Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Qzürke, szerencsétlen reggelben áll a ház.
Az erdőbői szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz foly- dogált.
A város felé nyargaló villamoskocsiban olyanok voltak az emberek, mint maga a reggel: szürkék, ázottak, szerencsétlenek.
Az orosz fogolytábor kitöréséről beszéltek: — Leszerelték őket...
Dehogy, elszéledtek...
Kis bandákban fosztogatnak, mint az illavai fegyencek.
A forradalom hírére azok is kitörtek .
Vonatot kerítettek maguknak és fegyveresen jöttek Pest felé.
Vácott egész csata fejlődött, sok a halott, a sebesült, a többi pedig megugrott .. .
Szó sincs róla, — mondotta valaki — felcsaptak tengerészeknek.
— Zavaros, ijedt beszédek hangzottak.
Senki se tudott bizonyosat.
A villamos kikanyarodott a budai hegy alá.
A szénatéri átszállónál újságot vettem.
Az újságok nyirkosak voltak.
Az asszony, aki árulta őket, nem igen hederített rám.
A bódéssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel kereskedett a villamosmegállónál.
— Adjon egy Budapesti Hírlapot.
— De az újság, amely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen, hiányzott.
Az asszony Pesti Hírlapot nyomott a markomba.
Mialatt a villamos odébb vitt , olvasni kezdtem.
Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a kezdő sorok; "Az összes frontokon letettük a fegyvert !...
Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk."
Valami belemarkolt a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanova , Lovcsen, Doberdó ...
Az újság tovább beszélt:
"Hat hét arra való, hogy a békét megkapjuk...
A király feloldotta esküje alól az új kormánytt..
A kormány elvben elhatározta a köztársaságot és kibővítette programmját ezzel a követeléssel...
A kormány a Városházán felesküdött a Nemzeti Tanácsnak... leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek le a megrázó jelenetek, amelyek ezeréves múltat temettek."
Fegyvereink a földön; idegen megszállás!
A király feloldozta az esküszegőket!
Köztársaság Magyarországon !
És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja, mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene.
Mintha örülne, hogy "ezeréves múltat temettek..."
A velünkérzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát sem találtam .
Valami, de hiszen... egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett!
És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt!!..
Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek.
Hát ennyire gyűlöltek minket, akik közöttünk elvegyülve éltek ?
Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk ?
Miért ?
Mit vétettünk ellenük ?
Szabadok, hatalmasok voltak, jobb dolguk volt nálunk, mint más országban.
Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk.
Eldobtam az újságot, — ellenség volt.
A Margit-híd pesti oldalára értünk.
A villamos megállt.
Át akartam szállni.
— Nincs forgalom!
Menjen gyalog!
— mordult rám egy villamosrendező.
A Személynök-utcában tele voltak plakáttal a falak.
Parancsok, hirdetések , kiáltványok.
Egy nagy színes plakáton: "Lukasich a hóhér."
És a felírás alatt egy katona kivégzése látszott.
Amint lefelé mentem az Országház-tér irányába , tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: "Magyarország népe, katonák , munkások, polgárok"...
Ez a sorrend mondott valamit, amin nem ért rá gondolkozni senki.
"Polgártársak!
Dicsőség, tisztelet és hódolat Budapest diadalmas népének.
A nép forradalma győzött"... és az aláírás: "Az első Magyar Népkormány."
Aztán még egy mondat: "A katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány feje, Károlyi Mihály rendelkezik."
Sok szó, temérdek fekete szó.
A népkormány kiáltványának utolsó sorait olvastam: "Hogy az átmenet a mai viszonyokba, a nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katonatanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett kiengesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE."
Vörös és fehér papírfoltok és váltakozó aláírások: "Heltai s. k. , városparancsnok, Linder s. k., hadügyminiszter."
Linder ?...
Sohasem hallottam a háború alatt ezt a nevet.
Mégis mintha ismerném .
Egyszerre eszembe jutott.
Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán .
Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva.
Ezért jegyeztem meg magamnak; jelentéktelenségében különben régen elfelejtettem volna .
Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát.
Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett rám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon.
Ápolt haja ősz volt, a válla magas, a nyaka vastag, az arca congestionált, apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt.
Linder...
Vájjon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter?
Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem.
Siettek, elhagytak .
Mindannyian az Országház-térre igyekeztek.
A fellobogózott téren csoportok verődtek össze.
A szomszédos utcákból is egyre jöttek fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek.
Lovasrendőrök érkeztek!
Felvonult a honvédzenekar.
A tér közepén katonai kordon képződött.
Mi történik itt?
— kérdeztem egy asszonytól, áld bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén.
Nem tudom.
— Egy fiatalember, aki hozzá tartozhatott, felelt helyette: — A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti Tanácsnak.
Borzasztó sokan vannak, — mondotta az asz- szony és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint aruca a pocsolyában.
A fiatalember megvetően nevetett: — Lehetnek vagy négyszázan.
A hanghordozásából ítélve székelynek véltem.
Autók süvítettek el mellettem.
A magasban repülőgépek keringtek és röpcédulákat szórtak: "Diadalmas forradalom!
Győzött a nép!"
Cédulák a földön.
Szavak a sárban.
A Parlament hatalmas szürke tömege, mint megkeményedett csipkés köddarab állta el a partot a Duna felé.
Falában víziószerűen mosódtak cl kifaragott ősi vármegye-címerek, régi magyar királyok szobrai.
Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísérteties érclovag sejtelme körvonalozódott.
Ferenc József nagy külügyminiszterének , Andrássynak szobra.
Ügy rémlett, mintha megmozdulna a lovas.
Mintha készülődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vájjon medret cserélt-e a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt , amit ő szerződésbe írt.
Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfoiyó, a nagy Duna , az ősi kötelék Európa testén, hogy akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni?
Párák húzódtak a sárga ár felett.
A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és megmérgezte a vizét.
A folyó sodra pedig vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vo- naglani a tájak, amelyeken átrohan.
Holnap...
Ködbe veszett minden.
A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak.
Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt.
Emberek álltak rajta és tükröződtek.
A házak ablakában is, a Parlament
kőlépcsőjén a két bronzoroszlán között is emberek .
Az órámra néztem, tizenegy óra volt.
Megint jött egy autó.
Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember alakja emelkedett.
A Parlament lépcsőjén állt sötét télikabátban, fején keménykalap volt, piros nyakkendője virított.
A hadügyminiszter.
Linder a kalapját kezdte lóbálm a feje felett, mintha lepkét akarna fogni.
Egy-egy szava elvetődött hozzám.
Selypítve és kissé dadogva beszélt: — Katonák!
Fegyelmet kérek...
Híven teljesítettük kötelességünket a harctereken...
Szenvedtünk, küzdöttünk... azt hittük, azok az ideálok , amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt — én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak voltak!...
Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni.
Négyszáz tiszt .
Ennyi éppen elég...
Üj világrend alakul ki!
— kiáltotta Linder.
Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: — Semmit se hallok.
— A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallgatódzva ágaskodott: — Azt mondja, hogy minket nem vertek le.
Mi győztünk, a fenséges nép győzött.
Levertük azt a hamis rendszert...
Nem értem, — mondotta az asszony izgatottan.
Linder szava hallatszott: — Mikor az oroszokat levertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről , még akkor is inkább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért...
— Aha, — mondotta az asszony és unatkozott.
A hang tovább kiabált a tér. közepén: — De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott.
Hiszen ezer év tradícióit , ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett rombadőntenie!
Ez is az ezer év rombadöntéséről beszél.
De hát mi történik ebben a városban?
Elvétett éljenzés hallatszott, néhány sapka emelkedett.
Aztán elnémult a tér.
A hadügyminiszter kalapja megint mozdult a levegőben.
Az arca vörös lett az erőlködéstől, a hangja éles.
Ömlött a beszéd a szájából és egyszerre azt mondta:
...Nem akarok katonákat látni!
Egy pillanatig mintha az öntudatom felett mentek volna el ezek a szavak.
Aztán visszafordultak és fejbeütöttek.
Nem hittem a hangnak.
Rosszul érthettem .
Képtelenség, hogy ilyesmit mondhasson egy teremtett lélek, olyan kormánynak a hadügyminisztere, mely azzal bomlasztotta fel a frontokat, hogy a magyar hazának szüksége van a magyar határon a magyar hadseregre.
Nem, lehetetlen most, mikor a szerbek előnyomulnak és Wilson üzenete kiszolgáltatott a cseh, oláh és délszláv rablóvágyaknak.
Csak egy rettentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett beszélhetett ebből az emberből.
Micsoda hatalom mondathatta ezt vele?
De hiszen részeg.
Nem látják az arcán?
Nem látják, hogy inog és vigyorog?
Félrebeszélt , mindjárt vissza fogja vonni, amit mondott.
Még nem történt baj.
Az emberek nem fogták fel szavainak szörnyű értelmét, még ki lehetne őket fogdosni a levegőből , mint a mérges darazsakat.
Még elmúlhatnának nyomtalanul...
Linder mellett ekkor egy hosszú, sárga fej kezdett bólintgatni.
Károlyi állt a kőlépcsőn.
Válla alatt egy olajszínű, húsos arc tűnt elő: Jászi Oszkár, Károlyi súgója.
Hát ott vannak ők is és mindent hallanak ésKárolyi bólogat és Jászi mosolyog.
És nem akarnak többé katonákat látni.
Egyszerre véglegesek és eltörölhetetlenek lettek a szörnyű szavak.
De hiszen a helyőrség tisztjei is ott vannak.
Lehetnek vagy négyszázam talán többen is, katonák, fegyveresek, férfiak.
Ezt nem fogják eltűrni, rá fognak rohanni a hadügyminiszterre, összerántják a vörös nyakkendőt a nyakán és felemelik a lámpavasra, mint egy fekete csomagot.
Szinte valaminő görcs állt a mellembe és egy pillanatig nem néztem oda.
Nem akar katonákat látni!
Ki fogja ezután féken tartani a hadsereget?
Kinek a kezébe fognak kerülni az eldobált fegyverek?
Anarchiát proklamál!
Nem akar katonákat látni...
És a kordonon belül éljenzés hallatszik.
— Esküdjetek!
— kiáltotta Linder.
Még akkor is, még mindig reménykedtem .
Valaminek történnie kell.
Az emberek mindjárt fel fognak eszmélni.
1848-ban Lamberg császári komisszáriust leszúrta a tömeg a hajóhídon, pedig mit tett az az idegen ahhoz képest, amit ezek a magyarok tesznek ?
Nem, ez nem maradhat így .
Darabokra fogják őket tépni.
Száz ököl kell ide, vagy talán csak egy ... legalább egyetlen egy, irgalmas Isten!
A katonai kordonon belül egyenes sorokban állt a helyőrség tisztikara, csak állt és esküdött.
A magyar király katonái felesküdtek Károlyi Mihály nemzeti tanácsának.
Az undorodás martikulált hangját éreztem a torkomban, Aztán hirtelen, mintha valami kitágította volna a szememet, az embereken és eseményeken túlra láttam .
Azok a tisztek ott a téren nem lehettek mind szökevények és megfizetett árulók .
Akadhattak közöttük olyanok is, akik részesei voltak a háború tragikus, magyar dicsőségének, akik most éppúgy szenvedtek, mint én.
Katonák ők, akiknek, mintha az becstelenség lenne, a szemükbe méri csapni ez az ember, hogy nem akar többé katonákat látni.
És a szavak iramodnak szanaszét a városban, útrakelnek és holnap már az országon futnak át és ott lesznek a határon és várni fogják a frontokról visszaözönlő fegyveres milliókat.
Aljas igézet tartotta lenyűgözve a teret, egy láthatatlan sötét bűvölet rettenetes szeme, amelytől förtelmes meghunyászkodásba zsibbadt minden.
Micsoda erő ez?
Hol van az eredete?
Miféle célokat követ?
Mert nem Károlyi, nem Linder , nem is Jászi Oszkár a démoni erő, mely lenyűgözi itt az akarást és ellenkezést , gyávákká teszi a lelkeket, elrothasztja a becsületet.
Az az erő nem ma, nem is tegnap keletkezett, egy évezredek óta gyüiemlő vad gyűlölet és bestiális hatalmi vágy energiája az, melynek gyökerei titokzatos sötétségekből erednek, elágaznak a földgolyó felett, kikerülik a veszélyt, kivárják a percet, alattomosan szőnek , szívósan kapaszkodnak és ha üt az óra, kíméletlenül fojtják meg áldozatukat , mint a kötél a stran- guláltat.
Megfojtanak bennünket is!
Ütött az óra.
És összeborzadtam végtelen magányomban , az embertől feke- télő téren, mely mindent eltűrt és éljenzett önmagunk megtagadásának és felesküdött önmagunk megsemmisítésére.
Ebből a förtelmes esküből egyszerre trombitahangok harsogtak ki.
Felemelkedtek a honvédzenekar hangszerei.
Mi ez ? ...
Szinte megbénult a gondolatom, mikor a hangok értelmét felfogtam.
Egy idegen nép nagy, riadó dala zúgott át a tér felett, olyan nern-zetnek a himnusza, mellyel mint ellenséggel álltunk szemben a háborúban , mely a bosszúálló győzők éten van és ránktiporni készül.
Egy viharzó dal , amelyet ők országuk iobogós városaiban játszanak a Szajna és a Marne mentén , győzelmük ünnepére, egy dal, amely dicsőséget mond nekik és megaláztatást nekünk.
Ha a francia nép bukott volna el a népek csatájában, vájjon a Piacé de la Concorde-on ma a: Deutschland, Deutschland über Alles-t játszanák-e ? ...
Emberek, magyarok, hová süllyedtünk ? összeszorítottam a fogamat és a fájdalmat visszakergettem az arcomról a szívembe.
A Marseillaise nagy hullámai pedig csak örvénylettek a fejem felett.
De én nem hallottam a szépségüket.
Számomra csak egy rettentő rekedt zene röhögött a tér felett.
A trombitákból csúfolódó rézordítások törtek ki, a dobverésből ütlegek püffölték a fejemet, a cintányérok pedig tapsoltak, — megtapsolták elvesztett háborúnkat.
És Károlyit megéljenezte a tömeg.
A katonák a Belváros irányába széledtek.
A feltartóztatott forgalom torlódása elömlött a sík aszfalton.
Kocsik nyargaltak.
Kis csoportok mosódtak el az utcák távlatában.
A tér lassan néptelenedett.
Néhány rendőr posztolt még a Parlament alatt; a villanyos megállónál emberek álltak.
A récenyakú asszonyság és a székely fiatalember is ott volt.
Várakoztunk.
Az Országház épülete visszamerült komor csendjébe.
A parton, a déli kapu előtt nem látszott többé a ködben a bronz lovas.
Elment-e, ott volt-e?
De mégis , mintha tétováznék.
A túlsó oldalon, a Szent-Margit hídja felé sima volt a part a folyó mentén.
Ott nem állt szobor soha.
És az üres ködre a szemem mesét mondott .
Egy fantomszerű, vérét vesztette óriás tart arrafelé, október 3i~ e óta.
A mellét lőtték át, a szíve vére elomlóit.
Lassan halad, de odaér, — eljön a nap.
Mellettem a székely fiatalember és az asszonyság is a part felé nézett.
Nem akartam szólni és mégis ki- mondtam: — Ott fog állni Tisza István szobra.
Az asszony rettentően megijedt.
— Ne tessék ilyet beszélni.
Nagyon gyűlöli őt a nép.
De hát miért gyűlölik annyira?
Ő akarta a háborút, az a katona is mondta, aki lelőtte.
Ott fog állani a szobra.
Még leütik ezért, — mondotta a székelybeszédü fiatalember.
— Ma reggel a villamoson egy úr csak annyit mondott a feleségének: Szegény Tisza.
Az utasok mégis felháborodtak és szidalmazták és megállították a kocsit és addig ordítoztak, míg a kettő leszállt.
Nem szabad róla fennszóval mást mondani, minthogy gazember volt, meg hogy ő akarta a háborút, ő az oka a sok vérontásnak.
Különben kiről lehet mást mondani, mint amit a Nemzeti Tanács akar?
Károlyiról is csak azt szabad mondani, hogy egyedül ő mentheti meg Magyarországot.
És ez az ő szabadságuk.
Később tudtam meg, hogy ugyanabban az órában, melyben az Országház-téren a szónokló részeg hadügyminiszter elordította magát, hogy nem akar többé katonákat látni, fenn a Városházán még egy szerencsétlenség ért bennünket .
József főherceg és fia, József Ferenc felesküdött a Nemzeti Tanácsra.
Valaki , aki látta a főhercegeket, elmondta, hogy tábori egyenruhában, összes kitüntetéseikkel a mellükön vonultak fel az eskütevéshez.
Hock János kinyittatta a terem ajtaját, hogy mindenki hallja és így vette át a tanács nevében a hűségnyilatkozatot, melyből valaminő kéteslétjogosultságot szív most a maga számára a mocsárra épített hatalom.
Károlyi sajtója feluijongott.
A déli lapok hozták a hírt és gáládul magasztalták a főherceget.
A bátor, tisztalelkű katonát számítóan új Philippe Egalitének nevezték, ahhoz az Orleanshoz hasonlítva őt, aki megtagadta származását és halált mondott királyára ...
Megdöbbenés szállta meg a lelkeket.
Az erősek magukrahagyatottságot éreztek, a gyöngék most már ellenállás nélkül sodródtak a Nemzeti Tanács szolgálatába.
Mi volt mindennek a mozgatója?
József főherceg , egy nemzet bálványozott hadvezére, a nagy palatínusok tradícióinak hordozója , hogyan jutott el a szégyenletes asztal elé, amelynél egy elvetemült pap, a Nemzeti Tanács elnöke, esküt szedett.
Mi kényszerítette a főherceget hazája és dinasztiája ellenségei közé ?
Egy sötét tragédia sok rejtett jelenete közül csak elszigetelt, láthatóvá lett jelenet volt ez, amelyet nem lehetett megérteni , amely fölött nem volt szabad még ítéletet mondani.
Hogy a főherceg lelkének égő szenvedésével, lázadó kínban ment el az esküre, abban nem kételkedhetett senki , aki az életét ismerte.
Gyerekkora óta, mióta az alcsuthi vén fák alatt elindult, mindig a magyar nemzet útjait járta.
Velünk volt és a mienk volt.
Háborúban atyja tudott lenni a magyar katonának.
A sok megható történet közül, mely róla kering, arra a történetre gondolok, melyet a testvérem mondott el.
Lenn az olasz fronton egy sebesült honvédtől kérdezték halottaságyán, kívánna-e valamit?
— József főherceget szeretném még egyszer látni.
— Ennyit mondott és a főherceg odament és fogta a kezét, mialatt meghalt.
Csak nemes és bátor embert lehet így szeretni.
És akit így szeretnek, aztnem vihette félelem és megalkuvás a Városházára.
Az nem magáért, de végzetes megtévesztésben csakis hazájáért hozhatta meg ezt az áldozatot, amelyet növel a háttér: nemzetségének évezredes roppant múltja.
Előtte egy poros hivatalos helyiségben Károlyi Mihály, Hock János, Kunfi, Jászi és mögötte a századokba vesző ösvényen, ezüsttel vert vértjében, felvont rostélyos sisak alatt, gőgös arcával Habsburg grófja, Rudolf a császár, kinek pohárnokmestere egy Hohen- zollern volt.
És a másik, szép ősz fején fekete bársony barettel, redős bársony zekéjén az aranygyapjas lánccal, Maximilián a költők barátja, a Theuerdank hőse, az utolsó lovag, Súlyos, hímzett rokolyában a szellemes Ausztriai Margót, Németalföld uralkodó hercegasszonya.
Szép Fülöp és a szerelmes spanyol Johanna.
Komor pompában V. Károly, akinek a birodalmában sohasem nyugodott le a nap és a lepantói véres vizek győzője, a fiatal Don Juan d'Austria.
A spanyol Fülöpök és Carlosok ünnepélyes, elborult menete.
Az allonge-parókás Ferdinándok és Lipótok a szent korona alatt és Mária Terézia púderes kis feje a magyar hűség gyönyörű viharában, kirepült szab- lyák , esküttevő kezek között: Vitám et sanguinem . ..
És József, a kalapos király , csipkés jabot felett a töprengő keskeny arc, a bécsi Burg ablakánál, míg mögötte finoman hailszik Mozart spinettje a fehér-arany teremből.
És egy megható profil, Marié Antoinette, aki királyibb volt a guillotineon, mint a trónon .
Aztán a toscanai, Lipót, a magyarok barátja.
Egyszerű fehér redingotejában a szőke kis reichstadti herceg.
A Szent István-rend ornátusában a nagy palatínusok és a sor végén az alkotmányos aggastyán, Európa utolsó nagyura és Erzsébet, a bolyongó királyi asszony, aki haza csak Magyarországba tért.
Maga a világtörténelem ez az óriási múlt.
Császári diadémek, királyi koronák , birodalmak, országok, tartományok, századok és nemzedékek uralma.
Ennek a múltnak és aki belőle származott, József főhercegnek a meghurcolása, éppen ez volt az, ami Károlyinak és társainak kellett.
Az kellett nekik, hogy szűnjék meg minden, és a kétségbeesett nemzet ne nézhessen vissza többé semmire, ne várhasson többé senkitől semmit.
A nemzet politikai vezérét, gróf Tisza Istvánt megölték, a nemzet katonai vezérét lecsalták maguk közé a mocsárba és megdobálták sárral, hogy a vezetőt keresők szeme ne láthassa meg többé valódi mivoltát.
Most már nem volt senki többé az élen, nem volt többé, akik őré csoportosuljanak a becsületesek.
Szétzilálódtak az összefüggések és a megdöbbenés csendjében magányosok és magunkra hagyatottak lettünk mindannyian.
Mi marad meg számunkra?
Tisza István temetése!
A holt vezér még egyszer összehívja híveit!
És ott kell, hogy hangot és erőt találjon az elkeseredés .
Délutánra járt az idő, mikor megtudtam, hogy ez a temetés, amelyre el akartunk menni, szinte titokban, halkan elmúlt, csendjében csak Károlyinak egy újabb kihívó cinizmusa vert zajt.
Koszorút küldött Tiszának: "Legnagyobb politikai ellenfelemnek, emberi kien- gesztelődésül.
Károlyi Mihály".
A gyászoló család a szemétre dobatta a koszorút.
És halkan jóformán dugva vitték ki Tisza korporsóját a véres házból, ki a pályaudvarra.
Kevés híve kísérte, de kísérte a két asszony, aki hűségesebb volt . a hűségnél.
Tiszát Gesztre viszik.
Még egyszer átmegy a rónán, amelyetúgy szeretett, hogy megpihenjen benne, amely nem hagyta őt pihenni, amíg élt.
Esteledett.
Egy szekér zörgött a hűvös erdei csenden át.
A kertünk kapuja előtt állt meg.
Hetek óta vártuk, hogy a régen kifizetett fát hozzánk szállítsák.
Most megjött.
A sváb fuvaros, aki hozta, a hasábok tetején állt és lomhán, közömbösen dobálta le egyiket a másik után az útra.
Kértem, nem hordaná-e be a fát az udvarba?
Ellopják egy szálig, ha kinn marad az éjjel.
Falit mir nit ein, örüljön, hogy elhoztam, — mondotta az ember.
A nadrágzsebébe gyömöszölte a fuvardíjat, a lovak közé suhintott és a szekér lefelé zörgött a hegyi úton.
Nem tudtam, mitévő legyek.
A majoroshoz mentem , a szomszédban kérdezősködtem, akkor vettem észre, hogy két legény jön az úton.
Vörösszalag volt a kabátjuk gomblyukába tűzve és fegyver lógott a vállukon.
Megszólítottam őket, nem hordanák-e be a fát ?
Szívesen megfizetnék érte.
A legények összenéztek, tanakodtak és mintha valami nagyszerű ajándékot adtak volna, az egyik megszólalt:
Hát megtehetjük, de 60 koronát kell fizetni ám egy méterért.
Elment az eszük?
Hiszen ezt az ölet behordják egy óra alatt.
Ha nem tetszik, hordja be maga, — és szemtelenül nevettek.
— Végül mégis csak ránk szorul, — mondotta az egyik legény.
Aztán letelepedtek a kapuval szemben az árok partjára, pipára gyújtottak és kárörvendően figyelték , mitévő leszek.
Hátat fordítottam nekik, felmarkoltam egy hasáb fát és becipeltem az udvarra.
A legények ültek és néztek.
Sokszor fordultam , gyorsan lélekzettem a szokatlan erőfeszítéstől, a kezem nedves lett a lucskos fától.
Fázott és vérzett.
Egyszerre arra jöttek a testvéreim gyerekei.
Két rudat kerítettek és mint a saraglyán vittük befelé a fát.
Az úton épp ekkor két kisfiú és egy leány poroszkált felfelé a majorba.
Megálltak, nézték egy darabig, azután ők is hozzánk szegődtek és most már gyorsan ment a munka.
Egy óra alatt ölbe rakva ott állt a fa az udvaron.
A két legény egész idő alatt csak ült az árok partján, pipált, köpködött és kihívóan kiáltozott át hozzánk.
Mikor becsuktam a rácsos kaput, nem álltam meg , hogy át ne szóljak hozzájuk: — Jó, hogy itt maradtak.
Legalább látták, mi a különbség maguk közt és közöttünk.
Mi el tudjuk végezni a maguk munkáját, de maguk nem tudnák elvégezni a mienket.
Aztán fáradt voltam és ez jó volt.
Ami napok óta kínozott, elzsibbadt bennem és mikor este lefeküdtem, az elmúlt nap átvirrasztott éjtszakája után, azonnal elaludtam.
Rövid idő múlhatott el.
Egyszerre azt álmodtam, hogy valaki áll az ablakom előtt és zörget.
Az ébredés félöntudatában elcsodálkoztam ezen.
A szobám az emeleten volt.
Fölrezzentem.
A ház körül ekkor már sűrű lövöldözés hallatszott, az ablakban rezegtek az üvegek.
Aztán egy elnyújtott állatias bőgés vonaglott ki az éjtszakából, lépések futottak le a hegyoldalon és megint csendbe merült minden.
Jó ideig nem tudtam elaludni.
A szomszéd telekre néző ablak jalousiejának résein furcsa világosság rebbent át.
Haligatództam.
Lépések jártak a szomszédban .
Valami történt odakinn.
Mit tegyek ? ...
Egy ideig tétováztam.
Tagjaim nehezek voltak a kimerültségtől.
Aztán óvatosan mégis az ablakhoz lopództam.
A szomszédos lakatlan nyaraló előtt katonák álltak és egy fedetlen fejű embert támogattak, aki sebesültnek vagy részegnek látszott.
Mellette kicsiny , előregörnyedt alak villanylámpát tartott a kezében és az ajtó zárjával foglalkozott.
Árnyéka, mint egy púpos macska, feketén ült a fehér falon.
Az ajtó kinyílt és mindannyian bementek a házba.
Telefonálnom kellene a rendőrségre ...
Ez a gondolat a régi életemből került elő.
Mire való lenne ?
Ügy sincs olyan, aki rendet teremtsen.
Eszembe jutottak a hűvösvölgyi erdők bujkálói.
Katonaszökevényekkel, szabadjára eresztett fegyencekkel, fosztogató kis bán dákkal volt tele a tájék.
Ezt is meg kell szokni, — mindent meg lehet szokni.
Lenn a völgyben újra kezdődtek a puskalövések.
Gépiesen számláltam a megismétlődő dördüléseket.
Fejemben a barátságtalan szomszédság tudata is kísértett , fáradtan, mélyen mégis elaludtam.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE