartom tökéletesnek, mert hibáit is ismerem?
- Azért, mert ha a férj nejének minden hibáit egyszer ismeri, ritkán emlékezik minden jó tulajdonaira.
- Azt hiszi ön, Margit nincs szintén tisztában hibáimmal?
- Valószínűleg azok felét sem ismeri, s ha ismerné is, e következések különbözők.
Míg a férfi néhány év után azért tanulmányozza a nőnek jellemét , hogy magának következetesen megmagyarázhassa, miért nem szereti őt úgy, mint elébb: addig a nő csak szerelmének igazolására keres okokat - s ha tagadhatlan hibákat vesz is észre, még ezek is, mint a napsugárral beszegett felhők az eget, csak még érdekesebb színben tüntetik fel kedvesét szemei előtt.
- Eszerint az igazságtalanok mindig mi vagyunk, s nincs eset, melyben a nő férjének oly szemrehányásokat tehetne, melyeket az meg nem érdemel.
Ez paradox.
- Nem ismerem el annak, míg be nem bizonyítja.
- S ha Margit, például, szerelemféltéssel kínozna?
- Szerelemféltéssel? - mondá Irma, s a félig enyelgő hang, melyen eddig szólt, egyszerre gúnyossá változott - hát vannak mások is, kik szerelemféltők?
- Ön tudja, hogy Margitnak nincs rá semmi oka.
- Miért nem mondja meg neki ezt? - kérdé Irma mindig keserűbben.
- Miért nem esküszik, hogy őt szereti, mindig szeretni fogja?
Hisz egykor ön jól tudott az ilyenekhez.
- S mégsem bocsátott meg, még mindig neheztel reám? - szólt rövid szünet után Káldory érzékenyen.
- Ó, Irma! ha tudná...
Káldory nem végzé be szavait, de Irma megérté azokat.
- Bocsánat - mondá kezét nyújtva.
- Nem akarok a valónál jobbnak látszani, s megvallom, midőn hallám, hogy Margitnál ugyanazon hibákat találja, melyek nálam oly megbocsáthatlanoknak látszottak, szívemet első pillanatban káröröm tölté el .
De higgye el, őszintén sajnálom önt.
- Reménylem, ezentúl józanabb lesz; egészen nyugodtnak látszott.
- Nem osztozom reményében.
A szerelemféltés nálunk, asszonyoknál, nem tartozik azon hibák közé, melyek idővel gyengülnek; s ha végre kijózanodunk , ez többnyire a szerelemféltésre s a szerelemre nézve egyszerre történik .
Nálunk az egyik csak a másiknak következménye.
De önök, férfiak, kik a szerelmet életök kincsének nevezik, s eleinte mindig többet s többet kívánnak, miért nem bocsáthatják meg az aranynak, ha néha kissé súlyosnak látszik?
- De ha a szerelemféltésnek nincs semmi alapja, ki ne vesztené el türelmét?
- De nem kell, nem szabad türelmét vesztenie.
Kerülnie kell mindent, mi Margitnak szerelemféltésre okot adhat, s ha mégis visszatérnek aggodalmai - mint valószínűleg vissza is fognak térni -, nyájas szavakkal meg kell cáfolni egyes kételyeit, bebizonyítani pontonkint, hogy csalódott, s ha az sem segít, tűrni panaszait, mindig egyiránt szeretve, egyiránt uralkodva magán, nehogy észrevegye, miként ön azt, mi nejének a legfontosabb a világon, apróságnak tartja.
- S ön hiszi, hogy erre képes volnék? - mondá Káldory oly hangon, melyből Irma észreveheté, hogy ha őt bosszantani s elkeseríteni akarta, e célját tökéletesen elérte.
- Nem tartozom azok közé, kik egész életöket bárki szeszélyeinek fel tudják áldozni.
- Nem szeszélyeinek - szerelmének!
E látszólag komolyan mondott szavakban különös gúny vala kifejezve; de mielőtt Káldory felelhetett, Margit a szobába lépve, félbeszakasztá a beszélgetést.
Rendkívül jókedvű vala, s oly szép az örömnek kifejezése által, mely a járástól kipirult arcát lelkesíté, hogy Káldory a bájló teremtményt maga előtt látva, szinte szégyenlé előbbi panaszait.
Margit délutánra sétát tervezett, melyre Irmát öccsével meghívta, s rövid beszélgetés után férjével távozott.
Irma magára hagyatva, szabad tért engedett elnyomott érzelmeinek.
A legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában.
Keble szorult, hogy csaknem sírhatott volna, s mégis kimondhatlanul boldognak érezé magát.
A remény, mely szenvedései között éveken át egyedüli vigasztalása vala, végre teljesült.
Ők szerencsétlenek!
Vagy ha nem is oly szerencsétlenek még, mint Káldory érdemli, s Irma kívánta, nincs -e az ő kezében a hatalom, hogy őket azzá tegye?
Nem hasztalan keresé fel Margitot, nem hasztalan fékezé indulatait.
Margit barátsággal, Káldory teljes bizalommal viseltetett iránta, s ez feltárva keblét, önmaga mutatta a helyet, melyen őt legmélyebben sértheti.
Ha a befolyást, melyet Margit fölött nyert, arra használja, hogy szerelemféltését nevelje, ha jól megválasztva a pillanatokat, Adorjánt neje ellen elkeseríti - s ki tehette ezt jobban, mint ő, ki e hiú s önző férfiút tökéletesen ismeré -, nem fog -e mindig nagyobbá válni a szakadás?
- Csak tőlem függ, s meg leszek bosszulva - gondolta magában, s lelkét egy pillanatig vad megelégedés tölté el - megbosszulva nem rövid kín által , minőt akkor érzene, ha tőrömet szívébe mártanám, hanem egy egész élet naponkint visszatérő gyötrelmei által, úgy, mint óhajtám, mint annyi szenvedés után követelhetem.
- Irma első felgerjedésében csak a bosszú lehetőségét látva maga előtt, minden egyébről megfeledkezett.
Nem vala áldozat vagy bűn, melyre magát e pillanatban képesnek nem érezé.
Később Margit jutott eszébe, s szíve elszorult.
- De vajon én vagyok -e oka szerencsétlenségének?
Ők nem egymáshoz valók.
Adorján sohasem szerette őt .
Elvette, mert éppen neheztelt reám, mert szerelemféltéssel kínoztam, s viszonyunkat örökre fel akarta bontani.
Rokonai kérték; talán Margit egy pillanatig tetszett is neki, s azt hivé, hogy e tapasztalatlan leány őt nem fogja gyötreni követeléseivel.
De nem szerette őt, nem szerette soha, hisz nem írta -e meg önmaga?
S nem jobb -e tehát, ha elválnak?
Adorján protestáns .
Margit büszkébb, hogysem ha egyszer meggyőződött arról, hogy férje szívét elveszté, jogaihoz ragaszkodnék.
Hisz nincsen gyermeke.
És nem térhet -e át ő is, s mi állna akkor Vilmos szerencséjének útjában?
Lehetetlen, hogy Margit őt végre ne szeresse, az ég e kettőt egymásnak teremtette.
Mi boldogok lehetnének ők és talán...
Soha Irmának az idő nem múlt el oly sebesen, mint ezen órákban; régóta nem érzé magát boldogabbnak.
A belső viszály, mely őt eddig gyötörte, megszűnt .
Világosan látta útját, s el vala határozva, hogy azt követi; s ha nemesebb természete e föltételnek ellentmondott is: a gondolat, hogy amit tesz, azt nem magáért, de Vilmosért, sőt Margitért teszi, megnyugtatá lelkiismeretét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE