Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
A gyöngy-sor
Keletkezés ideje
1888
Fejezet
15
Bekezdés
1740
Mondat
2704
Szó
32201
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NYOLCZADIK FEJEZET.
Hetek multak.
A hosszu őszt kemény tél váltá fel s Jakab még mindig Hergárton időzött, a háziak nagy csodálkozására, mert ez volt az első eset, hogy ő a zord hónapokat otthon tölté.
A legkellemetlenebb volt ez Edithére nézve, mert tudta, hogy azon szándék tartja őt Hergárton, a mely ellen ő minden erejéből küzdött, de ugy az öreg herczeg, mint Jakab, számba sem véve nyilatkozatait, a kötendő házasságot bevégzett ténynek tekinték.
- Te előkelő, de szegény leány vagy, mondá neki nagyatyja.
Az összes herczegi uradalmak fiu ágon vannak.
Anyád alig örökölt valamit, atyád szintén nem volt gazdag s a mi szüléidről maradt, azt természetesen Luczián fogja kapni, kinek a Szadavay névhez méltóan kell a világban megjelenni.
- De én nem kérek semmit, viszonzá ilyenkor Edithe.
Csak nyugalmat és békességet .
Hagyjanak itt ugy élnem, mint eddig tettem, s teljesen elégedett vagyok, nem vágyom semmi után.
- Ez nem lehetséges.
Jakabnak okvetlenül meg kell nősülnie, s két asszony nem fér meg egy háznál, különösen ha Jakab neheztelését magadra vontad.
- Ugy megyek innét.
Elhagyom Hergártot, vannak rokonaim, kik talán csak befogadnak , vagy egykor majd férjhez megyek olyanhoz, a kit szeretek.
A herczeget vérig bosszantá az ily nyilatkozat.
- Jakabot elutasitod, hogy máshoz menj nőül, a kit szeretsz?
Kit szerethetnél nála jobban, ki volna méltó, hogy vele mérkőzhessék.
Edithe ilyenkor nem felelt, s leverten, kisirt szemmel hagyta el nagyatyját.
A karácsony ünnepek közeledtek.
Jakab egy napon levelet kapott Angolországból, mely láthatólag megzavarta.
- Vendégeink érkeznek, mondá Edithének.
Az ünnepeket egy angol házaspár fogja Hergárton tölteni, kiknek házánál én gyakran időztem, s kellemes napokat tölték .
Kivánom, hogy ők is jól érezzék nálunk magokat.
- A mit tőlem kivánsz, abban nem csalódol viszonzá Edithe.
Mindent megteszek, hogy szórakoztassam őket, csak nagypapának ne legyenek terhére.
- Ő keveset törődik velük, s koránál fogva neki már szabadalma van, hogy szeszélyes legyen.
Edithe örült ennek a hirnek.
Örült idegeneket látni, s leginkább örült, hogy azt remélte, Jakab figyelme elfordul róla, ha régi barátait házánál fogadja.
Honnét jönnek, vagy kik azon barátok, azzal nem sokat törődött, egykedvü volt minden iránt, s maga sem tudta miért, de szerencsétlennek érezte magát.
Hetek előtt különös csalódást érzett, az elsőt életében, de ez nagyobb hatással volt reá, hogysem meg tudta volna magának magyarázni.
Ama különös történet után, mely a II-ik emelet könyvtárában lefolyt, s miután Herbert kapitánynyal találkozott, néhány nap mulva ujra fölkeresé a kis vörösfedelü házat , mint a hogy a kapitánynak megigérte, de az akkor már elutazott.
Cordula azt mondta neki, hogy egy sürgős rendelet következtében kellett az urnak azonnal távoznia, de ő nem hitt ez állitásnak.
Miért?
Azt maga sem tudta volna megmondani.
Valami azt sugta neki, hogy Herbert miatta utazott el, hogy nem akart vele többé találkozni, kerüli őt, de fiait ott hagyta, mint a hogy neki megigérte.
Ott hagyta a tavaszig, mint Cordula mondta, hogy akkor visszajön értök, s elvigye valahova a tengerpartra.
Edithe kedvetlenül hallá ezt a hirt, mert Herberttel nagyon szeretett volna még egyszer összejönni, s a multról beszélni vele.
Hallani nagynénjéről, kinek még nevét sem emlitette Hargerton senki, s képét talán csak azért nem semmisitették meg, mert nagyon szép festmény volt, de kiüzték a könyvtárba, egyedül magányosan függött ott , mint a hogy számkivetette családja köréből ő magát.
A fiatal Edithének nagyon érdekes egyéniség volt ez a nagynéne, s éppen oly érdekes az, a kiért kész volt minden áldozatra a Metopfran herczeg leánya, s legérdekesebb a történet, minek csak egyes részletét ismerve, vágyott az egészet tudni, s azt Herberttől remélte meghallani.
Midőn Cordula tudtára adta a kapitány elutazását, majdnem könnyeket érzett szemébe gyülni.
Azt hitte nagyon bosszankodik miatta, pedig egy csep bosszankodást sem érzett, hanem nagy sajnálkozás keletkezett szivében, mert Herbert nagyon rokonszenves volt neki, s óhajtotta megmutatni neki, hogy ő családjával ellenkezőleg, rokonnak tartja, s azon módon is kiván vele bánni.
Most mindez semmivé lett.
Herbert sohasem fogja megtudni, hogy van egy tagja a Metopfran családnak, ki nemcsak gyermekeit szereti, de atyjok iránt is jó indulattal viseltetik.
Elment, talán örökre!
Ez a gondolat nagy szomoruságot okozott neki...
De mindegy!
Az atya bár kerülni látszott őt, ott voltak gyermekei, s ő nem szünt meg azokat pártfogolni, annál is inkább, mert azok az ő kedvéért maradtak Hergárt közelében, bár százezer mértföldnyire lehettek volna a kastély lakóitól, azok akkor sem tudtak volna rólok kevesebbet, mint a legközelebbi szomszédságban.
Az ősz folytán s a téli hideg napokban, daczára, hogy el volt tiltva neki, Edithe hetenként kétszer meglátogatta az ikreket; s most, midőn meghallotta, hogy vendégek érkeznek a kastélyba, kik talán korlátozni fogják őt abban, hogy elmehessen hozzájuk összeszedte kis ajándékait, melyeket karácsonyra a gyermekeknek készitett, és átrándult velök hozzájuk, hogy átadja az öreg dajkának azon megbizással, miként, a szomoru karácsony estén, hol minden gyermek szüleivel ünnepli az esti órákat, Jézus születésének emlékét adja át nekik.
Legyen azoknak is örömük, a szegény elhagyatott kis árváknak, kik még fel sem tudták fogni, milyen egyedül állnak a világon.
Midőn Edithe hozzájuk érkezett, a szokott örömkiáltozással fogadták, ki egymásután ölelte és csókolta meg őket.
Azután leült közéjük, s előbb velök, azután az öreg dajkával kezdett beszélgetni.
- A kapitány nagyon sokat beszélt velem a comtesseról, mondá Cordula.
Kikérdezett életmódja, szokásai, mulatságai felől, s azért, mondá, hogy nagy hasonlatosságot talál a comtesse és szegény boldogult neje, az én drága felejthetetlen Juliám között.
Edithének vér szállt arczába e szavakat hallva, bájos melegség járta át tagjait, maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de nagyon jól esett neki az öreg nő beszéde.
A kapitány nagyon szerette nejét, nemde Cordula? kérdé halk elfogult hangon.
- Kimondhatatlanul.
Öröm volt látni e két ember boldogságát s a kegyetlen halál még soha sem szakitott el szeretőbb sziveket egymástól.
Az öreg dajka betakará szemeit e szavaknál s hangján zokogás hallatszott.
- Julia nagynéném titokban esküdött meg férjével.
- Titokban hagyta el a kastélyt, hová sohasem tért vissza, mert el akarták őt a kapitánytól szakitani.
Én lent vártam a park hátulsó részében a «jávorcsoport » -nál, a kapitány pedig kocsival állt a keleti kapunál, hol közvetlen az országut van s az állomásra hajtattunk.
- Azután? kérdé érdekkel Edithe.
- Hát nem ismeri comtesse azt a szomoru történetet? kérdé csodálkozva a dajka.
- Kitől hallottam volna?
A kastélyban még nevét sem ejtik ki Herbert kapitánynénak.
- Igaz!
Alig félórányira lakik nagyatyjától ez a két kis árva unoka, de meghalhatnának éhen, vagy megfagyhatnának a hidegtől miatta.
Az nem történhetnék, a mig én és Luczián élünk, mondá tiltakozva a fiatal leány.
- Gyakran mondta már ezt comtesse és tudom, hogy ugy is van.
De nem isten ellen való vétek ez attól az öreg herczegtől, kinek napjai meg vannak számlálva s ki nem sokára az ur büntető széke előtt fog állni, hogy büszkeségből igy bánik unokáival?
Edithe nem felelt.
- És mi kifogása lehet leánya férje ellen?
Olyan jó ember az, a milyen kevés van a világon, s milyen boldoggá tette szegény feleségét.
- Nem elég előkelő nagypapának, azután nagyon haragudott Juliára, hogy szó nélkül elhagyta őt.
- Hát még is hallott comtesse a multakból valamit.
Akarja tudni, hogy volt ez a dolog?
Edithe majdnem fölsikoltott örömében erre a kérdésre, hisz ez volt egyedüli vágya.
- Mondja el kedves Cordula, kiáltá hévvel, nagyon érdekel engem ez a történet, melyet csak két ember mondhat el nekem, maga vagy a kapitány.
- Ő nem fogja tenni, sőt talán már nem is fogja őt többé látni a comtesse.
- Miért?
Hisz visszajön még egyszer fiaiért.
- Nagy szomoruságot vettem rajta észre, midőn a comtesse elment.
Azt hiszem, a hasonlatosság keserves emlékeket kavart föl szivében.
- Az meglehet.
Cordula megigazitá a nagy cserépkályhában a tüzet s leült szokott helyére az ablak mellé, munkát vett kezébe s egy pillantást vetve az ikerekre, kik kiteritett szőnyegen játszottak a szoba szögletében, Edithére függeszté szemeit.
- Nem fogja nagyon elszomoritani ez a történet? kérdé tőle.
- Ne törődjék velem, csak mondja el mielőbb.
- Nos legyen.
Ugy sem fogja azt az életben többé senki tőlem hallani, pedig csak én tudom azt ugy, a hogy történt, senki más e földön, kivéve a kapitányt.
- Mondja, mondja, könyörgött Edithe, reszketve a türelmetlenségtől.
- Az 185... őszt a herczeg két leányával Folkstone tengeri fürdőben tölté.
Más kiséret nem volt velök, mint az öreg komornyik és én s Julia herczegnő társalkodónője Vervieux kisasszony, kisétált, kocsizott, csolnakázott és társaságba járt urnőjével , mert a comtesse édes anyja ekkor már Szadovay grófnő volt, beteges és bár igen jól töltötték az időt, ő nem igen ment nővérével társaságba.
A herczeg, ki már akkor is öreg volt, mert későn házasodott és köszvényben szenvedett, nem ment a herczegnőkkel sehova, sőt azt sem igen tudta, kik lettek azoknak az ott időző fiatal urak közül bemutatva.
Közönyös volt mindig leányai iránt, ő csak fiát, Jakab herczeget imádta , ki utolsó gyermeke s nővéreinél sokkal fiatalabb volt, valamint Auróra, a comtesse édes anyja és Julia, a későbbi Herbert kapitányné között is hat év korkülönbség létezett.
Egy este a kaszinóban fényes bál volt.
Szadovay grófné is részt vett abban nővére Julia herczegnő kedveért.
Reggel tértek haza és én észrevettem, hogy Julia herczegnő nagyon komoly, szórakozott, gondolkodó volt levetkezés közben s midőn e miatt kérdezősködtem, ki minden örömét, buját ismertem kis gyermekkora óta, azt felelte.
Félek Cordula, hogy ez a bál válságos lesz egész életemre.
Nem értém mit akart ezzel mondani, de nem tudakoztam.
Pár nap mulva hallám, hogy Auróra grófné szemrehányást tett Juliának a «kapitány» miatt.
De nem tudtam ki az .
Csak annyit vettem ki beszédükből, hogy a herczeg nagyon haragudnék, ha azt tudná ...
Mit értett ez alatt a grófné, nem vehettem ki.
Alig mult el tiz-tizenkét nap, Auróra grófné podgyászolnom parancsolt, mondván, hogy csak ő fog elutazni, mert a comtesse, azaz ön, ki akkor hat éves lehetett, sulyosan megbetegedett.
De én mást gyanitok e rögtöni utazás alatt lappangani, s közlém ezt Julia herczegnővel is, ki nagyon levertnek látszott nővére távozása miatt, s azonnal el is mondta, miért megy el Auróra grófné, mert nem akarja a felelősséget magára vonni azok miatt, mik a jövőben történni fognak, ha én szakitok Herbert kapitánynyal.
- Herbert kapitánynyal? kérdém csodálkozva és elrémülve a mondottak fölött.
Ki az Herbert kapitány.
- Az az egyedüli, a kivel én ez életben boldog lehetek, s kihez nőül fogok menni , viszonzá ő igen komolyan és oly nagy határozottsággal, hogy nem mertem ellent mondani, pedig ismerve a herczeget, tudtam, hogy ebbe a házasságba ő sohasem egyeznék.
- Hol ismerkedett meg vele? kérdém rémültömben, nem tudva mást mondani.
- Látásból régen ismerem, a legszebb ember ő Folkstoneban, a kaszinóbálban bemutattatá magát.
- De ő nem a herczegnőnek való férj, mondám szorongva.
- Miért Cordula?
Ő nemes ember, egy tekintélyes Fregattenak a kapitánya, s olyan müvelt és okos, a minő kevés fiatal férfi van e földön.
- De gondolja meg a herczeg... vetém ellen.
- Mindent meggondoltam.
Vagy meghalok, vagy neje leszek.
Történjék bármi, én nem mondok le róla.
- Hát tudja ő, hogy szerettetik? kérdém, mindinkább elrémülve a hallottakon.
- Sőt Aurórától már meg is kérte a kapitány kezemet.
- Hisz ez borzasztó! kiáltám végleg kétségbeesve.
A grófné természetesen tagadólag válaszolt.
- Ő atyámhoz utasitá, de arról én lebeszéltem.
Hasztalan kisérlet volna, mert ő sohasem egyeznék bele.
- De hát ha ezt tudja herczegnő, miért nem utazunk mi is el innét, s lenne vége a dolognak mielőbb.
- De nem lesz vége!
Sem most, sem soha, mert én a kapitánytól nem válok el.
- És ha a herczeg nem engedi létre jönni e házasságot?
- Akkor megtörténik az akarata ellenére, vagy meghalok...
Rémitő kétségbeesés vett rajtam erőt.
Auróra grófné elutazott.
Az öreg herczeg nem sejtett semmit, Vervieux kisasszony pedig Julia pártján volt, s órákig sétáltak együtt hárman a kapitánynyal a tengerparton.
Már az egész fürdő kezdett beszélni ez udvarlásról, sokan rosszalták, a legtöbben irigyelték Herberth kapitány szerencséjét, mert Julia herczegnő nagyon szép volt, s addig nagyon sok udvarló környezé, kik most már mindnyájan visszavonultak és nehezteltek.
Egy napon e dolgot valaki megemlité a herczegnek, ki magánkivül lett dühében.
Vervieux kisasszonyt elbocsátá, mi pedig másnap elutaztunk Folkstonéból...
- Szegény nagynéném, mondá Edithe.
- Szegény, szegény, aranyos báránykám, folytatá könnyezve Cordula, ő nagyon boldogtalan volt.
A herczeg nagyon keményen bánt vele, s ide megérkezve, mindig sirt , hervadt, már nem tudtam vele mit csinálni.
Egy napon levél érkezett az én nevem alatt.
Csodálkozva bontám föl, melyből egy második lepecsételt hullt ki, s ez volt ráirva: Julia herczegnőnek.
Mindjárt gyanitám, hogy kitől jöhet.
Haboztam.
Átadjam -e vagy ne...
De nem volt bátorságom megsemmisiteni.
Átadtam.
- A kapitánytól volt?
- Tőle!
Oh, ha látta volna comtesse mily boldog volt nagynénje e napon.
Engem összevissza ölelt.
Halvány arcza kipirult s egész nap tánczolt, ugrált, énekelt, hisz még csak tizennyolcz éves volt és már annyit sirt és szenvedett.
- Szegény, mondá Edithe, a kis fiukra pillantva, kik nem is sejték, hogy Cordula, az ő lételöknek történetét beszéli.
- Ezentul az én nevem alatt rendes levelezés folyt.
Én adtam postára a herczegnő leveleit s én kaptam azokra a várva várt választ, mely , ha olykor a posta késése miatt kimaradt, nagy gondot, but, szomoruságot okozott Juliának.
- Milyen jó maga Cordula, mondá Edithe.
- Még ma sem tudom comtesse, jól cselekedtem -e?
Talán elfelejtette volna a herczegnő , a kapitányt, talán még ma is élne, s ez a két kis árva gyermek nem volna ily elhagyatva e világon.
- Nem, mondá Edithe meggyőződéssel.
Nagynéném sohasem felejtette volna a kapitányt .
Gondoljon arra, hogy bár rövid ideig, de mily boldog volt ő házasságában, és ekkor nem tehet szemrehányást magának...
Cordula meglepetve nézett a fiatal leányra, ki nagyon komolyan és határozottan ejté ki e szavakat.
- A comtesse helyesli, a mit tettem? kérdé meglepetve.
- Én a maga helyében ugyanazt tettem volna.
- Nagy terhet emel le szivemről e nyilatkozatával, mert megvallom, sok könnyet hullattam már azon kérdés fölött; jól tettem -e, midőn Julia herczegnő könyörgésének engedtem.
- Folytassa kérem, mi történt azután.
- A hosszu levelezésnek az lett a következménye, hogy egy alkonyon a herczegnő szobámba lépve, azt mondá: jer Cordula, menjünk sétálni.
Ebben én semmi feltünőt sem találtam.
Mióta Vervieux kisasszony el lett bocsátva, nem volt társalkodónő a háznál, s velem ment sétálni az erdőbe, a rétre és a buzák közé, hol virágot szedett s rendesen nagy pipacs és kékszinü buzavirágbokrétát hoztunk haza.
A nap bár jól aláhaladt az égen, napernyőt vettem és elindulánk.
- Tudod mit mondott ma atyám? kérdé egyszerre menet közben, mialatt szemeibe könnyek gyültek s zokogni kezdett.
- Mit? kérdém meglepetve e kétségbeesés kitörésén.
- Hogy a napokban vendégek jönnek a kastélyba s ezek egyike mint kérő érkezik Hergátra, s ő szigoruan megparancsolta, hogy nyájasan fogadjam.
- És a herczegnő?
- Reá sem fogok nézni, bárki legyen is, viszonzá ő szenvedélyes haraggal.
Inkább meghalok, minthogy másra csak gondoljak is Herbert kapitányon kivül.
Igyekeztem őt megnyugtatni és lecsendesiteni.
- Majd mással fogok én erről beszélni jó Cordula, mondá könnyeit letörülve.
- Kivel? kérdém megrémülve a hang jelentőségétől.
- Nem felelt, gyorsitá lépteit s a rét véginél befordult a buzák közé, a keskeny uton, mely egyik táblát elválasztá a másiktól.
Jobbról-balról aranysárga kalászok hullámzottak mellettünk, minket teljesen elrejtve magasságuk által.
Alig hogy pár lépést haladtunk, egy férfi alakot pillantottunk meg, ki mintha a földből nőtt volna ki, ugy állt előttünk.
Herbert kapitány volt.
Két éles sikoltás hangzott föl a levegőben, az egyik rémült volt, az enyém, a másik öröm és gyönyörteljes, a herczegnőé.
Percz alatt egymás karjaiban voltak.
Hiába szegültem ellene e találkozásnak.
Hiába mondtam Juliának, hogy engem, utolsó megbizottját is el fognak űzni oldala mellől, mint elüzték Vervieux kisasszonyt, ha ezt a herczeg megtudja, ők nem hallgattak semmire, és én, látva nagy boldogságukat , elérzékenyültem és elhallgattam.
Leültem egy megdőlt buza hullám közé, kezeimbe temetém arczomat.
Ők pedig karöltve föl és alá járkálván a keskeny uton, hosszasan beszélgettek, tanácskoztak...
Egyetlen szavukat sem hallám.
Végre besötétedett.
- Most menjünk herczegnő, mondám határozottan.
Egy perczig sem maradok tovább, azóta már talán keresnek is bennünket.
Elbucsuztak.
Könnyen, mosolyogva, boldogan.
Csodálkoztam ezen, nem gyanitván, hogy miben állapodtak meg...
Sietve érkeztünk a kastélyba, hol nem gyanitá senki, hol - és távollétünket.
Ez egy keddi napon történt.
Szerdán megérkezett a vendég, Jakab herczeg társaságában jött egy franczia gróf, kit az öreg herczeg vejéül tüzött ki, s kivel Julia már Folkestoneban gyakran találkozott, nem tudva őt feledni, levélben megkérte Julia herczegnő kezét.
Két nap csendesen mult el.
A gróf szüntelen menyasszonya sarkában volt s az észrevétélenül nem mozdulhatott sehova.
Vasárnap a kastély kápolnájában mise mondatott, melyen az egész herczegi család jelen volt a franczia gróffal együtt .
Nekünk cselédeknek is szabad volt a kápolnában jelen lenni a misén s ott feltünt nekem, hogy Julia nagyon halvány s oly nyugtalan és izgatott volt, hogy imádságos könyvébe nem is tekintett.
- Mi baja lehet, suttogám magamban.
Körültekinték a kápolnában, nem látom -e valahol a kapitányt.
Nem láttam senkit.
A reggeli után egyedül voltam szobámban, egyszerre Julia lépett be hozzám, s egy székre rogyott és keservesen sirt.
Nem tudtam őt sirni látni.
Mi baja, drága kedvesem, kérdém tőle, kit születni láttam, s kit ugy neveltem, mint ha saját gyermekem lett volna.
- Tudom Cordula, hogy nagy bünt követek el, mondá zokogva, s ma a mise alatt előre bocsánatot kértem istentől, de nem tehetek másként.
Meghalok, vagy elmegyek Herberttel, mert a mi itt vár reám, azt nem teljesithetem.
Mintha a villám sujtott volna le, ugy álltam előtte.
- Csak nem gondol komolyan arra, mondám fenyegető hangon, mert különben rögtön a herczeghez futok s elmondom tervét neki.
Erre nyakamba borult.
Ölelt, csókolt, átfonta nyakamat, mint kis gyermek korában.
Oh , ha el tudnám mondani mily kedves tudott ő lenni, milyen bájos leány volt, sohasem láttam hozzá hasonlót, még a kőszikla is meglágyult volna kérésére.
Hosszas küzdelem, tanácskozás és harcz után, ráhagytam magam venni tervére, a mit elmondott, s mit a buzák között főztek ki, amaz emlékezetes estén a kapitánynyal, ki a szomszéd faluban mindent elrendezett a titkos esküvőre, a plébános meg volt nyerve , két tanu már ott várakozott reánk s nekünk a park hátulsó kapujánál kellett lennünk este hat órakor, egy órával az ebéd ideje előtt, hogy távozásunkat ne vehessék mindjárt észre.
- De ez nem fog sikerülni, mondám, még egy végső gyenge ellenvetést kisértve meg.
Én egyedül igen, de a herczegnő nem távozhat a kastélyból észrevétlenül.
- Te a hárscsoportnál vársz reám Cordula, viszonzá ő fénylő szemekkel s én a könyvtár titkos lépcsőin fogok lejutni, hova csak nehány száz lépés a megjelölt ajtóhoz .
Herbert várakozik reánk.
Érveim ki voltak meritve.
Megegyeztem mindenbe, ő távozott, én pedig erős küzdelemben voltam, ne fussak -e az öreg herczeghez s ne födözzem -e fel a szökés tervét...
Edithe fölugrott helyéről.
- Ha ezt tette volna, Cordula... kiáltá megbotránkozással.
- Ugye hogy nem tehettem? mondá örömmel a dajka.
Ugye hogy ez nagy alacsonyság, de talán helyesebb lett volna.
Nem birtam rávenni magamat, hogy megcsaljam , boldogtalanná tegyem azt az angyalt, ki bizott bennem...
Nem, nem grófnő, én nem vagyok olyan hibás, mint a minőnek látszom, mert urnőmet nem tehettem boldogtalanná.
Edithe visszaült helyére, nagyon halvány volt az izgatottságtól.
- Tehát megtörtént.
Minden ugy, a hogy előre tervezve volt, folytatá Cordula.
A herczegnő fölment a könyvtárba, megnyomta a titkos rugót, lejutott a lépcsőn, én elébe siettem, végig futottunk a jávor csoportból kivezető alléen, s a park rács ajtajánál a kapitány várt reánk.
Edithe egész testében remegett az izgatottságtól hallva e félelmes részleteket.
- Kocsira ültünk, s némán érkeztünk a templom ajtajához, hol egy tengerész tiszt s egy czivilbe öltözött ur várakozott reánk, kiket Herbert kapitány bemutatva a herczegnőnek, azonnal a templomba léptünk.
Jött a pap, s ők az oltárhoz mentek és egy negyed óra mulva férj és feleség voltak.
- Ez érdekes esküvő volt, mondá halkan Edithe.
- Isten őrizzen mindenkit az ilyentől grófnő, kiáltott fel Cordula.
Az egész násznép halálsáppadt volt, a plébános kétszer elhibázta az esküformát, én pedig a falhoz dőltem, hogy le ne roskadjak félelmembe, s tekintetem folyton a templom ajtaján függött.
A szertartás után azonnal az állomásra hajtattunk, és mindnyájan elutaztunk.
Alig kellett tiz perczet várni a vonatra, mert már igy volt előre az idő kiszámitva, a másnap reggel messze voltunk Hergárttól, hol képzelheti, milyen kedélyállapotban tölték a herczegek és a franczia gróf s az egész kastély személyzete az éjszakát.
Edithe elhagyta helyét.
- Mára elég Cordula, mondá nagyon komolyan.
Mennem kell.
Köszönöm a történetet, régen vágytam már arra.
A folytatásért nemsokára eljövök...
Gyorsan megölelte a gyermekeket és ment.
Cordula meglepetve nézett utánna, midőn a ponnykocsi gyeplőjét kezébe ragadva, kiröpült fogatával az udvarból.
Arcza és természete egyformán hasonlit Julia herczegnőhöz, suttogá, mialatt lassan visszatért a házba...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE