Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
8
Gyengébb a szív és sokkal erősebb, mint gondoljuk.
Bármenynyire ragaszkodik érzelmeihez, bármily biztosan hiszi, hogy egyes benyomások soha semmit sem veszthetnek mélységökből: az idő lassanként kisimítja a nyomokat, melyeket az élet legboldogítóbb és legnehezebb pillanatai magok után hagytak, és a szívnek, mely már azt hivé, hogy reményeit s örömeit túlélte, mindig új reményeket, s más örömöket hoz.
- Mint a fa, melyet az ősz lombjától megfosztott, tavasszal új zöldet ölt magára; mint a tenger, a vész után elsimulva, ismét az eget tükrözi vissza; és az ég, ha sötét fellegei elvonultak, kék boltozatán újra a nap ragyogó sugarát, a csillagok fényes seregét hordozza, úgy szívünk, csak nyugalma legyen, s a szeretet meleg érintései környezzék, végre a legnehezebb csapások után mindig visszanyeri - nem azt, mit vesztett, de helyette mégis mindig több szerencsét, mint amennyit vesztesége első pillanataiban remélhetett.
Ha nincs állandó boldogság, legalább vigasztalhatlan keserv sem létezik a világon, s nem élt talán soha oly erős vagy szerencsétlen ember, ki a bánatot, melyet orvosolhatlannak gondolt, egész keserűségében sírjába vitte volna magával.
Így volt ez Annánál is.
- A fájdalom, melyet férje halálán érzett, mélyebb vala, mint hogy az egykönnyen enyhülhetett volna.
Sőt miután a hazába visszatért, első időben keserve csak még növekedett.
Régi bútorai, melyeket szobájában talált, egyes vén cselédek, kiket Farkas Ormoslakról áthozatott , maga az öreg plébános, régi szebb napjainak emlékeivel egyszersmind fájdalmát újíták meg.
De éppen ezáltal maga e fájdalom enyhülni kezde.
Farkasnak nézete szerint legnagyobb keserveinket sohasem kell kerülnünk .
Mentül ritkábban találkozunk velök, annál erősebben hatnak reánk.
A legjobb , sőt az egyedüli gyógyszer ily helyzetben is a megszokás.
- Mentül többször nyúlunk keblünk rejtekébe, hol bánataink felhalmozott kincse fekszik , mentül többször merítünk, mentül többet közlünk belőle, annál kisebbé válik a teher; s nem hiszi senki, hány nagy keserv fogyott el szintazon módon , melyen sokan vagyonukat elköltik, csupa kis kiadásokban.
Az ember néha később maga is bámulja, hogy amit a világ minden bölcsei nem tudnának kibeszélni, azt ő maga beszélte ki magából.
És Farkasnak, ki e nézeteket követve, ha a grófné férjéről szólt, nemcsak nem kerülte e beszélgetést, sőt sokszor maga megkezdte azt, ebben is igazsága vala.
Minden nap, melyet az özvegy e körben, hol őt minden veszteségére inté, töltött, enyhíté fájdalmát.
Emlékei elveszték keserűségöket, és anélkül, hogy maga tudná miért, lassankint vigasztalva érzé magát.
Nagy befolyása vala erre azon számos apró foglalatosságoknak is, melyekre , mióta ismét rendes háztartás élén állt, magát kötelezve érezé.
Mint a súlyteher, melyet a hajó aljára raknak, néha csak kavicsokból áll, s mindig értéktelennek látszik, de azért mégis nélkülözhetlen, ha azt akarjuk, hogy a hajó állandóan egy irányban haladjon: ilyenek létünk azon apróságai, melyek ellen annyiszor panaszkodunk.
Mondjunk bármit életünk rövidségéről, e rövid élet tömérdek sok órából s pillanatból áll, s közülök mindenik kínossá válhatik, ha azt valami örömmel vagy foglalatossággal nem tudjuk betölteni .
- A nagy cél, mely egész életünknek irányt ad, éppoly kevéssé elégítheti ki ezen szükségünket, valamint a fénytorony lámpája, bár a hajósnak irányt ad , nem űzheti el a sötétséget, mely körülötte létezik.
És ha a középosztályok sorában aránylag több boldog embert találunk, és ha az asszonyok a legnagyobb keserveket többnyire jobban elviselik a férfiaknál: éppen azon számos kisebb feladások- s foglalatosságokban kereshető az ok, melyek életök minden pillanatát betöltik, s őket boldogabbakká s többnyire jobbakká is teszik.
- Hisz nem a rohanó vízesés, s nem a messze terjedő láp, mely veszteg áll, hanem a patak, mely keskeny partok között csendesen továbbfoly , a legtisztább; s így van ez életünkkel is.
Anna lassankint visszanyerte fiatalabb éveinek szende derültségét, s régi ismerősei, kik őt Vérthalmon meglátogatták, alig vettek észre rajta változást.
Úgy látszott, mintha életének csak színhelye változott volna meg , s az átélt évek eseményei egész lelkületére éppoly keveset hatottak volna , valamint a háládatlanság, melyet az ormoslakiaktól tapasztalt, szívét a nép szenvedése iránt nem tevé érzéketlenné.
- De bár ismét derültnek látszott, s bár arcának szelíd kifejezésén az átélt szenvedésnek nyomait csak ritkán lehete észrevenni: a történtek nagyobb befolyást gyakoroltak jellemére, s ezáltal egész jövőjére is, mint ő maga gyanítá.
Miként is lehetett volna ez másképp?
- Anyjának gondviselése alól annak karjai közé jutva, kit szeretett, körülfogva az élet minden kényelmeitől , csak hódolást, tiszteletet látva maga körül: a viszonyok, melyek között élt , lelkének minden nyájas és szeretetreméltó tulajdonait kifejthették, de nem azon szilárdságot, melynek hiánya által az asszony néha szeretetreméltóbbá válik, de mindig önkárával.
Hisz nem keresett, nem kívánt tőle senki mást , mint hogy szeressen, s boldognak érezze magát.
Miért küzdött volna természetes gyengesége ellen, miként juthatott volna csak annak öntudatára is, miután azon ritka pillanatokban, melyekben tőle határozat kívántatott , vagy szívét gond terhelé, férjéhez fordulhatott, ki semmit, mi őt érdeklé , kicsinynek vagy közönyösnek nem tartott, kivel legcsekélyebb gondjait megoszthatá, kinek tanácsai s vigasztalása által mindig megnyugtatva érezé magát.
Mint minden nő, ki a szívnek optimizmusával férjét a legjobb s legbölcsebb teremtésnek tartva, kétely s tétovázás nélkül haladhat az úton, melyet ez elébe jelölt, úgy Anna, házassága első éveiben, mondhatlanul szerencsésnek érezé magát.
De éppen e rendkívüli boldogság volt egyszersmind oka, hogy a csapás, mely őt érte, inkább hatott reá.
Ha kisebb bajokon szenvedni tanul, ha önállóbb, ha nem szokta volna meg, hogy legkisebb gondolatit férjével közölje, s minden érzéseinek visszhangját benne keresse: könnyebben elviselte volna talán még e szörnyű szerencsétlenséget is, mely alatt, éppen mert az őt egészen készületlenül érte, legörnyedett.
Sokáig az életnek csak napos oldalát ismeré, hanem éppen azért az első csapásnál egyszerre elveszté egész bizodalmát a jövőben; s midőn véghetlen keservében, mint máskor kisebb bajok között, férjéhez fordult: azt tapasztalá, hogy éppen most, midőn erre legtöbb szüksége lenne, nála sem talál vigasztalást, sőt hogy férje nem is érti őt egészen, most először, de éppen azon pillanatban, melyben támaszára leginkább szorult.
Ő, ki elébb férjével mindenben egyetértett, s a legkisebbet sem tevé tanácsa s helybenhagyása nélkül - most egyszerre elhagyatva, arra érezé magát kényszerítve, hogy azt, mi egyedül feküdt szívén, mit elviselni alig bírt , férje előtt eltitkolja; s minthogy fele azon tulajdonoknak, mik együttvéve jellemünket képezik, azon megszokásnak eredményei, melyet helyzetünk reánk kényszerített; igen természetes, hogy a szerencsétlenség, mely őt érte, s az erőlködés, mellyel fájdalmait s reményeit éveken át magába fojtva, férje előtt titkolá, egész jövőjére elhatározó befolyást gyakoroltak.
Anna a váratlan csapás után sohasem nyerte vissza nyugalmát.
Hol más egészen biztosnak gondolta volna magát, ő veszélyeket látott.
Eleven képzelőtehetsége felkeresett minden ijesztő lehetőséget, s miután feltalálta, mint valószínűt, sőt mint bizonyost tünteté fel azt .
Legboldogabb pillanataiban egyszerre szomorú sejdítések tölték el lelkét .
Egyetlen gyermekének víg szavánál eszébe jutott, mi könnyen elvesztheti ezt is, sőt néha maga az, hogy boldognak érzé magát, már elég volt, hogy aggodalmait felébressze.
Mintha a sors, mely őt egyszer oly keményen sújtá , számára még több hasonló csapást tartana fenn; mintha nála az öröm szükségképp csak annál nagyobb szenvedésnek lenne megelőzője.
Ormosyné mindig aggodalommal tekintett a jövőnek elébe, melytől valami bizonytalan, de annál ijesztőbb rosszat várt; s e hajlam annál kínosabb vala, mert aggodalmait mások előtt mindig eltitkolá, s e titkolódzást, habár ennek oka csak az volt, hogy magát semmi olyannak kimondására nem határozhatá, mi másoknak csak egy pillanatra fájdalmas vagy kellemetlen lehetne, visszahatott egész magaviseletére, melyben sokszor bizonyos erőltetés vala észrevehető.
Bármennyire ragaszkodott kedveseihez, volt egy bizonyos kör, melyhez közelíteni nem engedett senkit.
Mit férje irányában évekig megszokott, azt tette később mindazokkal, kiket szeretett.
Azt, mi leginkább szívén feküdt , mi őt éppen e pillanatban gyötörte, s mire nézve vigasztalásokra s részvétre leginkább szüksége vala, azt magába zárá.
- A gondolat, hogy mások nem értik aggodalmait, vagy az, hogy kedveseit általuk elszomorítja, egyiránt hallgatásra bírták őt.
Jellemének ezen tulajdonai nagy befolyást gyakoroltak egész életére.
Minden hibáink között a gyengeség a legkínzóbb, mert csak ezen hiba az, melyre nézve nem ámíthatjuk el magunkat: s a grófné, ki szüntelen küzdve gyengesége ellen, érzé, hogy azt legyőznie nem áll hatalmában, sok kínos órát töltött e küzdelmek között.
Még nagyobb volt azonban a hatás, melyet jellemének ezen sajátságai a kis Margitra gyakoroltak.
A kedves gyermek, kit először az ormoslaki kertben láttunk, mint tízéves leányka tért vissza hazájába, teljesen igazolva azoknak előrelátását, kik már akkor szépségét jósolák.
Korához képest magas, karcsú termete, szabályos vonásai, a sötétbarna haj, mely alól bőrének fehérsége és a szemek égszíne még inkább feltűnt, a piros, kerekded arc, melyen annyi jókedv s csintalanság vala kifejezve, s mégis néha annyi szeretet s ragaszkodás, ha anyját szomorúan látva, játékait egyszerre félbeszakítá, s melléje ült : elevensége, s mégis azon természetes kellem, mely mozdulatait jellemzé, s mely nélkül a női szépség, mint a gondolat, melynek kifejezésére a művészi forma hiányzik, soha nem gyakorolhatja egész hatását, mindez olyanná tevé e gyermeket, hogy reá bármely anya büszkeséggel tekintett volna.
Az emberek többsége (bocsássák meg olvasóim, ha néha ahelyett, hogy előrehaladnék, reflexiókkal szakítom félbe előadásomat; ez volt hibám a gyakorlati élet mezején és ez fog valószínűleg hibám maradni, míg az irodalmi pályán működöm ), az emberek többsége a gyermekek észbeli tehetségeire közönségesen ugyanazon mértéket szokta alkalmazni, mely szerint felnőtt emberekről ítél.
Mennél közelebb áll a gyermek ismeretekben , ítéleteiben s magaviseletében azokhoz, kik férfikorukat már elérték, annál kitűnőbbnek tartják a gyermeket, annál több reménnyel tekintenek reá.
Alig ismerek ferdébb nézetet.
Igaz, hogy egész életünk csak egy hosszú fejlődés , s a férfiak legkitűnőbb tulajdonai a gyermek hajlamaival összefüggnek, de az összefüggés olyan, minő a virág s gyümölcs között létezik.
Bizonyos gyümölcsöt csak bizonyos virágból várhatunk, de hasonlóság nincs közöttük , sőt legszebb tehetségeink néha a gyermeknél oly alakban mutatkoznak, hogy azok inkább rossz, mint jó tulajdonoknak látszanak.
A leghatalmasabb ész csak a gyermek gazdag képzelőtehetségében tűnik fel; a szilárdságot s tűrést, mely a férfiút egykor a legnagyobb célok elérésére képessé teendi , csak makacsságából, a tetterőt szilajságából, a bátorságot könnyelműségéből vehetjük észre; s épp azon hajlamok s képességek, melyeknek összege alkotó tehetségünket képezi, a gyermeknél sokszor csak azon szenvedélyben mutatkozik, mellyel mindent, mi kezébe jő, elront.
- S lehet -e hát nagyobb képtelenség, mint azoké, kik mintha a nevelésnek csak az lenne feladása , hogy a gyermekek a háznál lehetőleg kevés alkalmatlanságot okozzanak - a zajos elevenséget, melyben csak a gyermekben túláradó életerő nyilatkozik , elnyomni, a gazdag képzeletnek szárnyait elbénítani akarják, fáradva szüntelen, hogy növendékök csendes és módos, hogy józan s megfontoló legyen , és végre, miután tízéves korában a legjobban nevelt gyermeknek mondatott , középszerű és sokszor annál is kisebb emberré váljék.
Valóban , igazságtalanok vagyunk, ha a kínaiakról, kik gyermekeik lábait fadeszkák közé szorítva, mesterségesen eltörpítik, oly megvető sajnálkozással szólunk .
- Mi gyermekeink szellemi s erkölcsi nevelésénél hasonló elvek szerint járunk el, s hasonló eredménnyel, amennyiben minden gond s mesterkélés csak odavezet, hogy nyomorékokat neveljünk.
Mert hisz a mesterkélt lényből, kinek gyermekkorában nem engedték, hogy valósággal gyermek legyen, s ki csupa józanság és életbölcsesség miatt, már mikor az életbe lépett, nem volt valósággal ifjú, minden lehet, de valóságos férfiú, ki e büszke névre érdemes lenne, bizonyosan soha.
Ki Margitot gyermekkorában ily szempontból ítélé meg, benne semmi kitűnőt nem találhatott.
Gondolatai s felfogása gyermekesek voltak, s ha ismeretek tekintetében különbözött másoktól, ez abban állt, hogy nem kényszerítve tanulásra, náloknál kevesebbet tudott.
Azon sokbeszédűség azonban, mely gyermekeknél, kik mindig csak beszélve gondolkoznak, az elmének tevékenységét bizonyítja, azon éle, mely ítélőtehetségök élességére int , azon kíváncsiság, mely mindig több tárgyra terjeszkedve, midőn napról napra inkább terhünkre válik, egyszersmind a gyermek fokonkint nevekedő képességét mutatja, nagymértékben megvoltak a gyermekben; s mi őt még érdekesebbé tevé , az kedélye vala, és még szépségének is azon mélyebb érzelem kifejezése adá báját, mely fiatal arcát lelkesíté, s mindenkit meglepett.
A kis Margit első gyermekségétől fogva indulatos volt.
A lelkesedés, mellyel mindent megragadott és valami által érdekelve, legyen az játékszer vagy ember, minden egyebet elutasított magától; a szenvedély, mellyel szülőin s egész körözetén függött, s melyért azoknak kizáró figyelmét követelte; a határtalan vígság, mely őt pillanatokra megragadta, s mely éppoly rögtön s csekély okok miatt szenvedélyes keservvé változott; a makacsság, mellyel néha, főképp egyenes ellenzéssel találkozva, feltételeihez ragaszkodott, míg máskor azt is, min leginkább függni látszott, szó nélkül elhagyá: minden arra mutatott, hogy a gyermek keblében erős szenvedélyek csírái szunnyadoznak; s anyjának igaza volt, ha a boldogság közepett, mellyel gyermekének határtalan ragaszkodása szívét eltölté, néha aggodalommal gondolt jövőjére.
Mert ámbár csak az, ki erős szenvedélyekre képes, lehet pillanatokra egészen boldog: nem hasonló lelkület az, mely, főképp nőnél, az egész életnek szerencséjét biztosítja.
A virág, mely nagyon is teljesen virágzott, ritkán hoz gyümölcsöket.
A körülmények, melyek között Margit gyermekévei elfolytak, s főképp anyjának gyengeségei, e természetes hajlamokat, miket figyelmes nevelés talán csökkenthetett volna, még inkább kifejték.
Mindig károsan hat a gyermekre, ha kizárólag sokkal idősebbek társaságában él.
Vagy nagyon alárendeltnek, vagy fő személynek érezi magát saját körében .
Az első esetben nem tanul akarni, a másikban nem tanulja magát alárendelni ; s az életben mindkettő egyiránt szükséges.
- Valamint a férfi minden tehetségeit csak társaságban fejtheti ki, úgy mindenekelőtt társaságra van szüksége a gyermeknek is, és azt csak kortársai között találhatja fel .
Idősebbek sohasem pótolhatják e hiányt, s azon fáradságnak, mellyel magokat a gyermekkel egy színvonalra akarják állítani, eredménye többnyire csak az , hogy a gyermek, kinek valóságos gyermekek társaságára volna szüksége , valóságos férfit sem lát maga körül.
- Mindezen törekvés (s korunk, hol csaknem több könyv íratik gyermekek, mint férfiak számára, gazdag ilyenekben) engem azon erőlködésekre emlékeztet, melyekkel mai időben annyian a népiesség után fáradnak, s büszkébbek a parasztos kifejezésekre , melyeket nagy nehezen megtanultak, s többnyire helytelenül alkalmaznak, mint arra, hogy talán több karnak doktorai.
E népies s e gyermekded előadás a művelt olvasóközönségnek s pedagógoknak nagy élvezetet szerezhet.
De a nép a tudort s gyermek a nevelőjét, ki azon fárad, hogy vele egy színvonalra álljon, kevésbé tiszteli, s mindamellett nem érti jobban.
Mert többnyire nem a magyarázat módjától, hanem a tárgynak minőségétől függ, hogy az érthetővé váljék.
Az életben, mint a tudományban, bizonyos ismeretekhez csak bizonyos előzmények után juthatunk; s ez az ok, melyért mindig azoktól tanulunk legtöbbet, kik ismeret dolgában nálunknál csak kevéssel állnak magasabban.
Ha tisztán az észbeli tehetségek kifejtését tartjuk is szemünk előtt, a gyermeknél semmi sem pótolhatja ki a hasonkorúaknak társaságát.
Még nagyobb az elkülönözésnek hatása a jellem s kedély kifejlődésére.
Valamint ott, hol az erdővágásban hasonkorú csemeték egy tömött cserjévé nőttek össze, a legtöbb ép fa fejlődik ki, s a magánosan álló fácska, bár látszólag szabadon terjesztheti ágait, minden gond s ápolás mellett ritkán tartja meg épségét : így van a nevelésnél is; a tömött kör, mely a kifejlődést látszólag akadályoztatja, szükséges, hogy a törzs, mielőtt bizonyos magasságot el nem ért, s meg nem erősbödött, a szétágazástól s elgörbüléstől megoltalmaztassék.
A magános gyermek korának boldogságát csak félig ismeri , és ritkán fejlődik egészségesen.
Kétszerte áll ez oly gyermekeknél, kik, mint Margit, másoknál elevenebbek s ezért közlékenyebbek is.
Kizárólag szüleinek társaságában élve, lelkében jókor mélyebb érzemények fejlődtek ki.
A szerencsétlenség, mely Ormosyékat érte, fátyolt borított egész életökre.
Nem szóltak Margit előtt a történtekről; kerültek mindent, mi által a bizodalmat, mellyel a gyermek az életbe lép, megronthassák; de a csendes megelégedés, azon egyenlő vidámság , mely, mint a világítás a tájt, az életet derültté teszi, hiányzott körükben ; s az elem, melyben él, mindig ellenállhatlan befolyást gyakorol, főképp fogékonyabb gyermekre.
Margit pillanatokra rendkívül vígnak látszott , örömének kitörései zajosabbak valának, mint más gyermekeknél; de azon gondtalan vidámság, mely gyermekéveink fő boldogságát képezi, hiányzott jellemében.
Jókor ábrándozóvá vált, s anyjának igaza volt, ha azt mondá , hogy a gyermek kedélye szomorúságra hajlandó.
Apjának halála s az új kör, melyben magát a hazába visszatérve találta, nagy befolyást gyakorolt Margit egész kifejlődésére.
A szüntelen változások helyébe, melyek között eddig élt, most a legnagyobb rend lépett.
Mesterek s mesternők hozattak a városból, s Farkas, kinek tanácsait a grófné, mint minden másban, úgy gyermeke nevelésénél is követé, szokott pontosságával felvigyázott, hogy a tanulmányok többé ne szakasztassanak félbe.
- Egy nap a másikhoz hasonlóan folyt el, s e rend, valamint a grófné, úgy Margitnak kedélyére a legjótékonyabb hatást gyakorolta.
Nyugodtabbá, derültebbé vált .
Ezeknél, kifejlődésére, még fontosabb az vala, hogy új körében, mit egész életében nélkülözött, egy társat, egy barátnét talált.
Farkas, midőn a grófnéra várva, a vérthalmi háztartást elrendezé, a többi cselédekkel együtt kulcsárnéul Galambosné asszonyomat fogadta fel.
A jámbor özvegy, ki mióta férje meghalt, egy öreg kanonok házát vezette, s kit a legjobb bizonyítványok ajánlottak, Margitnál valamivel fiatalabb unokáját hozta magával, s nem múlt egy hét, és a kis grófné s a kulcsárné Mariskája elválhatlanok voltak egymástól.
Korukban hasonlók, minden egyébben a gyermekek egészen különböztek egymástól .
Mariska éppoly szendének látszott, mint Margit mindenben szenvedelmes vala .
Játék között mindig csak az utóbbinak csengő szava hallatszott ki, s szilaj örömének kitörései mellett társának nyugodt vidámsága nem tűnt fel; csak ki őt tovább s közelebbről ismerte, az gyanítá a boldogságnak gazdag kincsét , melyet a természet e gyermek keblébe rejtett.
Még külsejére nézve is a két leány - mint az öreg Farkas mondani szokta - virágokként csak egyben hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő egyiránt szép , ámbár e szépség is egészen különböző: Margité első tekintetre feltűnőbb; de a nevető szem, a mosolygó ajak, a kimeríthetlen vidámság, mely Mariska arcán s minden mozdulatában feltűnt, mindenkire, ha tovább nézte, ellenállhatlan hatást gyakoroltak: s csaknem lehetetlen vala, hogy az, ki e kedves gyermekarcot látá, sokáig rosszkedvű, vagy csak komoly is maradjon.
Az elevenség, az élc, az érdek, melyet Margit minden tárgy iránt mutatott , Mariskában hiányoztak; de maga azon készség, mellyel társának felsőbbségét elismeré, a gyermekes bámulat, mellyel fényesebb tulajdonaira feltekintett , még kedvesebbé tevék őt.
Margit érdekesebb lehetett, Mariska szeretetreméltóbb volt; egész valójában máris azon gyöngéd nőiség vala feltalálható, mely felé mindenki vonzani érezé magát.
Csak egy volt közös mindkettővel, s ez azon határtalan szeretet és ragaszkodás, melyet egymás iránt mutattak.
Mennyit írtak versben és prózában az első szerelem boldogító hatalmáról !
Valamint minden népnek életében van egy időszak, melyben története csak egy költemény, mely alatt körében istenek jártak, s ég és föld csak az ő nagyságát hirdeték: úgy van költői időszaka az egyes embernek is, vannak napok, midőn magunkat az égiekhez közelebbeknek érezzük, midőn keblünk szózata oly hatalmas, hogy amerre fordulunk, e világ körében mindenütt visszhangra találunk, s a nagy mindenség csak arra látszik teremtve, hogy boldogságunknak tanúja legyen.
Első szerelmünk ez.
Kimeríthetlen tárgya minden költészetnek, kifogyhatlan aknája az örömöknek s fájdalmaknak , melyeket emlékeink adnak.
De van egy időszak életünkben, mely, akár a boldogságot tekintsük, melyet ád, akár a befolyást, melyet egész jövőnkre gyakorol, még fontosabb - ez első barátságunk.
Mint a napnak első sugarai csak fényt s világot terjesztenek, s szelíd érintésükkel, mely meleg s nem forró még, egy fűszált sem fonnyasztanak el: ilyen ezen érzés életünkben - az első, melynek tárgyát magunk választottuk, az egyetlen, melyet semmi sem keserít.
Mily világos, mily ragyogó egyszerre minden; mennyi öröm tűnik fel egyszerre előttünk, melynek közelségét, mint a virágot illatából, eddig csak sejdítettük; mennyi hang szólal fel egyszerre keblünkben: mi gazdagoknak, mi szerencséseknek érezzük magunkat!
Ki írhatná le a nyugodt boldogságot s a szenvedelmes gyönyört, mellyel e barátság Mariska és Margit szívét eltölté; ki a hatást, melyet ezen érzemény főképp az utóbbinak fogékonyabb kedélyére gyakorolt.
Úgy látszott, mintha csak ezen érzés meleg világítása alatt tűnnének fel a gyermekek lelkületében létező minden különbségek, s velök együtt lelkületöknek egész szépsége is.
Margit itt is szenvedelmesebb volt.
Jól tudta, mennyire szeret, lelkesedéssel mondá sokszor, s mint mondá, úgy érezte, hogy barátnéjáért mindent tenne.
- De amilyen szeretetet adott, olyant követelt; s a nyugodtabb mód, mellyel Mariska érzelmei nyilatkoztak, nem elégíték ki őt.
A bizodalom által , mellyel kis társa nemcsak nagyanyjához, de mindenkihez simult, sértve érezé magát.
Nem az, mert észrevéve, hogy saját anyján kívül az egész ház Mariskát inkább szereté - nem az fájt neki; ő, ki egyébként oly szerelemféltő volt , most természetesnek találta, sőt lelkesedésében örült, ha barátnéját mindenki szebbnek s kedvesebbnek tartá - csak Mariska ne szeretne senki mást, csak ő ne érezné magát jól senki másnak körében.
Margit nemegyszer gyötörte barátnéját gyermekes szemrehányásaival, míg Mariska, nem tudva, mit feleljen, végre sírva fakadt.
Hisz ő nem mondhatta ki, alig gondolhatta el, mennyire szereti barátnéját; csak egyet tudott , hogy Margitnál szebb, jobb, okosabb teremtés nincs a világon, s hogy ő sohasem érdemelheti meg szeretetét.
Így múlt év év után boldog egyenlőségben.
- A leánykák deli hölgyekké váltak : a viszony, mely közöttök létezett, nem változott.
Ki a két gyermeket együtt látta, első pillanatban azt gondolhatá, hogy e barátság csak Mariskának nélkülözhetlen.
Margit volt pártfogója, segéde, mindene.
Vele közölte legkisebb gondolatait.
Úgy látszott, mintha azt, mit tanítójától hallott , csak akkor értené egészen, ha Margit megmagyarázta; mintha a kis piperének , mely leánygyermekeknek annyi élvezetet ád, csak akkor örülne, ha helybenhagyását nyerte, s munka és játék között csak akkor érezné jól magát , ha sokkal okosabb társát követheti.
Az öreg Galambosné nemegyszer töprenkedett, mi lesz gyermekéből, ha a kisasszonytól el kell válnia.
S mégis e szeretet Margitnak még szükségesebb vala.
Ki ragaszkodó természetű , az, mint a repkény, csak mást körülfogva állhat fel, és ha egyik támasztól megfosztatik, már gyengesége által új támaszt talál magának; míg éppen oly egyediségek, minő Margit vala, sokkal nehezebben pótolhatják veszteségeiket.
Azok közé tartozott ő, kiket a szeretet is csak akkor boldogít egészen, ha kedveseiknek többet adnak, mint tőlük elfogadnak, ha irányukban felsőbbeknek, ha boldogságukra szükségeseknek tarthatják magokat.
S volt -e viszony, melyben Margit mindezt annyira együtt találhatta volna fel, mint barátságában?
Így lelte fel mindenik társa szeretetében éppen azt, mire szívének szüksége vala; s ők mindketten egyiránt boldogoknak érezték magokat, s boldognak érezé magát a grófné is.
Miként is lehetett volna másképp?
Nem volt -e Margit szép és bájoló, olyan , kire minden anya büszkeséggel tekinthetett, s nem mondhatta -e magának, hogy a kedves gyermek egész boldogságát neki köszönheti?
Hisz csak ő maga nevelte őt.
Egészen célszerű volt -e ezen nevelés?
Talán nem.
Ormosyné sohasem bírt elég erővel, hogy gyermekének kívánatait ellenezze.
Ő , kinek első szükségei közé tartozott, hogy azokat, kik körében élnek , boldogoknak lássa, s ki alig határozhatá el magát, hogy utolsó cselédjének valami kellemetlent mondjon - miként lehetett volna szigorúbb kedves gyermeke iránt.
Kétségkívül jobb vala Margit jövőjére nézve, ha kevésbé engedékeny.
Ő maga is érezte ezt néha; de vehetni -e rossz néven az anyának , ha gyermekét legalább azon kevés év alatt, míg sorsa tőle függ, egészen boldoggá akarja tenni; s midőn jövőjéért mindent feláldozni kész, csak az egyre nem határozhatja el magát, hogy gyermekét egy óráig szomorúnak lássa?
Margit oly boldognak látszott, s anyja oly szerencsésnek érezé magát boldogsága által, hogy maga az öreg plébános, elveinek minden szigorúsága mellett, alig határozhatta el magát néha ellenkező nevelési nézeteinek kimondására: s ahelyett, hogy az anyának örömeit intéseivel zavarná, csak azon befolyást, mellyel Margitra bírt, használta arra, hogy a túlvitt engedékenységet, mellyel Margit irányában mindenki viseltetett, komolyabb tanácsaival ellensúlyozza.
Hisz mindenikünknek van gyengesége; legtöbben ha saját pillanatnyi érdekeik forognak kérdésben, a jobbak pedig akkor, ha mások érzelmeit kellene sérteniük, nem bírnak szigorúan ragaszkodni elveikhez.
Voltak pillanatok, midőn a grófné egyszerre elszomorodott.
Éppen, ha Margitot látva maga előtt, az anyai szeretet egész költőiségével e kedves gyermek jövőjére gondolt, néha feltámadtak lelkében a múltnak emlékei, s szemei könnyekbe lábadtak.
- Mi boldog e leány - szólt egyszer ilyenkor -, mennyi szerencse vár reá az életben! s másik gyermekem! mi boldog lehetne ő is - és most...
- Ő boldogabb mindnyájunknál - mondá az öreg plébános, kivel a grófné szomorú gondolatait egyedül közlé -, százszorta boldogabb.
Ha a nap a harmatcseppet idő előtt felszítta, a kehelyt sajnálhatjuk, melyen az függött, de nem a cseppet, mely csak tisztább helyre emelkedett.
Nem tartozom az elégedetlenek közé, kik mindig az élet ellen panaszkodnak, sőt több szerencsét találtam , mint e földön, melyet nyomorúságok völgyének neveznek, józanon várhattam volna; de vannak órák, hol a legmegelégedettebb ember is a neki jutott napszámot nehéznek találja; s az egész életnek legfőbb boldogsága végre is csak abban áll, hogy minden fájdalomnak megvan vigasztalása.
- Nem is az fáj nekem leginkább.
Ha karjaim között halt volna meg, ha kimehetnék sírjához, mint mások, sírnék magamért, de megnyugodnám az isteni gondviselésben; hisz az anya, ki egy gyermeket vesztett, legjobban tudja , mily nagy keserveket találhatunk e világon.
De ha az jut eszembe, hogy a kedves gyermek még talán él!
A plébános újra felhozá mindazon okokat, melyek őt s másokat a gyermek haláláról meggyőzték.
Küzdve saját meghatottsága ellen, s csak arra gondolva, hogy a grófnét, kit kételyei minden egyébnél inkább gyötörtek , meggyőzze, hangja néha feddővé vált.
Képtelennek, valóságos esztelenségnek nevezte a gondolatot, hogy a gyermek, kit annyira kerestek, s kinek elsikkasztása senkinek érdekében nem lehetett, még életben lenne.
- De a hitet, mely a szívbe verte gyökereit, nem oly könnyen irthatni ki, s a vitatkozásnak többnyire az vala vége, hogy az öreg plébános hangja, mint a poháré, melyet lassankint megtöltenek, mindig tompább s mélyebb lett, míg végre elhallgatott.
- Lássa tisztelendő úr, ez az, mi szívemet gyötri, mi százszor eszembe jut, s mire nézve nem vigasztalhatom magamat: ha gyermekem mégis élne, ha talán idegenek között nyomorban töltené ifjúságát.
- Anyja él, s ő mint árva áll a világon; s mi vár reá később, mi várhat szegényre, kinek neveléséről senki sem gondoskodott, kinek jövőjével senki sem törődik; és én oly boldoggá tehetném őt!
- S még így is, még akkor is, ha a kedves gyermek élne, ki tudja, jelen helyzetében, bármi szegény s elhagyottnak látszassék az, nem lesz -e boldogabb, mintha azon fényes állásban neveltetnék, melyre látszólag született?
Minden boldogság Istentől jő, mi emberek csak szerethetünk, de még e szeretettel nem biztosíthatjuk kedveseink boldogságát - s aki életére visszagondol, azt fogja találni, hogy legszebb örömei onnan jöttek, honnan azokat nem várta, s hogy azt, mi által magát legboldogabbnak érezte, nem emberek készítették elő számára.
Meg kell nyugodnunk, s megnyugodhatunk az isteni gondviselésben, mely, mint a nap tiszta világa, mindenre elterjed, s fenn a tetőn, s lenn a völgynek legmélyebb rejtekében, hová meleg sugárai csak hatnak, a reménynek zöldjét, az örömnek virágait terjeszti el.
Nem egyenlően... de vajon a gyenge ember ismeri -e a helyet, mely legvirágzóbb, s vajon függ -e tőle, hogy azt saját vagy kedveseinek számára kiválassza magának?
Farkas mélyen meghatva mondá ezeket.
A grófné hallgatott.
Ó, de lehet -e anyát arról meggyőzni, hogy gyermeke máshol boldogabb lehetne, mint az ő karjai között?!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE