Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET.
Midőn a II-dik emeletről leértek, Edithe halkan azt mondá Lucziánnak.
- Fogasd be a reggeli után a ponnykat és várj reám, a jávorfa csoportnál, hova félóra mulva gyalog megyek.
Luczián helyeslőleg intett fejével, s mindhárman elváltak.
Edithe szobáiba ment.
Most már körülbelől tudta, ki lehetett az éjjeli látogató, s minden áron meg akarta őt menteni azon kellemetlenségtől, mit akaratlanul bár, de fivérével ők okoztak neki.
Ezért mondá Lucziánnak, hogy fogassa be a ponnykat.
Észrevétlenül akart eltávozni a kastélyból, még pedig nagyanyjának szoros tilalma ellenére.
Meg kell mentenem Herbert kapitányt, ha ő volt, ha pedig nem érkezett meg, ugy nyugodtabb leszek, s nem törődöm Jakab rendeleteivel, gondola, és ezen elhatározással ment reggelizni, hol az öreg herczeg nem jelent meg, gyengélkedése miatt szobájában maradt, s ő könnyebben szabadulhatott.
A reggeli után Luczián eltünt a teremből, s félóra mulva Edithe is követte.
Szobájába ment, kalapot, keztyüt, felöltőt vett magára és lesietvén a parkba , észrevétlenül jutott a megjelölt helyre, az ugynevezett «jávorfa» csoporthoz.
A ponny-kocsi Lucziánnal, s a kis groommal már várt reá.
- Hová megyünk? kérdé Luczián, midőn nővére helyet foglalt mellette.
- A Herbert gyermekekhez, viszonzá az, és megeresztett gyeplővel röpültek a park egyik mellék kijárása felé; sietniök kellett, hogy távollétök a kastélyban fel ne tünjék.
Luczián meg nem foghatta, mily czél vezérli nővérét a Herbert házhoz, de mindamellett gyanitá, hogy e kirándulás összeköttetésben van a tegnapi eseményekkel.
Az egész uton egyetlen szót sem beszéltek, Luczián látta, hogy nővére nagyon el van merülve gondolataiban s erősen tépelődik valami fölött.
Egy órai ügetés után, a piros fedelü ház udvarán az ajtó előtt voltak.
Edithe maga sem tudta miért, erős szivdobogással lépett az előszobába, hol Cordula szokatlan vidám arczczal lépett elébe, tekintete mutatá, hogy valami rendkivülit fog mondani.
- A kapitány megérkezett, mondá derült mosollyal.
- Tehát csakugyan! kiáltott föl önkéntelen ijedtséggel Edithe.
- Mit mond grófnő?
- Semmit, jó Cordula, csak csodálkozásomat tolmácsoltam.
Hol vannak a gyermekek?
- Atyjoknál a mellék-szobában, szegény kicsikék, nagyon boldogok, ritkán részesülnek oly nagy szeretetben, mint mióta atyjokkal vannak.
Beléptek a szobába, hova Luczián is követte őket.
- Megjelentem méltóságtokat a kapitánynak.
- De mi nem ismerjük őt, és ő sem minket.
- Boldog lesz, ha találkozhatik, a kis fiuk már sokat beszéltek róluk, kiáltá jó kedvvel az öreg Cordula, s besietett a mellék-ajtón.
A testvérek feszült várakozással álltak egymás mellett; Edithe oly kiváncsi volt Herbert Edgárra, hogy ama nehány percz egy óra hosszuságunak tetszett neki.
Az emberek előtt semmi sem oly érdekes, mint a szerelmi történet, s annak hősét vagy hősnőjét a legsivárabb kedélyü is, bizonyos érdekkel szemléli.
Annál mélyebb részvétet kelt fiatal leány keblében egy oly férfi, kiről tudja, hogy nagyon szeretett, szenvedett s még a halál sem fosztá meg attól, ki nagy áldozatok árán lett az övé, mert emlékét hévvel forrón őrzi, mint Herbert kapitány tevé.
Hogy nem felejté el meghalt nejét, mutatta az előtte való esti történet s ez Edithe előtt kétszeresen rokonszenvessé tette őt.
Alig távozott az öreg dajka, gyorsan felnyilt az ajtó s megjelent a kapitány , tengerésztiszti egyenruhájában, magas, karcsu, rendkivül arányos termetével, érdekes nap barnitotta arczával.
Korára mintegy harczminhat éves lehetett.
- Szabad mint rokonokat üdvözlenem önöket grófnő, kérdé lágy, kellemes csengésü hangján, mit a tengeren való hosszu tartózkodás sem birt megérdesiteni, s meghajtá magát Edithe előtt, ki önkéntelen melegséggel nyujtá neki kezét.
- A rokonságot mi már megkötöttük fiaival, viszonzá az atyjukat követő ikrekhez lehajolva és megölelve őket Edithe.
- Tudom grófnő, viszonzá halkan észrevehető meghatottsággal Herbert.
Fiaim és Cordula elmondták nekem az önök jóságát s én ezért semmi mást nem ajánlhatok fel, mint hálámat és éltemet, de az egészen a kegyedé.
Edithe a meglepetéstől alig tudott felelni.
A kapitány percz alatt, teljesen megnyerte rokonszenvét és nem volt többé szükséges magyarázni azt, a mit Metopfran Julia herczegné tett, ezért a férfiért...
Sőt most már nem is csodálkozott rajta, bár még nem határozta el, hogy ő ugyanazt tette volna e hasonló körülmények között.
A mellékszobába léptek, mely Herbert szobája volt, s igen különös butorzattal birt, a tulajdonos szeszélyes, de jó izlését mutatta.
Minden butordarab smyrnai takarókkal volt boritva, a falakat régi fegyverek és keleti szönyegek disziték.
A szekrényeken handzsárok, kardok, térképek és kisebb-nagyobb delejtük feküdtek szerteszéjjel, egyik sarok csikos vászonnal volt sátorrá alakitva , s gazdag, félrevont ránczai alatt alacsony kerevet, szarvasbőr takaró és szarvasbőr vánkossal ágyat engedett látni.
A padlót vastag szőnyeg boritá.
- Szabad ez össze-vissza hányt szobában helylyel megkinálnom grófnő, mondá a kapitány.
Nagyon szegényes ez a ház arra, hogy kegyedet befogadja, de ha a képzelet és akarat birna azon hatalommal, hogy méltó hajlékot varázsolhasson önnek, ugy e perczben a chinai császár palotájában volnánk.
Edithe el volt bájolva, Luczián nyitott ajkakkal bámulva szemlélte a beszélőt, kihez hasonló férfit s hasonló szavakat még sohasem látott és hallott.
Edithe leült s a két kis fiu jobbról balról hozzásimult, karjaikkal átfonva karcsu nyakát, mialatt a kapitány szemben foglalt helyet, Luczián állva maradt.
- Kegyed nem ismeretlen nekem kapitány, kezdé némi zavarral Edithe, ki sietett jövetelének okát elmondani, tudván, hogy nem sokáig maradhat.
- Alkalmasint kis fiaim vagy Cordula beszélt kegyednek rólam, mert mástól, mondá keserüen Herbert, nem hallhatott felőlem.
- Láttam önt tegnap este.
A kapitány sötét napbarnitotta arcza egy fokkal sötétebb lett s heves pirosság önté el vonásait.
- Látott engem grófnő? kérdé zavarral.
Hol?
- A kastély könyvtárában.
Herbert nem felelt.
- Azért jöttem ma ide, hogy megmondjam önnek, miként veszély fenyegeti, ha ujra oda menne.
Őrizetet állitott fel ott Jakab herczeg s legalább is kellemetlenségnek tenné ki magát.
A kapitány arczán meghatottság látszott.
- Mily jó ön grófnő.
Köszönöm, nem fogok többé odamenni.
Edithe feszülten vizsgálta arczát.
- Kegyednek ez fájdalmat okoz, nemde?
Óhajtotta volna gyakran viszontlátni azt...
- A kit oly nagyon, oly kimondhatatlanul szerettem, vette át a beszélő ajkairól, a félbenhagyott szót Herbert.
Igaza van grófnő...
Nagyon boldog lettem volna esténkint elmehetni hozzá.
De végre is már annyit szenvedtem és nélkülöztem az életben, hogy hozzá vagyok szokva...
- Meddig szándékozik itt maradni?
Talán később megtörténhetik, ha lecsendesül , megszünik a mostani gyanu.
- Még nem tudom.
Azzal a szándékkal jöttem, hogy fiaimat elviszem innét máshová , közelebb a tengerhez, valamely nagy városba, nem sokára tanulni kell nekik, mi e félreeső zugban lehetetlen volna, de Cordula ellenzi e tervet s a tél folytán nem akar a gyermekekkel mozdulni.
Azt, hogy itt töltsék Hergárt közelében gyermekéveiket, anyjok kivánta.
- Cordulának igaza van, mondá szokatlan hévvel Edithe.
Kár volna a kicsinyeket télnek, viharnak az utazásban kitenni.
Ők jó helyen vannak itt, s ne higye, hogy el volnának hagyatva, mi Lucziánnal gyakran meglátogatjuk őket, tanulni pedig még kicsinyek...
- Mily angyal ön, grófnő! kiáltott fel önkéntelen elragadtatással Herbert.
Pedig tudom, hogy mily fáradságot okoz az idejövetel önnek titokban.
Edithe elpirult.
- Honnét tudja ön, hogy titokban teszem.
- Sejtem, gyanitom, sőt bizonyos vagyok benne.
Mert hiszen azok, kik a leánynak és testvérnek nem tudtak megbocsátani, nem lehetnek jobb indulattal gyermekei iránt sem, kikben csak büszkeségök foltját látják.
- Igaza van, mondá Edithe.
El van tiltva ide jönnöm, de én sohasem törődtem e tilalommal.
Hugó és Tibáld unokatestvérek velem, és én sohasem hagyhatnám el őket, és ha elvinné fiait innét nagy szomoruságot okozna nekem.
- Ugy itt maradnak.
Legalább a télen.
Kegyed ugy is bizonynyal férjhez megy és akkor távozik Hergártról s el fogja felejteni mostani védenczeit.
- Soha! kiáltá hévvel Edithe...
Sohasem felejteném el őket, bármiként változnék is sorsom, Férjhez menni pedig nem szándékozom.
- Ezt minden leány mondta még eddig grófnő, s ha eljön az igazi, mindegyik az ellenkezőt tette.
De mindegy, fiaim, a kegyed kivánsága folytán, itt maradnak.
- Köszönöm, viszonzá örvendve a leány s elhagyva helyét, melegen szoritá szivéhez a gyermekeket.
Most sietnünk kell vissza Luczián, nehogy elkéssünk az ebédidőről.
- Szabad még egy kérdést intéznem önhöz grófnő.
- Mit kiván?
- Mondja el kérem, hogyan és hol látott tegnap este, én nem találkoztam senkivel.
Edithe röviden elmondá a történteket.
Herbert csodálkozva hallgatá, s midőn azon részét beszélte el a grófnő az eseménynek , hogy az ajtót kulcscsal zárva találták, a mi megfoghatatlan volt nekik, élénken közbe vágott.
- Az ajtót én zártam be kulcscsal, s ez lett árulóm.
- Hogyan, ön.
Mikor?
- Még tegnap este.
- Visszatért, miután mi már lejutottunk?
- Ugyanazon eszme ragadta meg agyamat menet közben, a mely önöket nyugtalanitá a mult éjszaka, hogy nem fogja -e a vihar fölszakitani az ajtót, mely csak a rugó által lett becsukva.
Már kiértem a parkból, s az erdőben voltam, midőn ismét visszafordultam .
Aggódtam a drága kép miatt, folytatá halkabban a kapitány és hangja a meghatottságtól reszketett.
Ez a kép nekem most mindenem, csak ott látom az elveszitett szeretett vonásokat, s visszatértem bezárni kulcscsal az ajtót, nehogy valamely veszély érje azt a légvonat és viharos szél által.
- Most már értem, mondá Luczián, hogyan kerültük el egymást, mi a szük csiga-lépcsőn különben lehetetlen lett volna.
Mi már leértünk, midőn kegyed oda visszatérhetett.
- Igy volt, viszonzá Herbert.
Nem lehetett másként, de mindegy, nekem nagy örömöt szerzett ez a véletlen, mert azon szerencsében részesitett, hogy megismerhettem önöket.
Ez ugyis megtörtént volna, gondolá Edithe, de nem mondta, s bucsut véve a kapitánytól, ki a kocsiig kisérte őket, Luczián kezébe adta a gyeplőt.
- Itt találjuk -e még, ha ujra eljövünk? kérdé Edithe, nem állhatván meg ezt a kérdést, mit talán helyesebb lett volna nem tenni.
- Ha számithatok a találkozásra, várni fogok, a mig az megtörténik.
A leány köszönetet intett fejével, s a fogat elrobogott.
Herbert sokáig nézett utána , de azon sötét pirt, mi a leány arczát szavaira elönté, már nem láthatta.
Némán, gondolkodva tért vissza a kis piros fedelü házba, mely oly szűk és kicsi volt , a tágas láthatár s a végnélküli tenger látásához szokott szemének, de lelkét az elégedett boldogságnak azon érzése töltötte be, mit jó emberek feltalálása okoz, s mit ő éppen azon családnál legkevésbbé keresett és remélt volna, mely neki annyi keserüséget okozott az életben...
A ponny kocsi ezalatt gyorsan robogott a letarolt búza-táblák között, majd a levéltelen erdőben s utóbb a park fehér poronddal meghintett utjain a kastély felé .
Egyik kanyarulatnál Jakab lépett ki a fenyőcsoport közül.
- Honnét jöttök? kérdé a szokottnál komorabb arczczal, megállitva a fogatot, s kezét az ülés vasrácsára téve.
- Kocsikázni voltunk.
- Nem sok élvezetet nyujthat az most, e letarolt vidéken.
Merre voltatok?
- A Carpus romok felé, viszonzá gyorsan Edithe, de észrevette, hogy Jakab a groomra pillantott, s ebből gyors esze és könnyü felfogása azt következteti, hogy kételkedik állitásában, s majd a kis kocsist fogja megkérdezni.
Hirtelen más térre terelte a beszédet.
- Fölállittattad az őrt a könyvtárban? kérdé nagybátyjától.
- Természetesen.
- Kiváncsi vagyok az eredményre.
Jakab meglepetve pillantott reá.
Oly könnyü szivvel, nyájasan, nyugodtan mondá e néhány szót Edithe, mi nagyban különbözött a délelőtti aggodalmas hangtól.
Jakab időközben a káplánnal beszélt, s határozott gyanuja támadt, hogy unokahuga és öcscse nem mondták meg távollétök igazi helyét.
Visszalépett a kocsitól, s hagyta őket tovább menni; gondolván, hogy a mit az ember meg akar tudni, annak nem nehéz végére járni.
Most azonban egyelőre még nem tett semmit, bár Edithét oly valakinek tekintette, kinek tetteihez neki határozott joga van...
Az ebédnél valami szokatlan jó kedvet s változást vett rajta észre.
Nevetett, élczelt, eszének szikráit ragyogtatta, s ő bár nyugtalanságot érzett e miatt, el volt ragadtatva tőle.
Az ebéd után a nagy teremben mellé ült az albumokkal megrakott asztalhoz, hol előtte való este is ültek, midőn Edithe oly levert, kimerült és izgatott volt, s fölvette az egyik, Francziaország legszebb helyeivel telt rajzok albumát, s fölnyitván azt , beszélni kezdett vele róla.
- Még most sem vágynál utazni? kérdé mosolygva tőle Jakab, látván Edithe elragadtatását egyik-másik szép vidék felett.
- Eddig nem gondoltam reá.
Nagyon elégedett vagyok itt.
- Eddig gyermek voltál, de végre is nem maradhatsz örökre Hergárton.
A világból minden müvelt embernek látni kell egy jó darabot.
- Igaz.
- Látni és láttatni, folytatá jelentőségteljes mosolylyal Jakab.
Ez a hölgyek jelszava és igazuk van.
A szépség nem azért adatott, hogy azt ily félreeső helyen elrejtsük.
- Látni igen!
Láttatni nem óhajták, sőt a távolságra, világra, zajra, emberekre gondolva, majdnem félelem száll meg.
- Mert itt nevekedtél e vadonban s a szokás erősebb bennünk, mint a hajlam, mely csak gyakorlat által fejlődik ki.
Te még nem tudod Edithe, mi szunnyad benned, meglehet , hogy a legnagyvilágibb asszony leendesz egykor.
- Nem hiszem, de nem is lesz arra alkalmam.
- Igen is ok, s mint Metopfrán herczegnének s neked ez van megirva a sors könyvében.
- Jakab!
- Neheztelsz?
És mégis ugy lesz.
Hergártot én csak veled együtt hagyom el mint nőmmel, vagy itt maradunk a végitéletig együtt.
Edithe nem felelt.
Nagyon halvány lett s fejét mélyen hajtá az előtte lévő nagy nyitott könyvbe.
Jakab nem vette vagy nem akarta azt észrevenni.
- A világ nagyon sok élvezetest nyujt, folytatá az albumot forgatva s bár nagy és gyakran keserü tapasztalatokkal jár annak ismerete, én mindig irigylem, a ki még csak kezdetén van.
- Te már meguntad?
- Közönyös lett előttem.
Nincs a tapasztalás, az élvezet, a változatosságnak olyan neme, a mit már nem ismernék, s olykor, de nagyon ritkán föltámad bennem a vágy , valami uj, eddig ismeretlen után s ez most a házasság...
Edithe letette a könyvet.
- Tudod -e Jakab, mondá türelmetlenül, hogy rám nézve ez a legkellemetlenebb beszédtárgy, a mit választhatsz, kérlek, hagyjuk abba.
- Tisztába akarok jönni veled.
Megértetni, hogy itt nincs válogatás, habozás , halasztás, ennek a házasságnak létre kell jönni.
- Ki kényszerithet engem arra?
- Legelőször is józan eszed.
Te nagyon okos leány vagy Edithe, ritka, mély itélő tehetséggel birsz, s lehetetlen, hogy be ne lásd azt a rendkivüli előnyt, mi ebben a házasságban számodra rejlik.
- Nem kétlem azt, sőt meg vagyok róla győződve és rendkivüli ajánlatnak tartom részedről, bár kissé különösnek találom, hogy nagypapa gondolván ki a tervet s tudtodra adva azt, legnagyobb mulatságaidból hazahivott s te mindjárt fölkaroltad az eszmét és gondolkodás nélkül, még csak meg sem fontolva jól, vagy kérdezve engem , rögtön mint kérő léptél föl előttem.
- Mit kell ott fontolgatni, hol minden oly világosan áll szemünk előtt.
Te régóta meghóditottad szivemet s most azt lábaidhoz tettem.
- Az nem igaz.
- Edithe!
- Te sohasem foglalkoztál vagy törődtél velem.
Közönyös voltam rád nézve mindig s most egyszerre szerelemről beszélsz.
- Eddig korod miatt nem tehettem.
Sokkal fiatalabb voltál, mint hogy szerelemről , házasságról szólhattam volna.
- Ha azt el akartad velem hitetni, nem kellett volna ama történetet a könyvtárban elmondanod.
- Mi hatással lehet az a jelenre?
Szerettem egykor, forrón, hiven, ez csak kezesség neked a jövőre nézve.
Most már annak vége van, ezentul éltemet neked szentelem.
Edithe nem felelt.
Ezek nagyon szép szavak voltak, de ő nem hitt valóságukban.
Jakab hangja egyetlen hurját sem birta szivének rezgésbe hozni, sóhajtva tette le a könyvet s elhagyta helyét és a zongorához lépett.
Az öreg herczeg a kandalló mellett ült betakart lábaival s a tüzet nézte.
- Nem zavarja nagypapát a zene? kérdé tőle Edithe, fölnyitván a hangszert.
- Zongorázz és énekelj, mondá az hátra dülve székében s behunyta szemeit.
Az angolnő és a káplán Afrika legujabb térképét nézték, a fiatal pap azzal az eszmével foglalkozott, hogy téritőnek megy a vadak közé.
Luczián olvasott.
A zongorának szemközt ablak volt, hol a függönyt elfelejtették leereszteni, s melyen bekandikált a hold, és fehér fényével megvilágitá a terem azon részét, mely a lámpáktól legtávolabb volt.
Edithe a zongorához ült, s majdnem reszkető kézzel kezdett a játékhoz, annyira felizgatta őt az, a mit Jakab beszélt neki.
De a zene enyhitőleg hatott reá.
A szemközti ablakon a holdfényes tájra függeszté szemét, s az éj nyugalma és árnya üditőleg hatott idegeire, lecsendesité dobogó szivét.
Ábrándozott a zongoránál.
Gondolatai távolabb kalandoztak, mint környezete s elszálltak ama vörös fedelü házhoz, hol egy érdekes történet hőse lakott, kiről csak annyit tudott, hogy nagyon szeretve volt és nagyon szeretett, s a legmélyebb magányban fejlődött képzeletének ez már elég volt, hogy ama házikó ura neki érdekes legyen.
Aztán az emeleten levő női arczképre gondolt, kihez azt találták, hogy ő hasonlit ...
Miért ne?
Hiszen nagynénje volt neki, anyja testvére.
Vajon fogják -e őt is egykor ugy szeretni, mint azt szerette férje...
Hirtelen e szavak jöttek ajkára s ő azokat dalba önté:
Volt egy leány, kit nagyon szerettek
És mégis el kellett neki menni;
De kedvese szivét magával vitte
És helyét nem pótolhatja senki.
Mélyen lent a hideg sir ölében,
Bár szük koporsóba csukva:
Megmaradt a szerelem fénye számára,
Szendereg, de nincs meghalva...
Édes bájos hangja átlengett a terem csöndjén s Jakab fölpattant székéről és a zongora mellé állt.
- Hol tanultad e dalt? kérdé tőle.
- Most jutott eszembe.
- Nem tudtam, hogy költőnő vagy s a mi még ritkább, hogy rögtönözni szoktál.
- Magam is csak most tudtam meg, először történt életemben.
- Ezt rendesen a szerelem szokta előidézni.
- A szerelem?
- A mi nálad lehetetlen, nemde?
- Miért?
- Mert nem ismersz oly férfit, akit szeretni tudnál.
Edithe ujra kezdte a zenét, néhány akkorddal egy ismeretes áriát kezdett s bájos hangján énekkel kisérte.
Jakab hallgatva, elmerülve nézte őt, a hold mind szélesebb sugárban közeledett a zongorához s bepásztázta a terem fél felét.
Nagy némaság uralkodott a szobában.
Mindenki élvezettel hallgatta Edithet, ki teljesen elmerült a zenében s nem látta maga mellett Jakabot.
Különös érzések vették birtokukban ez este egész lényét.
A zongorából kicsalt hangok által közeledni látta az istent s érté a test nyugalmas halálát.
Langyos szellőt érzett arczán, minők nyári estéken érkeznek hozzánk, s azt hitte, balzsamos lég érinti, melynek beszivása a zene közben nyitva hagyta piros ajkait...
Jakab igy látva őt, el volt ragadtatva tőle és sajnálkozást érzett, midőn egyszerre odahagyta a zongorát.
- Énekelj még valamit, kérdé őt szokatlan lágy hangon.
- Nem többet ma este, viszonzá a leány s nagyatyjának kezet csókolva, gyorsan elhagyta a termet.
Mindenki csodálkozva nézett utána.
Ily izgatottnak és felindultnak még soha sem látták.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE