Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Odalenn a folyosón csöngött a telefon.
Mintha a tegnapi némaság után élesen , követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé.
Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról .
A csengés megszűnt, jellegtelen távol kattogás lett belőle.
Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe.
Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem.
Végre csend lett a hallgatókagylóban.
Megismertem Géza testvérem hangját.
A városból beszélt és tudakolta, hog yvan Anyánk, hogy telt el az éjtszaka ?
Odabenn egész éjjel lövöldöztek ^ fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.
Megint az elöbbeni furcsa, belső vonakodás fogott el.
Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha.
Szörnyű szerencsétlenség előérzete szorította össze a torkomat.
De hát mi történt?
Szegény Tisza István . ..
Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált.
Aierever, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem , mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne.
Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni.
Egyszerre elsüllyedt a kert.
Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.
A testvérem hangját hallottam megint.
Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott.
Megismételte: — Ő az egyetlen halottja a forradalomnak .
Katonák ölték meg.
Behatoltak a lakásába és . . . a felesége és Almássy Denise előtt egyonlőtték.
Gazemberek!
A telefonközpont szétkapcsolt.
Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon.
Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.
Szegény emberi teremtés!
Elhagyatott, magányos, árva ember!
Senki se védte meg .
Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál.
És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedéses utolsó pillanatainak a sejtése.
Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet .
Tisza István halott!
Milyen rettenetes üresség támadt ettől a három szótól .
Nincs többé!
És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, kit mindenért okolnak, aki mindenért felelős.
Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta , milyen merev és tehetetlen lehet.
A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt.
Eddig egy ember bírta, vájjon elbírja-e ezután egy egész ország népe?
Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik, amit addig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek.
Nagy örökhagyó, kicsiny örökösei. .
Én is, mások is, mindenki, aki magyar.
Szegény Tisza!
Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia.
Hű és istenfélő volt , becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.
Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcsolódni Tisza és az ország.
Olyan ellenállhatatlanul kapcsolódott a két fogalom, hogy szinte már egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani.
Megölték!
Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni.
De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban végesvégig az országon, minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.
Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat.
A lapok ívben repültek szanaszét a földön.
Nem szóltam neki, pedig talán várta , mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett.
Tegnap még nem mert volna ilyet tenni.
Mára már ide is kijutott a változás.
Müven hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció.
Annak évek kellenek ilyen útra.
Felszedtem a lapokat a földről.
A Budapesti Hirlap, a Fester Lloyd ... egynek sem volt gyászkerete.
Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon , valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk.
Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hirlap riadóval ünnepelte az úgynevezett "Nemzeti Tanácsot" és Hatvány báró Pesti Naplója mámorosán tobzódott a "forradalom " győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt.
A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben.
Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét.
A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.
A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát : mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar.
De ez a gondolatom hamar elhúzódott és újra belenyilalt a lelkembe szerencsétlenségünk tudata .
Hogyan fogom Anyámnak megmondani?
Lassan, tépelődve mentem át a halion, szobája felé.
Mikor benyitottam, olyan kérdőn nézett rám, mintha várt volna valamit.
— Nos ?
Mi történt ? ...
Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír.
Aztán magam sem tudom, hogyan , már ki is mondtam.
Megölték Tiszát!
— Röviden hangzott, mint mikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.
Sohasem fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elváltozást Anyám arcán.
Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott:
Mi lesz velünk .. .
Nem szavak voltak ezek, zokogásból lett az, amit mondott.
Szinte elakadt a lélekzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni.
Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét.
Aztán sokáig hallgattunk.
Hogyan történt ?
— kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.
Katonák ...
És odaadtam neki az egyik újságot.
Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni.
Szemem alatt futottak a sorok: — ...
"Diadalmas forradalom.
A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmaa. ..
Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé!
A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa."
— Fordítok a lapon:
"A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz.
A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak.
A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villanyoskalauzok . .."
"Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter lemondott !" .
össze-vissza hírek következtek.
Bécs: Ausztriábanis felborult a rend.
Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével .
A külügyminiszter Stürgk gyilkosának az atyja, Adler-Vikror szociáldemokrata képviselő lett.
Tovább keresgéltem.
A Nemzeti Tanácsnak egy proklamációján akadt meg a szemem: .. ." virágos és vérnélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mindazok iránt, akik az újjáteremtő munkában önzetlenül fáradoztak..."
A lap végén kezdtem kutatni.
Egy kisbetűvel szedett hír újból megállította a tekintetemet: "A vezérkar jelentése: A hadsereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamentaire útján összeköttetést létesített az olasz hadvezetőséggd...
" "Triesztet angol flotta szállta meg..."
A király elrendelte , hogy: "A flotta, a tengerészeti intézmények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fokozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bizottságoknak.. .*
Az újságoknak minden szava ököllel csapott az ember szeme közé.
Gyalázat , szégyen, megaláztatás.
És a vereségnek ebben a tébolyító zajlásában , Magyarország összeomlásának ebben a cinikus gyászjelentésében, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: "A Magyar Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút , öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város."
— Förtelem!
— Anyám félredobta az újságot: — Olvastad azt a körtáviratot , amelyben az ő nemzeti tanácsuk közli Magyarország népével, hogy Budapesten átvette a hatalmat és... "egyetlen csepp magyar vér sem folyt".
— Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István vére!
. ..Élkor akadtam rá a Pesti Hírlapban leghátul!
"A véres szabadságnak áldozatul esett grói Tisza István."
Ügy eldugták, hogy nem tudtam megtalálni -mondotta Anyám.
Fennhangon olvasni kezdtem: "A Hermina-út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgáriruhás férfi jelent meg.
Bebocsáttatást kértek.
Tisza dolgozószobájában fogadta őket.
— Mit óhajtanak? a civil válaszolt: — Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem?
Nem rejtegetek senkit sem.
— Az idegenek hamarosan eltávoztak...
Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten."
Ezután a gyilkosság részleteinek feltűnően takarékos és rideg leírása következett, melynek minden szavából kiérzett az újságíró óvakodása, nehogy valami módon részvétet és szánalmat ébresszen a boldogtalan, nagy áldozat iránt .
A tudósítás szárazon folytatódott:
"Napközben a külső Hermina-úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze.
Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott.
A há- tulsó ajtón mentek be.
A Tisza István őrizetére rendelt csendőröketbékésen lefegyverezték és benyomultak a villa halijába.
Az inas útjokat állta.
A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő.
Tisza kezében revolver volt.
A katonák szemrehányásokkal illették: — Öt éve háborúskodunk miattad...
Te vagy az oka az ország pusztulásának!
— Gazember voltál mindig!
— Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert.
— Nem teszem le , maguk is fegyverrel jöttek!
— Tegye le!
— kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga, szőke ember.
— Nem teszem!
— Álljanak félre a nők.
— Nem állunk.
— Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert.
— Na, hát mit akarnak?
— Maga az oka a háborúnak!
— Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.
— Négy év óta vagyok katona.
Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt.
Lakoljon érte!
— Nem én vagyok az oka!
— Álljanak félre a nők!
— Semmi válasz...
— Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt , most itt a leszámolás. ..
Három lövés dördült.
Tisza előre bukott a szőnyegen .
Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába.
A harmadik Almássy Denise arcát érte.
— Végem van, — mondotta Tisza — ennek így kellett lennie...
A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek.
Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják/
Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása.
Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőén megrázta a fejét: — Valami kimaradt ebből a leírásból.
Nagyon valószínűtlenül hangzik.
Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.
— Pszichológiai abszurdum, — mondottam én — ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett.
Frontkatonák nem tartottak volna politikai előadást, ha ölni akarnak.
Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyávaés megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez.
Valahogy másként lehetett ez...
— Akárhogy is volt, — sóhajtotta Anyám — rettenetes, hogy megtörténhetett ...
Szegény Tisza Ist- vánné!
Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit.
Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: "Emberi kötelességemnek tartom , hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki.
Károlyi Mihály."
Anyám arcán irtózat látszott: — Hogy nem átallotta odatolakodni!
Károlyinak ez a vakmerősége szinte csúfolódóan hangzott a holt Tisza emlékével szemben és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asz- szonnyal szemben, aki előtt nem volt titok az a gyűlölet, mellyel Károlyi Mihály évek hosszú során át a férje ellen izgatta a tömegeket.
A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből , hanem fizikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt.
A degene- rált , farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges , erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó.
A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben .
És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele.
Hozzá közelállók több nyilatkozatát ismételték meg előttem.
Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét.
Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította.
Ha -módjában áll, szívesen elküldte volna "legnagyobb politikai ellenfele" özvegyének már a házszabályrevízió parlamenr harcai idején a mostani részvéttáviratot.
Akkor, mikot a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladác gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadie hívta párbajra jóformán ugyanegy héten.
Gyűlöl a ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, iki nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek, játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres elégtétel órájában.
Ezt nem bocsátotta meg soha...
Elgondolkozva, szinte öntudatlanul forgattam az újságot.
Egy rendelet fogta meg a figyelmemet: "A Nemzeti Tanács nevében gróf Károlyi Mihály, dr. Pogány József és Magyar Lajos azt a parancsot adták ki: hogy az összes fővárosi színházak november elsején rendezzenekdíszelőadást."
Díszelőadások!
Öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város!
És Magyarország halálos ágyán vívódik és Tisza István ravatalon fekszik ...
Összefacsarodott a szívem.
Olyan égő és kínzó volt a fájdalom, hogy kétségbeesetten kívánni kezdtem* bár múlnék az idő és már tompultan, messze mögöttem lenne mindez.
Egyszerre elcsodálkoztam: ezekben a percekben meg tudtam hallani a nedves fa sistergését a kályhá- ban és azt is láttam, hogy Albach régi kis arcképe ferdén függ a fehér falon.
Megigazítottam.
Az élet élt tovább és odakinn szitált a köd.
Az ablak üvegén cseppek támadtak és leperegtek.
Pergett a köd a levegőn át, nesztelen, mérföldes könnyezéssel.
És ebben a végtelen könnyezésben némán torpant megmagas, vörös cseréptetőig alatt a mi szürke nyári házunk.
Mikor Anyám szobájából kimentem, Béla öcsémet láttam meg a hallban.
Háttal állt felém, a kertbe nyíl ) üveges ajtó előtt és egészen mozdulatlanul nézett ki a ködbe.
Kardja a felcsavart szíjakkal és a tiszti sapkája az asztalon feküdt.
A sapka rózsája még érintetlen volt.
Egy darabig csendesen figyeltem őt és lassú, mély szánalom szállt fel bennem. ö is egyike a százezreknek.
Neki még rosszabb, mint nekünk...
Mint tartalékos tiszt vonult be 1914 augusztus első napján dzsidás ezredéhez.
Azután mindig csapatnál szolgált, sokszor a gyalogságnál, míg végre, hosszú háborús évek után, súlyos betegen tért haza Jamiano alól.
A fejezet lezárult.
A Dráva-mente , Przemisíany, a lembergi csata, a téli Kárpátok, Besszarábia és a kőpokol: a Karszt.
Sok magyar halál és magyar becsület nagy útja.
Végigjárta valamennyit .
És most itt áll, mint egy aggastyán és néz ki a ködbe és kardjára felcsavarta a szíjakat.
Csak akkor vette észre, hogy a szobában vagyok, mikor nevén szólítottam.
Felém fordult.
Mozdulatánál a zubbony olyan üresen lóbálódott, mintha csontvázra lenne akasztva.
Beesett arcán, a szája mellett, mély lila árnyékok húzódtak.
Nagyon izgatottnak látszott.
Mondani akart valamit, aztán abbahagyta és másba kezdett.
— A városba indultam, de nem bírtam a gyaloglást, vissza kellett jönnöm.
— Mialatt beszélt , tisztán éreztem, hogy egyebet mond, mint amire tulajdonképpen gondol.
Fáradtan , szinte úgy, mintha a teste kissé zuhant volna, leült egy székre és az asztalra könyökölt.
— Benn, Pesten katonaszökevények a népszónokok Felmentettek és bujkáló defaitisták a vezérek és minké fácsúfolnak.
Az új kormány a gyávaságot és a becstelenséget ünnepli.
Ide jutottunk!
De hát akkor mire való volt az egész?
— Hangjából négy év minden szenvedése beszélt és beteges arcán végigfutott a könny.
Hirtelen kinyújtotta sovány kezét a sapkája után és mintha nagyon érdekelné, lehajtott fejjel a sapkarózsát kezdte nézni.
— Az enyémet nem fogják letépni.
— Egyszerre elhallgatott és felpillantott rám: — Tudod már, hogy mi történt tegnap a Her- mina-úton ?
— Tudom.
Felállt és megint visszament a kertbe nyíló ajtóhoz és egészen mozdulatlanul kinézett a ködbe.
Estefelé átjött a szomszéd majoros.
Régi hű emberünk volt és most a maga egyszerű módja szerint, szinte bizonyítani próbálta a hűségét, mintha jóvá akart volna tenni valami rosszat, ami velünk történt.
Megkérdezte, volna-e szükségünk zöldségre?
— Csak tessék szólni.
Van még valamelyes a kertünkben.
— És ez a gyámolító gondoskodás jobban átéreztette velem azt, hogy társadalmi osztályunk helyet cserélt a világban, mint az utcai nép kihívó durvasága.
Aztán másra fordította a szót.
Tiszáról beszélt és sopánkodva mesélte, hogy a városban még mindig lövöldöznek és nagy teherautókon fegyveres katonák ijesztgetik az embereket.
A ferencvárosi pályaudvart kifosztották.
A rákosi rendezőpályaudvar ég, egy ember mondta, aki onnan jött.
A lehelutcai katonai raktárakat megrohanta a csőcselék.
Petroleumos hordókat görgettek ki az utcára , beütötték az oldalukat és a szétömlő petróleumot meggyujtották... Qdakinn szólt a kapucsengő.
A majoros elment.
Testvéreim egymásután szállingóztak a kerti úton .
Aalahányszor nyílt az üveges ajtó, a külső sötétből szinte füstölt befelé a köd és az érkezők egy darabig topogtak a küszöbön, hogy leverjék cipőjükről a sarat .
Lassankint összeverődtünk mindannyian Anyánk körül, mint viharban a madarak.
A hallban tűz égett a kandallóban.
Játszott a gerendás famennyezeten és ide-oda vetette magát a tölgyfalépcsőn, mely a fal mentén szabadon kapaszkodott az emeletre.
A kósza visszfény neki-nekilódul, felszaladt néhány lépcsőfokon , megint visszajött, futkosott és kergette az időt.
Mióta a külső világosság egészen kialudt az aprón kockázott ablakok üvegén , megéiedt az ernyős lámpa fénye a kerek asztalon.
Anyám teát készített, mintha úgy lenne, mint máskor, ha fázva megérkeztünk.
Aztán megszokott helyére ült, a bársonydívány szegletébe.
Felette a falon egy finom régi metszet függött .
Gyerekkorom mesélő barátja: "Le garde de chasse".
Hogy szerettem nézni ezt a képet messze vasárnap délutánokon nagyanyám szobája falán.
Azóta elment öreg úrnője, a szoba sincs többé, lebontották még a házat is.
Csak a kép maradt meg .
Távlatában, a haragos ég alján, egy kis francia falu látszott a közelgő viharban.
Elől, az erdőszélen ott állt felemelt ököllel, nagy flintával a vállán, régi módis cilinderben, Vater- mörderesen a vén kerülő.
És meglapulva ott álltak a rajtavesztett gyerekek, akik rozsét loptak az erdőn.
Mialatt testvéreim hangját hallgattam, valami az eszembe jutott, amit eddig sohasem vettem észre.
Mennyire idejét múlta ez a kép.
Hogy elsikkadt jz értelme, mely egy másik kornak volt az igazsága.
Ma új formában hirdetik az "enyém tied övé" régi törvényeit.
A Tied: az enyém, — az övé: a mienk!
Ennyiből áll az. új népvezérek tanítása és ebből épül fel hirtelen hatalmuk.
A tömegek sok ezer év óta sohasem tanultak meg ennél könnyebben semmit és semmiért se lettek könnyebben a mestereik rabszolgái.
önkénytelenül a szemközti falra néztem.
A másik dívány felett egy másik kép : " Pesth-Ofen", a hajdani békés polgárvároskák ósdi, színes metszete.
A Dunájukon egyik városkából a másikba még hajóhídon, kirándulásba mentek át egymáshoz az emberek, szűk kis utcáikban igazi vörös- fehér- zöld zászlók alatt csináltak igazi szabadságharcot Petőfi Sándor és Kossuth...
Mennyire megváltozott minden...
A teavíz dorombolt a forralóban.
A kandallótűz fenyőszagú melege átjárta a szobát.
Az ezüst és a poharak csillogtak a fehér abroszon.
Belefészkeltem magamat a karosszékbe.
Itt még minden a régi volt és valaminő szomorú hálát éreztem az otthon iránt, amely megszűnt magától értetődő lenni, amely mint egy sziget még megmaradt.
Vájjon érzik-e ezt a többiek is ?
Körülnéztem.
Szokatlanul csendesek voltak valamennyien.
Elvétve esett egy-egy szó, úgy esett, mint a kavics a mozdulatlan tóba.
Gond ült az arcokon.
A hosszú háború alatt, annyi rettentő csapás közben , eddig sohasem láttam kétségbeesést a családomban.
Nem fogyott el a leikünkből a reménység soha.
Megingathat- lanul hittük, bármi történjék is, Magyarország megmarad.
— Elárulták!
És megint Tisza végzetéről kezdtünkbeszélni.
Elhatároztuk magunk között, hogy mindannyian elmegyünk a temetésére.
De vájjon mikor lesz?
Senki sem tudta.
Anyám már jó ideje csendesen ült a dívány szegletében, aztán halkan szólt, mintha magának beszélne:
Megölték... megölették.
Tudták, hogy mit tesznek.
Fejét vették a nemzetnek.
Egymásra néztünk.
És a tetteseknek nyomuk veszett...
Különben úgy sem érhetné őket bántódás , — a "diadalmas forradalom", minden eshetőségre, politikai amnesztiával gondoskodott a védelmükről.
— Testvérem elővette az újságot.
— Olvastátok ?
"A magyar nemzeti tanács intézkedésére az igazságügyi minisztérium táviratilag elrendeli, hogy mindazokat, akik felségsértés, királysértés , hűtlenség, lázadás, hatóság és magánosok elleni erőszak, izgatás és lázítás miatt letartóztatásban vannak, vagy büntetésüket töltik, azonnal szabadlábra helyezzék."
Ennél rettentőbben terhelő önvallomást nem adhatott volna az új kormány.
Ebben az amnesztiában megvallotta a céljait, az eszközeit és a bűneit.
És egyszerre anélkül, hogy megegyeztünk volna, mindannyiunk előtt már vádlottként állt Károlyi Mihály és nemzeti tanácsa.
Gonosztevők — mondotta a sógorom.
— Itt Pesten megelőzték a rendeletüket .
A Conti-utcai hadosztálybírósági fogházból már két napja, hogy kiszabadították a Galileista-pör hazaáruló vádlottjait.
Azt beszélik, Károlyi Mihályné maga ment el értük...
— Tegnap a toloncházból is kihozták diadalban az összes katonaszökevényeket...
És alig néhány órávalTisza István meggyilkoltatása előtt, a "nemzeti tanács" írott parancsával egy bizottság kikérte az Alkotmány-utcai fogházból a politikai foglyokat és mint a parancs mondta — "az arra érdemes letartóztatottakat" ...
Az első, aki a fogház ajtaján kirohant, Lékai-Leitner volt, az az ember, aki a múltkor merényletet kísérelt meg Tisza ellen.
Lékai-Leitner beszédet intézett az összeverődött, kíváncsi csőcselékhez és zavartalanul magyarázta, miért kell a háború bűnös felidézőjének, Tisza Istvánnak az élete ellen törni.
Pusztulnia kell! ordította és a csőcselék éljen- zett, mialatt ő, rendőri asszisztenciával , kinn az utcán gyilkosságra uszította elvtársait.
— Erről tudnia kellett Károlyi nemzeti tanácsának.
Mégse tettek semmit Tisza védelmére.
Néhány órával később zavartalanul végezhettek vele...
Egyszerre eszembe jutott az, amit Marat Barba- rouxnak mondott: "Adjatok nekem négyszáz gyilkost és megcsinálom a forradalmat"...
Szívemben egy pillanatra megállt a vér.
Micsoda embereknek került a kezükbe az ország és mindnyájunk sorsa!
A királysértés és lázadás nem bűn többé, az erőszak szabad, szabad a lázítás.
És büntetlenül lehet gyilkolni és nincs többé hová menni igazságért .
Mint egy szédülésben összekúszálódtak a gondolataim.
Ügy rémlett előttem , mintha egyszer már átéltem volna valami hasonlót.
Évekkel ezelőtt, egy fojtó , fülledt nyári éjjelen vad lódulásra ébredtem fel.
A szoba ingott, a ház is ingott, minden tántorgott, repedezett, omlott, ami különben biztos és szilárd volt.
Földrengés!...
És amibe meg akartam volna fogódzni, az engedett és kimozdult a helyéből és semmi sem állt ellent...
Menekülni!
— félőrült idegen hang kiáltotta ezt az éjtszaká-bán.
Menekülni?
— Ilyenkor nincs hova , mérföldekre és mérföldekre, mindenütt inog a föld.
Egy komor balsejtelem ijesztően kalapálta a fejemben: És ez ezentúl így marad .
Meddig?
Vájjon el iehet-e bírni az életet, mikor a föld nappal is, éjjel is inog az ember talpa alatt és beszakad és hömpölyög?
Nem tudtam emelve tartani a fejemet.
Lehorgasz- tottam...
De az emberi agy csak percekre képes a teljes reménytelenséget elviselni, aztán vagy tébolyban elborul vagy világot gyújt magának.
Valaminő halvány világosságot gyújtottam magamnak én is.
És hogy Anyám is részese legyen kis világosságomnak, fennhangon kimondtam: — Még nincs elveszve minden.
A harcterekről vissza fognak jönni a csapatok.
Azok majd rendet teremtenek.
Akik odakinn voltak, nem tűrhetik el itthon a szökött katonák és felmentettek uralmát.
— Csakhogy Károlyi agitátorai már eléjük utaztak a frontokra — mondotta sógorom .
— És viszik magukkal "Az Estet", a "Népszavát", a "Pesti Naplót" a " Magyarországot" és a "Világot"...
Közben odakinn olyan sűrű lett a köd, mintha dagadó iszap emelkedett volna fel a völgyekből.
Hozzáragadt az ablakokhoz és megfogta kívülről az üveget .
Testvéreim készülődni kezdtek.
Mialatt búcsúztunk, abban állapodtunk meg, hogy mivel a városban talán mégis nagyobb lesz a közbiztonság, mint idekinn , beköltözünk, mihelyt fuvarost kapunk.
A villa magányosan állt, elhagyott nyaralók között, rajtunk kívül csak Mária testvérem és a szakadék túlsó partján a majoros lakott még a hegyen.
Az erdők pedig tele voltak csavargóval.
— Jobb lesz űgv...
Mindenütt egyformán rossz most Magyarországon* — mondottam, mialatt kabátot vettem én is, hogy elkísérjem egy darabon testvéreimet.
Mire leértünk a hegyoldalon, lövöldözés szakadt ki a csendből.
Puskák dördöltek .
Kérdeztek, feleltek és a visszhangjuk begurult a hegyek közé.
Ijedt fehér kutya nyargalt el mellettem nyílsebesen.
Farkát szorosan behúzta maga alá és füle még futtában is kínosan a fejéhez lapult.
Az egyik elhagyott nyaraló őrzője, egy öreg sváb kertész a kertajtóban állt, pipázott és az utat kémlelte.
Himmelsakrarnent...
Megszöktek az oroszok a fogolytáborból, az emberek beszélik a boltban.
Gott weiss, was noch über uns kommt...
Rémhírek... vetettem oda elmenőben.
A lövöldözés minden pillanattal erősödött.
Mama aggódni fog, — mondotta Mária testvérem.
Nem volt többé nyugtom .
Hirtelen elbúcsúztunk a többiektől.
Az Ördög-árkon túl, ahol az út nekiszaladt a hegynek, két lövés süvített el a fejünk felett.
A bokrok közül lőhetett, a közelből, mert érzett a szaga a levegőben.
Szemközt egy emberi alak bontakozott ki a ködből.
Káromkodott magában: — Ez ugyan alacsonyan ment.
Az Isten őrizte, hogy el nem talált.
— Az idegen nagy gallért viselt és katonasapka volt a fején.
Talán altiszt lehetett.
— Kapni odalenn a villamosnál újságot?
— kérdezte tompa hangon és ujjával megérintette a sapkáját.
Nem... ma nem árulnak lapot.
Az ember visszafordult és botjára támaszkodva lassan kapaszkodott mögöttünk fölfelé a hegyen.
Nem szólt, csak sóhajtott olykor, az egyik cipője pedigfurcsán kopogott a köveken.
Gondolataimon át már jó ideje hallgattam a kopogást, mikor egyszerre felfogta m, hogy műlába van szegénynek.
— Hiába volt minden, — mondotta váratlanul és a hangja még tompábban hangzott , mint az előbb.
Nem láthattam az arcát, de valahogyan úgy éreztem, hogy ez a féllábú ember sír a sötétben.
És egyszerre az öcsémre kellett gondolnom és a többiekre, a nyomorékokra, a vakokra, a betegekre, a csonkákra, akik ma mind azt mondják, összeszoruló torokkal: hiába volt...
Mikor a kertünkbe értem, megint elfütyült egy lövés a fejem felett.
Szorosan egy fa mellé lapultam.
Vártam egy darabig.
Közben úgy tetszett, mintha a fában vert volna a szívem.
Ez is elmúlt és ismét mentem előre.
A ház kockázott, széles ablakai tévetegen világítottak a ködön át az útra és hívtak, mint tegnap és mindig, ha hazatértem.
Mire benyitottam, a hallban már ládák és kofferek álltak és Anyám csomagolt.
Lila szalagokkal összekötött dobozokat rakott a ládákba, az ő kedves, régi holmijait, melyeket annyi szeretettel őrizett meg egy hosszú életen át .
Jött-ment fáradhatatlanul.
Lehajolt, megint hozott valamit és nem panaszkodott és csodálatosan nyugodtnak látszott.
Közben kialudt a tűz a kandallóban.
A nyári ablakokon át beáramlott a nyirkos éjjeli levegő.
Az ebédlő is dermesztőén kihűlt.
Nem mertünk fűttetni.
Fogytán volt a fánk a pincében és ki tudja, ha fuvarost nem kapunk, meddig rekedünk még idekinn?
Később én is felmentem a szobámba és összeszedtem az írásaimat.
Odalennről ezalatt szüntelenül hallottam Anyám lépését.
Ezer lépés közül megismernem .
Olyan a lépése* mintha az egyik lábát könnyedén * húzná egy kissé.
Pedig ez nincs így, csak úgy tetszik, amitől a járása valaminő kedves, lejtésszerű ritmust kap.
Szeretem hallgatni, mindig a gyermekkoromra emlékeztet, mikor éjjente, rácsos kis ágyamban ijesztőt álmodtam és a lépés jött halkan a szobán át és még oda sem ért, már elmúlt, ami rossz volt a sötétben.
A földszinten egy szekrény nyílott és ez olyan volt, mint egy sóhajtás, kihúzott fiókok surlódtak.
A kerten túl ugattak a kutyák.
A hegyoldalban időnként vad lövöldözés hallatszott.
De Anyám lépései ilyenkor sem álltak meg.
Nyugodtan jártak a hallban a ládák körül és megint visszatértek a szobába.
November 2-ára virradó éjszaka .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE