ELTE regénykorpusz

A nyolcszázharmincegyediki parasztlázadás, mely csak Felső-Magyarország néhány megyéjére s itt is csak a nem magyar ajkú népességre szorítkozott , kevés hét után el volt nyomva.

A mirigy megszűnt, és néhány hónap múlva a szomorú időnek csak emléke maradt, mely a gondolkozót az urak s jobbágyok között létező viszonyok korhadtságára inté, és a többségnek beszélgetés tárgyául szolgált; de mint ilyen évekig fenntartá magát, mert mint a tapasztalás mutatja, az emberek a beszélgetésnek nem azon tárgyait kedvelik leginkább, melyeknél valami újat hallanak, hanem azokat, melyekhez mindenki hozzászólhat.

Mint a természet körében, úgy az emberek között, a legnagyobb vésznek nyomai hamar elenyésznek.

A vihar átvonul, a kiáradt folyó visszamegy partjai közé , és ki az egészet tekinti, rövid idő múlva nem is gyanítja az elemek dúlásait; csak ha a vidéket, melyen első tekintetre semmi változást nem látunk, részleteiben nézzük meg, akkor vehetni észre a pusztításokat, miket a fergeteg maga után hagy.

Hány letörött ág, mely vagy a földön hever, vagy még tövén függ, de száraz leveleivel hirdeti, hogy törzsének életében többé része nincsen; hány bimbó, mely letöretett, mielőtt felnyílt; hány virág , melynek levelei szétszórattak, mennyi fűszál, melyet az iszap s eső lenyomott, s mely éppoly kevéssé fog felegyenesedni, mint a százados tölgy , melyet a vész hatalmas karja kiforgatott!

Így vala ez itt is.

Néhány hónappal a lázadás után külsőleg minden visszatért előbbi helyzetébe, de az egyes családok körében a szomorú időnek nyomai nem oly könnyen tűntek el, s az év végével számos háznép találkozott e hazában , mely első napjait reménnyel telve köszönté, s most örökre nyomorulttá vált .

Mindezek között talán senki nem volt, ki magát szerencsétlenebbnek érezte volna, mint Ormosyék.

Anna a leggyászosabb sejtelmekkel vált meg gyermekétől, és kettősen szerencsétlennek érzé magát, miután férje türelmetlenségét észrevéve , először életében nem közlé vele aggodalmát.

Midőn a vadászlakot elhagyák, Ormosy, neje hallgatásából, mellyel az mellette továbbhaladt, észrevéve bosszúságában kiejtett szavainak hatását, s míg Margittal karján a Farkasvölgy felé sietett, hátrahagyott gyermekéről kezde beszélni, felhozva mindent, mi nejét megnyugtathatná.

Anna ismételve mondá is, hogy nem aggódik többé annyira; de valamint a nő érzé, hogy férje csak az ő kedvéért beszél elhagyott gyermekéről, úgy Ormosy jól tudta, hogy neje nincs megnyugtatva.

Anna fájdalommal mondá magának, hogy férje az ő érzelmeit nemcsak megosztani, de még érteni sem tudja; Ormosy e gondolattól, hogy neje aggodalmait eltitkolja előtte, csaknem sértve érzé magát; mert megérdemlette -e ő, hogy az egypár gondatlanul kimondott szóért elvonja tőle annyi szerelem által megérdemelt bizodalmát?

Így értek Kassára, fáradtan, de minden akadály nélkül.

Anna jól tudta, hogy gyermeke semmi esetre sem jöhet egy hét előtt, s nem is mondott ellent , mikor ezen idő elmúltával Ormosy s mások vigasztalák, hogy a város és a fellázadt faluk között minden összeköttetés félbenszakadván, Kati Kerékhegyen fogja bevárni a zavarok végét.

De azt, mit e nő az egész idő alatt szenvedett, csak nő s anya képzelheti magának.

Egy anya keblében oly örömök s fájdalmak rejlenek, mikről férfiúnak soha tiszta fogalma nem volt, s miknek kimondására a természet az asszonyoknak is csak könnyeket adott.

Néha úgy látszott neki, hogy bármi történjék , boldogtalanabbnak nem érezheti magát, mint e napokban.

Csalódott; reá még nagyobb fájdalmak vártak.

Az első rendes katonaság megjelenésére a lázadók elszéledtek.

A rend s nyugodalom, azaz mit polgári zavargások után annak neveznek, helyreállt, és Ormosy Kerékhegyre sietett.

Kerékhegyen, hol éppen a kolera dühöngött , Katiról s a gyermekről mit sem tudtak.

Ormoslakon, Bernátfalván, a szomszéd s távolabb helységekben, miket egymás után bejárt, szintén nem járt szerencsésebben, s Ormosy, ki azon meggyőződésben hagyta el Kassát, hogy legfeljebb két nap múlva gyermekével térend vissza, most kétségbeesve járta körül a vidéket, elkövetve mindent, hogy az elveszettnek nyomára akadhasson , s mégis remegve e pillanattól, melyben azon, minek valószínűségét még maga előtt sem akará bevallani, többé kételkednie nem lehet.

A feldúlt vadászlak, s Miskának véres hullája a legszörnyebbet sejdítteték ; de a bírószékek elébe állított lázadók vallomása, kik egyéb tetteiket nem tagadva, mégis kivétel nélkül azt állíták, hogy a házban Miskán kívül senkit sem láttak, ellentmondott ezen sejdítéseknek.

A grófné, kit aggodalmai nyugodni nem hagyának, mihelyt férje az ígért időre vissza nem tért, utánasietett, és az ormoslaki plébánossal bejárta a vidéket.

A megyei tisztviselők, Ormosynak gazdatisztjei és cselédei, az egész környék kereste az eltűnteket, de hetek múltak, és a gyermeknek s dajkájának senki sem akadt nyomára.

E gyászos időben, mikor a mirigytől való félelem és a lázadás az egész népséget mozgásba hozták, egy idegen asszony s gyermeknek megjelenése senkinek figyelmét nem vonhatta magára.

Meglehet , hogy a falun, melyben felőle kérdezősködtek, keresztülment, de hány idegent nem láttak itt az utolsó hetekben, s hány asszony bolyong most is körül gyermekével, ki az erdők között bujdosó férjét keresi, s kit, ha egy darab kenyeret kér, már csak azért sem kérdez senki neve iránt, hogy, ha később kérdőre vonatnék, jó lelkiismerettel esküt tehessen le, hogy annak, kit tőle tudakolnak, nevét sem hallotta.

A harangozó, kit a plébános a vadászlakhoz küldött, hogy a közelgő veszélyről hírt vigyen, s ki eszerint az eltűntekről legtöbbet tudhatott volna , hosszabb ideig szintén nem vala található.

Eleinte többen voltak, kik mondák, hogy Gáspárt látták; később, midőn észrevevék, hogy az urak az ormoslaki harangozót nagyon keresik, senki sem akart tudni felőle; s minden nyomozás valószínűleg sikertelennek mutatkozott volna, ha a megrémült egyházfi bujdosás közben egy cirkáló katonacsapatnak nem esik kezei közé, s mert útlevele nem volt, mint gyanús személy vissza nem hozatik azon helyre , honnan magát eredettnek mondá.

Gáspár, ki csak a lázadóktól félt, s három hétig bujdosott az erdők között , magán álló vadász- vagy kerülőházaknál koldulva egy kis kenyeret, s inkább koplalva, minthogy faluhoz közelítsen: most, midőn hallá, hogy a szomszéd helységbe a szolgabíróhoz viszik, örömében megcsókolta volna a káplár kezét .

De midőn ez a kántor örömének ezen kitöréseire gúnyosan csak annyit felelt : hogy majd megválik, fog -e örülni, ha a faluba jő; s midőn őt vasra verte , mert mint mondá, fogadni merne, hogy a lázadásban fő szerepet vitt, és az urak éppen az ilyféle embereket, kántorokat, jegyzőket keresik leginkább : akkor a szegény harangozó újra megrémült, csak hogy rémülésének tárgya most éppen az ellenkező vala.

- Eresszen el, teins káplár uram! - mondá esdeklő hangon -, vagy legalább vétesse le a vasat rólam, mert ha így visznek a törvényszékhez, eleve azt fogják gondolni, hogy én is valami rosszat tettem; pedig én oly ártatlan vagyok, mint a most született gyermek.

- Majd megválik - válaszolt a káplár gúnyosan -, éspedig nemsokára.

Az egész dolog hamar megy.

Csak azt kérdik: hová való, hol járt, mikor fogták meg, és azután csak mars ki...

- Hová? - kérdé Gáspár remegő hangon.

- Hát csak látja kend azokat a madarakat ott? - szólt a káplár, egy az erdő szélén felállított akasztófára mutatva.

A harangozó csaknem lerogyott ijedtében, s a katonák, kiket félénksége mulattatott, s kik neki csupa tréfából szörnyűnél szörnyebb dolgokat beszéltek, oly állapotba hozták őt, hogy mikor a szolgabíró elébe került , rémülésében alig tudott szólani.

Az emberek többsége a vádlottat, ha bírája előtt elfogultságot mutat, gyanús szemekkel nézi, s ha őt remegni látja, félelmét rossz lelkiismeretének szokta tulajdonítani.

Nagy tévedés ez, mely több igazságtalan ítéletnek szolgált alapul, mint közönségesen gondoljuk.

Valamint a legkitűnőbb férfi , bár jól érzi, hogy azon tömegnél, mely őt körülfogja, minden tekintetben magasabban áll, néha elfogultan lép fel, és zavarba jő, midőn hozzá szólnia kell, nem mivel saját, hanem mert hallgatóinak képességén kételkedik: úgy a vádlott sokszor nem azért remeg a törvényszék előtt, mert magához, hanem azért, mert bíráihoz nincsen bizodalma.

A szolgabíró teljesen meg volt győződve Gáspár bűnösségéről; szerencsére az ítélet nem tőle függött.

A szomszéd megyének levele, melyben minden tisztviselő felszólíttatott, hogy az ormoslaki harangozót, ki egy asszony és egy kisgyermek kíséretében faluját ez és ez napon elhagyta, azonnal Ormoslakra küldje, ha nyomába jő, hozzá is elérkezett; s így nem tehetett egyebet, mint hogy az oly fontosnak tartott rabra nehezebb vasat veretvén , őt erős őrizet alatt azonnal útnak indítá.

Mindez a szerencsétlennek félelmét még inkább nevelé.

A fontosság, melyet mindenki elfogásának tulajdonított; az, hogy a nemes vármegye utána leveleket írt; a szolgabírónak rendelése, mellyel őt útnak indítá, hogy azon esetre, ha a rab maga szökni akarna, vagy midőn őt az erdőn átviszik, mások megszabadítását megkísértenék, azonnal főbe lőjék; a mord arckifejezés , mellyel a katonák, kik puskával vele a szekerén ültek, kérdéseit visszautasíták; a sajnálkozás, mellyel a nép reánézett, ha szekere valamely falun átment, még nagyobb zavarba hozták őt; míg végre ennyi fenyegető dolgot látva maga körül, maga is hinni kezdé, hogy valami szörnyűt követhetett el.

Ha fejét vágják le, meg nem tudta volna mondani, miben áll az; de hogy rajta senki sem segít többé, arról meg volt győződve; hisz nem tévedésből, hanem éppen mióta az ormoslaki harangozónak vallotta magát , bánnak vele ily szigorúan.

Minél többet gondolkozott a tárgyról, annál valószínűbbnek tartá, hogy a gyanú, mely őt terheli, Katit s a gyermeket illeti.

Mikor kihallgatása alkalmával a szolgabírónak azt felelte, hogy Kati útközben kolerában meghalt, a komor tisztviselő, ki az asszonyt a köröztetett harangozó bűntársának tartá, csak gúnyosan mosolygott; s mikor további kérdésére: a gyermekkel mit csinált? kissé zavarodtan azt válaszolá, hogy a gyermek is meghalt, az esküdt is egészen magánkívül volt haragjában, s azt állítá , miként már a rab hangjából is észrevehetni, hogy hazudik.

De hogy miért keresik Katit annyira, s miért nem hiszik el, hogy a gyermek meghalt, azt nem foghatá meg; hisz csak nem teszik fel róla, hogy ő ölte meg őket.

A félelemnek s felgerjedésnek, melyen a harangozó keresztülment, az vala eredménye, hogy midőn Ormoslakra érkezett, és az őrizet, mely őt hozta, azon tudósítással küldetett vissza, hogy ő nem mint gonosztevő, hanem csak azért köröztetett, mert tőle bizonyos dolgokat kérdezni akarnak: a szerencsétlen kolerába s ezután hagymázba esett.

Egészsége lassankint visszatért három hét után, mely alatt a grófné, kinek egyedüli reménye, hogy gyermekét valaha feltalálhassa, most Gáspár életétől függött, a beteget minden gonddal ápoltatá.

De a felvilágosítás, melyet tőle nyertek, most is csak abban állt, hogy mind Kati, mind a gyermek kolerában meghaltak.

Ezt mondta mindjárt megérkezése után, s ennél maradt később is , csakhogy most a helyet és körülményeket részletesebben adá elő.

A harangozó állítása szerint Kati, már mikor a vadászlakot elhagyá, rosszul érezte magát, de egy ideig erőt vett magán, s még folytatá útját; később azonban félve, hogy Kerékhegyet nem érheti többé el, Óbereknek tartott, hol , mint mondá, egy ismerőse van, kiben bízhatik.

De alig értek ki az erdőből , hol a szántóföldek kezdődnek, mintegy száz ölnyire az országúttól, melyen egy óranegyed alatt a faluba érhetének, Kati nem bírt továbbmenni - lerogyott, és ott halt meg szörnyű görcsök között.

Kiabáltam, lármáztam, de csak egy asszony jött hozzánk, ki éppen az országúton ballagott, más nem volt közel.

- De a gyermek, az én gyermekem! - kiáltott a gróf, kinek Gáspár mindezeket elmondá.

- Nagyságod gyermeke? - kérdé elhalványulva a harangozó.

- Hát nem tudod, hogy Kati az én gyermekemet vitte magával?

- Ha azt tudtam volna, bizony nem hagytam volna ott.

- Elhagytad.

Gyilkos!

Rosszabb, mint gyilkos! - kiáltott a gróf a legnagyobb indulattal.

- Az Istenre kérem a nagyságos urat, hogy is gondolhatja, hogy én öltem meg.

- De hát nem vagy -e oka halálának, midőn egy hathónapos gyermeket ily helyzetben elhagysz?

- Hisz a kisgyermek akkor, mikor én elmentem, már meg volt halva.

Még Katinál előbb halt meg - mondá Gáspár, hideg verítéket törölve homlokáról -, másképp hogy is mehettem volna el.

Ha tudtam volna, hogy nagyságod kis comtesse -e , akkor így is elhoztam volna, de mit tudtam én, mikor nekem senki nem szólt.

Gáspár ezen állításánál maradt, s később, midőn egészsége javult, oly körülményesen mondá el mindent, s oly határozottan jelölte ki a helyet , melyen Katit s a gyermeket halva hagyta, hogy előadásán sem Ormosy, sem a plébános nem kétkedtek többé; csak a grófné nem vala meggyőződve még.

- Ő , ki előbb, midőn férje semmi veszélyt nem akart látni, gyermekét csaknem veszve gondolá, most, midőn minden valószínűség amellett szólt, hogy kedvesét többé nem fogja látni a világon, minden valószínűség ellenére ragaszkodott a hithez, hogy gyermeke még él.

Hisz minden hitnek gyökerei a szívben fekszenek, s ki határtalanul szeret, annak hite is véghetetlen.

Gáspár minden kérés és ígéret dacára előbbi állításainál maradt, új esküvel bizonyítva, valahányszor újra kérdeztetett, hogy a gyermek még dajkája előtt meghalt.

Tudta mindenki, hogy az erdőben s az országút mellett e szerencsétlen napokban több halott találtatott, köztük asszonyok s gyermekek is, kik azon hely közelében takaríttattak el, hol a mirigy életüknek véget vetett, s kiknek most még sírjukat sem mutathatta senki, miután azok, kik az óbereki határon akkor a holtakat eltemették, azóta a mirigynek szintén áldozatai lettek.

És mégis voltak egyes körülmények, mik a grófné bizodalmának látszólag támaszul szolgáltak.

Egy vénasszony, ki Óbereken, a falu túlsó végén lakott, azt állítá, hogy körülbelül azon időtájban, melyben Kati s a gyermek Gáspár állítása szerint meghaltak, idegen rongyos nő ment el háza előtt, ki tőle kenyeret kért, és neki mindjárt feltűnt, mert a karja között hordott gyermek, durva gyolcsban ugyan, de rendkívül tisztán és rendesen volt bepólyázva; s a harmadik faluban sok kérdezősködés után találkoztak néhányan, kik azt állíták, hogy a korcsma előtt ernyős szekerén hasonló személyt láttak: s bármi gyengék s bizonytalanok voltak e nyomok, a szerencsétlen anya csaknem boldognak érzé magát, midőn azokat feltalálta, s mindazon bizodalommal indult utánuk, mellyel az emberi szív egyedüli reményéhez ragaszkodik.

Miután az óbereki asszony még a napot sem mondhatá meg határozottan, melyen az idegen nőt s gyermeket látta, s mi külsejöket illeti, az ő és azoknak leírása között, kik az idegent állításuk szerint szekerén látták, nagy különbség létezett: sem Ormosy, sem a plébános e híreknek hitelt nem adtak .

Valószínűnek látszott, hogy mivel a grófné az óbereki asszonyt dúsan megajándékozá, a későbbi hírek csak hasonló jutalom reményének voltak tulajdoníthatók.

De a férfiak érezék, hogy a szerencsétlen nő leroskadna a csapás alatt, ha őt a remény nem tartja fenn, s elhallgatva kételyeiket , bizodalom nélkül, de fáradhatatlanul követték a nyomot, mely az elveszettnek feltalálására mutatkozott.

Nincs semmi, mi az embert nagy fájdalmak közepett inkább fenntartaná, mint az erős, egy meghatározott cél felé irányzott tevékenység.

Az ok, melyért asszonyok a szív legmélyebb sebeit, mikre nézve nálunk férfiaknál sokkal érzékenyebbek, mégis könnyebben viselik el, abban fekszik: hogy az erős kötelességérzet, mely minden jobb nőnek tulajdona, a látszólag oly gyenge lényt, ha szenvedéseinek már alig állhat ellen, tettre hívja fel.

A természet, mely a nőnek több szeretetet adva, őt több veszélynek és fájdalomnak tette ki: az önösség és nyugodt okoskodás helyébe, melyben a férfiú erejét s vigasztalását találja, neki éppen a szeretetet adta támaszul, a szeretetet, melynek él, s melyért meghal, mely által boldog, s mely miatt boldogtalan, melyért mindent tesz és mindent feláldoz, még bánatát is.

Ha nem küzd a kétségbeesés ellen, s leroskad fájdalma alatt, ki fogja elég lelkesedéssel keresni, ki fogja feltalálhatni gyermekét?

Mikor a többiek nem is hiszik többé, hogy él; s van -e, ki a gyermek tagolatlan szavát ezer közül kihallaná, ki őt hónapok, évek múlva ezerek közül kiismerni tudná, ha anyja nem?

- E gondolat tartá fenn a grófnét e nehéz napokban, erőt adva neki még akkor is, midőn a remény, melyet az első hírek szívében gerjesztenek, lassanként ismét enyészni kezdett; s a szomorú időszak , melyben ez történt, vajmi hamar bekövetkezett.

Ha sötétben járunk, a feltűnő világ első pillanatban mindig nagyobbnak s közelebbnek látszik: s így a grófné, mihelyt csak oly valamit hallott, miből következtetheté, hogy gyermeke még él, nem kétkedett, hogy az elveszettet fel fogja találni.

De midőn a nyom, mely után annyi bizodalommal indult, nem vala tovább követhető, mert azon falun túl, hol az idegen asszonyt s gyermeket látták, az ernyős szekérről, melyen azok állítólag utaztak, senki nem tudott semmit; miután hetek s hónapok múltak anélkül, hogy az elveszettnek hírét hallanák, vagy bármi gyenge nyom feltűnnék, mely után indulhatnának; s miután a megyék által történt körözés szintoly sikeretlennek mutatkozott, mint minden felszólítások, melyek nagy jutalomígéret mellett a hírlapokba iktattattak: a szerencsétlen anya néha maga is felhagyott reményeivel, s ellentmondás nélkül hallgatá végig azon okoskodásokat, mikkel barátai őt gyermekének haláláról, mely e bizonytalanságnál mindenesetre kevésbé kínos vala, meggyőzni iparkodtak.

De vajon, ha a remény elveszett, nem marad -e fenn a kötelesség? és az anya, ki gyermekét elveszté, tehet -e egyebet, mint hogy addig keresse, míg feltalálta, vagy legalább haláláról teljes bizonyosságot szerezhet magának ?

És a grófné - bármit mondjanak - sohasem hitetheté el magával egészen, hogy gyermeke meghalt.

Nem tudott felelni az okokra, melyekkel őt az ellenkezőről meggyőzni iparkodtak, maga is átlátta azoknak fontosságát, de belső szózat mondá neki, hogy gyermeke él.

Kis orcája oly piros volt, tekintete oly életvidor, oly szépen mosolygott , midőn utolszor látta: miként hihetné el, hogy néhány órával később meghalt?

Egész életmódja megváltozott.

Ő, ki eddig kizárólag házának élt, s ki attól távolabb fekvő köröket csak azon érintkezésekből ismeré, melyekbe őt jótéteményei a néppel hozák, most váratlan tevékenységet fejtett ki .

Levelezésbe lépett idegenekkel, maga utazott az ország különböző vidékein, s a megváltozott életmód roppant hatást gyakorolt kedélyére is.

- A nyugalom helyett, mely őt eddig jellemzé, nem szűnő izgatottság vala észrevehető minden szavában, minden mozdulatában.

Mindent, mi őt feladásában gátolhatá , mindent, mi figyelmét ez egy ponttól elvonta, türelmetlenül elutasított magától.

Valamint azt, ki sebes futásban távol cél felé siet, csak az érdekli, hogy útjának egy részén már áthaladt: úgy ő látszólag nem várt, s nem óhajtott egyebet az időtől, mint hogy múljék, s minél közelebb hozza őt a célhoz, mely bármi távol, de lelkének legbensőbb meggyőződése szerint előtte feküdt.

- A grófné kétségkívül most is szerette férjét, éltét adta volna Margitjáért, s ha e kedvesei közül valamelyik veszélyben forog, vagy segélyére szorul, éppen úgy nekik szentelte volna életét, mint azt most elvesztett gyermekéért tevé: de hisz nekik nem volt szükségük reá, és a nemesebb asszonyi kebelnek legveszélyesebb, de egyszersmind legszebb tulajdonai közé tartozik, hogy magát mindig kizárólag egynek szenteli.

Kik Ormosynét elébb ismerték, elijedtek a változáson, mely néhány hónap szenvedései által az egykor oly bájló nőn történt.

A jobbak sajnálták őt, a többség vállat vonva csak azt jegyezte meg, hogy túlságos fájdalma és hasztalan fáradozásai által egészségét rontja; s hogy az ő hibája, ha abban , mit a sors vagy az isteni gondviselés reámért, megnyugodni nem tud.

Az embereknek többsége rendkívül vallásos és filozóf oly esetekben, hol másnak szenvedései forognak kérdésben.

Ormosyné nem sokat törődött ez ítéletekkel , s ha a sok tanács és vigasztalás fölött, mellyel őt csaknem mindenki zaklatá, s melyekből meggyőződhetett, hogy tulajdonképp senki sem érti érzelmeit, néha elveszte is türelmét, közönyösen viselte el azon meggyőződést, melyhez szerencsétlen napjainkban jutunk, hogy az emberek önösségökben még azt sem tűrhetik, ha valaki sokáig kizárólag saját bajával foglalatoskodik.

- Csak egy fájt neki, és az azon gondolat vala, hogy férje tulajdonképp éppoly kevéssé fogja fel érzéseit, és hogy azon állhatatosságot, mellyel egy a világ ítélete szerint elérhetlen cél után fárad, hallgatva ő is rosszallja.

Ormosy mondhatlanul szerette nejét.

Csak szívét követé, midőn őt az oltárhoz vezette, s azóta tökéletesen megelégedettnek érzé magát körében.

A fiatal gróf nem utasítá el magától azon kötelességeket, melyek állása s vagyonánál fogva reá háramlottak.

Pontosan eljárt megyéje dolgaiban, fáradt gazdasága körül, s nem vonult vissza a társaságtól; mindez azonban csak mellékesen foglalta el figyelmét, s csak annyiban bírt fontossággal előtte, mennyiben azt neje boldogságával viszonyba hozhatá.

Örült a kitüntetéseknek, hogy Anna szemei előtt magasabban álljon; dolgozott, fáradozott, hogy őt több fény- és kényelemmel vonhassa körül; szerette a társaságot, mert hisz minden társaságban neje volt a legszebb, a legbájlóbb valamennyi között.

- Ormosy azon ritka férfiak közé tartozott, kiket egy cél kielégít, s e cél neki Anna boldogsága vala.

Elhárítani kedvesétől minden kellemetlen érintést , megelőzni kívánatait, egészen boldoggá tenni azt, kit oly mélyen, oly egészen szeretett - ez volt az eszmény, melyben minden vágyai s törekvései központosultak, melyet elérve, eddig oly boldognak érzé magát; de ez volt egyszersmind az ok, melynél fogva a családját ért csapás még súlyosabbá vált.

Ormosy elkeseredve sejdíté, hogy a nőt, kit egészen boldogíthatni vélt, még vigasztalni sem bírja.

Ormosyné pedig sokkal jobban ismeré férjét, mintsem ne tudná, mennyire szerencsétlennek érzi az magát, midőn őt vigasztalhatlannak látja; s ha valami fájdalmát még növelheté, az meggyőződése volt, hogy fájdalma által férjét is boldogtalanná teszi.

Ormosy elkövetett mindent, hogy érzelmeit neje előtt eltitkolja.

Nem ellenezte semmiben kívánatait, még vigasztalásaival sem gyötré őt, melyeknek hasztalanságáról régóta meggyőződött; a nő elnyomta könnyeit, s ha nem bírt is annyi erővel, hogy bánatát eltitkolja, legalább sohasem panaszkodott sorsa ellen.

Hasztalan fáradság!

Ha két szív egyszer megérti egymást, többé nem titkolhat semmit egymás előtt, s az erőlködés, mellyel visszanyomjuk , rendesen csak kínosabbá teszi az érzést.

- Ha annyira szeretne, mint hittem, nem lenne oly vigasztalhatlan! - így gondolkozott Ormosy.

- Ha értené e szívet, nem neheztelne bánatom miatt - sóhajtott Anna; s e két oly nemes, oly szerető szív lassanként távozott egymástól.

A változást, mely ezen oly boldognak tartott háziviszonyban történt, senki sem vevé észre.

Ormosyék szerencsétlenségök óta még visszavonultabban éltek , mint elébb, s az öreg plébános volt az egyetlen, ki mélyebben látott e részben.

- Előttem hasztalan titkolják - szólt végre ez, mikor Ormosyval maga volt egy ízben -, a boldogság, mely egykor e házban lakott, eltűnt.

A gróf hallgatva ült az ablaknál.

Szeme a vidéken függött, melynek hótakarója eltűnt; s melyet a tavasz még nem borított zöldjével, s mély gondolatokba merülve, észre sem vevé, hogy öreg nevelőjének részvevő tekintete rajta csügg.

Most feléje fordult.

- Nem természetes -e azok után, mik történtek? - mondá szomorúan.

- Nem beszélek azokról - viszonzá a plébános, ki ha egyszer szólni kezdett , nem oly könnyen engedé magát visszautasíttatni.

- A családot iszonyú szerencsétlenség érte.

Meg kell nyugodni az isteni gondviselésben; de Isten maga sem kívánja tőlünk, hogy mikor keze reánk nehezedik, ne jajduljunk fel a csapás alatt.

Én azon viszonyt értem, mely nagysád és kedves neje között létezett, az egyetértést, a házi boldogságot egyszóval.

A hangból, melyen a végszavak mondattak, a szólónak belső felgerjedése vala észrevehető.

Ormosy felsóhajtott, s ismét az ablakra fordítá tekintetét.

- Nagyságtokat nagy csapás érte, de miért nem viselik hát közösen?

Nekem úgy látszik, éppen ily pillanatokban legszükségesebb az összetartás.

Kik közös terhet hordanak vállaikon, azokat maga a teher még erősebben köti egymáshoz .

Két szívet nem forraszt semmi inkább eggyé, mint egy közös fájdalom.

- Nem mindig, barátom - szólt a gróf szomorúan.

- Miként erős tűz, mely különvált dolgokat néha összeforraszt, más részről azt, mi legerősebben összetartott, mit egynek gondolánk, sokszor szétválasztja: úgy történik az nagy fájdalmak által is.

- A hasonlat semmit sem ér, valamint azon hasonlatok megannyian, melyeket az emberi lét magyarázatára anyagi természetből veszünk.

Isten nem a virág vagy kő vagy víz vagy más anyag, hanem saját képmására teremtette az embert , midőn a nagy világ minden teremtményei között egyedül őt ruházta fel szabad akarattal, s nemcsak a természet - de bizonyos határok között, saját sorsának urává tette őt.

Ha a szikla erős tűznek hatása alatt széthasad , nincs mit mondanunk; természetének törvényeit követi, s nem állhat ellen.

De az ember nem mentheti magát ezzel.

Minél több idegen elem nyomul közénk és azok közé, kiket szeretünk, minél inkább érezzük, hogy bizonyos viszonyok eltávolítanak: annál erősebben kell ragaszkodnunk egymáshoz.

Éppen nehéz pillanatokban szükséges, hogy házastársak egyetértsenek, vagy helyesebben mondva - habár e szó szokatlan -, hogy egyetérezzenek.

Kik ilyenkor elkülönözve állnak, máskor is nélkülözhetik egymást.

- Tőlem függ -e ez?

Annát annyira elfoglalta fájdalma, hogy minden egyebet elutasít magától.

- S vehetjük -e ezt neki rossz néven? - mondá a plébános érzékenyen - vannak emlékek, melyeket csak könnyek moshatnak le, s melyeknek nyomai sohasem tűnnek el egészen.

Vajon azért elvonjuk -e a szenvedőtől részvétünket, mert a terhet, mely szívét nyomja, egyszerre leemelni nem tudjuk?

- Ön nem ismeri nőmet.

Nem látom -e világosan, hogy vigasztalásaim csak inkább növelik fájdalmát?

- Úgy van az minden vigasztalással - szólt a plébános -, ha valakinek sebét bekötözik, szintén megújul fájdalma, de csak hogy hamarább gyógyuljon meg; s ez hatása a vigasztalásnak is, ha attól jő, kit szeretünk!

- Ó, ha Anna úgy szeretne, mint egykor hittem.

- Kétkedik -e ezen? - mondá Farkas csaknem ijedten.

- Ne szóljunk tovább e tárgyról.

- Sőt éppen erről szóljunk.

A dolgok jobban állnának e háznál, ha nagysád s a grófné legalább egy ízben kibeszélték volna magukat egymással.

A házaséletben egy kis veszekedés is többet ér, mint ha minden fél érzéseit és gondolatait magába zárja.

Ha egyetértést akarunk, az az első feltétel, hogy értsük egymást; s ehhez szükséges, hogy szóljunk.

- Ha Anna úgy szeretne, mint én őt - mondá Ormosy, kin fájdalmas érzései kitörtek -, akkor érezhetné -e magát oly boldogtalannak, minőnek őt látom ?

Egész éltemet neki szentelém.

Nem volt más célom a világon, mint hogy boldoggá tegyem: s minden törekvéseimmel még bizodalmát sem értem el.

Még könnyeit is titkolja előttem; bárkivel inkább szól bánatáról, mint velem .

Nem vesztettem -e el én is gyermekemet? nem érzem -e e veszteséget, mint bárki más? s mégis, ha Annát boldogan láthatnám panasz nélkül elviselnék mindent , sőt ismét boldognak érezném magamat.

- De tudja -e, Béla, mi következik ebből? - szólt a pap, ki növendékét még most is néha bizodalmasan keresztnevén szólítá.

- Nem az, hogy ön nejét inkább szereti, hanem csak, hogy a grófné gyermekeit inkább szereti, mint ön.

És ez rendén van.

A gyümölcs közelebb függ össze az ággal, mely azt hordja, mint a törzzsel, melyen termett.

De ön nem ismeri a női szívet, ha azt hiszi, hogy a szerelem, melyet egykor kizárólag bírt, kisebbé vált , mióta ez gyermekére is kiterjedt.

A láng minél több tárgyat ragadott meg , annál nagyobbra nő, de annál több meleget terjeszt minden ponton: s ilyen a női szeretet.

Neje most is szintúgy szereti, mint valaha, inkább mindennél , még gyermekeinél is.

Nincs semmi a világon, mit e szegény asszony férje boldogságáért tenni vagy feláldozni kész nem lenne; mit tehet ő róla, hogy e boldogsághoz oly valami kívántatik, mit sem ő, sem más emberi teremtés , akarata által el nem érhet.

- Meglehet, hogy igaza van - mondá a gróf szomorúan lehajtva fejét -, s hogy egy nőt boldoggá tenni nem fekszik hatalmunkban.

Akkor csak azt mondhatom , hogy életemet vesztettem el, mert hisz nem volt más célja, mint hogy őt boldoggá tegyem.

- Ez őrültség, higgye nekem, Béla, valóságos őrültség - mondá a plébános , felkelvén, s mint nagy felgerjedés pillanataiban tenni szokta, hosszú lépésekkel a szobában fel s alá járván.

- Nem ismerek embert, kit Isten inkább megáldott volna birtokkal, ésszel, szívvel.

Neje megérdemlené, hogy oltárra állítsák, s ön elégedetlen, zúgolódik végzete ellen, és huszonkilenc éves korában panaszkodik, hogy életét vesztette el, mert nejét egészen boldoggá nem tehette.

De hát Istennek képzelte -e magát, hogy ezt valaha remélheté? nem tudta -e, hogy az ember sokat és nagy dolgokat vihet véghez e földön, de hogy semminek sikere, még a legkisebbé sem függ tőle?

S tudja -e , hogy egész fájdalmának alapja, bármi nemesnek, bármi önzetlennek látszik az , nem egyéb sértett hiúságnál?

Ne nehezteljen a szóért, Bélám - folytatá kis szünet után, midőn a gróf előtt megállva, kezét bizodalmasan vállára tevé -, régóta ismerjük egymást, s tudja, egyenes, őszinte ember voltam egész életemen át.

Ádám apánktól fogva, ki kezét az ismeret fájának gyümölcse után kiterjeszté, csaknem minden embernek megvolt a hiúsága, s azok nem a legjobbak, kikben e hiba egészen hiányzik.

- Ön egészen boldoggá akarta tenni, oly boldoggá, minő más asszony még nem volt a világon, s most mintegy maga előtt lealázva érezi magát, midőn látja, hogy e célt nem érhette el.

De vigyázzon magára, nehogy hiú ábrándoknak egész üdvét feláldozza, s ahelyett , hogy nejét boldogítsa, vele együtt végtelenül boldogtalanná tegye magát.

- Hát mit tegyek? - szólt Ormosy, mélyen megindulva.

- Semmit, barátom, semmit.

Tűrje, hogy neje szívét kövesse, hogy sírjon, ha szüksége van reá, hogy szerencsétlennek érezze magát és szomorúnak látszassék, ha nem segíthet magán másképp: csak szeresse őt, mint eddig szerette, mondja neki, hogy szereti, vezesse önmaga a beszélgetésre, mely őt most egyedül érdekli, s tapasztalni fogja, a legnagyobb fájdalom mihamar fogy el, ha benne ketten részesülnek.

- Míg e szerencsétlen helyen maradunk, s minden, mit maga körül lát , veszteségére emlékezteti, Anna fájdalma nem enyhülhet.

E szüntelen nyomozás, mely végre mégsem vezet célhoz, e naponkint felmerülő új hírek , melyekről később kitűnik, hogy hazugságokon alapulnak, szüntelen izgatottságban tartják őt; és én nem látok semmi reményt a javuláshoz.

- Hát menjenek utazni.

- Ó, ha Annát arra bírhatnám!

- S szólt -e vele már eziránt?

- Minek szóltam volna? - ismerem nőmet.

- Dehogy ismeri, dehogy ismeri - szólt a plébános türelmetlenül -, jótállok érte, csak egy szót mondjon neki, ő mindenre kész.

- Nem kétkedem rajta - mondá Ormosy sóhajtva -, de mihelyt elutaztunk, az a gondolat fogja őt bántani, hogy ha honn maradunk, gyermekünket, kit ő még mindig életben vél, feltaláltuk volna.

Éppen úgy nekem fogja tulajdonítani , hogy nyomára nem akadtunk, mint most belsőképp vesztével engem vádol.

Anna szintúgy nem fog szemrehányásokat tenni akkor, mint most nem tesz, de tudom gondolatait.

- Ön beteg, Béla - szólt a plébános szomorúan -, igen beteg, s az utazás önnek szükségesebb, mint nejének; de majd szólok én vele, s jótállok érette , engem nem fog vádolni azzal, hogy gyermekét miattam nem találta meg.

Míg a plébános a grófnéhoz ment, azalatt Ormosy fejét kezére támasztva ismét sötét gondolataiba merült.

Eötvös József

A nővérek

5

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

5