III.
Négy esztendő telt el azóta, hogy a fiatal XVI. Lajos elfoglalta ősei trónját s a négy hosszú esztendő majdnem semmi változást nem hozott Franciaország életében.
Az udvar nyugodtan folytatta tovább a maga léha, önző, saját élvezetein és mulatságain kívül egyébbel nem törődő életét.
A király közömbös, unatkozó, - ez az állandó és leküzdhetetlen unalom különben is öröklött betegsége a Bourbon-családnak - egyebekben jóakaratú, szelíd természetű, lágyszívű, jólelkű, energiátlan és mindenféle nagyobb lendületre képtelen.
Nem valami nemes anyag, de nem is rossz, vagy nemtelen; becsületes, bölcs, okos, előrelátó államférfiaktól vezetve, még lehetne vele előre is jutni.
A jószándék mindenesetre megvan a szegény, boldogtalan királyban, csakhogy nem igen tudja, mit kezdjen, hová, merre forduljon ezzel a jószándékával?
Vadászatain, a bonyolult szerkezetű lakatokon kívül alig foglalkozik egyébbel.
Különben pedig telve a közönséges ember minden erényével.
Jó családapa , gyöngéd férj, tisztességes ember, lágyszívű és irgalomra hajló, mindenre alkalmas , csak arra nem, hogy a szerencsétlen, tönkretett Franciaországot a züllésből, a romlásból kiemelje.
A versaillesi udvarban különben talán maga a király a legkevésbbé érdekes személyiség.
Jóindulatú, becsületes ember, ezt még azok is elismerik róla, kik később kénytelenek voltak őt a vérpadra küldeni.
De hát mit lehet ezzel az ingatag, habozó , közömbös, sem magát, sem korát meg nem értő emberrel kezdeni?!
Ámde itt van az ifjú , szép királyné, az uralkodásra predesztinált Marie Antoinette.
Az udvar hízelgői bókokban magasztalják ragyogó szépségét, a költők róla énekelnek, ő az udvar központja, ő nem járkál unalmas, közömbös arccal előre-hátra.
Ragyogó , boldog mosollyal táncol a kitörni akaró vulkán felett!
Elmés, ötletes, szenvedélyes , nagylelkű, hirtelen haragú, parancsolásra született és arra neveltetett.
Most egyelőre nincs más gondja, mint egy új exotikus frizura kreálása, egy fantasztikus kosztüm tervezése, egy-egy sikerült jelmez rajza az operai álarcos bálra, ahol őfelsége a királyné nagy titokban személyesen megjelenik.
Értelmes, kedves , szeretetreméltó, nagylelkű, nemesszívű asszony és még soha földi teremtés balgább , ostobább rövidlátással el nem játszotta életét, mint ez az idegenből idevetődött bécsi császárleány.
Vajjon nem tudja-e éppen olyan jól, mint maga a király, hogy kikerülhetetlenül rohannak az államcsőd, a teljes pusztulás felé?
És mégis, mikor a király takarékoskodni akar (már amennyiben ő, a boldogtalan, akarni tud), a királyné éppen olyan hevesen tiltakozik mulatságai megszorítása ellen, mint a versaillesi udvar .
Nincs?
Pénz nincs?
De hát mi ez?
Hogyan lehet ez?
Miért volt bőven századokon keresztül és miért apadt el éppen most, az ő uralkodásuk idején?
A király ijedten húzódik vissza a könnyek elől - éppen úgy, amint gyáván visszahúzódott udvarának kifakadásai és szemrehányásai elől.
Hiszen Necker úr, kit már két ízben nevezett ki pénzügyminiszternek, kategorikusan megmondotta, hogy Franciaországon csak a legszigorúbb és legkegyetlenebb takarékosság segíthet.
Necker urat a király az udvar parancsára küldette száműzetésbe.
Ez a svájci protestáns bankár a legkeresztényebb király udvarának kegy- és évdíjait kezdte megnyirbálni!
De hát mi ez?
Hogy merészkedik ezt tenni?
Elvenni a kegydíjamat?!
Hát nem az én nagyapám állt ott az ifjú XV. Lajos mellett, mialatt őfelsége egy szarvast leterített, nem ez ünnepélyes, egész országot boldogító fejedelmi cselekedet alkalmával kaptam 30.000 frank évi kegydíjamat?!
Vagy nem az én ükapám nevettette-e meg egy elmés mondásával a megdicsőült XIV. Lajost?
A napkirály a mosoly után 50.000 frank kegydíjjal jutalmazta meg derék ősömet.
Most jogos örökségemet, egy francia főúr törvényes örökségét akarja elvenni ez a hitetlen, ez az idegen, ez a kálvinista svájci bankár?!
Hát ezt nem lehet, ezt nem szabad tűrni.
Vagy nem volt-e igaza Bezenval bárónak, ki őszinte, nyers szavakkal mondta meg véleményét a királynak: "Sire, ez így nem mehet tovább!
Az ember este nyugodtan lefekszik, mint ennyi meg ennyi ezer frank évi jövedelem vagy kegydíj birtokosa, s reggel a felséged pénzügyminiszterének, Necker úrnak jóvoltából, mint tönkretett, szegény koldus ébred fel.
Sire, ezt nem tűrhetjük tovább, végre is nem élünk Törökországban."
- Bezenval kissé nyersen beszélt, de bátor katona módjára, - mondja elismerően a királyné és a takarékos Neckernek távoznia kell.
Kitüntetésekkel, dicsérettel, szép szavakkal küldték el, - de mégis elküldték.
Nos, hadd jöjjön helyette Monsieur Calonne, a zseniális financier, ki újra fényt és pompát áraszt az udvarra, kinek pénzügyi tranzakciói és műveletei csak költség és kamat fejében naponta két milliót emésztenek fel.
Nem tesz az semmit.
A versaillesi udvar elégedett - és ez a fődolog.
A szép királyné valami új diadémot akar, melynek megszerzése több millióba kerül .
Marie Antoinette maga is visszaretten az óriási számlától és félénken mondja az új pénzügyminiszternek, Calonne úrnak: "Félek, hogy túlontúl nagy az összeg s a mai viszonyok közt nehéz lesz majd előteremteni."
- Madame, - felelt Calonne úr mélyen meghajolva - ha nehéz, akkor már meg is van, ha lehetetlen, akkor csak holnap lesz meg, és én alázatosan bocsánatot kérek ezért a kis késedelemért.
Tündöklő, ragyogó mosoly a válasz s az ifjú, szép királyné hajába tűzi a drága diadémot.
Ugyanabban az időben írja Victor Mirabeau gróf, az Emberbarát című könyvnek a szerzője, a nagy Mirabeau gróf apja, a következő levelet Rochefoucauld hercegnőnek:
"A mont-dorei búcsún voltam, Madame.
A hegyek közül lejöttek a földművesek, a parasztok.
Facipőjük kopogott és zsíros, piszkos, hosszú hajuk a vállukra omlott .
Arcuk fakó, földszínű, szemük lázas, ajkuk cserepes az éhségtől.
Undorítóak , förtelmesek, rossz szagúak mind - mind, a hímek és a nőstények is.
Ezek a szerencsétlen nyomorultak, kik egymás szennyében és verejtékében fürödnek , megfagyasztják az ember ereiben a vért.
Arra gondolok, hogy milyen szörnyű pillanat lesz az, melyben rájönnek, hogy ők is emberek, s ha már szántanak, vetnek, aratnak és minden durva munkát elvégeznek helyettünk, illendő volna nekik is adni valamit abból, amit ez a francia föld terem.
És mikor látom, hogy a bolondoktól, csalóktól és szédelgőktől vezetett állam milyen nyugodtan hagyja e boldogtalanokat barlangjukban , odúikban éhezni, fázni, izzadni, megfosztva őket a sótól, a fától, a búzától , megfosztva őket nemcsak az emberhez illő élettől, hanem még attól is, hogy mint egészséges, szabad állatok kielégíthessék éhező gyomruk szükségletét, akkor arra gondolok, milyen lesz ennek az országnak a képe 15-20 év mulva, mikor törvény , szemérem, becsület zabola nélkül rohan majd előre.
Én már öreg ember vagyok, Madame , és mosolyogva gondolok ezekre a dolgokra, melyeket nem érek meg, de ha csak kétszer olyan idős volnék, mint amilyen most ön asszonyom, akkor sírnék, keservesen zokognék magamért, embertársaimért, fajtámért, régi világomért, mely minden bűne mellett is kedves volt számomra, Madame."
És Mirabeau márki nem áll egyedül a főurak közt, akik világosan látnak.
Rochefoucauld herceg nyiltan megmondja, hogy a nép nyomora égbekiáltó és saját birtokán nagyon sok üdvös, kedvező reformot hoz be.
Liancourt herceg a polgárság jogaiért harcol .
Nyittassék meg előttük azonnal minden pálya, - mondja a herceg - éppen úgy, mint eddig a nemesség előtt.
Lafayette márki otthagyja fiatal feleségét és résztvesz az amerikai szabadságharcban.
Mikor hazajön, fölszabadítja minden jobbágyát.
De mit használ mindez?
Egypár nemeslelkű ember jóakarata, önzetlensége, tüntető gyöngédsége?!
Mit használ már mindez?
A végzet órája ütni is fog nemsokára.
S mit segít most már , hogy a szép királyné szorgalmasan olvassa az enciklopédisták műveit, főleg ama szomorú, szigorú Jean Jaques Rousseaut, és olvasmányának hatása alatt pásztor-jelmezeket készíttet magának, gondosan megfürösztött, kék és rózsaszínű csokrokkal feldíszített báránykákat legeltet a kis Trianonban.
Üres, érzelgős komédia, bár a szép Marie Antoinette komolyan veszi.
Éppen olyan komolyan segít a szegényeken, kiket a sors, vagy még inkább udvaroncainak ügyessége, festői rongyokba burkolva, elébe terel.
Megindult szívvel, jóakaratú, nagylelkű lélekkel házasít ki fiatal menyasszonyokat s nagyon meg van botránkozva, ha a nép elnyomatásáról , szenvedéséről beszélnek neki.
Ki nem szereti a jó népet?
Ő maga, a királyné, nem a legmelegebben érdeklődik a dolguk, bajuk iránt?
Az udvari népség divatos, tüntető jóakaratánál sokkal komolyabb tünet, hogy a művelt és gazdag polgárság is felfedezi a népet és kezd sorsa iránt érdeklődni, sőt ami ennél sokkal több, kezdi magát az elnyomottakkal azonosítani.
Soha a francia nép sorsával annyit nem foglalkoztak, mint ebben az időben.
A főúri szalonokban róluk beszélnek.
A polgári ebédlőkben róluk vitatkoznak, Rousseau Társadalmi Szerződése ott áll minden művelt család könyvespolcán és ott áll az író fehér márványszobra is.
Az ember felszabadulása lett a jelszó.
S az emberi jogok elmélete nem üres fecsegés többé és ember alatt immár nemcsak a papot, a nemest s a gazdag polgárságot értik , hanem a népet is.
Vajjon sejt-e már valamit mindebből a nép?
Vagy állati öntudatlanságban , dermedtségben várja, míg órája ütni fog?!
S Párisnak, az ország szívének kellene a nagy kérdőjelre felelni.
Páris azonban most nem ér rá erre.
Páris remeg az izgalomtól, a mámoros, diadalmas örömtől.
Dicső, boldog, nagy napok virradtak rá; Európa bálványa, Franciaország büszkesége, Voltaire harmincéves száműzetés után visszatért hozzá.
A nyolcvannégy éves aggastyán, a fernay-i pátriárka visszajött az ő kedvelt, imádott Párisába.
Királyi gesztussal még nagylelkű ajándékot is dobott az örömében mámoros város ölébe.
Elhozta neki Irénét, utolsó tragédiáját, s Párist most jobban érdekli a bús bizánci dráma, mint saját maga és Franciaország sorsa, jövendője.
A hitetlen, a gúnyolódó, az elmés, a szkeptikus Páris térdet-fejet hajt, mirhát és tömjént szór , mert megjelent a hitetlenség, a kétely, a gúny, a szkepszis halhatatlan prófétája és mestere: Voltaire.
Ott térdel előtte a dúsgazdag polgárság, a főúri világ, sőt maga a királyi udvar is.
Páris most nem bír foglalkozni senkivel sem - ott térdel Voltaire lábai előtt.
És míg a bálványimádó vad rajongásával néz fel a gúny, a hitetlenség mesterére, elfelejti minden gondját.
Csak nézi-nézi Franciaország büszkeségét, Európa bálványát, kinél soha senki több hitet, több babonát, több tekintélyt, több hatalmat és több előítéletet le nem rombolt, össze nem tört.
A XVIII. század egyik legnagyobb embere, Európa koronázatlan fejedelme hazajött a lelkéhez nőtt Párishoz, az ő Párisához - meghalni.