XXI. (Öröm és gyász.)
Alig van szomorúbb látvány, mint szegényes szobában egy súlyos beteg, kinek ágyát vagy senki, vagy szánalomból idegenek környezik.
Kinek szíve nem ismer irgalmat , lépjen át ily küszöböt, s ha kiállja hidegen, megindulás nélkül, bátran diplomatiára adhatja magát, vagy legalább elmondhatja, hogy benne bankár veszett el.
A szobában, melyet a háziasszony megnevezett, minden volt, mit szegényes hónapi szobától várhatni; nehány kopott bútor, tisztátalan falak, divatból kiment tükör , rozzant székek, megtámasztott asztal és elavult ágy.
Az ágyban egy szenvedő, kinek perczei megszámlálvák, s kinek részére tán holnap már oly szállás készül, a mi mellett ez fejedelmi.
A haldokló ágyánál két férfi állt, az egyik gondolkozó, a másik áhítatos kifejezéssel tartván a beteg kezét; első pillanatban felismerhető az orvos és lelkész.
A csendbe az örökre elköltözőnek szaggatott lélekzete vegyült.
Az ajtó feltárult, s Kázmér nejével lépett be.
A síri jelenetre mindkettő visszadöbbent, következő pillanatban Kamilla felkiálta:
- Atyám! édes jó atyám! - s egy heves lépést tőn előre, azután ingadozni kezdett , s mielőtt férje segélyt nyujthatna, összeroskadt.
Villám szemei a hangra életet nyertek, s ki már napok óta egyetlen tagját sem mozdítá, mintha megvillanyozták volna, fejét magasra felüté, s szemei szikrákat szórtak, ezzel, úgy látszék, utolsó életerejét kimeríté, mert a nélkül, hogy szólna, vagy környezetének időt engedne a meglepetés jeleit adni, szemei becsukódtak, s mint a halál áldozata hanyatlott vissza.
- Meghalt? - kérdé Kázmér, ki épen alélt nejéhez térdelt, hogy eszméletre birja.
- Félek - viszonzá az orvos, fülét a beteg melléhez illesztve - hogy a túlfeszültség után örök nyugalom áll be.
A lelkész összekulcsolt kezekkel szemeit éghez emelé, s ajkai imát rebegtek.
Rémes a csend, mely a szobát eltölté; csak néha hallatszék gyenge moraj, mi a lelkész fohászai által támadt.
Kázmér Kamillát ápolá, s az orvos betegét iparkodott még egyszer életre ébreszteni.
Bármily nagy volt az idegrázkódás, mely Kamillát lábairól lesujtá, lelkének küzdelme mégis nagyobb, mert a megtört testet nem sokáig engedé fájdalom nélkül szünetelni.
Rövid idő mulva férjére veté szemeit, de nem oly bájjal, mint azt Kázmér megszokta, hanem tele kétséggel, mintha kérdeni akarná: élek -e még, vagy szellem vagyok, ki a túlvilágból visszapillant arra, mi neki e földön oly drága volt?
Halavány, mint valami márvány szobor, melyre a holdvilág süt, s így félkezével földhöz támaszkodva, a másikat pedig férje felé nyújtva, azzal a merev tekintettel hasonlíta oly képhez, melyen egy vérző ifjú szív meghatóan van ecsetelve.
Kebelrázó volt, midőn a szegény gyermek, hirtelen összeszedve erejét , felegyenesedék, s oly mély sohajjal, mintha föld alól jönne, az ágyhoz vánszorgott, s atyjára borulva zokogni kezdett.
Mintha leánya lehelletének melegétől, vagy vérző szivének dobbanásától delejességet nyerne, az orvos nagy meglepetésére Villám lassanként mozgatni kezdé tagjait, s szemei, miknek fénye már megtörve volt, most, hogy újra megnyiltak , tisztán és örömöt sugározva ragyogtak.
Reszkető kezeit leánya fejére tevé, s aztán Kázmérra tekinte, síri hangon mondván:
- Jól hallottam -e? - fuldoklá könyek közt Kamilla - atyám! kedves édes atyám! a te hangod volt az?
Igen, igen! mert lelkemben rezzent meg.
Oh szólj még, hisz oly soká várakoztam e boldogságra.
- És az öreg kezeit, homlokát csókjaival árasztá el.
- Hozott Isten jó gyermekem, és téged derék ifjú, kit lelkem annyiszor felkeresett.
Fogadjátok áldásomat, kedves gyermekim.
Orvos úr! mivel háláljam meg , hogy ön ez óráig megtartá bennem a lelket?
Ön e földön még egyszer boldoggá tőn , mert valaha az valék.
- Dusan meg vagyok jutalmazva - viszonzá az orvos - mert ön láthatá leányát, kiért oly igen epedett.
- Ah atyám! - mond Villám a lelkészhez - ön jó szellemmel bír, mert e mennyei pillanattal biztatott.
- Az Isten kegyelmében biztam.
- Jól imádkozánk.
Isten meghallgatá könyörgésünket.
Önnél is szívből jött, mint nálam, különben elkéstek volna drága gyermekeim.
Kamillám, Kázmérom! öleljetek meg.
Mindkettő sírva borult a betegre, ki jobb kezét Kamilla, balját pedig Kázmér fejére téve, átszellemült tekintettel szólt a lelkészhez.
- Atyám! még egyszer imádkozzunk együtt ezek boldogságáért - s a mint a két drága főt közelebb voná ajkaihoz, a lelkész felettök kitárá karjait, s szemeit éghez emelve imádkozék.
Szünet után ismét megszólalt a beteg:
- Ne sírjatok fiaim, csodásan érzem erőmet növekedni, ne féljen orvos úr, most már nem halok meg.
- Ápolni fogunk kedves édes atyám - mond Kamilla.
- És ezután mindig együtt élni - tevé utána Kázmér.
Ha valamelyik az orvos arczát figyelte volna, elvesztené az utolsó reménysugárt is, látván a szánakozó mosolyt ajkain, s a bus tekintetet szemeiben, de szerencsére az atya, a gyermekek jobban el voltak egymással foglalva, mintsem valaki másnak vonásairól akarnának valamit leolvasni.
A lelkész mindnyájokra áldást adva távozott, nemsokára követé az orvos is, kit Kázmér a lépcsőkig kisért, hol e kérdést intézé hozzá:
Válaszul baljóslatu vállvonítást nyert.
- Szóljon őszintén, mert tudnom kell, miként intézkedjem?
- Csodát nem tehetek, ő menthetlen.
Kázmér visszatántorgott e sohajjal:
- Tüdővészes a legutolsó fokozatban, órákat még élhet, de napokat már nem.
- A viszontlátásig.
Mindent elkövetek oly hosszura nyújtani életét, mint csak lehetséges, de új tüdőt nem adhatok.
Később látjuk egymást.
Kázmér a helyzet komolyságához illőn, de mélyebb levertség jelei nélkül tért vissza a szobába, nem akarván sem szóval, sem hangulatával elárulni kedves neje előtt, hogy kétségbeejtőn szomoru dolgot közlött vele az orvos.
Fejét mellére lankasztva, keresztbe font karokkal állt, s hallgatá, mily angyalilag édes , meghatóan szép, és a csodálatig eszes beszéddel tartá a kedves gyermek a sír szélén feltalált atyját.
Kamilla két kezébe rejtve Villám elaszott kezét, forró ajkainál tartá, s a mint szólt, lehelletének melege azon ömlött el; így, keresetlenséggel, s tán ép azért leírhatlan bájjal a fél ágyon át a beteghez lehajolva, ennek egyik reszkető kezét szép fején pihenni érezvén, vigasztaló angyalhoz hasonlíta.
Az ősz bajnoknak egész lelke szemeibe költözött, egy ifju szerelmes nem tekinthet több üdvvel arája arczába, mint ő Kamilláéba; vonásait elnyelni látszott, s annyiszor csókolá, mintha kárpótolni akarná magát azon veszteségért, hogy annyi és oly kínos éveken át el volt tőle rabolva ezen atyai boldogság.
- Ilyennek írt le előttem az a derék jó Kázmér, még is meg vagyok lepetve, mert azt hittem, tollát a szerelem vezérli.
- Akármilyen vagyok, drága atyám, csak hogy láthatlak; szellem vagy szépség e boldogságot nem növelheti.
- De nemes szív igen - szólt bele Kázmér.
- Azért lépj közelebb te, kedves férjem, hogy szavaid igazságát érezzem.
- Azt hiszem, ti megérdemlitek egymást - susogá az atya, s Kamilla fejéről kezét lecsúsztatva, erőtlen nyujtá Kázmérnak.
Kázmér térdre omlott, az oda nyujtott kezet ajkaihoz voná, s megindulással szólt:
- Leányod egész világom, fogadd eskümet, hogy boldoggá teendem őt.
Az öreg hálásan szorítá meg Kázmér kezét; megértette, hogy ez örök bucsu, azután Kamillát kérte, beszélne neki gyermekéveiről sokat mindent.
És Kamilla azzal a kedves természetességgel, mely Kázmért annyiszor elbájolá , beszélte atyjának, miként folyt eddigi élete.
- Hát rólam - kérdé az öreg - senki sem szólt veled?
- Idegenek sok tisztelettel, Pálmay bácsi néha, titokban, sok szeretettel, de családja előtt soha.
- Valld meg, az a büszke bárónő éreztette veled helyzetedet?
- Én szívemből megbocsáték neki - mond Kamilla, s oly édesen tekinte Kázmérra , hogy lehetetlen volt belőle ki nem olvasni, miszerint a bárónő szívtelensége üldözé e drága karok közé, s mielőtt atyjának időt engedne e kényes dologra megjegyzést tenni, visszaesett elbeszélői tisztébe.
Az öreg úr pedig szivesen hallgatá, s óvakodott megszakítni őt, nehogy elkéssék.
Életének azon időszakánál, mikor Kázmérral megismerkedék, elnémult; rövid szünet után Kázmér vette át a szót.
Költészet és lelkesülés füszerezé előadását; elmondá a hatást, mit Kamilla első dala lelkében szült, leírta az érzést, mikor először látta, a habozást első beszélgetésüknél, s boldogságát az oltár előtt.
Villám arczán örömkönnyek ragyogtak.
- Igen, igen, hangod gyönyörű lehet, édes leányom - mond az öreg úr - ha beszélsz is, oly csengő és szívhez hatóan dallamos, hát milyen lehet éneked?!
Pihend ki elébb fáradalmad, aztán nyújts nekem is élvet.
- Most ne, mindkettőnket fárasztana, nekem is, neked is nyugalom kell.
Kamilla egy pillanatra sem hagyá el többé atyját, de Kázmér sem; virasztottak mellette és ápolák.
A reá következő két nap Villám oly rosszul volt, hogy folytonos halálküzdés látszék rajta.
Az orvos gyakran meglátogatá, s nem győzött eléggé csodálkozni ily erős természeten.
Negyednap az öreg úr arcza ismét kiderült, szemei megvilágosodtak, s egész határozottsággal állítá:
- Most egészen jól érzem magamat, csak gyenge vagyok még.
Kamillám, emlékszem igéretedre, hadd halljam hangodat.
Kamilla egy imadalt zengett; hangjában ennyi varázs soh'sem volt, valami szentnek fohászához hasonlíta ez ének.
A szavak magasztosak, s látszik, hogy az előadó mélyen átérzi, mert az ima atyjáért szól; a dallam oly megindító, hogy az ember leborulni kész vallásos buzgalom gyakorlására; az előadás oly szende, szép és megható, mintha angyalajkról eredne.
Az ének felszállt, s az ősz bajnok lelkét magával ragadá az égbe.
Kázmér nejéhez lépett, kezét bensőséggel megfogá, reszkető hangon mondván:
- Térdeiden folytasd Kamillám, atyád az égből hallgatja.
Kamilla hangja elállt, szíve összeszorult, s mindkét kezével férjébe fogódzva , ijedtségtől dult vonásokkal kérdőn mereszté rá szemeit.
Kázmér gyöngéden átkarolá, s az ágyhoz vezeté, hol Villám éghez emelt szemekkel és mosolygó ajkakkal feküdt.
Ismeritek a hangot, melyet a legsajgóbb fájdalom szakít fel a szívből?
Nem éles sikoltás, nem hajmeresztő kiáltás, hanem csendes, vontatott nyöszörgés az, mely velőkig hat.