Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Degré Alajos
A száműzött leánya : Regény
Keletkezés ideje
1861
Fejezet
32
Bekezdés
2880
Mondat
4104
Szó
50526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)
Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tükör előtt a tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami komornyik-féle kinézésű fehérnyakkendős egyéniség jelenté:
- Az étkek felhordvák.
- Atyámnak be van jelentve?
- A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.
- Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal - ezzel lomha lépteit az ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s hozzálátott a pusztításhoz.
A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a függönyök rózsái vert aranyból készültek.
Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St. Julien-jét , midőn inasa belépett e szókkal.
- A bankár urat egy nő keresi.
- Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.
- Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.
- Vezesse be - s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és öltözékén végig.
Rövid idő mulva Kamilla megjelent.
Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.
Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható , és e nagy kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy arczának egy részére árnyékot vetettek.
E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert, minőtől a márványszívek is megrendülnek.
Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.
- Uram - kezdé Kamilla - én nagyon szerencsétlen vagyok.
- Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha emberi hatalom segíthet kegyeden.
- Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak.
Én kérelemmel jövök.
- Legyen nyilt.
Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt; nyiltan bevallá , hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.
- Az igaz - szólt Pager úr - atyám üzlete kissé megingott, de az én gazdagságomon ez mit sem változtat.
- Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.
- Szerencséje, hogy nem ő hozzá.
Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy mutatja, úgy cselekszik .
Velem hamarébb boldogulhat.
- Hogyan?
- Ügy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc lefizetésére.
- Lehetséges -e?
- Akár e pillanatban.
- Mily nagylelkű ön!
- Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.
- S az?
- Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.
- Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.
- Kérem, csak egyedül.
- Ki?
- Ő.
- És én?
- Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és ötvenezer franc évi tűpénzt.
- Nem értem.
- Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.
- Azért szóljon világosabban.
- Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kívánok: naponként egy látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s páholyában együtt üljünk.
Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé.
E pillanatban úgy nézett ki, mintha őrjöngni kezdene.
- Mit akar? - kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.
- Mit akarok?
Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak pénzt rabolnak , de ezek itt pénzt és becsületet.
Mit akarok?
Megmondani, hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb, ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.
- Istenemre, így még szebb! - mond Pager csodálkozással legeltetve szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte.
A kitörés, a becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta volna.
Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.
Pager úr hajlongva kérdé:
- Szabad lekisérnem?
- Maradjon.
- A mint parancsolja.
Kamilla távozott.
Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve mondá:
- Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet.
Sok ilyen szegény bohóra akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni; egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám.
Bizonyos vagyok benne, hogy ez is el fog jönni.
E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.
A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni, fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna.
Ha itt-ott nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül elgázolják.
Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt.
Volt olyan, ki kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett .
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts » -on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő maga.
Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé... még egy pillanat, s ő a habok közt van... ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:
- Mi lesz Kázméromból?... nem, soha! - ezután keresztet vetett magára, az Istent segítségül hívta és tovább ment.
De hova?
Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig, annyival lassabban ment tovább.
Ha még sokáig nem pihen, valamelyik utcza közepén összeroskad.
Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki, hogy alakja hangosan kiáltá e szót:
- Megsemmisültem!
Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kíváncsi, vagy résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban megriasztott madár , s tova repült.
Végre a «Jardin des Plantes » -be jutott.
Nagy szerencsétlenségében jó csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt megszünt a zaj és tolongás , mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé.
Egy kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott , hogy még Pálmay bárónő is megszánta volna.
Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.
Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani működése elmeháborodásnak mondható.
Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány minden tekintet nélkül , boldogok és boldogtalanok felett egyiránt elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.
Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.
A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?
- Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, - sóhajtá, s elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most kezdene lábbadozni.
Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok fogháza.
- «Rue de Clichy» - nyeré válaszul.
- Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt megmondani - esdekle Kamilla.
Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre jut a Seinehez.
Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül haladván , könnyű volt a «Boulevard des Capucines » -re találni.
Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a végromlás veszélyével fenyegeté.
Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon átvezetvén , a «Chaussé d'Antin» sarkán azon végig haladni utasítá, honnan a «Rue St.-Lazare » -ba tért, s végre a Clichyben találta magát.
A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s fel ballagó őrt.
- Ez az - kiáltá szívszaggató hangon - drága, egyetlen Kázmérom! itt vagyok, itt akarok meghalni.
- Azután nem látott semmit, a föld lábai alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott szívéhez... még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.
Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE