élután volt.
A Teréz-körút felé mentem.
Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem.
Sűrű tömegen haladtam át.
A várost feszítették a folyton özönlő menekültek és a hazatérő katonák ezrei.
A körutakon napról-napra zsúfolódott az ember.
Szinte alig fértek már.
Áradásuk beleömlött a mellékutcákba is, zsivaj- gott, tolongott és az újságvállalatok kirakata előtt összetorlódott, mint valami óriási görcs .
Az "Az Est" üvegablakán belül fényképek lógtak.
Az egyik kép alatt írás látszott: a katonatanács tagjai.
A tömeg nem engedett közel, csak messziről , elmenőben láthattam egy pillanatig.
Dicsőségben kifüggesztett arcok, emberek képei, akiket az októberi lázadás vádja illet, akiket egyszer talán még számadásra hívnak más idők.
— Mit szól hozzá?
— kérdezte az ácsorgók között egy hang.
A hadügyminiszter sikkasztás, gyilkosság és rablás miatt elfogatta Heltáit.
— Azt, aki városparancsnok volt ?
— Azt... és most gépiegyveres vonaton lövöldözve jönnek a tengerészei, hogy kiszabadítsák.
Ebből még baj lesz.
— Egyszerre szétfutott a hír.
— Hallotta?
— Nem igaa ...
De igaz' — Riadalom támadt.
És a körúti nép ; adta tovább — í ön
nek a tengerészek!
Ott hagyták Pozsonyt is, a cseheket is ...
Zsúfolt villamosok zúgtak el mellettem, belülről szinte szétnyomta a tolongás a kocsikat, köröskörül lógtak rajtuk az emberek.
Katonák jöttek szemközt .
Egyszerre az egyik furcsán előrelódult, a saját lábában botladozott és hasra esett az utcai nép között.
Senki sem törődött vele, bajtársai is odébb mentek.
A háborús évek valaminő visszamaradt irgalmas mozdulatával odahajoltam hozzá .
Talán műlába van, talán nyavalyatoros?
Mikor a karját megfogtam, hogy talpra segítsem, ocsmány öklendés bugyborékolt ki a száján.
Visszarántottam a kezemet .
Részeg volt és a bajtársai hátraröhögtek.
Az út hullámzása megint sodort tovább, de a gondolataim közé éles tüske akadt .
Katonák, magyar katonná ^. ..
Valamikor, de hányszor is, könnybe lábadt a szemem , ha rájuk néztem.
Hálát és tiszteletet éreztem irántuk, büszke voltam rájuk .
Szerettem őket, mint az én gőgös fajomnak a bátorságát.
Mi lett belőlük .. .
Már kinn jártam az Andrássy-út táján.
A Batthyány- palota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modern , jellemtelen körúti házak között.
A rácsos kapu nyílott és a kapu- boltozás mélyében egy földszinti folyosón át néhány lépcsőfokhoz értem.
Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak.
Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, Batthyány Lajos anyja, a 48-as idők nagy vértanújának, gróf Batthyány Lajosnak egyik leánya.
Az mas bejelentett.
A tágas, földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést.
Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azaleák, világos brokátok, selyem íampaernyök , puha párnák lágyították a sötét vonala-kát.
A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját.
Magasan , nyűlánkan jött felém.
Nem találkoztam vele az októberi események óta.
Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna.
Keskeny kezének ideges mozgásában elnyomott nyugtalanság látszott.
Az események és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemesvágású magyar arcába.
Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse ..
De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat.
Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtc sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgalmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolgamódra felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisztérikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.
Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt.
Elítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.
Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?
Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába.
Egy pillanatig szinte kételkedve hallgattak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.
— Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek.
Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.
Szerezze meg nekem a szöveget, — mondotta Batthyány Gyula — adja ide , kiplakátoztatom egymás mellé a két fegyverszüneti okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.
Szép édesanyja kételkedőén tekintett reá:
De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban?
Összetépnék a plakátokat, mielőtt a falakra kerülnének.
Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.
Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságokat, — mondotta Batthyányné, — azért kérettelek.
Az asszonyokra gondoltál?
Én is foglalkoztam ezzel a gondolattal.
Többen vagyu.uk, akik ugyanazt érezzük.
Valaminő összefoglaló programmra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.
— Csináld meg azt a programmot és állj a mozgalom élére.
— Én csak közkatona akarok lenni, — feleltem, — művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.
— Pedig éppen neked kell odaállnod.
Téged követni fognak.
Én is dolgozni akarok.
Megráztam a fejemet.
— Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen járni.
— Dolgozunk mi is, — vetette közbe Batthyány Gyula.
— Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.
— A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még —mondotta Batthyány Laiosné sajátságos. szomorú mosolyával.
Hát ő is ?
— gondoltam elmenőben.
Szétszórtan hányán éreztük már ugyanazt .
Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.
Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn voltam.
A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó.
Váratlan strike ütött ki?
Szénhiány van?
Vagy pedig Keltái tengerészei miatt?
A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe.
A havazáson át egy lovas, rozoga kocsi ügetett.
Mennyiért vinne el a Hőfaragó-utcába?
Hatvan koronáért!
— kiáltotta le a bakról a kocsis.
Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az ára ...
A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban.
Furcsa csend volt köröskörül.
Hinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig el pihen; a város hallgatásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami.
Éreztem ezt.
Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam át a sikátorok torkolása előtt.
Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztosságérzet, — hová lett mindez?
A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület.
Az állvány egyetlen lökésre összedűl.
Itt már beomlott és az üres telken kószálnak a farkasok.
Hirtelen süllyed a város , feltarthatatlanul hanyatlik, visszafelé, olyan időkbe, amelyekben sohase tudta , aki este útra keit, hogyan ér haza .
A túlsó szegleten kocsi fordult ki a Körútra.
Kis biztosságérzet fogott el.
Nem sokáig örültem a kocsi látásán.
Egy kapualjából két katona szaladt feléje kiabálva.
A kocsis intett, hogy utast visz, de azért megállt.
Nyilván félt, hogy utána lőnek.
A katonák nem tárgyaltak vele.
Kinyitották a kocsi ajtaját, kilódították a bennülőt és elfoglalták a helyét.
A jármű, mintha fehér fátyolba nyargalna bele, sebesen, feketén távolodott a mély hóban.
Megint elhagyatott és csendes lett az utca.
Csupán a hó világított és mialatt az arcomat hidegen verte a zimankó, arra gondoltam, hogy mégis csak biztosabb manapság gyalogosan járni...