Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Degré Alajos
A száműzött leánya : Regény
Keletkezés ideje
1861
Fejezet
32
Bekezdés
2880
Mondat
4104
Szó
50526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXVII. (Vihar után egy napsugár.)
Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta, kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé, hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga , mintha két vendége valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot , a nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül, hogy szerénységüket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat észre, hogy bizalmas társalgásban vannak.
Belé jöttek, mert egyik szó a másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új ismerősök.
A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek.
Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott szinpadi diadalok akármelyiké.
Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni; aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.
Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget - aránylag - nem enyhít, mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb, ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben boldogok, ha jót tehetnek.
Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik a pénzt.
Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik -e?
De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal szórják az emberi tulajdon legnemesbikét , a jótétemény áldását, míg Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse, szükkebellel zárkóznak kincseik közé.
A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás e földön.
Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák, fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat.
A legnemesb növény közt is terem gaz , mely elég vakmerő a legkitünőbb virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.
Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött soha , hanem tisztán, eredetileg égből jött, hogy ezután kezdje vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik, lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni, addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait , hangját vagy beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen mennyei fogalom.
A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de értekét ő maga ismeri.
Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantanak össze, mit az élesszemű házinő észre vőn.
- Most, kedves vendégeim - kezdé - nem tartóztatom tovább önöket; tudom, sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel.
- Felkelt s barátságosan nyujtá kezét Kamillának.
A nő és férj elindulásra készültek.
- Fogatom készen várja önöket.
Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s kérdőleg tekinte nejére.
Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett olvasni : értem, mi nyugtalanít, de én sem tudom hova?
- Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.
Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki.
Elváltak.
Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:
- Valahára!
- Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! - mond Kamilla, gyöngéd szeretettel simulva férje kebléhez - mert azt hiszem, az egész varázslat, vagy lázrohamaim megújultak , s mindez, mi nehány óra óta velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek , csakhogy akkor rettenetes alakban üldöztek, és most.... ah! most mennyei érzést árasztanak keblembe.
- Sokat szenvedtél, édes szerelmem?
- Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára.
Oh beszélj, akkor tudom , hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem rettegek a felébredéstől.
- Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.
- Mit?
Napokat?
Éveket - egy egész életet!
Mióta nem láttuk egymást, én eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.
- Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem, mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat, szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.
- Oh Kázmérom!
Lehetséges volt -e oly sokáig nélküled élnem?
A mindenható kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna.
A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.
A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.
Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn omlottak.
Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.
- Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből - szakítá meg Kázmér a hallgatást.
- Szegény teremtés!
Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.
- Kázmér!
Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél miattam?
Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.
- Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent, mint az a természetben; és te hoznál rám bút?
Oh Kamilla!
Hisz e pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is...
Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam , hogy támasz és segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek.
- És én, Kázmérom!
Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték!
Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.
- Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.
- Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon - mond Kamilla, s karjait Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga belép.
- Inkább együtt meghalunk.
- Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.
- Élni fogunk, élni kell, de hogyan?
- Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom - mond Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.
- Nem, soha! - kiáltá tűzzel Kázmér.
- De ez biztosítaná jövőnket.
- És megmérgezné életünket.
- Ezt én nem tudtam.
- Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való.
És én elviselhetném -e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid mosolyát egy közönség pénzért élvezze ; pénzért elátkozzanak, kétségbe essél és meghalj,... pénzért sirj, pénzért szeress mást ?...
Nem, édes angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj , és én nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.
- Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod szerint.
És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük iránt ; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak a fáradalmat , mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely megengedi, hogy jót , rosszat ezentúl együtt türjenek.
Lassanként átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után szép reményekre, először a mi lehetséges , aztán a mi valószinű, végre légvárak emelésébe merültek.
Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira, hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről.
A pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek visszatérhetnek?
És ha igen , két ily ifjú szív boldogsága perczeiben bizonyosan nem.
Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van -e vagy nappal ?
Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak.
A gyertyák rég kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:
- Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s egyhangulag felelték:
- Semmit.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE