Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK FEJEZET.
A nap többi részét a parkban és szobájában tölté.
Lucziánnak elmondá a történteket, a második emelet szépségeit, ki élénk szemrehányást tett neki, hogy őt nem hivta oda magával; Edithenek ekkor eszébe jutott, hogy az ajtók nyitva maradtak, és ha Luczián akar, még felmehetnek s gyorsan végig járhatják a szobákat.
Luczián nagy örömmel fogadta ezt az eszmét, és a parkból felfutva, a lépcsőkön senki által észre nem vétetve, a második emeletre mentek.
Az ajtók még mind nyitva voltak ugy, a hogy Edithe mondta.
Beléptek az első terembe, azután végig járták a többit.
Lassanként sötétedni kezdett .
Három óra mult, de sötét felhők boriták az eget s a keskeny góth formáju ablakokon szürke, kétes világosság ömlött be, mire a könyvtár ajtajához értek, már egészen homályos volt, s Edithe félelmes borzongást érzett.
- Ne menjünk tovább, mondá Lucziánnak.
Az emelet legszebb részét már láttad, s a könyvtár oly sötéten van butorozva, hogy teljes homály fog uralkodni benne, semmit sem láthatunk és még el is késünk az ebédhez való öltözködéstől.
De a fiu, nem hallgatott nővérére.
- Hisz csak egy lépés innét, mondá a könyvtár ajtajához közeledve.
Csak betekintek , hogy fogalmam legyen róla.
Ki tudja, mikor jöhetek ismét ide, sohasem nyitják ki ezt az emeletet a mi számunkra.
- Én is csak felét láttam az egésznek, a jobboldali részt.
Bal felé nem is mentünk, s ha Jakab meg nem haragszik, bizonynyal megmutatta volna azt is.
Majd ha ő elutazott , megkérjük az udvarmestert és végig vezet az egész lakosztályon.
- Nem, nem Edithe, én nem megyek el innét, mig a könyvtárt nem látom.
Csak ezt a kék bársony-függönyt kell félrehuzni, az ajtó nyitva van, s egyszerre beléphetünk oda.
És gyorsan belépett, de éppen oly gyorsan meg is állt.
Edithe nyomban követve őt , mindkettőjük tekintete az átelleni irányban függő képre tapadt, vagy inkább azon férfi alakra, ki a festmény előtt állt, hosszu fekete köpönyegbe burkolva, széles karimáju kalappal fején, összefont karokkal, elmerülve a kép szemléletébe.
A fekete alak közelében a földön fehér viasz tekercs gyertya égett, vékony kékes lángja a képre esett, s kétes fénynyel világitá meg annak mosolygó arczát.
Mindketten rémülten álltak meg a csodálatos látványnál...
Egy idegen férfi, itt a kastélyban.
Ezen az örökösen elzárt helyen.
Ki lehet.
Mit akarhat.
Miért nézi a képet, hol jött ide, és merre fog távozni ...?
Ezek a kérdések czikáztak át a testvérek agyán.
- Menjünk, sugá igen halkan Edithe, s visszahuzódott, Luczián lábujjhegyen követte .
Nesz nélkül leeresztették a függöny ajtót és száguldva rohantak végig a termeken ki a várószobába.
- Üssünk lármát, mondá Luczián.
- Nem: hallgassunk és várjunk.
Rabló vagy gyilkos nem lehet az, ki egy kép előtt elmerülve álmadozva áll. nem figyel semmire s egy női arcz szemléletébe felejti magát.
- De hát ki lehet?
- Nem tudom, de rosz ember semmiesetre sem.
Gyorsan az előszoba ajtajához siettek, mely a folyosóra vezetett.
Luczián a kilincsre tette kezét, de arcza halálsápadt lett s rémült kiáltás tört ki ajkán.
Az ajtó kivülről be volt zárva.
Iszonyu helyzetben voltak.
Teljesen elsötétedett és ők e néma lakatlan termekbe zárva.
Bent egy idegen ismeretlen férfi.
A kastélyban senki sem tudta hollétüket, bár merre keresnék, csak épen itt nem, hova bizonynyal felment az udvarmester vagy valamelyik inas és nyitva találván az ajtót, bezárta.
Ez természetes volt s nem kellett hozzá sok magyarázat.
Luczián gyermek volt arra, hogy nagyon bátor legyen, s ez a különös helyzet végkép megzavarta.
Tájékozatlan tekintett nővérére, ki reszketett a félelemtől s egyetlen mentő gondolata sem támadt, az ijedtség megfosztotta józanságától, azon rettegéstől , hogy itt kell tölteniök az éjszakát.
- Mit tegyünk, mit tegyünk, mondá kezeit tördelve.
Ha lármát csapunk is, ott lent nem hallják meg, de figyelmessé tesszük amaz idegent, ki idejöhet kiabálásunk és zörgetésünkre.
Ez alatt koromsötét lett.
Ismét visszamentek a nagy fogadóterembe s az ablakhoz álltak, ha leláthatnának -e a parkba.
A magas platánok mik a kastély előtti tért környezék felnyulva a második emelet ablakáig, száraz leveleik és vastag törzseik komolyságában, még borzasztóbbá tették a kilátást, az őszi komor eső, mely a világosság eltüntével ismét megeredt. félelmes kopogással verte az ablakokat s ők iszonyodva álltak szorosan egymás mellett.
A hol amaz idegen férfi bejött, mondá Luczián, ott kijárásnak kell lenni, menjünk lassan oda s várjuk meg, merre fog ő eltünni és kövessük.
E szavakra Edithenak eszébe jutott, a rézrugóval ellátott posztóval bevont tapetaajtó, miről Jakabbal beszélt.
Két rossz között kellett választaniok.
Itt tölteni az éjszakát, a mi borzasztó gondolat volt, vagy fölkarolni s megkisérteni azon lehetőséget, hogy ott amaz ajtón kijussanak.
- Menjünk, sugá fivérének és megindultak.
Egész éjjel csak nem marad azon a helyen az idegen, s a merre ő megy, majd pár percz mulva mi is követjük.
Lassan lábujjhegyen haladtak végig a könyvtár ajtajáig, s csendesen félre huzták a függönyt.
Ugyanabban a pillanatban látták a viaszgyertya fényének fellobbanását s a zöld ajtó becsukódását.
Nem volt a teremben senki, tehát csak ugyanazon az ajtón kellett távozni az idegennek.
- Ha kivülről be nem zárta, ugy arra kijutunk, mondá Luczián és kézen fogva , tapogatódzva haladtak végig a hosszu szobán az ajtó irányába.
Végre odaértek.
- Most egy nagy kérdés merült föl előttük, hogyan fogják a rugó zárjának titkát kitalálni...
Luczián megkereste a rézgombot ujjaival s ide-oda nyomogatta szorongatta, de az nem nyilt föl.
Nagy kétségbeesés vett rajtuk erőt.
- Kopogtassunk, mondá Edithe.
- Akkor vissza fog térni az idegen.
- Ki tudja, talán érdekében van, hogy ne tudja meg ittlétét senki s a kopogtatásra még gyorsabban siet tova.
- Mindegy, kisértsük meg, én inkább leugrom az ablakon, mintsem itt töltsem az éjszakát.
Luczián is ilyen formán gondolkozott.
Halálsápadt arcza a sötétben is fehéritett s keze Edithe kezében reszketett.
- Próbáljuk meg, mondá siró hangon s megkopogtatva az ajtót, a hang csodálatos viszhangot keltett a néma teremben, fölverte a siri csöndet és hosszan, rémesen kongott végig a szobában.
Semmi és senki sem felelt kivülről, csak a szél üvöltött az ajtón kivül, mi mutatá , hogy erős légvonatnak kell ott lenni, valamely tágas üvegnek nyilásokkal, miken keresztül üvölt a vihar.
Határozatlan bizonytalanságban álltak az ajtó mellett.
Majd Edithe próbálta a rugó titkát kifürkészni.
Ki- és benyomogatta, huzta le és felfelé, minden hasztalan volt, mig végre arra a gondolatra jött, hogy finom gyengéd reszkető ujjait végig huzogassa a zöld posztón, ha nem találna -e egy másik toló vagy kiemelkedő gombot, a mely által amaz felnyilna.
Ez jó gondolat volt.
A félelem szokatlan erőt adott kezének.
Végig simitva a posztót, ujjai megakadtak , annak egy emelkedésén, mi szemmel alkalmasint nem volt látható s csak az érintés által találtathatott meg, mert a nyomásra nagyot pattant a rézrugó s az ajtó gyorsan , váratlanul feltárult előttük.
Leirhatatlan öröm, meglepetés, de uj ijedtség is vett rajtuk erőt.
Hideg, penészes szag áradt be a sötét nyiláson, s oly nagy szél viharzott át, hogy alig birtak ellene küzdeni, midőn az üregbe léptek.
De mindegy volt, menniük kellett.
Lábukkal, kezükkel tapogatódzva, megtudták, hogy keskeny, tekervényes csiga-lépcsőn vannak.
Mentek lassan, vigyázva lefelé.
Az ajtót tárva hagyták, nem is gondolva annak becsukására.
Edithe elől, Luczián utánna.
Egyik lépcsőről a másikra szálltak alá, Luczián már hatvankettőt számitott meg, s még mindig tekerődzött tovább lefelé.
Uj aggodalom szállta meg őket...
Hova jutnak.
Egyszerre, egy fordulatnál homokos talajat éreztek lábaik alatt, szakadó eső zuhogott fejükre.
- Szabad ég alatt vagyunk, kiáltott fel örvendve Edithe.
De hol?
Az volt a kérdés.
Föltekintve, a komor eget látták fejük fölött.
Nehéz, lomha felhők usztak egymás után, egyetlen csillag sem volt látható, de körülöttük sötét fenyő csoportok emelkedtek, miről megtudták, hogy a parkban vannak, mert a vidéken sehol nem létezett fenyő, csak a kastély kertjében.
Tehát nem lehetnek nagyon messze.
A legnehezebben tul voltak, a remény és öröm sietteté lépteiket, s a csatakos füben, vizben, homokban törtek előre, iránytalanul bár, de bizalommal, hogy nemsokára valami ismertető jelre találnak.
Ekkor megszólalt a kastély, ebédet jelző harangja, s ők rögtön arra fordultak.
- Első csengetés, mondá Edithe.
A másodikra még átöltözhetünk.
Siessünk...
És futni kezdtek.
Most már tudták merre vannak, s nem tétováztak.
Nemsokára feltüntek a kastély megvilágitott ablakai, a bejárat előtt égő nagy, messzeterjedő fényü lámpák, s ők testben, lélekben elfáradva, átázott ruhában, bokáig sáros czipőkben érkeztek a lépcső-házba, hol szerencsére nem találtak senkit, s észrevétlenül futottak föl szobáikba, hogy az ebédtől el ne késsenek...
A kastélyban senki sem sejté félelmes kalandjukat, csak azt tudták, hogy távol vannak, s Miss Wellwood már kétszer tudakozta Edithe komornájától, haza jött -e a comtesse, de midőn az, a második csengetésnél is nemmel felelt, rossz kedvvel ment a nagy terembe, hol az öreg herczeget, Jakabot és a káplánt együtt találta.
Az ajtónyilásra az öreg ur feltekintett, s Wellwood kisasszonyt egyedül látván belépni, Edithét kérdezé.
- Nem tudom hol van, viszonzá az elégedetlenül.
Három óra óta nem látta senki őt a kastélyban, együtt mentek Luczián gróffal valahová.
- Ebben az időben? kérdé csodálkozva a herczeg.
- Még pedig gyalog, veté oda Jakab.
A ponnyk az istállókban vannak.
- Megfoghatatlan, folytatá az angolnő.
Hol lehetnek.
- Én körülbelül megmondhatnám, szólt illedelmes tartózkodással a káplán.
Mindnyájan reá néztek.
- Valószinüleg a Herberth gyermekeket látogatták meg.
- Azt nem remélem, mondá fenyegető hangon az öreg herczeg.
- Mi rossz volna ebben, jegyzé meg gunyos ingerkedő hangon Jakab.
Nem volna csuda, ha ebben az unalomfészekben azt a szórakozást keresik fel a mi épen akad.
- De a kegyelmes ur megtiltotta, mondá szokatlan élénkséggel a pap.
Jakab reá emelé szemeit.
Mit érdekli ez tisztelendő urat? kérdé oly hangon, mely csak neki volt birtokában s mely arczába kergeté a vért annak, a kihez intéztetett.
Az angol nő önkénytelen elmosolyodott.
- Ismerem ő herczegsége véleményét e tekintetben, dadogá zavarral a káplán.
Jakab nem felelt.
Az órára emelé tekintetét, s arczán türelmetlenség látszott.
E pillanatban nyilt meg az ajtó s Edithe lépett be halálsápadtan, rózsa selyemruhában, fekete hajában egy szál vérvörös kaméliával, mi még jobban feltüntette halványságát.
Az öreg herczeghez ment köszönni.
Jakab fürkészve vizsgálá arczát, mely nagyon szép volt, nagy szemei lángoltak a kiállt izgatottságtól.
- Hol voltál?
Hol van Luczián? kérdé mogorván az öreg herczeg.
- Azonnal itt lesz, mondá Edithe s az átelleni székbe omlott, érezve, hogy nem bir tovább lábain állani.
Mindnyájan látták, hogy rosszul érzi magát.
- Hol voltál? ismétlé kérdését a herczeg.
- Magam sem tudom, dadogá Edithe... majd elmondja Luczián, mert én nagyon fáradt vagyok.
Hátradőlt székében s lehunyta szemeit.
Töredékeny, finom kis termete összeesni látszott s korom fekete pillái beárnyékozták a szeme alatt levő sötét karikákat.
Az angol nő hozzá sietett és reá hajolt.
- Rosszul van comtesse? kérdé tőle.
- Nem, csak nagyon fáradt.
Szeretnék ágyamban feküdni.
Ekkor lépett be Luczián, s rögtön megnyilt az étterem ajtaja.
Jakab Edithéhez ment és karját nyujtá neki.
- Jer, mondá szokatlan enyhén, majdnem melegen; ha nem tudsz lábaidon állni, majd beviszlek.
Meg akarta őt ölelni, hogy karjába vegye.
- Már visszatért erőm, viszonzá ijedten a leány s nagybátyja karjába öltve kezét , behaladt az étterembe, hol Lucziánnak, asztalhoz ülvén, el kellett mondani a történteket.
Mindent elmondott, csak a látott idegenről hallgatott.
Sem ő, sem Edithe nem emliték őt, maguk sem tudták, mi okból hallgattak róla, mintha összebeszéltek volna.
- Milyen meggondolatlanság, kiáltá az öreg herczeg.
Egy hétig is ott lehettetek volna, soha sem jött volna reá senki.
Jakab a paphoz fordult.
- Tisztelendő urnak tehát nem volt igaza, mondá nevetve.
- Ezuttal nem.
Edithe és Luczián megvetőn pillantottak reá.
Tudták, hogy az mit mondhatott felőlök s leselkedéseért gyülölték.
- Tehát nagy félelmet álltál ki: folytatá Jakab Edithehez fordulva.
Hogy meg tudjam mérni, mily foku lehetett, az ijedtség s milyen borzadalmas ott fönt a sötétség, ha behomályosodik, fölmegyek.
Nem tart velem miss Wellwood?
- Isten mentsen herczeg.
Luczián gróf leirása után be nem tenném oda este a lábamat.
Edithe hallván, hogy Jakab a második emeletre készül menni, nagyon megijedt.
Ha ott találja azon idegent, a kit ők láttak, bizonynyal nagy baj lesz belőle , gondolá Lucziánra pillanatva, kinek ugyanaz jutott eszébe.
Edithe alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s ő mehessen aludni.
Ugy érzé, mintha egész teste össze lett volna törve; láz és borzongatás remegteté tagjait, mi kimerültség vagy hülés lehetett.
Mihelyt a nagy teremben voltak, azonnal engedelmet kért, hogy távozhassék nagyatyjától, köszönté az egész társaságot s lakosztályába sietett és lefeküdt, de nem tudott pihenni, mert lázas álmaiban folytonosan a felső emeleti borzadalmakat s azon idegen férfit látta, kinek, bár csak alakját vette szemügyre, de bárhol látná viszont, okvetetlen megismerné.
- Vajon ki lehetett, mit akart s miért állt oly busan, oly elmerülve a szerencsétlen Herberth kapitányné arczképe előtt.
Ez a kérdés, ez a gondolat foglalkoztatá őt álmaiban és ébren, midőn másnap ágyából ablaka felé tekintve, meglátta a sárgás őszi szomoru napot, mely elérkezett ugyan a földre, de sem fényt, sem meleget nem hozott magával, s olyan hideg arczczal tekintett be Edithehez, mint a milyen ridegnek találta ő az életet, azok után, a miket neki tegnap Jakab mondott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE