ELTE regénykorpusz

Mit a plébános mondott, megtörtént.

Anna, főképp miután hallá, hogy az utazás férje kedélyének helyreállítására szükséges, nem tett ellenvetéseket, s csak azt kötötte ki, hogy még néhány hónapig honn maradhasson, míg egy nemrég felmerült nyomnak, melyre új reményeket épített, végére járt.

A szegény asszony régóta fogyni érezé bizodalmát, s habár most is szintazon buzgalommal keresé elvesztett gyermekét, inkább csak kötelességének érzetében tette azt.

- Annyi hiú remény, annyi kínos csalódás után végre az a szomorú meggyőződés fészkelte be magát lelkébe, hogy gyermeke csakugyan meghalt, vagy hogy azt legalább e világon látni nem fogja többé; s a szenvedélyes keserv, a felizgatott bizonytalanság helyébe, mely szívét eddig hullámzásban tartá, nyugodtabb fájdalom lépett.

Mintha vihar után a vészfellegek az egész ég körén elterülnek, a zajra, mellyel az elemek harca a természetet eltölté, csend következik: ilyen vala lelke.

- Nyugodt, de borúsabb.

- Bármerre fordul, egén nem lát sötétebb felleget, mely villámokkal fenyegetné: de tudja, hogy a nehéz fátyolon át, mely egész látkörét eltakarja, nem várhat több napsugárt - s küzdés nélkül elfogadja sorsát, mert bizonyos, hogy az többé változni nem fog.

Anna jobban ismeré férjét, mintsem hogy érzései előtte titokban maradtak volna, s miután őt boldogtalannak látva, tudta, miszerint boldogtalanságának oka tulajdonképp benne fekszik: ezen tudat szívének most gyermeke veszténél talán még inkább fájt.

Elkövetett mindent, hogy szomorúságát férje előtt eltitkolja, s Ormosy úgy tetette magát, mintha nem venné észre, hogy a derültség, melyet neje most néha mutatott, csak kényszerített.

De akit szeretünk, azt nem csalhatjuk meg, s e tettetésnek, melyre magokat szeretetből kényszeríték, csak az volt eredménye, hogy mindketten szerencsétlenebbeknek érezék magokat.

Így folyt a néhány hónap, melyet Ormosy nejével még a hazában töltött, s az idő, mely mindent orvosol, e részben nem változtatott semmit viszonyukon.

Éveket töltöttek a külföldön, bejárták Európa legszebb vidékeit, letelepedtek legnagyobb városaiban, és a különböző benyomások, a társasági élet zaja háttérbe szoríták végre a múltnak emlékeit, s legalább szelídebbé tevék az anyának fájdalmát is; de a régi viszony nem állt helyre többé.

- Szerették egymást úgy, mint azelőtt, sőt talán inkább, mert mindenik szenvedni látta kedvesét, s önmagát tekinté e szenvedések okául; de a régi boldogságnak vége volt, s ők érezék, hogy a múltat senki sem hozhatja vissza többé.

Hibáztak mindketten; Ormosy, mert nejének keservét eltűrni nem bírá, s midőn őt vigasztalhatlannak látá, szerelmén kétkedett; - Ormosyné, mert azt, mit ismerősökért, sőt idegenekért teszünk - midőn kellemetlen érzéseinket előttök elnyomjuk, és fájdalmainknak szabad tért nem engedünk - férjéért tenni nem volt képes.

De vajon nem volt -e ezen hibáknak egyedüli kútfeje éppen az, hogy egymást nagyon is szerették; s panaszkodhattak -e egymás ellen: Anna, mert férje csak az ő boldogságát kívánva szenved, midőn őt szenvedni látja; Ormosy, mert neje inkább szereti őt, semhogy előtte színlelni tudna?

Ó, ha csak egyszer nyíltan szólnának egymással, ha Anna férjének keblére borulva, a bánatot, mely szívét terheli, úgy kimondaná, mint vele egykor minden örömeit közölte; ha Ormosy a kételyt, mely szívében Anna szerelme iránt támadt, a kínt, melyet érez, a vádakat, melyek gondolatában néha akaratlanul kedvese ellen emelkednek, nem zárja magába; s ha ez egymáshoz oly közel álló szívek természet elleni merevségökből fölébredve, mint két folyó, melyeknek vizeit a tél megköté, egy meleg pillanatban ismét egymásba ömlenének; ha e két nemes lélek, melyeknek csak szólni kell, hogy egymást értsék, s melyeknek nincs mit titkolni egymás előtt, csak egyszer ismét kitárnák kincseiket - mi boldogok lehetnének!

Ormosy néha sejtette ezt; többször feltevé magában, hogy véget vet a feszült állapotnak, mely közöttük létezik.

Voltak pillanatok, midőn Anna, ki férjét most is szerette, s vele azon egy tárgyon kívül mindenről beszélt, ki akarta tárni egész szívét; elmondva mindent, mi évek óta keblét terhelé, kételyeit s panaszát, bánatát s kétségbeesését, hogy kedvesének keblére borulva, tőle bocsánatát s szerelmét kérje, s ha csak egy pillanatig is, azon öntudatban ismét boldog legyen, hogy nincs egy rejtett gondolat, egy eltitkolt érzés , mely őket elválasztaná egymástól.

A szó már ajkaikon lebegett, de mindig volt valami, mi őket annak kimondásától visszatartóztatá: Ormosyt a gondolat, hogy miután neje őt annyira nem ismeré, hogy még gyermeke iránti szeretetén is kétkedhetett, úgyis hasztalan minden; - Annát a félelem, hogy az alkalom nem kedvező, mert Ormosy talán éppen azon pillanatban, midőn szólni akart, komolyabbnak látszott.

Egy szó, egy mozdulat, melyből a szegény nő azt következteté, hogy férje rosszkedvű vagy felizgatott , elnémítá őt.

S Ormosy lemondott feltételéről; Anna máskorra halasztá annak kivitelét.

Érezték mindketten, hogy egész jövőjök ez egy pillanattól függ, s hogy ha egyszer szólva, minden kétely el nem enyészik, még távolabb fognak állni egymástól, mint eddig; s ők nem merték felemelni a fátyolt, mely őket elválasztá.

Csak bizodalomra vala szükségük, hogy ismét boldogokká legyenek : s nekik nem vala elég bizodalmuk.

Ne várja senki tőlem, hogy leírjam az évek történetét, melyeket Ormosy nejével a külföldön töltött.

A világ csak azon sebeket gyógyíthatja , melyeket ő vert, s a társaságnak nincs varázsa, a természetnek nincsenek szépségei, melyek velünk elfelejtetnék, hogy egykor boldogok valánk.

Maga az idő, mely minden keservet enyhít, az üdvöt, melyet bírtunk, csak még nagyobbnak tünteti fel előttünk, hogy a fájdalom, melyet vesztén érezünk , szintén nagyobbá váljék.

Ők szerették egymást most, mint szebb napjaikban - de boldogok nem voltak többé; s midőn Ormosy hét év múlva idegen földön meghalt, neje azon meggyőződéssel temette el kedvesét, hogy azt, kit e világon mindenekfölött szeretett, nem boldogíthatta.

Minden szerencsétlenségek között, melyek az embert érhetik, a legnagyobb bizonyosan az, ha a választásban, melytől egész élete függ, csalódott, s ha a kötelékeket, melyek által a szerencsét magához fűzni reménylé, később láncoknak érezi.

S mégis nem ritka eset az ilyes.

Sokakat maga az idő választ el egymástól, mellyel nemcsak azok, kiket szereténk, de még kívánataink s érzéseink is, melyek által egykor hozzájok láncoltatánk , megváltoznak - mások önhibáik által válnak szerencsétlenekké, s önmaguk taszítják el a szívet, melynek birtokában boldogok lehetnének; - a dolog mindig egyiránt szomorú, s méltó sajnálkozásra, főképp ha meggondoljuk , miként egynek hibái miatt többen büntettetnek, s ez egynek hibája is sokszor csak annyiban áll, hogy egyszer csalódott.

- Ó, de mit mondjunk akkor, ha két ember nem csalódott egymásban, ha mindegyike jó és nemes, ha egymást egyiránt szeretik évek múltán, ha mindenik életét adná, hogy a másikat boldogítsa: s ők egymást mégis szerencsétlenné teszik egyes kis hibák, sőt néha egyes jó tulajdonaik által?

S nem történik -e ez is többször, mint gondoljuk, főképp azoknál, kiket kedvezőnek mondott sorsuk az élet gondjaitól felmentett, s kik azon viszonyt, melyből bajaik között vigasztalást, törekvéseik közepett erőt, életök minden napjaiban boldogságot meríthettek volna, nem életök üdvének, hanem egyedüli feladásuknak tekintik.

Ez volt az ő sorsuk.

Sajnáljuk a szerencsétleneket, és ne felejtsük el, hogy a biztos remény, mely minden bajok között fenntart, a szerelem, mely egészen boldogít, csak a hitnek, csak erős bizodalomnak gyermeke.

A szerelem néha túlélheti a bizodalmat is, de csak kín az, mit tőle akkor várhatunk.

A halál közeledése kiegyenlített minden félreértést, mely Annát férjétől az utolsó években távol tartá.

Azon pillanattól fogva, melyben felüdüléséhez többé reménye nem volt , megszűnt az ok is, mely Ormosyt eddig hallgatásra bírta.

E két szerető kebel ismét tartózkodás nélkül kitárta titkait egymás előtt, s a régi bizodalommal visszatért azon érzés is, mely őket egykor oly boldoggá tevé.

Tudták, hogy válniok kell, de minden perc, mely e szomorú célt közelebb hozá, közelebb hozta őket egymáshoz; és Anna, ki férjét hosszú, reménytelen betegsége alatt nem hagyta el, e szomorú hetekben tulajdonképp boldogabbnak érzé magát, mint évek óta.

Hisz ő ismét szeretve tudta magát; s nem nap -e a szerelem az asszony életében, mely a végső percig egész körét fényes sugárokkal tölti, s még akkor is, midőn láthatárán lehanyatlik, bájló világítása által elfelejteti vele, hogy az éj közelg?

Ormosyék sohasem keresték a társaságot.

Még boldogabb napjaikban is, mikor a hazában laktak, az öreg lelkészen kívül nem volt senki, kit a család meghitt barátjának mondhatnánk.

Ki magát egy szeretett lénynek birtokában egészen boldognak érezi, mint akkor Ormosy, nem vágyódik emberek után; sőt mintegy ösztönszerűleg félve, hogy idegen befolyások a helyzetét, melyben teljes megelégedést talál, megváltoztathatnák, a lehetőségig eltávolít mindent magától.

Tévedés.

- Azokat, kik egymást valóban szeretik, az idegen kör , melyet a társaság körülöttük képez, sokszor csak közelebb hozza egymáshoz, s a meggyőződés, hogy más által nem értetnek, növeli a bizodalmat, mellyel gondolataikat egymással közlik; de ki egyszer magányba vonult, ha később átlátná is, hogy tévedett, nem oly könnyen változtathatja meg állását.

Azon száz, csaknem észrevehetlen kötelékeket, melyeket midőn magunkat általuk terhelve érezzük, szétszakítani sok fáradságunkba került, még nehezebb újra összefonni; s ki egyszer magányhoz szokott, többnyire még magánosabban érzi magát emberek között; s így Ormosyék is.

- Eleinte felkeresték a társaságot , de minthogy magokat körében soha valóban otthonosoknak nem érezék, sőt még azon szórakozást sem találták, melyet ott kerestek, később visszavonultak, s oly helyeken is, hol éveket töltöttek, csaknem kizárólag magoknak éltek.

Az olasz városban, hol Ormosy halála történt, a családnak még ismerősei sem voltak, s Anna, miután férjét eltemette, egészen elhagyatva látta magát.

Egy időre a keserv, melyet veszteségén érzett, a szeretet, mellyel Margitot , egykori boldogságának ez egyedüli maradványát, körülfogá, minden más gondolatot kizárt; de később mindinkább érezni kezdé elhagyottságát; s vággyal nézett a hon felé, hová őt Farkas levelei mindig sürgetőbben hítták.

Az öreg plébános Ormosyéknak hosszú távollétét sohasem helyeslé.

Úgy vala meggyőződve, hogy bánatot csak kötelességek ellensúlyozhatnak, s hogy az , kit nagy szerencsétlenségéért, nem mulatságban, hanem egyedül munkásságban találhatja vigasztalását; ez okból még Ormosy életében egyre inté s kérte őt, hogy számkivetésének véget vessen.

A vándorélet, melyet a család évek óta folytat, meggyőződése szerint csak károsan hathat a gyermekre is.

Miután a gróf meghalt, levelei még sürgetőbbekké váltak.

Hogy a gyermek tökéletesen kifejlődjék, nézete szerint mindenekelőtt az szükséges, hogy erős gyökeret verhessen; s vajon történhetik -e ez, ha éppen gyermekkorában szüntelen változtatva helyzetét, minden körből kiragadtatik, még mielőtt abban egészen meghonosodhatott volna?

S a plébános, ki magát Ormosy halála óta az özvegy s gyermekének természetes gyámjaként tekinté, annyiszor s oly meggyőzőleg adta elő tanácsait, míg Anna végre elhatározá magát a visszajövetelre.

Eötvös József

A nővérek

6

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

6