Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
28
Margit szenvedélyesebb vala, s eddig szerencsésebb viszonyokban élt, semhogy érzeményeit eltitkolni tudná.
Nyílt, csaknem a túlságig, minővé akkor válunk, ha olyanoknak körében töltöttük életünket, kik kívánataink teljesítésében keresék boldogságukat: Margit minden hibák között egyet sem gyűlölt, egyet sem vetett meg annyira, mint a tettetést - s az, hogy férje iránt közönyösséget színleljen, hogy érzéseket mutasson, melyekről szíve mit sem tud, előtte még néhány hónap előtt lehetetlennek látszott volna.
Most is becsületes lelke első pillanatban fellázadt Irma tanácsa ellen - s mégis midőn az előbbi fejezetben elmondott beszélgetés után Vámosyval találkozott , nyájasabb vala iránta, mint máskor, s midőn férjével a társaságból visszatért, elmondá neki, hogy régóta nem mulatott jobban; s a beszélgetést még az este többször hozta vissza Vámosyra - nem mintha Irma tanácsát követni akarná: hisz el volt határozva, hogy magát saját szemei előtt ennyire megalázni sohasem fogja - de csak azt akarta tudni, vajon ha ezt egyszer megkísértené, ennek Adorjánra mily hatása lenne.
Ha férje a legkisebb nyugtalanságot árulja el, azonnal felhagy tettetésével ; de Adorján úgy viselé magát, mintha semmit észre nem venne, s Margitnak még egyszer meg kellene kísértenie játékát; s ez vala oka, hogy másnap még több érdeket mutatott Vámosy iránt - s miután férje mindig nyugodtnak s közönyösnek látszott, amazt napról napra inkább kitünteté.
Adorjánt nem verheti -e fel semmi nyugalmából, vajon nincs -e mód, hogy ő is szerelemféltővé váljék?
Ez vala a gondolat, mely Margitot nyugodni nem hagyá, mely rögeszmeként most egész lelkén hatalmat vett.
De a szegény Margit túlozta szerepét, s férje jobban ismeré őt, semhogy szándékát észre ne vette volna.
A szórakozás, mellyel Margit Vámosyra hallgatott, a tettetett élénkség, mellyel a beszélgetést éppen akkor folytatá, ha észrevette, hogy férje szemei rajta függnek, nem kerülheték ki Adorján figyelmét; s míg mások suttogva arról beszéltek, hogy Margit kizárólag Vámosyval foglalkozik, ő maga jól ismeré az érzéseket, melyek szegény nejének szívét gyötörték.
Adorján büszkébb s hiúbb volt, semhogy Margit ezen magaviselete által sértve ne érezné magát.
A gondolat, hogy a nő, ki nevét viseli, kétes világban állhat az emberek előtt, hogy házi viszonyai közbeszélgetés tárgyává válnak , elkeseríté őt.
Bosszankodott Margitra, s néha alig tűrhetve ezen állapotot , szólni akart.
- De az öröm, mely Margit arcán sugárzott, mihelyt férje akár enyelegve, akár komolyan oly valamit mondott, miből az látszott, hogy Vámosy iránti viszonyának fontosságot tulajdonít, elnémítá őt.
Hisz nem büntetheti meg Margitot semmi által inkább, mint ha folytonosan közönyösséget színlel ; nem félté őt Vámosytól, s minek szóljon, miután előre látá, hogy a beszélgetés csak a múltkorihoz hasonló jelenethez vezetne.
- Irmának igaza van - mondá Káldory magában -, ideje, hogy Margitot a költői régiókból, hol képzete jár, a prózaibb élet körébe vonjam.
Szeretem őt, kész vagyok mindenre, mit nő férjétől józanon kívánhat; de ha azt várja, hogy minden tizennégy nap szenvedélyes vallomásokat tegyek, csalódik.
Szégyenleném magamat önmagam előtt.
A házastársak közötti viszony naponkint örömtelenebbé vált.
Mindenik panaszra érezé jogosítva magát, s magába fojtva panaszait, inkább elkeseredett a másik iránt.
Margit teljesen meg vala győződve, hogy férjének szeretetét nem bírja többé; Adorján neje szenvedélyességét látva, s szeszélyei miatt neheztelve, mindinkább elfeledé azon tulajdonokat, melyek neki egykor oly szeretetreméltóknak látszottak.
Amaz szerencsétlennek érezé magát, s elkeseredett sorsa ellen; emez néha kétkedni kezde, nem csalódott -e, midőn egész létét Margittal összekötötte.
Kiket a sors feloldhatlan lánccal összekötött, azonnal megérzik a nyűgöt, mihelyt egymástól távoznak.
Vámosy ezen idő alatt mondhatlanul boldognak érezé magát.
Ismerősei őt könnyelműnek tartották, s ő maga, ki Irmán kívül eddig senkihez való szeretettel nem ragaszkodott, magát mélyebb érzésre képtelennek gondolá, de mióta Margithoz közeledett, egész valója megváltozott.
Eddig csak időtöltést vagy örömöket keresett asszonyoknál.
Margit vala az első, kit életében szeretett, kihez őt nem hiúság, nem érzékei, hanem lelkének belső ösztöne mintegy ellenállhatlan szükséggel köté; s ki írhatná le az üdvöt, mellyel szívét a meggyőződés eltölté, hogy érzelmei viszonoztatnak.
Vámosy nem tartozott azok közé, kik ellenállhatatlanságuk tudatából mint kétségbevehetlen tényből kiindulva, minden nyájasabb szót, minden mosolygást szerelemnek magyaráznak.
Remény nélkül közelített Margithoz, s midőn ez iránta több érdeket mutatott, ebben eleinte csak pillanatnyi szeszélyt , később csak azon bizalomnak jelét látá, mellyel a grófné Irma testvére s honfitársa iránt viseltetik.
Éppen mert Margit szeretete által határtalanul boldognak érezte volna magát, nem akart, nem mert bízni szerencséjében.
De miután Margit őt napról napra mindinkább kitünteté, s a hajlam, melyet irányában mutatott, mindenkinek feltűnt, kételkedhetett -e még tovább?
Margit szomorú vala, beszélgetés között szórakozottnak látszott, s Vámosy észrevevé, hogy ha vele maga van, szótalanabb, s a beszélgetést mindig a legközönyösebb tárgyakra vezeti vissza - de vajon éppen e szórakozás, e szótlanság nem bizonyítja -e legjobban érzéseit?
Margit, ki őt társaságban felkeresi, miért kerüli az alkalmat, miért nyugtalan, ha egyedül van vele ?
Nem mutatja -e mindez, hogy e nő irányában nem közönyös?
Vámosy mindinkább meggyőződött Margit szerelméről, s Irma elkövetett mindent, hogy őt reményeiben megerősítse.
Tudta, hogy csalódik, de Margit bizodalmas közlései, melyek őt erről meggyőzék, egyszersmind azt láttaták vele, hogy a házastársak közötti szakadás nagyobbá válik, s Irma hitte, hogy Vilmos boldogsága, ha távolabbnak látszik is, annál biztosabb.
Soha Vámosy eddig nem szólt még szerelméről; minek is? mint a nap, bár fellegek takarják, világossággal, mint a virág, bár bokrok között rejlik , illata által is érezteti jelenlétét: így a szerelemnek nincs szavakra szüksége, hogy nyilatkozzék; s Margit úgyis ismeré érzéseit; de, hogy Vámosy reményekre jogosítva, hogy ő is szeretve gondolhatná magát, ez Margitnak nem is jutott eszébe.
Miként gyaníthatná, hogy amit ő lehetetlennek tud, azt a másik egész boldogsága sarkkövének tekinti, melyre mint biztos alapra , reményeinek fellegvárát építi.
- Margit őszintén sajnálta Vilmost, s bár könnyelműségében bízva, azzal vigasztalá magát, hogy a benyomás, melyet reá tett, mély nem leend: mégis keserű szemrehányásokkal illette önmagát, hogy benne oly érzelmeket gerjesztett, melyeket viszonozni nem akar, s melyek által ez ifjú csak szerencsétlennek érezheti magát.
Ez vala az ok, melyért az utolsó időben megváltoztatá magaviseletét irányában - s az alkalmakat , midőn vele magában szólhatott, még inkább kerülte.
Az időpont, melyre Káldory elutazását határozá, közelgett, csak még néhány napig kelle maradniok; Adorján több ismerőseivel a lövöldében mulatott .
Margit Irmával, ki őt mindjárt ebéd után felkereste, otthon maradt.
Asztala mellett hímezett; Irma az ablakon kinézve, az egyes átmenőkön gyakorlá elmésségét.
Régóta nem volt jobb kedvben, s ámbár Margit elébb a szokottnál még szomorúbbnak érezé magát, barátnéjának élcei felderíték őt is.
- Itt jő öcsém - mondá Irma, félbeszakítva vidám fecsegését -, bizonyosan engem keres; ha megengeded, felhívom!
Margit e kérést nem tagadhatván meg, Irma intett, s pár perc múlva Vámosy lépett a szobába.
Egy ideig közönyös dolgokról szóltak, a tegnapi sétáról, a búcsúebédről , melyet az orosz hercegné holnapra tervez.
Végre Irma fölkelt, s azt állítva , hogy miután a porosz titkos tanácsosnét az utcán látja, használni fogja az alkalmat, s nála látogatást tesz, kalapját vevé.
- Csak néhány percig várj reám - kéré öccsét -, mindjárt itt leszek.
Ma délután nem menthetlek fel , szükségem van reád.
- S ezzel távozva, Vilmos Margittal maga maradt.
Mindketten el voltak fogulva.
Különböző tárgyakról szóltak, de a beszélgetés lankadt volt, végre egészen elhallgattak.
Margit rendkívüli buzgósággal folytatá hímzését.
Vilmos látszólag felgerjedve követé mozdulatait.
Régóta keresé az alkalmat, hogy Margittal magánosan szólhasson.
Neki annyi mondanivalója van - de midőn a nőre nézett, ki munkájára hajolva, oly szorgalmasan dolgozik, mintha e hímzés bevégzésénél egyéb semmi sem érdekelné, nem érzett erőt magában.
- Mi rendkívül szép e nap - mondá végre Margit, hogy e kínos hallgatást félbeszakassza -, mintha e vidék, hogy annál tartósabb emléket vigyünk magunkkal, mielőtt távozunk, legszebb világításában akarná mutatni magát, s mintha e kis kert, melyet ápoltam, háladatosságból számomra az utolsóig felnyitná bimbóit.
- Csakugyan már hétfőn elutaznak?
Azok után, miket Káldory Irmának mondott , azt reménylettük, hogy e határozat talán még megváltozik.
- Miként gondolhatta ezt?
Három éve, hogy nem láttam anyámat, s nincs a világon oly szép hely, mely visszatartóztatna, ha kedves Vérthalmomra mehetek.
S őszintén megvallva, bármi kedves e vidék, s bármily érdekes emberekkel ismerkedtem is meg: az életmód, melyet itt folytatunk, nem elégít ki.
Szerényebb vagyok kívánataimban, mintsem azt óhajtanám, hogy társaságom nagy hírű s nevű emberekből álljon, s mégis követelőbb, hogysem olyanokkal , kik, ha elmegyek, legfellebb nevemről emlékeznek meg, jól érezhetném magamat.
- Vajon fölteheti -e, hogy azok, kiket a szerencse, ha csak rövid időre is, a grófné körébe vezetett, erről megfeledkezhetnek?
- Ön fölötte kedvezőleg ítél társaságunkról, s rólam is - válaszolt Margit jókedvűen.
- Miután magamat másoknál könnyelműebbnek nem tartom, s azon három év alatt, melyet külföldön tölték, száz emberrel találkoztam, szóltam , táncoltam, kiknek még nevére sem emlékszem, nem vagyok igazságtalan senki iránt, ha ezt emsi barátainkról is felteszem.
Sajnálom, ha illúzióit rontom - tevé hozzá mosolyogva -, ön, mint én s mindazok, kik e heteket együtt töltöttük, ha egyszer elváltunk, nem sok nyomot hagyunk magunk után.
- Általán véve igaza lehet; sőt némely köröknek talán fő érdemök, hogy, ha belőlök kiléptünk, elfelejtjük s általuk elfelejtetünk.
De nincsenek -e kivételek? s e tömeg között, melytől időtöltésnél nem kívántunk egyebet , nincsenek -e egyesek, kiktől elválva mást várunk?
Margit válasz helyett munkáját vevé kezébe, s új szorgalommal dolgozott.
- Önmaga sem hiszi, nem hiheti ezt - mondá Vilmos mindig növekedő érzéssel.
- S miért ne hinném? - kérdé Margit, ki a beszédnek ezen fordulatát észrevéve, nyugtalanabbnak érzé magát.
- Nincs nő, ki ha érzelmeket gerjeszt, azt észre ne venné; csak ön lenne kivétel?
Margit lehajtva fejét, tovább dolgozott, csak kezének gyönge remegése árulta el belső fölgerjedését.
- Margit! ön tudja, hogy szeretem - szólt rövid hallgatás után Vilmos -, forrón, határtalanul, mint csak önt szerethetni; hogy jövőmnek boldogsága , hogy életem függ öntől.
- Mi jut eszébe! - mondá Margit, kezét, melyet Vilmos szenvedélyében megragadott, haraggal visszavonva.
Arcát láng borította el.
- Ó, ne nehezteljen reám! ne vonja vissza haragban kezét!
Oly nagy bűn -e az , hogy az érzést, mely szívemet eltölti, többé nem hallgathatom el; hogy hosszú küzdés után végre arról szólok, mi ön előtt titok úgysem lehet.
E bizonytalanságot nem tűrhetem tovább; bármilyen legyen az, tudni akarom jövőmet.
- Mi jogosítja fel önt, hogy velem így szóljon? - kérdé Margit mindig növekedő indulattal.
- A szerelem, melyet érzek; azon meggyőződés, hogy életem e perctől függ ; azon öntudat, hogy boldogságáért mindenemet feláldoznám.
Ó, ne legyen kegyetlen irántam; egy szó által határtalanul boldoggá tehet.
- Boldogtalan!
- Ne nevezzen így.
Mi volnék, mi voltam ezen érzemény nélkül !?
Szerencsétlenné válhatok, s mégis áldani fogom a pillanatot, mely ön körébe vezetett; minden, mi jó bennem s nemes, e kútfőből ered.
- Hagyjon el - mondá Margit remegő hangon.
- Nem addig, míg sorsomat nem ismerem; míg ön ajkairól nem hallom a szót , melytől jövőm függ.
Ó, Margit! ne űzzön el magától; hisz e világon nincs senki, ki úgy szeretné, mint én, ki oly boldoggá tehetné.
Miként éljek, ha a reménytől, mely eddig fenntartott, megfosztatom?
- Ön remélt? - kérdé Margit ijedten.
- Ne tartson hiúnak vagy elbízottnak.
Jól tudom, hogy szerelmét nem érdemlem ; s ha szívemet önhöz merészlém emelni, s ha önt először látva, érzem, hogy e pillanat egész életemről határozott, remény nélkül tekintek a jövőbe: hiszen ön közelíthetlen távolban állt tőlem, s oly boldognak gondolám.
De midőn önnel itt találkozám, s Irma által szabadabban közelíthetek; midőn meggyőződtem, hogy Káldory a boldogságra, melyet a végzet neki adott , érdemetlen; hogy ön szerencsétlen...
- Ki mondta önnek ezt?
Én szerencsés vagyok, nagyon szerencsés, szeretem férjemet és...
- Vajon ő viszonozza -e ezen érzelmet, képes -e csak felfogni, megérteni azt ?
Ő, a hideg, az érzéketlen férfiú, ki...
- Nem fogom tűrni, hogy jelenlétemben valaki férjem ellen szóljon - szakítá félbe Margit indulattal.
- Ki mondana valamit gróf Káldory ellen? - folytatá Vilmos keserűen - jelleménél a kristály nem tisztább, de nem is hidegebb.
Káldory bátor , nemes, nagylelkű, megengedem; nincs férfias tulajdon, melyben másokat felül nem múlna; de nincs szíve; s ha őt magát kérdi, jótállok, nem fogja sértésnek venni ezen állításomat.
Káldory a nagyvilágban az első helyet foglalja el; nem ismerek senkit, ki, bármily pályára lép, biztosabb sikert remélhetne; minden nő, ki világi állás, ki külső fény, ki az emberek hódolata után vágyódik, általa boldognak érezhetné magát; de vajon mindez önt kielégítheti -e? mindezen fényes tulajdonok kipótolhatják -e az egyet, mi férjében hiányzik, s mi az ön boldogságára szükséges?
Ó, hasztalan titkolja előttem.
A vidámság, melyre magát kényszeríti, elámíthatja a világot, de engem nem.
Ön szenved, szerencsétlennek érzi magát.
- S ha igaz volna, ha a boldogságnak álmát, melyről lemondék, feledni még nem tudom; ha szívem fáj, mert egyes reményei nem teljesültek, mert átlátom , hogy teljesülésük lehetetlen...
- Ó, ne mondja ezt.
A boldogság, mely után lelke sóvárog, létezik.
Ó, Margit , ha engem szeretne!
- Önt!
- Ez őrültség!
Távozzék.
- Margit, hallgasson meg - mondá Vámosy a legmélyebb megindulás hangján.
- Szeretem önt.
A pillanattól fogva, melyben először láttam, mostanig, nem volt más gondolata, más vágya lelkemnek.
Ha szenvedtem, ha egyes pillanatokra boldognak érzem magamat, azt szerelmemnek köszönöm.
De magamba záram érzelmemet, magammal vittem volna síromba, emlék gyanánt, mely csak fájdalmunkat újítja meg, s melyet mégsem cserélnénk fel semmivel.
Nem kerestem fel, sőt ha máshol találkozunk, talán kerültem volna társaságát ; oly távol vala tőlem minden remény, hogy szerelmemet valaha viszonozza.
De miután a végzet összehozott, miután Irma által oly helyzetbe jövék, hogy társaságát nem kerülhetem ki, miután hetekig közelében élve, napokig inkább ismerni tanultam azon tulajdonokat, melyeket elébb csak sejték, miután észrevevém, hogy jelenlétem nincs terhére, miután mások fölött kitüntetett - miután bizodalmat, hajlamot mutatott irántam...
- Mindenható Isten! menjen ön, kérem, hagyjon el!
- Ó, Margit! - folytatá Vámosy, a nőnek remegő kezét megragadva.
- Ha a küzdelmeket ismerné, melyeken lelkem keresztül ment, könyörülne rajtam.
Azon pillanattól, melyben néhány nyájas szavánál szívemben az első gyönge remények támadtak, azon percig, melyben magamat szeretve gondolám, mennyi remény, gyönyör, boldogság; s mennyi kétely, mennyi kín e boldogság között .
Égig emelve egy szó, lealázva porig egy tekintet által; a gyönyör s fájdalmak terhe lesújtja lelkemet.
Nem tűrhetem többé e bizonytalanságot.
Ó , Margit, mondjon csak egy szót.
- Menjen ön, távozzék.
- Ó, Margit, szeret -e engem?
- Menjen, az Istenre kérem, menjen el - mondá Margit kétségbeesve.
- Nem szeretem önt, nem szerettem soha - soha.
- Nem szeret? - kérdé Vilmos, s arca elhalaványult.
- Élő Istenemre esküszöm, soha Adorjánon kívül nem szerettem senkit a világon.
A hangból, melyen Margit e szavakat mondá, észrevehető volt, hogy komolyan szólt; Vilmos egy ideig hallgatott.
Szívét véghetetlen keserűség tölté el.
- S miért űzte játékát velem? - mondá végre fájdalomtól elfojtott hangon.
- Ha csak távolról gyaníthattam volna, hogy a barátságot, melyet ön iránt mutattam, ekként fogja magyarázni - mondá Margit a legnagyobb zavarban.
- Természetesen, miként gyaníthatta volna ezt - szólt Vilmos keserűen -, ha társaságomat kereste, ha minden többiek fölött kitüntetett, ha jelenlétemben férje iránt a legnagyobb közönyösséget mutatá: mindez csak azért történt , hogy annál inkább meggyőzzön, miként Káldoryn kívül senkit a világon nem szeret.
Ezért vont társaságába, ezért volt oly nyájas irántam, ezért viszonzá bizodalmamat, ezért tett mindent, mi által nő férfit magához láncolhat - hisz tudnom kelle, hogy mindez csak tréfa, csak női kacérkodás - miként gyaníthatá ön, hogy a dolgot komolyan veszem, s őrültségemben azt képzelem magamnak, hogy szíve van.
- Ön nem tudja, mit szól; menjen.
- Miért fosztanám meg önt a megelégedéstől, melyet e pillanatban élvez - mondá Vilmos mindig növekedő keserűséggel.
- Nem fáradott -e hetekig, nem vett -e erőt önmagán, hogy unalmas társaságomat eltűrje?
Ó, örüljön, örüljön ! elérte célját, én véghetlenül szerencsétlen vagyok.
Vilmos lelkét vad viharként ellenkező érzések dúlták fel.
Határtalan szerelem s gyűlölet, megvetés a nő iránt, ki legszentebb érzelmeivel játékot űzött , szégyen saját gyöngesége fölött s kivált fájdalom.
Kezével eltakarva szemeit, sírt keservesen.
Ekkor lépett Irma a szobába.
Első tekintetre sejté a történteket, s midőn öccséhez közelítve, kezét vállára tevé, szelíd hangon kéré őt, hogy jöjjön vele.
Vilmos, mint álomból ébredő, elébb bámulva nézett Irmára, kinek közelítését észre nem vevé; később letörölve könnyeit, gépileg meghajtá magát Margit előtt, s szó nélkül távozott.
Margitnak érzelmeit senki sem írhatja le.
Ő, kinek egyik fő jellemvonása büszkeség vala, s ki, bármit szenvedett eddig, legalább azon egyről meg volt győződve, hogy soha lealázva nem fogja érzeni magát, nem állt -e megszégyenülve e férfi előtt, nem kénytelen -e megvallani önmagának, hogy mindent, mit Vilmos szenvedélyétől elragadva mondott, hogy a megvetést , mellyel reá talán e pillanatban gondol, megérdemelte.
Ismeré a fájdalmat , melyet szerelmünkben csalódva, érezünk; s nem játszott -e az ifjú legszentebb érzelmeivel, nem rontotta -e el talán egész életét, s áll -e hatalmában, hogy azt, mit ellene vétett, valaha jóvátegye?
Minél többet gondolkozott, annál vétkesebbnek, annál menthetlenebbnek tartá magaviseletét.
S mit tegyen ezentúl?
Maradhat -e itt, hol Vilmossal találkoznia kell?
Mit mondjon neki, ha általa megszólíttatik - s ha Vilmos vele nem szól, nem fog -e ez feltűnni mindenkinek, főképp férjének, kivel azt, ami történt, nem közölheté.
Már esteledett, midőn Margitot kínos gondolataiból férjének léptei ébreszték fel.
Adorján szokatlanul jókedvű vala, s a homályban, mely a szobában elterjedt, neje halványságát s felgerjedését észre sem vevé.
- Soha jobb napom nem volt - mondá, kalapját letéve -, valamennyit legyőztem .
Butuslov jövő szerdára nagy pisztolyversenyre hívott meg.
Ha ellenedre nincs, pár nappal tovább maradunk.
- Az istenért, Adorján, ne maradjunk tovább.
- Mi lelt? - mondá az előbbi, midőn nejének felgerjedését észrevevé - kezed jéghideg, egész testedben remegsz.
- Semmi, kedvesem; de menjünk, minél előbb, ha lehet, holnap.
- Aggasztó híreket kaptál?
- Nem kaptam levelet; de egyszerre véghetlen nyugtalanság fogott el.
Minden pillanat, melyet itt töltök, kín.
- Ideges felgerjedés.
Ne küldjek orvosért?
- Ó, ne küldj, nincs szükségem reá.
Csak, ha lehet, ne halaszd el utazásunkat.
- Nyugtasd meg magadat, kedvesem - mondá Káldory részvéttel -, holnap délben elmegyünk.
Komornád még ma éjjel elkészíti málháidat, reggel még pár látogatást teszek, s este Frankfurtban vagyunk.
Csak most feküdjél le, s űzd el gyötrő képzelmeidet.
Jótállok, anyádnak nincsen semmi baja.
Margit a készség által, mellyel Adorján kérését teljesíté, mélyen meg vala hatva.
- Mily jó, mily türelmes vagy te velem - én nem is érdemlem mindezt - mondá, s elragadva érzései által, férjének nyakába borult, s zokogott.
- Te beteg vagy, kedvesem - szólt Adorján, ki nejének állapotát látva , komolyan aggódni kezde -, engedd, hogy orvosért küldjek.
- Kérlek, ne tedd, nincs semmi bajom, csakhogy sírnom kell.
Ó, ne neheztelj reám, én oly gyönge vagyok.
Káldory, noha másképp oly keserveknél, melyeknek okát nem ismeré, könnyen elveszté türelmét, s minden érzelgésnek ellensége vala, nem láthatta nejének állapotát sajnálkozás nélkül.
Szelíden magához szorítva a bájló nőt, ki síró gyermekként keblén menedéket keresett, nyájas szavakkal vigasztalá őt, míg végre könnyei s talán még inkább a szeretet által, melyet Adorján iránta mutatott, magát nyugodtabbnak érezé, s szobájába vonult.
*
Másnap délben Káldorynak utazókocsija lakása előtt állt - s midőn Káldory nejével a házból kilépett, az egész társaságot ajtaja előtt találta.
Egyik azért jött, hogy még egyszer kezet szorítson; a másik jó utat kívánt; a harmadik sajnálkozását jelenté ki, hogy ily rögtön távoznak; valamennyien emlékökbe és barátságukba ajánlák magokat.
Csak egy hiányzott, s ez Vámosy vala.
Irma azzal menté testvérét, hogy beteg, s Margit nyugodtabbnak érezé magát, hogy e találkozástól megkíméltetett.
Végre az utasok elfáradva a kézszorításoktól, melyeken keresztülmentek, s szoros értelemben nem találva szavakat, melyekkel ennyi ragaszkodásra és baráti érzelmekre feleljenek , kocsijokba menekültek, s ez megindult.
- Tehát Vámosy úr beteg? - kérdé egy lengyel gróf, ki Káldorynak különös barátja vala, Irmától, midőn ez hazafelé indult.
- Kissé rosszul érzi magát - vala Irma rövid válasza.
- Van is miért, szegény fiú.
- Mondja inkább: szegény Káldory - szólt egy porosz báró, Káldorynénak különös tisztelője.
- Hát kegyed azt gondolja? - kérdé egy erényességéről ismeretes grófné.
- Se rögtöni elutazás...
- Igaz, Káldory tegnap még nem tudott semmit, és meghívásomat szerdára elfogadta - szólt közbe az orosz herceg.
- És Vámosy tegnap egész délután Káldorynénál volt - suttogá szelíd hangon egy szőke asszonyság, ki Margit iránt mindig különös érdeket mutatott -; s mint férjemtől hallám, Káldory maga a lövöldében volt.
- Ez mindenesetre igen különös - jegyzé meg a belső titkos tanácsos, fejét csóválva.
- Igen különös - ismétlé neje -, főképp ha mindent összevetünk.
A grófné rendkívül halavány volt.
- Csakugyan, ma vettem észre, hogy tulajdonképp nem is szép - vágott szavába a halvány báróné, ki mellette lakott, s búcsúzáskor mondá, hogy őt soha felejteni nem fogja.
- De nem mondtam -e mindig...
- Mit? - kérdé a lengyel gróf, ki e beszélgetést megkezdé.
- Már miként kérdezhet kegyed ilyeket?
- Szegény asszony, oly ifjú még.
- Mondja inkább, szegény Káldory; de végre ily dolog ezerszer történik a világon, s ki hasonló esetben postalovakért küldhet, s elutazhatik, még szerencsésnek tarthatja magát.
Vajon Káldory s neje, midőn kocsijukon Koblenz felé haladnak, s gőzösükről a Rajna bájló partjait nézik, gondolják -e, hogy emsi barátaik ígéretüket ily híven teljesítik, s így szólnak rólok?!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE