Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
3
A helyzet, melyben Ormosy és családja ezen időközt tölték, borzasztó vala .
Rejtekökben meghallatszott minden szó, melyet a parasztok a szobában beszéltek; s így a veszély iránt, melyben életök forogna, ha a vad csoport által megtaláltatnának, kétség sem lehetett.
A grófné Margitot tartá karjai között, ki, mint ha a kis madárnak kalickáját kendővel takarják, a sötét padláson, víg csevegésének közepette, elszunnyadt.
A csecsemő dajkája mellén pihent.
A gyermekek álma csendes volt, és a grófné egyforma lélegzetökre ügyelve, pillanatokra minden veszélyről megfeledkezett; de a legkisebb mozdulatnál, melyet Margit tett, a gyenge nyöszörgésnél, mellyel a csecsemő dajkája karjain megmozdult, egyszerre visszatért egész félelme.
Ormosy érzéséről csak annak lehet fogalma, ki valaha életében kedveseit veszélyben látva, érzé, hogy őket saját erejével megvédeni nem bírná, s hogy amin e földön leginkább csügg, annak oltalmát a sorsra kell bíznia.
El volt keseredve.
Mennél inkább fáradozott előbb, hogy jobbágyainak szeretetét megnyerje, annál nagyobb gyűlölséget érzett magában irántok e pillanatban .
Megbánva, hogy eddig jótevőjök volt, csak bosszúról gondolkozott.
A grófnéra az, mit hallott, ellenkező hatást tett.
Ő megérté, hogy azok keblében, kiket kedveseiknek halála kétségbeejt, még e borzasztó gyanú is gyökeret verhetett.
Ó, de mekkorának kell lenni azon gyűlölségnek, mely által még ily gyanú is valószínűvé válik?
Így gondolkozott magában, és lelkét nem gyűlölség, hanem kimondhatlan fájdalom tölté el; sajnálkozás a gyűlölt és gyűlölő, az egész emberi nem fölött, melynél ivadékról ivadékra szállnak a gyűlölködések, s az egyes kevés jó mellett, mit önmaga tapasztalt, elődeinek százados és még megbosszulatlan sérelmeit hordja keblében.
Midőn Miska a padlásra jött, és jelenté, hogy a parasztok már mind elmentek , s lépéseik sem hallatszanak többé, a gróf családjával lejött a szobába.
A dajka a csecsemőt az ágyra tevé, és a kis Margit számára tejes kását állított a tűzhöz.
Kevés idő múlva a grófné is kijött, és a tűzhelyhez állt.
- Kassára kell mennem - szólt rövid szünet után -, férjem akarja, és férjemnek igazsága van.
Hallottad, mit rólunk beszélnek; számunkra és gyermekeink számára egy időre nincs biztosság Ormoslakon.
A dajkának szemei könnyekbe lábadtak.
- Csak menjenek is el nagyságtok mennél előbb - szólt megindulva -, majd eszökre térnek; de most borzasztó őket hallani is.
- Férjem azt hiszi, hogy a kis Ninácskát nem vihetjük magunkkal.
Te nem tudsz lovagolni, s ha tudnál is, mit csinálunk, ha megtámadtatnánk?
Margitot férjem veszi lovára, az csak megmenekszik, de szegény Ninácskám!
- A tisztelendő úr azt mondta, hogy Ninácska nálam marad.
Azért nagysád ne aggódjék, ha saját gyermekem volna, sem szerethetném inkább.
- Azt tudom; de látod, Kati - szólt a grófné, és hangja remegett -, Ninácska kedves, legkisebb gyermekem.
Hátha mégis baj érné?
- Mi baj érhetné nálunk? - mondá Kati biztatólag.
- Szegényembert nem bántanak, és szegényembernek gyermekét még kevésbé.
Holnap hajnalban az erdőkön keresztül elmegyek Kerékhegyre nénémhez.
Ő szegény még azt sem tudja, hogy az én gyermekem meghalt, és a kis comtesse-t leányomnak fogja tartani.
Ott nyugton maradhatunk akármeddig, s ha majd a zavargásoknak vége lesz, nagyságtok eljönnek, és Ninácskát hazaviszik.
- Életemet bízom reád!
- Én is tudom, mit érez az ember gyermekeért, főképp, ha kicsi.
Félesztendeje sincs, hogy fiamat eltemették.
Mindketten elhallgattak.
Kati erősen fújta a tüzet, hogy a grófnéval elhitesse, miként csak a füsttől könnyezik; emez mély gondolatokba merülve nézett a lángok közé.
A hallgatást a gróf szakítá félbe, ki nejét sietésre inté.
Elmúlt kilenc óra , és a Farkasvölgy még messze van.
- A tej forr - szólt a dajka.
- Nem oly jó, mint Margit comtesse otthon megszokta, egy csepp cukor sincs benne, de arra fogadok, hogy jól fog neki esni.
Csak hadd hűljön meg kissé, azután nagyságtok mindjárt útnak indulhatnak.
Ninácskát majd én magam öltöztetem át.
- Hát hoztál ruhát magaddal? - kérdé a grófné.
- Nem hoztam biz én - válaszolt a dajka -, s ha hoztam volna, annak nem nagy hasznát vehetnők.
A csipkés vánkosban a finom pólyákkal nem tartaná senki gyermekemnek.
Van más ruhám számára.
- Igen - folytatá rövid hallgatás után halkabban, talán azért, hogy Miska, ki éppen a konyhaajtóba lépett, ne hallja, talán csak mert keble annyira szorult vala, hogy hangosabban nem szólhatott - még mind ott fekszik a ládában, amint fiamnak készítettem: az ingecskék, a pólyák, a főkötőcskék.
Nem a legfinomabb vászon, csak olyan , minő szegényember gyermekének való.
De mind új - tevé hozzá sóhajtva.
- Úgy örültem, mikor mindennel készen valék - és a szegény gyermek még nem is használhatta.
- Öltöztessük fel Ninácskát együtt, mint máskor szoktuk - mondá a grófné -, ki tudja, mikor látom szegényt ismét.
És ezzel a grófné Katival a gyermekekhez ment.
Ormosy, Miskának fegyverei közül egy duplacsövű puskát és szarvaskést választva, a tornácra állt, s vadászával beszélgetett.
Minden mozdulatából meglátszott a türelmetlenség , mellyel várta, hogy neje elkészüljön.
Tekintve a körülményeket s a veszélyt, mely az egész családot környezé, ha akár azok közül, kik Ormoslakra mentek, néhányan visszatérnek, akár más csoportok jönnek a vadászlak felé, természetesnek fogjuk találni, hogy Ormosy kissé elveszté türelmét.
Még Miska is, ki egypárszor bement, hogy utánanézzen, visszatérve, rosszkedvűen mondá, hogy még nem készültek el, s majd mindjárt jönnek.
De vajon nem természetes -e az is, hogy a grófné a pillanatot, melyben gyermekétől el kell válnia, a lehetőségig elhalasztá ; nem mintha szándékosan késett volna, hanem mert mindig talált valamit, mit a gyermekét vég ízben öltöztető önmaga akart tenni, s mit könnybe lábadt szemeivel soha nem végezhetett el úgy, mint akarta volna.
És nem természetes -e, ha Kati, meghalt fiának ruhái között, ámbár nem sok volt, a kis Anna fejéhez illő fejkötőt sokáig nem tudta megtalálni, és bojt helyett mindig csombókot kötött; s hogy a két asszony akkor is, midőn a gyermek végre egészen felöltöztetve feküdt az asztalon, még sokáig állt a csecsemő előtt, sírva keservesen: Kati, mert eszébe jutott, hogy ha fia életben maradt volna, most az is ily nagy lehetne, mint a kis Anna; a grófné, mert midőn gyermekét ez idegen durvább ruhában látá, úgy rémlett előtte, mintha saját gyermekét elidegenítené magától.
Mindez igen természetes; s ki az asszonyi szívet ismeri, az a lassúságon, mellyel a grófné gyermekét öltözteté, éppoly kevéssé fog csodálkozni, mint férjének türelmetlenségén; a baj csak az, hogy az asszonyi szívet nem minden férfi ismeri, s hogy nem minden asszony fogja fel, hogy a férfi, ki bizonyos érzelmeket nem bír velök egészen megosztani, sőt ki azokat talán nem is érti, emiatt még nem érzéketlen.
A férfi természete szerint mindig tágasabb kört keres magának, s nem értheti a nőt, kit a legdicsőbb cél, ha távol fekszik, hidegen hagy, s ki apróságoknak annyi fontosságot tulajdonít; az asszony szűkebb körében kielégítve érzi magát, és nem érti a férfit, ha az oly dolgokért lelkesül, s oly céloknak áldozza fel magát, melyek tőle távolesnek.
Amaz az élet tengerén a véghetlen láthatárt, ez mélyében az egyes gyöngyöket keresi , örökké egymástól távol körökben mozogva, ha őket a szerelem nem egyesítené , s ha azon pillanatokban, midőn egymást nem érthetve eltávoznak, a szív nem vezetné őket ismét egymás karjai közé.
Anna nem bírt megválni gyermekétől, s midőn férje a szobába jött, s őt sietésre intvén, az alvó Margitot karjára vevé, és megindult, még egyszer vissza kelle térnie, mert a nő azt ígéré, hogy mindjárt jő, de mégsem hagyhatá el kisdedét.
Mintegy lekötve helyén, újra valami igazítanivalót talált a csecsemőn, vagy halkan rendeléseket adott dajkájának; mindig új és szükséges dolgok jutván eszébe, melyeket eddig még nem mondhatott el.
- Kedves Annám - szólt Ormosy végre oly hangon, melyből meglátszott, hogy türelmetlensége a legnagyobb fokra hágott -, nincs veszteni való időnk .
Minden perc, mellyel késünk, veszéllyel jár.
- Istenem, és ily pillanatban hagyjam el gyermekemet - szólt Anna, kebléhez szorítva a csecsemőt.
- Kedvesem - mondá Ormosy, és hangjában, bármint iparkodott, hogy azt szelídítse, mégis bizonyos élesség vala észrevehető -, az anyai érzésnek is vannak határai, legalább annyiban, hogy csupa szeretetből gyermekeink életét s jövőjét kockáztatnunk nem szabad.
- Alig mondta ki e szavakat, s alig vette észre a hatást, melyet nejére tettek, midőn máris megbánta.
- Életemet adnám, kedvesem, ha e kínos pillanatoktól megőrizhetnélek - tevé hozzá szelídebb hangon -, de saját és gyermekeid java kívánja, hogy menjünk.
Anna szó nélkül adta gyermekét dajkájának, és férje után indult.
Nem mondott ellent, esze talán meg volt győződve, hogy férjének igaza van, s mégis egy nem ismert fájdalom rezgé át szívét; az első keserű csepp vala ez, mely házassági viszonyába vegyült.
Ormosy sokkal inkább fel vala gerjedve e pillanatban, minthogy ezt észrevenné, és Margittal karjai között, követé a vadászt.
Neje hallgatva ment oldalán.
- Itt vagyunk az átvágásnál, mely a Farkasvölgybe vezet - szólt Miska megállva.
- Innen az utat nem téveszthetjük el - mondá a gróf.
- Menj vissza feleségedhez, és kísérd el őt holnap Kerékhegyre.
- Értem, nagyságos uram.
- Szívedre kötöm kis Annámat - mondá a grófné -, csak arra kéretem feleségedet, ha holnap korán indul útra, jó melegen öltöztesse fel.
A hajnal híves, és a kis Anna még köhög.
- Nem felejtem neki megmondani.
Ne féljen nagysád, a kis comtesse-nek nem lesz baja.
- És mondd meg feleségednek még azt is - szólt amaz, miután már megindult , még egyszer visszatérve -, hogy mihelyt lehet, Kassára jöjjön; már megmondtam neki, úgy hiszem, de mondd meg neki te is; nincs nyugtom, míg a gyermek ismét nálam nem lesz.
- Csak bízza rám, nagysád - válaszolt a vadász -, nem tart egy hétig, és ott leszünk.
Csak nagyságtokat vezérelje az Isten szerencsésen.
Ormosy, nejétől követve, sebes léptekkel távozott a völgy felé; Miska, miután egy ideig utánok nézett, megfordult, és mély gondolatokba merülve indult hazafelé.
Maga sem tudta, miért, de különösen meg volt indulva, mintha valami belső szózat mondaná neki, hogy most utoljára látta urát.
Midőn a házba lépett, feleségét a bölcső előtt találta, melyet az a padlásról, hol fiacskájának halála óta állt, lehozott, s melybe a kis Annát fekteté.
Miska a szobába lépve feleségére nézett és a bölcsőre, és csak sóhajtott.
- Nézd, mi szépen alszik - mondá neje halkan, midőn férjét meglátta -, most ő is ilyen lehetne.
Ha ránézek, néha azt gondolom, ő fekszik bölcsőjében , csakhogy most nagyobb, erősebb, mint akkor volt.
Hat hónap alatt mennyire megnőtt volna.
Még a kis fehér emlékpénzt is nyakába kötöttem, melyet ő hordott.
Tudod, mit nénéd Máriapócsról hozott.
Születésnapja is rajta áll, a tisztelendő úr maga karcolta kezével a Szűz Mária-kép alá, midőn azt keresztelés után nyakába akasztottam.
Mind azt mondták akkor, hogy a boldogságos Szűz meg fogja oltalmazni minden veszedelemtől.
A máriapócsi szent Asszony másokat megőriz bajtól és szerencsétlenségtől; de a mi gyermekünk bizony csak meghalt.
- Hadd el, Kati, nem is lesz annak többé baja a világon.
Talán jobb neki szegénynek.
Nem jó időket élünk; ki tudja, még e kis teremtésből is mi lesz , pedig apja gróf - hát még szegényember gyermekéből!
- Éppen szegényember könnyebben meghúzza magát rossz időben is.
- Az sem igaz.
Rossz idők rossz idők akárkinek.
- Csak úgy van biz a, mint mikor az erdőn szélvész megy keresztül.
Ha az ember a pusztításon végignéz , azt gondolná, hogy csak a nagy fák szenvedtek, és a vihar csak azokat döntötte le; pedig dehogy ártott csak a nagyobbaknak.
Ha a széltörésen végigmegyünk, és a kárt közelebbről nézzük, akkor vesszük észre, mennyi kisebb bokrot és csemetét tört le minden nagy fa, mikor lezuhant.
Rossz időben a szegény és gazdag ember egyiránt szenved; a különbség csak az, hogy ha a fergeteg egy nagy fát dönt ki, a zaj, mellyel lezuhan, messze hallatszik, és hogy a gyenge recsegést, mellyel a bokor széttörik, senki sem veszi észre.
A nagy urak bajáról beszélnek még sok esztendő múlva is, a szegényemberével nem gondol senki, ez az egész különbség.
- De ki lehet ez - szakítá félbe Miska elmélkedéseit -, lépteket hallok; kinézek egy keveset.
- Te dőlj addig ágyadra; jó, ha megpihensz, mert holnap jókor kell indulnod.
A nő el volt fáradva, és nem is egészen jól érzé magát, azért a tanácsot követve, csakugyan lefeküdt; Miska vállára véve puskáját, a ház elébe ment.
- Ki botorkál ily késő éjszaka az erdőben? - kiálta, midőn a fellegek közt bujdosó hold bizonytalan világánál egy alakot vett észre, mely a ház felé közelített.
- Kend az, Miska bácsi? - válaszolt egy éles, átható hang, melyről a vadász azonnal az ormoslaki harangozóra ismert.
- Hát ki más lenne? - mondá Miska bámulva, hogy az otthonos kántort, ki még saját árnyékától is félt, éjszaka házánál látja.
- Hát fusson, Miska bácsi, csak fusson, amennyire tud, és ha a méltóságos gróf itt van és a méltóságos grófné, az is fusson és a gyermekek meg Kati asszony, mind fussanak.
Én is futok.
Mindjárt itt lesznek.
Menj, fuss , Gáspár, mondta a főtisztelendő plébános úr, fuss, amint csak futhatsz, és mondd a méltóságos uraságnak, ha még ott lenne, hogy siessenek.
Miskának is mondd, hogy távozzék.
Fel vannak bőszülve ellene is.
Azt hiszik, hogy mikor a bernátfalviak nála voltak, a gróf el volt rejtve padlásán.
De hát siessen már kend, az istenért.
Mindjárt itt lesznek, és kend oly nyugodtan áll , mintha csak prédikációt hallgatna.
Miska sokkal jobban ismeré a harangozót, mint hogy a rémülésből, mely minden mozdulatán meglátszott, a veszély nagyságára következtetéseket vonna ; nyugodtan kérdé tehát, ha csakugyan a plébános úr küldötte -e őt?
- De hát ki küldött volna? - folytatá a kántor nyugtalanul - hisz én azt sem tudtam, merre menjek, hová forduljak.
- Bőgnek, ordítanak, mint az oroszlánok, csak hallásától is elborzad az ember, és nincs tőlök menekülés .
El akartam bújni házamban.
Egyszerre csak ott vannak, és azt kiabálják, hogy menjek a toronyba, és verjem félre a harangot.
Eleinte nem mozdultam, mintha már aludnám, s nem hallanék semmit.
Pedig dehogy aludtam, szívem úgy dobogott, hogy talán a szomszéd házban is meghallatszott; de végre nem lehetett maradni tőlök, dörömböltek, fenyegetődztek, mondták, hogy mindjárt agyonütnek, ha nem teszem, amit parancsolnak, én tehát elmentem a plébánoshoz, és kértem a torony kulcsát.
Akkor meg a plébános úr mondja , hogy ha később kisül, hogy a harangot félrevertem - és hogyne sülne ki , mikor Ormoslakon soha senki más, mint én, nem harangoz -, akkor, ha a lázadás el lesz nyomva, engem is felakasztanak.
Uramfia, mi szörnyű dolog , ha ily időkben éppen harangozó az ember; szerencse, hogy még a plébános úrtól tartanak.
Mikor ő kilépett közéjök, s mondta nekik, hogy a templomkulcsokat nem adja, s hogy ha az ajtót fel merészlik törni, az Úristen meg fogja őket verni gyermekeikben és unokáikban: akkor egy még lármázott, és azt mondta, hogy a pap is az urakkal tart, de a többi elment a kastélyba.
Mikor a kert hátulsó részén keresztülmentem, oly lármát hallottam, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg.
Először is a pincét törték fel.
Eddig talán már fel is gyújtották a házat.
De az istenért , siessünk.
- Ne félj, ha az urasági pincét törték fel, nem oly hamar jönnek ide.
Várj meg itt, mindjárt visszajövök.
- Magam? - kérdé a harangozó megijedten.
- Csak nem félsz kísértetektől? - szólt Miska mosolyogva.
- Ma éjszaka nem járnak körül, tudod, nem szeretik a lármát.
- Csak járnának inkább a kísértetek - sóhajtott Gáspár a tornácon álló padra ereszkedve, s homloka izzadságát törülgetve -, azt legalább megszokta az ember.
Mily idők! s hogy éppen én vagyok a harangozó!
A plébános úr könnyen beszél: katona volt, és róla minden ember tudja, hogy az egyházhoz tartozik , mely ellen a pokol kapui sem győzedelmeskedhetnek, de azt, hogy a harangozó is az egyház embere, azt ez az ostoba nép nem tudja, és végre is rajtam állja bosszúját.
Ha utolérnek, bizonyosan felakasztanak, már azért is, hogy a többi harangozóknak például szolgáljak; pedig nem én vagyok oka, csak a tisztelendő úr, miért nem adta ide a kulcsot.
Hisz én harangoztam volna akár holnap reggelig.
Hátha még megtudják, hogy a grófnak én vittem hírt.
Izmokra tépnek.
És ez csak most jut eszembe.
Mikor a plébános úr mondá, hogy a gróf után menjek, nem gondoltam semmire, mint hogy mentül előbb kijöhessek a faluból.
Mi közöm nekem a grófhoz?
Bánom is én, mi történik gyermekeivel; és most mégis engem vesznek majd kérdőre; az egész világ azt fogja majd mondani, hogy az urakkal tartok.
Ormoslakon, Bernátfalván, Kerékhegyen , Ókúton engem mindenütt agyonütnek, csakúgy, mintha egész életemen át gróf lettem volna.
És mindennek csak a tisztelendő úr az oka.
Mit bánja ő, ha veszélybe hoz is, csak a grófot és gyermekeit megmentse.
Szörnyűség, pap létére nem gondol egy batkát harangozójával.
Ennek az embernek nincsen szíve.
A harangozó a tornácon e kellemetlen gondolatokkal tépelődött, rémülten az ünnepélyes csend miatt, mely körülötte uralkodott, s még inkább remegve, ha a ház mellett álló tölgynek lombja megcsördült.
Félt, mert maga van, s még inkább megijedt, ha eszébe jutott, hogy valaki jöhetne.
A hold előtt elvonuló felhő árnyéka, mely a világított mezőn sötéten átlejt, neki ellenséges csoportnak látszott, mely halkan e vadászlakhoz közelít.
Úgy tetszett neki, hogy tisztán hallja a lépéseket, és bizonyosan elszaladt volna, ha az ellenkező oldalon, mely felé menekedni akart, két alakot nem lát, melyeket más talán letörött fatörzsöknek ismerne, de melyekhez ő most a világért nem merne közelíteni.
Azalatt Kati elkészült, s gyermekével karján, férjétől követve, kijött a házból.
- Hát a méltóságos úr? - kérdé a harangozó.
- Az rég elment.
Te magad kíséred feleségemet Kerékhegyre.
Kati tudja az utat; csak hogy útközben segítségére légy; szegénynek kis változása van ; örülök, hogy van, kit vele küldhetek.
- És kend?
- Nekem itt kell maradnom.
A harangozó, ki már azon hír által, hogy a gróf nem megy vele, kellemetlenül lepetett meg, most egészen lesújtva érzé magát.
- Kend se jön velünk? - mondá ijedten - és én csak így magam, egészen magam menjek az asszonnyal?
És ha megtámadnak?
- De nem támadnak meg - szólt Miska türelmetlenül -, gondolod, ha ettől félnék, ily embert küldenék vele?
- Kend könnyen beszél.
Jól tudja, hogy feleségét nem meri senki bántani, meg ő asszony is; de én, kire mind haragszanak, mert a harangot nem vertem félre, és most a grófnak hírt hoztam.
- Majd megmondom nekik, hogy a gróf nem is volt már itt, mikor jöttél.
- Kend csak nem fogja őket a háznál bevárni, mikor tudja, mit üzentetett a plébános úr?
- Sőt, be fogom őket várni.
Beszédem lesz velök, s ha nem sietsz, alkalmasint téged is itt találnak, mert Kati nem várhat reád.
Hogy érzed magadat most , kedvesem? - kérdé feleségéhez fordulva.
- Sokkal jobban, mióta a csöppeket bevettem.
Nincs is szükségem senkire .
Gáspár hazamehet.
- Micsoda - én hazamenjek?
Én Ormoslakra?
Hisz az épp annyi, mintha a halál torkába rohannék.
Én szívesen elmegyek Kerékhegyre, csak azt akarnám, hogy kend ura is velünk jöjjön.
Bizony baja lesz, ha itt marad.
Nagyon jó puskás ember.
Tőle fél az egész vidék.
Lássa kend, Miska bácsi, jöjjön inkább velünk.
- Az nem lehet - mondá a vadász szárazon.
- Isten áldjon meg!
Kati, holnap , ha csak lehet, Kerékhegyre megyek; ha bajod volna, üzend meg valaki által .
Te pedig menj Kerékhegyre vagy Ormoslakra, de indulj.
A harangozó még egyszer inté Miskát azon veszélyre, melynek magát kiteszi; de miután tőle még választ sem kapott, és a vadász, feleségét az erdő széléig kísérve, nyugodtan hazafelé indult, Gáspár a nő után sietett.
Végre is valamennyi út között a kerékhegyi vala az, melyen a legkevesb veszélytől kelle félnie.
- Erre fordult tehát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE