ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Dánielné Lengyel Laura

Rolandné

Keletkezés ideje
1925
Fejezet
19
Bekezdés
1077
Mondat
3351
Szó
39822
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19

I.

1774-ben Versaillesben vagyunk.

Május 2-án nagy ijedelemmel futkosott az udvari népség össze-vissza.
Fő- és első kamarások, a svájci gárda főparancsnoka és tisztjei, udvarhölgyek, komornák és komornyikok ijedten néztek egymásra.
A királyt, XV. Lajost, betegen hozták haza a trianoni kirándulásról, - a kirándulásról, melyet őfelsége a barátnője, Dubarry grófné tiszteletére rendeztetett.

A király ott fekszik hálótermében, míg az udvari nép, mint kényelmes lakásából felriasztott hangyaboly, ijedten futkos össze-vissza.
Egyik a másik arcát kémleli s mindegyik az orvosokat.
Mi van a királlyal?!...
S mi ennél sokkal fontosabb, mi lesz velünk?!...

Bizony, még a szép Dubarry asszony mosolygós arca is elborul, bár ő nagyon uralkodik magán.
Barátjai, D'Aiguillon hercegek, Richelieu marsall, Montmorency herceg és Laval grófné, mind-mind ott állnak mellette, hogy támogassák a nehéz órákban.
A francia főrangú nemesség térdet-fejet hajt a mosónő törvénytelen leánya előtt, mert hiszen ő a király bizalmasa, barátnője, - mert állást, évdíjat, kegydíjat, birtokot, címet , kitüntetést csakis Dubarry asszony közbenjárásával kaphat az ember.

Sőt csakis a szép grófné szerezheti meg a szállítási üzleteket, melyeket a főrangú urak és hölgyek járnak ki polgári ismerőseik számára, - természetesen jó pénzért .
Íme, hiszen mindenki tudja, hogy a szép Laval grófné új nyakláncát abból a 200 ezer frankból vásárolta, melyet egy üzletembertől kapott, mikor számára a puskaporszállítást kieszközölte.
Azaz, hogy a derék pocakos szállító 400 ezer frankot fizetett, de Laval grófné nagylelkűen megfelezte ezt az összeget a pénzügyminiszterrel, Terray abbéval.

És a gazdag adóbérlők!!
Ők is Madame Dubarryhoz fordultak, ha egy-egy kerület adóbehajtási jogát bérbe akarták venni.
A hatalmas francia király pénzügyei felette rosszul állanak.
Tavaly a gabonát vásároltatta össze s a párisi nép csak hihetetlen árakon tudott kenyérnek való liszthez jutni.
Sőt gonosz pamflet-írók azt is megírták , hogy őfelsége, Franciaország és Navarra királya, álnév alatt szintén tagja a gabonát összevásárló bizottságnak.
Oh ezek az elvetemült írók!
És ha egyet a Bastilleba küldenek: tíz nő helyette gombamódra.
Mi lesz ebből?!
A királyi udvar végre is nem nélkülözhet.
S ha Dubarry grófné 5 milliót kér a compiègnei kastélya renováltatására és újrarendezésére, ezt a csekélységet igazán nem lehet megtagadni tőle, a kegydíjakat sem lehet elvonni a derék és hűséges udvari uraktól.
Hiszen mindenképen kiérdemelték azt.
Az egyik azért kap 80 ezer frank évdíjat, mert édesapja ott állt a király mellett, mikor őfelsége, mint serdülő ifjú, az első vadászaton egy szarvast leterített, a másik azért kap 40 ezer frankot évente, mert egyik nagyapja a megdicsőült XIV. Lajost egy elmés mondásával egy ízben megnevettette.
Az év- és kegydíjak öröklődtek, mint a birtokok.
És jogos birtokától senkit sem lehet azért megfosztani, mert a párisi kórházakban nyolcan feküsznek egy szalmazsákon keresztbe , hosszába, ahogy odadobják őket s mert Franciaország egyik legtermékenyebb földjén, a Champagneban, állandóan dühöng az éhtifusz.

S hozzá még a szép trónörökösné, a dauphine asszony, Mária Antoinette is felette kedveli az ékszereket és a fantasztikus drágakövekkel ékített ruhákat.
S egy okos pénzügyminiszter, ha kedvében jár is a király barátnőjének, Dubarry grófnénak, nem felejti el, hogy a király 63 esztendős s hogy a trónörökös, a dauphin úr , lelkén-testén teljesen a tündöklően szép, elmés, erős akaratú, szenvedélyes osztrák császárleány uralkodik.
Igazi államférfiú gondol a jövő eshetőségeire és lehetőségeire is.
És az eshetőségek és lehetőségek között igenis ott van egy fiatal , jóakaratú, jólelkű, gyönge és habozó király, - egy elmés, szép, nagylelkű , szereplésre és uralkodásra vágyó királyné, egy ajándékozással lekötelezett udvar, egy rabságban tartott, kevés tekintéllyel bíró parlament (még csak nem is törvényhozói , csak igazságszolgáltatási és iktatói hatalommal), egy saját zsírjában és gazdagságában fuldokló polgárság, mely igaz, hogy nem mehet előre s melynek fiait nem veszik be sem jobb hivatali, sem diplomáciai, sem katonatiszti pályákra, - ellenben hagyják, hogy az adóbérleteikből, a vámszedésből gazdagodjék, hízzon, gyarapodjék, s ha kedve és műveltsége van hozzá, a filozófusok és költők könyveit olvasgassa s mialatt elmereng Jean Jacques Rousseau által megjósolt új világán, olyan zsíros adóbérletet kaparít meg magának, amilyenhez ügyessége és élelmessége hozzásegítheti.

Igen, ezek az adóbérletek!...
Ezekről még lesz szó néhányszor és ezeknél meg kell állnunk egy kicsit...
Franciaország és Navarra felséges királya minduntalan megszorul pénz dolgában, és hogy segíteni tudjon magán, bérbeadja az adószedés jogát .
Franciaország teste, lelke az övé.
Szent Lajos fia azt tesz vele, amit akar.
Úgy bánik Franciaország javaival, mint egy földbirtokos a saját egyéni birtokával.
De úgy, mint egy rossz, gazdálkodni nem tudó, jövendőre nem gondoló földbirtokos szokott tenni.
Természetes, hogy megszorul és a tönk felé szalad.
Zavarában fűhöz-fához kapkod és körülnéz, ki segíthetne rajta?

A nemesség?
Annak egy része az udvarnál él, lebzsel, hízeleg, udvarol és kitartatja magát a királlyal.
Ezektől a heréktől nem várhat a központi királyi hatalom semmit .
Ezek lesik a koncot, az évdíjat, a birtokokat, a kitüntetést, a hivatalt a királyi kéztől.
Telhetetlenek, mohók, falánkok e herék és ők veszik körül a királyt s a király az ő arcukból olvas.
Úgy hiszi, vagy úgy akarja hinni, hogy a versaillesi udvar megelégedése egyet jelent Franciaország békéjével és nyugalmával.
Gondja van reá hát, hogy csak derült és hálás arcokat lásson maga körül.
Ezektől nem szabad elvenni semmit, ezeknek csak ajándékozni lehet.

A főnemesség másik része?
Az otthon duzzog kastélyában.
Meg-megjelenik az udvarnál , de csak rövid időre, mert haragszik, hogy a központi királyi hatalom egyre erősödik az ő rovására.
Féltékenyen vigyáznak előjogaikra s jaj volna annak, aki hozzá merne nyúlni.
De legyünk igazságosak, a Rochefoucauld, Liancourt hercegek, Lafayette márkik szabadelvű, elfogulatlan, derék, önzetlen emberek, kik szívesen segítenének Franciaország baján, de egyelőre nem tudják hogyan?
A nép szenvedése meghatja őket , szívesen tennének érte valamit, csak nem tudják, mint kezdjenek hozzá?
Nem volt náluk derekabb ember Franciaországban s nem az ő bűnük, hogy az események keresztülszáguldtak rajtuk.

A főpapság?
Ez is szörnyen gazdag.
Terray abbé belátja, hogy a legzseniálisabb pénzügyminiszter sem vethet ki több adót a népre.
Kiszedték a velőt a csontjából , kiszipolyozták a vért ereiből.
Terray abbé könyörületes lesz és a főpapsághoz fordul és jövedelmük tíz százalékát kéri az állam számára.
A főpapság erre azt feleli, hogy Franciaország ősi törvényei szerint a nép verejtékével és munkájával, a nemesség kardjával és vérével, a papság pedig imáival tartozik szolgálni a hazát, s ők , Franciaország főpapjai, tántoríthatatlanul ragaszkodnak Franciaország ősi törvényeihez.

Hát nem marad hátra más, mint megint a földmívelő nép, a paraszt...
Bérbeadják az adószedés jogát gazdag polgároknak.
A bérlők hihetetlen, vad kegyetlenséggel vetik rá magukat a kiszipolyozott népre.
Elszedik a paraszt utolsó párnáját, elhajtják egyetlen tehenét vagy kecskéjét s mi mindennél több, elveszik utolsó szem vetőmagvát .
A paraszt otthagyja kifosztott házát, nem műveli földjét, az erdőkbe bujdosik .
Hozzájuk csatlakozik a vesztett háborúból hazaözönlő katonaság, rablóbandákat alakítanak, gyilkolnak, rabolnak és fosztogatnak.
Ez az a mód, mellyel XV. Lajos uralkodása alatt kenyérhez juthat a nép, - míg el nem fogják, fel nem kötik, vagy a gályákra nem küldik.

A testi és lelki nyomorúság olyan rettenetes, hogy a halálra kínzott nép Versailles felé tódul.
Miért megy arra a fény, a pompa, a ragyogás felé?!
Talán csak urát , királyát akarja látni?
A kegyelem és a jog forrását.
Talán még valami halvány emlék él lelkében IV. Henrikről, az áldott jó királyról, ki minden paraszt fazekában kövér tyúkot akart látni.
Talán csak el akarják panaszolni, hogy éheznek, fáznak, halálosan gyötrődnek, egymás szennyében és verejtékében fürödnek, hiszen a legmegfeszítettebb munkával sem képesek a maguk és gyermekeik élelmét biztosítani, az állam, a francia állam minden 100 frank keresetből 87-et elvesz tőlük adó, illeték, vám s még több ilyen zsarolási cím alatt.

Az éhező, szennyes tömeg falkába verődik, eljut Versailles elé, hol egy negyven láb magas akasztófa várja őket.
Erre néhányat azonnal felhúznak, a többi visszamenekül szennyes odvába, hogy tovább kínlódjék, gyötrődjék, verejtékét ontsa s húzza a szennyes, véres igát, melyet életnek hívnak.

És ennek a 25 millió emberi lénynek már szólni, panaszkodni sem lehet.
Minden kérés , feljajdulás, könny után gyorsan jön a válasz: a korbács, a gálya, az akasztófa, sőt néha-néha még a keréktörés is.
Szólni, moccanni sem lehet.
A negyven láb magas akasztófa ott Versailles mellett, elvette a hangját.
Lehet, hogy már belé is törődött sorsába...
Talán már természetesnek is találja, hogy a föld, amelyet az ő munkája és verejtéke tett termékennyé, neki nem nyújt száraz kenyeret sem...
Emberjog, emberi méltóság, embernek való élet?!...
Talán már álmaiban sem kísérti meg...
Talán már az egyszerű igazság is elhomályosult elméjében, hogy egy földön, mely kenyeret terem , semmiféle emberi teremtésnek éhenhalni nem szabad.

És ha mégis...
Ha ott lent a lélek mélyén elkínzott, elaljasított élet alatt, ha ott valami csira megfogant, nő, terjeszkedik, szörnyű vajúdások közt áttöri magát a kemény földkérgen... ha egyszer kijut a levegőre, az éltető napfényre...
Ha erőre kap, kizöldül, felnő!...
Hej, micsoda rettenetes, vérvörös virág tárja feléd halálos szirmait!...

Hiszen lám, lám, a felséges király vadászatán nem történt-e a minapában egy különös eset.
A király őfelsége legbizalmasabb környezetével vadászaton volt s egy temetési menet jött vele szemben.
A király őfelsége megállt és legkegyelmesebben érdeklődni méltóztatott, hogy miben halt meg a szegény megboldogult?

- Éhségben, Sire, - felelt a gyászoló özvegy kurtán.
A király sarkantyúba kapta paripáját s nagyon komor lett.
Egész este egyetlen egy szót sem szólt, sőt még Richelieu marsall tréfái sem bírták felvidítani.

- Hát lehetséges ez? - bámulnak az udvari nemesek.
- A király arca elkomorul egy együgyű parasztasszony ostoba fecsegése miatt.

Az udvari népség bámul s a király még sokáig kedvetlen a jelenet után.

Hát a polgárság?!...
A hájas, zsíros, meggazdagodott polgárság?!
Kizárva az udvari életből, gazdagon öltözködik, szép lakást tart, eszik-iszik, filozófusokkal , írókkal, költőkkel barátkozik... de azért neki is megvan a maga bánata.
Fiait nem tudja semmiféle úri, katonai, vagy diplomáciai pályára adni, minden kapu zárva előtte.
Leányait nagy könyörgésre felveszik ugyan néha-néha egy-egy nemesi nevelőintézetbe, de ott is csak lenézés és megvetés a sorsuk.
Aztán, ha kijön a kisasszonyka az intézetből, a nemesleányok tudni sem akarnak többé hajdani iskolatársnőjükről.
A polgárkisasszony otthon unatkozik, míg jön egy gazdag adóbérlő fia és feleségül veszi, akkor folytatja édesanyja életét.
Olvas, művelődik, költőket és filozófusokat fogad házába és ha a véletlen egy-egy nemeshölggyel összehozza , bosszankodva látja, hogy az milyen tudatlan és műveletlen hozzá képest és mégis milyen sértő gőggel beszél vele.
Ilyenkor a szíve összeszorul és a bosszúra gondol .
Az új világra gondol, melyben a tudás és a műveltség fog uralkodni.
Keserves könnyet hullat sorsáért.
Miért vannak ők polgárok elnyomva?
Vagyonuk van akkora, mint a nemeseké, műveltségük és tudásuk pedig gyakran sokkal nagyobb.

De akárhogy szenved is a polgárság, még most nem azonosítja magát a néppel.
Nem azonosíthatja magát azokkal, kik ott künn a sötét éjszakában tengődnek, kik a fekete földet rágják az éhség kínjában, kiket a szörnyű végzet, a legkegyetlenebb nyomorúság karjába dobott, arra ítélvén őket, hogy még utódjaikat se szabadíthassák ki annak véres, piszkos körmei közül.

Igen, ott vannak ők, a nyomorultak, a kitagadottak, kik adót, dézsmát, tizedet fizetnek a sóért, melyet ők bányásznak a földből s ők mosnak ki a vízből, a gabonáért, melyet ők vetettek és arattak, a fáért, melyet ők ültettek, vágtak , fűrészeltek...
Ott vannak ők, kiknek termését a földesúr vadaskertjéből kiszabadult szarvascsorda tönkreteszi, kiknek aratásra váró búzáján a vadászó társaság lovon keresztülvágtat, hogy a vadat előbb megkerüljék.
Ott van a szegény özvegyasszony, ki ha egy kosár gombát szedett éhező gyermekeinek vacsorára, mielőtt a főzéshez látna, a gomba egyharmadát tartozik bevinni a földesúr asztalára, mert így követeli ezt a dézsmatörvény.
Lehet, hogy a földesúr évek óta Versaillesben él, a király asztalánál étkezik, de azért a gombát a szegény asszonynak le kell tenni, majd elfogyasztja a cselédség, vagy ha ennek nem kell, kidobják a moslékba.
De ki van adva a szigorú rendelet, a dézsmát, akár van reá szükség, akár nincs, könyörtelenül be kell hajtani , nehogy a nép leszokjék a fizetéséről.
A szegény özvegyasszony le is fizeti.
S még örül neki, ha a másik kétharmadra nem vár valamelyik adóbiztos az elmaradt só-, fű- , vagy egyéb illeték fejében, el nem szedi tőle többi holmijával együtt.

És jaj annak, aki panaszra kinyitja a száját!
Arra korbács, gálya vagy akasztófa vár .
És ezzel a halálra gyötört és éheztetett néppel, a művelt, gazdag polgárság egyelőre éppen olyan kevéssé tudja magát azonosítani, mint az udvari nemesség.

De hagyjuk ezt most...
Franciaország sorsa válságos pontra jutott, XV. Lajost betegen hozták haza a kis Trianonból.
Két belső orvosa, Le Monnier és La Martinière rejtelmes arcokat vágnak és kitérő választ adnak az udvari nép aggódó kérdezősködésére.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE