Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK FEJEZET.
A második reggeli után a következő napon, Jakab azt mondá Edithének, kiről az egész étkezés alatt nem vette le szemeit, s oly feltünő módon vizsgálta, hogy az még az angolnőnek is föltünt.
- Tegnap este a mozaik-teremről beszéltünk, s te azon óhajtásodat fejezted ki, hogy szeretnéd látni, ha kivánod, most felmehetünk, az udvarmesternek már meg van rendelve, hogy mindent nyitva tartson.
- Szivesen, viszonzá Edithe, ki örült, hogy megszabadul a vele való szemközt üléstől , bár sejtette, hogy ez az ajánlat valami szokatlant rejt magában, de nem tartott tőle , mert el volt készülve a felelettel.
Jakab az egész délelőttet atyjával töltötte s Edithe ezt tudva, meg volt győződve , hogy a herczeg közlé fiával a házasság tervét, csak azzal nem volt tisztában, mit felelhetett Jakab, ki soha sem törődött vele másként, mint a háznál növekedő gyermekkel, ki unoka nővére, testvére leánya volt.
Azonnal elhagyták a reggeliző asztalt s a második emeletre mentek.
A folyosók ott nem voltak szőnyeggel behuzva, sem fütve, sem virágokkal diszitve , mint az elsőn, kopár lakatlanság látszott, nesztelen siri csend uralkodott.
Az előszoba ajtajában egy inas várakozott reájuk nagy csomó kulcscsal kezében.
- Hol van az udvarmester? kérdé tőle Jakab.
- Az öreg herczeg hivatta magához s átadta nekem a kulcsokat.
- Adja ide, azután mehet vagy várakozzék itt a folyosón, a mig visszatérünk.
- Értem kegyelmes uram.
Jakab és Edithe beléptek a nagy tágas, téres előszobába, melynek falai régi divatu szokás szerint, fák, virágok és madarakkal voltak befestve, a freskó közönséges modorában, élénk szineinél fogva azonban figyelmet érdemelt.
Ez az előszoba: mondá Jakab társnéjának, egészen hasonló festéssel bir, az Ámbrás várában levő előcsarnokkal, hol a hires szépségü Welser Filippine lakott főherczegi férjével.
Edithe érdekkel nézett körül, a régi divatu butorokon, melyek nyers dió fából rézszögekkel voltak kiverve.
Az előszobából nagy négyszögü terembe léptek, hol a keskeny, hosszu, magas góth stylusu ablakokon komoron tekintett be a szürke ég, szomoru világításba borítva a szobát.
Ez fogadóterem volt, semmi más butorzattal nem birva, mint a falak mellett körül vonuló, fehérre festett és aranyozott fáju, vörös bársony ülésü kanapékkal.
A falakat vörös posztó boritá négyszögü részekre osztva aranyvesszökkel, a kupola fehér volt , mint a butor fája, gazdagon aranyozva s közepén óriási csillár lógott alá, ezer gyertyával három soron egymás fölött, a padló sima, tündöklő parquette, az ajtók és ablakok fái fehér, aranyos csillagokkal beverve.
Edithe csodálkozva tekintett körül.
Ha ezt a csillárt meggyujtják: mondá, megvakul az ember a fénytől.
- Még senki sem vakult meg, viszonzá nevetve Jakab, megnyitván a jobb oldali ajtót.
- De nem is gyakran gyujtatott az meg.
- Minden nagy és rendkivüli alkalomra.
E teremben fogadta Mária Terézia a dalmát nemességet, azután pedig sok évvel később volt kivilágitva, midőn szüleim lakodalmát tartották.
A lakodalom szó Edithet kissé lehütötte, s gyorsan belépett a mellékterembe, melynek láttára bámulatteljes felkiáltást hallatott.
Ez volt az ugynevezett mozaik-terem.
Ha Edithe valaha Florenczben lett volna, azt hinné a Palazzó Pitti egyik terme tárult föl előtte.
Egészen a Medici-féle korszakra emlékeztetett az, Flórencz remek mozaik készitésének müvészetével.
A padlózat virágos mozaikból állt, a falakkal hasonlóan, a négy sarokban magas klasszikus márványszobrok emelkedtek, a terem közepét a csillár alatt fehér márvány-asztal foglalta el rózsa mozaik guirlanddal, melyen a nagy kék bársony kötésű nyitott könyv feküdt, melybe a magyar királyné egykor régen, beirta nevét.
Az arany toll a márvány kalamárison, s az égszinü bársony karszék hátulján kétfejü arany sas diszitése pompázott, mit amaz emlékezetes időben a felség számára készittetett az akkor élő Metopfran herczeg, ki hasonlón Jakab nevet viselt.
A terem két ablaka között égszinü bársony karszékek környeztek egy nyolczszögü rózsafa asztalt, s itt a falak mellett boul szekrények álltak: az ablak és ajtók függönyei, a butorokhoz hasonló aranynyal beszőtt kék bársony szövetből voltak három óriási tükör fényében tükröződve vissza.
- Gyönyörü, remek, csodálatos! kiáltott fel elragadtatva Edithe, s ujra és ujra körülhordozá szemeit, azután apróra megtekintett mindent, megsimitá kezeivel a márványt, mozaikot, bársonyt boult és kezébe vette az aranytollat, s elolvasta a nagy, királyné legmagasb kézirását.
- Nem akarsz helyet foglalni ebben a nagy sasokkal diszitett karszékben? kérdé tőle Jakab.
- Nem, nem, menjünk tovább, mi van itt a szomszéd szobában.
- Az a könyvtár, viszonzá Jakab s megnyitá az ajtót unokahuga előtt, ki gyorsan belépett, a hosszu, amannál keskenyebb terembe, hol köröskörül a plafonig óriási könyvszekrények képezék a falat, a kupola berakott boiserie volt, lefüggő zöld ernyőjü lámpákkal, melyek alatt hosszu zöld posztóval bevont asztal, körülötte tizenkét szék, az asztalon régi faragásu tintatartók.
Ajtók és ablakokon zöld damaszk-függönyök.
Edithe a könyves szekrényekhez futott, melyek egymás fölött elvonuló sorokban, a legszebb, legritkább és diszes kötésü munkákat tartalmazták s Jakab megnyitván előtte az üvegajtókat, egyik-másik példányt kivette és kezébe adta bővebb megtekintés végett.
De csak hamar más vonta magára Edithe figyelmét.
A terem átelleni részét, szemben azon ajtóval, melyen beléptek, széles zöld posztó alap foglalta el, s azon egy életnagyságu arczkép függött, gyönyörü ifju leányt ábrázolva fehér ruhában, keblén pár szál vörös-rózsával.
A festés valódi remekmü, az arcz és alak kifogástalan szép volt.
- Ki ez a hölgy? kérdé Edithe, bámulva szemlélvén a képet.
- Szerencsétlen testvérem, Julia, ki azon ballépést követte el, hogy ennyi bájjal , ennyi szépséggel husz éves korában, az ő nevével!
Herbert Edgár tengerész kapitányhoz ment nőül.
Edithe, most kétszeres érdekkel szemlélte a képet.
- A szegény kis árva ikrek anyja: mondá meghatva.
Szegény, szegény boldogtalan asszony, ki oly korán itt hagyta gyermekeit, férjét, a kit oly nagyon szeretett!
Jakab meglepetve nézett reá.
Annyi melegség volt szemeiben, hangjában s oly élénk részvét tükröződött arczán e felkiáltásra, hogy a herczeg elbámult rajta.
Még soha sem látta őt ily rokonszenvesnek, bár nem helyeselte azt, a mit mondott.
- Nem érdemel ily nagy sajnálatot, mondá vállát felvonva.
Ő maga kereste mind azt, a mi bekövetkezett.
- A halált is?
- Nem éppen a halált, de az előzményeket, mik azt elősegiték.
Edithe nem felelt.
Tudta az öreg Cordulától, hogy sötét foltnak tartatik e házasság a Metopfran néven s nem akart vitatkozni nagybátyjával rajta.
- Nagyon szép, mondá halkan, nézésébe elmerülve, nagyon nemes arcza van.
- Ezt tartotta mindenki róla.
Válogathatott volna a kérőkben.
- De ha ő Berbert kapitányt szerette.
Jakab gunyosan elmosolyodott.
- Az állás és születésnek vannak kötelességei.
- A sziv megtagadása árán is?
- Mindennek árán!
Ha mienk a fény, el kell viselnünk annak árnyát is.
Edithe végig tekintett a beszélőn.
Olyan üres, sivár, kedélytelen hangon mondta az ezt a néhány szót, hogy önkénytelen összerázkodott arra a gondolatra, hogy ez embernek kezében lenne valaha az ő sorsa letéve.
- Mi van itt a kép mellett; kérdé a zöld posztóval boritott, falban lévő kis rézgombra mutatva.
- Egy rugó, mit ha megnyomnak, a mellék folyosó tárul fel előttünk, keskeny csiga lépcsőjével: mely a kastély udvarának egyik legfélreesőbb részébe vezet.
- Ez különös!
Mi czélból lett ez a kis, majdnem láthatatlan ajtó ide alkalmazva.
- Talán az épitőmester szeszélye vagy az akkori herczeg különös kivánata folytán ; bármi czélja volt is annak, de mindenesetre jobb lett volna, ha soha sem létezik.
- Miért...
Valamely kellemetlenséget okozott ez ajtó?
- Nagy kellemetlenséget!
Sőt többet annál.
Szerencsétlenséget idézett elő a családban.
- Milyen érdekes!
Nem mondhatnád el a történetet?
- Nem, viszonzá komoran Jakab.
- Hisz már régen történhetett, élét és kellemetlenségét enyhité az idő.
- Nem oly régen, mint gondolnád.
Alig nyolcz éve.
- Lehetetlen!
Nyolcz éve?
Azt hittem, századok előtt, valamely regényes történet.
- Elég regényes, viszonzá keserü bosszusággal Jakab.
- Igazán nem mondhatod el?
Jakab megrovólag függeszté szemeit a kis töredékeny, finom, de nagyon bájos alakra.
- Jegyezd meg Edithe, hogy a mire egyszer azt mondtam, hogy nem, azt többé soha ne kérdezd tőlem!
A leány szó nélkül fordult meg.
Bosszantotta őt ez a hang, s azok a komor megrovó szemek.
Bosszuságában egy perczig bánta, hogy ide jött ezzel a parancsoló tekintetü Jakabbal , kitől, a mennyire lehetett, mindig távol tartotta eddig magát.
Megfordult és rá sem nézve többé semmire, visszafelé haladt a mozaikterem ajtajához.
- Haragszol? kérdé csufolódó hangon Jakab.
- Nem szeretem az olyan hangot, nem vagyok hozzászokva, viszonzá, szép formáju kis fejét hátra vetve Edithe, mialatt tovább haladt.
- Maradj még egy kevéssé, mondá enyelgő hangon a herczeg, s kezét a leányka karjára tette.
Foglalj helyet, ezen a komoly tiszteletreméltó helyen, hol annyi szép gondolat és nagy eszme környez bennünket, beszélni kivánok veled.
Edithe észrevehetően elhalványodott.
- Velem, itt? dadogá ijedt hangon.
Menjünk le, hideg van e teremben s nagyon egyedül vagyunk.
- Csak nem félsz tőlem?
- Nem tőled, de ettől a nagy némaságtól, csendtől, mely környez.
Ott lent kellemesebb beszélgetni.
- Nem Edithe, maradj, mondá elkomolyodva Jakab huga szavaira, miket szeszélynek vett s ellenkezési vágynak vele.
Épen itt akarok veled beszélni, mert nem puszta társalgás az, a mit folytatni készülök veled, hanem mindkettőnkre igen komoly dolog.
A leány most már nem kétkedett, mit akarhat nagybátyja neki mondani, de nem mert ellenkezni vele s egyik legközelebb álló székre ült.
- Nem ér váratlanul az a mit mondani akarok, kezdé a herczeg, szemben vele helyet foglalva.
Atyám emlité azt már előtted.
- Nem emlékezem...
- Pedig csak tegnap volt, talán ugyanebben az órában, melyben most beszélünk együtt , folytatá mosolygva Jakab, látván a leány zavarát.
Ő azt a kivánságát fejezte ki előtted, hogy mi ketten összeházasodjunk, te és én!
Megmondta ez óhajtását nekem is , és megbizott, hogy tudjam meg a választ tőled.
- Azt akarod tehát most megtudni?
- Nem addig, mig egy rövid történetet el nem mondok neked életemből.
Válaszodat előre tudom mert ismerem annak az állásnak előnyeit, melyeket ajánlatom rejt magában, ha az minden mellék megjegyzés vagy fenntartás nélkül volna, de éppen azért, mert tudom , hogy mit fogsz felelni, akarlak éltem egy sötét részével megismertetni, hogy aztán tetszésed szerint válaszolhass.
Edithe bámulva nézett reá, kételkedett a szavak értelmén, azt hitte nem érti tisztán a mit Jakab mondott neki.
- Nagyon fiatal voltam, kezdé a herczeg, nem törődve társnéja bámuló szemeivel, midőn Folkstoneban egy hölgyet láttam, a ki nagyon szép, de nagyon feltünő és kaczér volt , s én az első perczben beleszerettem.
Volt valami arczában, a mi nekem ellenállhatatlan rokonszenves volt, szemének pillantásában, a mi egy egész hosszu életre lekötött, valami démoni vegyüléke a jó- és ravasznak.
Edithe mind nagyobb csodálkozással szemlélte őt, kit ily lelkesült szavak kiejtésére sohasem hitt volna képesnek.
- Utána mentem a tengerpartról lakásáig, s a fogadó portásától megtudtam, hogy nagyon előkelő nevü és állásu angol nő, férjével van ott, tehát férjes nő volt, de én akkor már halálosan szerettem...
Bemutattattam neki magamat, és sokat voltunk együtt.
Erősen, kitartással udvaroltam neki, s végre megtudtam, hogy ő viszont szeret.
- És a férj? kérdé elkomolyodva megrovó hangon Edithe.
- Ő nem tudott róla semmit, s ha nem az volnál a ki vagy, ifju tapasztalatlan leány , kivel nem lehet tartózkodás nélkül beszélni, megismertetnélek ez összeköttetés egyes bájos részletével, mi még ma is forrongásba hozza véremet.
- Az angol nő elvált férjétől, s te el fogod venni, nemde? kérdé Edithe.
- Nem!
Ő nem vált el.
Évekig szerettük egymást, hosszu évekig!
Mert tudod, ma már nem vagyok fiatal, s átkozom az órát, melyben megláttam őt, mert tönkre tette egész életem, mit neki áldoztam, azért, hogy igy végződjék a történet és összeköttetés.
- Meghalt?
- Megcsalt! kiáltá dühvel Jakab a zöld posztós asztalra csapva, mitől a régi tintatartók tánczoltak, ő pedig még egy vad szitkot küldött a levegőbe.
Edithe felugrott helyéről.
- Maradj, mondá keserüen a belső fájdalomtól Jakab.
Ne félj.
Elhagytam magamat ragadtatni, már ismét nyugodt vagyok.
Igen, megcsalt ez az asszony engem.
Vége közöttünk mindennek örökre s én nem akarva téged multamra nézve megcsalni, elmondtam szivem egész történetét, és most mint kérő állok ellőtted.
Edithe most már a haragtól lett sápadt.
Ajka reszketett, midőn gyorsan felelni akart , de hangja megtagadta a szolgálatot s hallgatott.
- Nos? mondá félvállról a herczeg, a terem remek plafondját szemlélve.
Felelj és essünk át ezen a dolgon mielőbb.
Nekem meg kell nősülnöm, mint az utolsó Metopfrannak, neked pedig végre is férjhez kell menned.
- De nem te hozzád! kiáltá kitörve Edithe.
Jakab hirtelen reá szögezé szemeit.
- Nem én hozzám? kérdé meglepetve.
- Nem Jakab.
Mielőtt történetedet hallottam volna, már el voltam határozva, hogy nem fogadom el nagypapa ajánlatát, mert ő tette azt nekem a te tudtod és megegyezésed nélkül, s én ilyen házasságot nem akarok kötni.
Jakab nem tudott bámulatában mit mondani.
Sokkal több érdekkel kezdte szemlélni ezt a kis kedves arczu leányt, kinek nagy szeme most haragos tüzben égett, mint azelőtt.
Ez a hozzáképest szegény leány, visszautasitja őt, herczegi czimével, milliomokra menő vagyonával együtt, vissza akarta utasitani, már mielőtt tudta, hogy ő évekig mást szeretett s őt csak azért veszi nőül, mert az utolsó Metopfran herczegnek házasodni kell, hogy ki ne halljon a család.
- Tehát kosarat adsz? kérdé nevetve, csufolódva tőle.
Kosarat nekem, Metopfran Jakabnak!
Ezt valóban nem hittem volna, hogy az életben történhessék.
No de annál jobb, valami uj, valami különös... mondá felállva.
Pikáns történet, a mi még Nizza vagy Párisban is feltünést keltene.
Edithe reszketve hagyta el helyét.
Félve kisérte szemével nagybátyja mozdulatait.
Oly különös hangon beszélt az, s ment elől őt hátul hagyva, rá sem nézve többé, ő pedig lassu léptekkel követte, végig a mozaik s azután a fogadási termeken, az előszobába , egyetlen ajtót sem téve be maga után, ki a folyosóba, le a lépcsőkön.
Az inas sehol sem volt látható.
Ő ment mindenütt utánna s midőn a meleg levegőjü szőnyeges folyosóra értek, az első emeleten Jakab visszafordult, megnézve, hogy ő is lejött -e , azután szó nélkül ment szobáiba.
Haragszik, gondolá Edithe, de nem bánta meg, a mit tett.
Most is ugyan azt felelné , ugyan azokkal a szavakkal, mert nem tehetne másként.
Ő itt a magányban nevelkedve fel, nem ismerte a czim, rang, vagyon értékét, jelentőségét, neki csak egy képzete , fogalma volt a boldogságról, házas életről a szerelem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE