XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)
Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tükör előtt a tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami komornyik-féle kinézésű fehérnyakkendős egyéniség jelenté:
- Atyámnak be van jelentve?
- A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.
- Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal - ezzel lomha lépteit az ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s hozzálátott a pusztításhoz.
A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a függönyök rózsái vert aranyból készültek.
Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St. Julien-jét , midőn inasa belépett e szókkal.
- A bankár urat egy nő keresi.
- Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.
- Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.
- Vezesse be - s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és öltözékén végig.
Rövid idő mulva Kamilla megjelent.
Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.
Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható , és e nagy kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy arczának egy részére árnyékot vetettek.
E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert, minőtől a márványszívek is megrendülnek.
Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.
- Uram - kezdé Kamilla - én nagyon szerencsétlen vagyok.
- Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha emberi hatalom segíthet kegyeden.
- Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak.
Én kérelemmel jövök.
Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt; nyiltan bevallá , hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.
- Az igaz - szólt Pager úr - atyám üzlete kissé megingott, de az én gazdagságomon ez mit sem változtat.
- Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.
- Szerencséje, hogy nem ő hozzá.
Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy mutatja, úgy cselekszik .
Velem hamarébb boldogulhat.
- Ügy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc lefizetésére.
- Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.
- Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.
- Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.
- Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és ötvenezer franc évi tűpénzt.
- Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.
- Azért szóljon világosabban.
- Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kívánok: naponként egy látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s páholyában együtt üljünk.
Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé.
E pillanatban úgy nézett ki, mintha őrjöngni kezdene.
- Mit akar? - kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.
- Mit akarok?
Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak pénzt rabolnak , de ezek itt pénzt és becsületet.
Mit akarok?
Megmondani, hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb, ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.
- Istenemre, így még szebb! - mond Pager csodálkozással legeltetve szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte.
A kitörés, a becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta volna.
Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.
Pager úr hajlongva kérdé:
Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve mondá:
- Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet.
Sok ilyen szegény bohóra akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni; egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám.
Bizonyos vagyok benne, hogy ez is el fog jönni.
E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.
A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni, fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna.
Ha itt-ott nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül elgázolják.
Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt.
Volt olyan, ki kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett .
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts » -on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő maga.
Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé... még egy pillanat, s ő a habok közt van... ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:
- Mi lesz Kázméromból?... nem, soha! - ezután keresztet vetett magára, az Istent segítségül hívta és tovább ment.
Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig, annyival lassabban ment tovább.
Ha még sokáig nem pihen, valamelyik utcza közepén összeroskad.
Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki, hogy alakja hangosan kiáltá e szót:
Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kíváncsi, vagy résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban megriasztott madár , s tova repült.
Végre a «Jardin des Plantes » -be jutott.
Nagy szerencsétlenségében jó csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt megszünt a zaj és tolongás , mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé.
Egy kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott , hogy még Pálmay bárónő is megszánta volna.
Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.
Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani működése elmeháborodásnak mondható.
Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány minden tekintet nélkül , boldogok és boldogtalanok felett egyiránt elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.
Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.
A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?
- Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, - sóhajtá, s elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most kezdene lábbadozni.
Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok fogháza.
- «Rue de Clichy» - nyeré válaszul.
- Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt megmondani - esdekle Kamilla.
Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre jut a Seinehez.
Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül haladván , könnyű volt a «Boulevard des Capucines » -re találni.
Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a végromlás veszélyével fenyegeté.
Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon átvezetvén , a «Chaussé d'Antin» sarkán azon végig haladni utasítá, honnan a «Rue St.-Lazare » -ba tért, s végre a Clichyben találta magát.
A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s fel ballagó őrt.
- Ez az - kiáltá szívszaggató hangon - drága, egyetlen Kázmérom! itt vagyok, itt akarok meghalni.
- Azután nem látott semmit, a föld lábai alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott szívéhez... még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.
Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.