ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Degré Alajos

A száműzött leánya : Regény

Keletkezés ideje
1861
Fejezet
32
Bekezdés
2880
Mondat
4104
Szó
50526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30
  • 31
  • 32

XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)

Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tükör előtt a tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami komornyik-féle kinézésű fehérnyakkendős egyéniség jelenté:

- Az étkek felhordvák.

- Atyámnak be van jelentve?

- A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.

- Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal - ezzel lomha lépteit az ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s hozzálátott a pusztításhoz.

A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a függönyök rózsái vert aranyból készültek.

Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St. Julien-jét , midőn inasa belépett e szókkal.

- A bankár urat egy nő keresi.

- Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.

- Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.

- Vezesse be - s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és öltözékén végig.

Rövid idő mulva Kamilla megjelent.

Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.

Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható , és e nagy kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy arczának egy részére árnyékot vetettek.

E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert, minőtől a márványszívek is megrendülnek.

Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.

- Uram - kezdé Kamilla - én nagyon szerencsétlen vagyok.

- Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha emberi hatalom segíthet kegyeden.

- Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak.
Én kérelemmel jövök.

- Legyen nyilt.

Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt; nyiltan bevallá , hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.

- Az igaz - szólt Pager úr - atyám üzlete kissé megingott, de az én gazdagságomon ez mit sem változtat.

- Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.

- Szerencséje, hogy nem ő hozzá.
Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy mutatja, úgy cselekszik .
Velem hamarébb boldogulhat.

- Hogyan?

- Ügy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc lefizetésére.

- Lehetséges -e?

- Akár e pillanatban.

- Mily nagylelkű ön!

- Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.

- S az?

- Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.

- Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.

- Kérem, csak egyedül.

- Ki?

- Ő.

- És én?

- Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és ötvenezer franc évi tűpénzt.

- Nem értem.

- Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.

- Azért szóljon világosabban.

- Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kívánok: naponként egy látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s páholyában együtt üljünk.

Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé.
E pillanatban úgy nézett ki, mintha őrjöngni kezdene.

- Mit akar? - kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.

- Mit akarok?
Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak pénzt rabolnak , de ezek itt pénzt és becsületet.
Mit akarok?
Megmondani, hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb, ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.

- Istenemre, így még szebb! - mond Pager csodálkozással legeltetve szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte.
A kitörés, a becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta volna.

Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.

Pager úr hajlongva kérdé:

- Szabad lekisérnem?

- Maradjon.

- A mint parancsolja.

Kamilla távozott.

Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve mondá:

- Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet.
Sok ilyen szegény bohóra akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni; egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám.
Bizonyos vagyok benne, hogy ez is el fog jönni.

E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.

A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni, fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna.
Ha itt-ott nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül elgázolják.

Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt.
Volt olyan, ki kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett .
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts » -on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő maga.
Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé... még egy pillanat, s ő a habok közt van... ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:

- Mi lesz Kázméromból?... nem, soha! - ezután keresztet vetett magára, az Istent segítségül hívta és tovább ment.

De hova?

Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig, annyival lassabban ment tovább.
Ha még sokáig nem pihen, valamelyik utcza közepén összeroskad.
Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki, hogy alakja hangosan kiáltá e szót:

- Megsemmisültem!

Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kíváncsi, vagy résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban megriasztott madár , s tova repült.

Végre a «Jardin des Plantes » -be jutott.
Nagy szerencsétlenségében jó csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt megszünt a zaj és tolongás , mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé.
Egy kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott , hogy még Pálmay bárónő is megszánta volna.
Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.

Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani működése elmeháborodásnak mondható.

Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány minden tekintet nélkül , boldogok és boldogtalanok felett egyiránt elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.

Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.

A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?

- Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, - sóhajtá, s elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most kezdene lábbadozni.

Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok fogháza.

- «Rue de Clichy» - nyeré válaszul.

- Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt megmondani - esdekle Kamilla.

Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre jut a Seinehez.

Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül haladván , könnyű volt a «Boulevard des Capucines » -re találni.

Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a végromlás veszélyével fenyegeté.

Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon átvezetvén , a «Chaussé d'Antin» sarkán azon végig haladni utasítá, honnan a «Rue St.-Lazare » -ba tért, s végre a Clichyben találta magát.

A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s fel ballagó őrt.

- Ez az - kiáltá szívszaggató hangon - drága, egyetlen Kázmérom! itt vagyok, itt akarok meghalni.
- Azután nem látott semmit, a föld lábai alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott szívéhez... még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.

Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30
  • 31
  • 32
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE