I. (Fiatalság példánya.)
Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak.
A tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még fokozza, a selyem ruha suhogása.
A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.
Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.
Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék; azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag aranyozású csillár , fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép olajfestményeknek sok előnyére van.
Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a másikhoz lebegett , mint bálba készülő leányka.
Annyit igazíta magán, hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a kandalló elé.
Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.
A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.
Az inas kérdőleg tekintett urára.
- Csak készíts el mindent, nem várunk - parancsola Zárai, mire az ezüst forraló , gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lépé el az asztalkát.
E pillanatban érkezék a várt vendég.
- Jó reggelt kedves Gyulám!
Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet szorítni.
- Szaporán a reggelit - mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.
Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás megindult.
- Nos Hugó, mit végeztél.
- Óhajtom, hogy én is az legyek.
- Im, Bella válasza leveledre.
- Ebben nem is kétkedém - mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan csusztatá zsebébe.
- Tehát miért vonakodott?
- Nem volt hozzád bizalma.
- Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer....
- Barátságával fog megajándékozni.
- Méltán.
No de menjünk tovább.
- Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!
- Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.
- Annál kedvesb nekem.
Még abból a kagylóból, aztán lássunk az őz-szeletekhez.
- Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.
- Tehát feltaláltad őket.
- Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.
- Majd szétszaggattak örömükben.
- Nem is gyanítja.
Tegnap újra sokat vesztett.
- Következőleg ma este....
- Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.
- Jól van, de Hugó - mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.
- Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.
- Arra nagyon is számolok.
Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.
- E készlet mindig bővében létezik nálam.
- Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.
- Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.
- No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem szükséges.
- És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.
- Akármiként legyen, rám számolhatsz.
- Számolok is.
Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.
- Úgy hát te nem szeretted többé?
- Mi vetett hát véget a viszonynak?
- Jószívűségem.
Tudod, mily jószivű bolond vagyok.
Lepkei báró benső barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta Czeczilemet, lángra lobbant , beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.
- Bemutattam Czeczilnek; s neki tért engedve, magam visszavonultam.
A leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt, s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve vagyok.
- Te csakugyan különös ember vagy.
- Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív.
Én mások boldogítására születtem.
- De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.
- Boldog Isten! hisz élnem csak kell.
Ha időmet, tehetségemet, sőt érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul, csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.
- És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem maradhatnak soká lekötelezetteid.
- Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?
- Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.
- Azzal már dicsekedhetem.
És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté, miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh'sem érinte.
Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött cognacot , s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula; gyűlölte a füstöt , s bálványozá butorait.
Hugó tehát szörpölés közben csak fogait szívogatta.
A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.
Gyula egyetlen szóval sem marasztalá.
Tudta, a mit tudni akart, kiadta utasítását , most többé nem volt szüksége barátjára.
- Édes Gyulám - mond Hugó felkészülődve - tudod, a legrendezettebb emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.
- Te pedig, ki soh'sem vagy rendezett...
- E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.
- Igen leköteleznél száz forinttal.
Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel alamizsnát , mint minővel Gyula adá át a száz forintot.
És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.
Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain, különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás szeme köze mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.
- Hogy ily emberek is vannak - dörmögé Gyula a távozó után - no de jók arra, hogy felhasználjuk.
Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó boldogulásunkhoz jobban segít , mint ezer szilárd férfi.
Az effélének csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk.
Ma erényes, holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle .
Ő azt gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék.
De az ámításról jut eszembe, hogy rám levél vár.
- Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s kényelmes ülést foglalva, olvasott:
« Egyetlen Gyulám!
Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi voltam én ez idő alatt?
Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani - bálványom.
Így szeretem én önt, azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson érzelmeink titkába.
Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez nekem szent.
Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége, van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat irántam .
Hogy gondjai vannak, elszomorít... ossza meg velem, ketten inkább elviselhetjük , csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így édes nekem minden, még a fájdalom is.
A viszontlátás után sóvárgó Bellája.»
Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:
- Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a másikhoz , csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket rögtön kell fizetni , a másikat hosszabbítjuk.
Szerencsére ezt hosszabbítni lehet.
Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:
- Három úr jelenti magát.
- Azt mondák, nagyságod rendelte ide.
- Ők? bocsásd be - s midőn az inas távozott, megjegyzé - hogy siettek a tiszteletben álló rablók! - és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha az első hódolatokat fogadja.
Három úrias kinézésű egyén lépett be.
Mélyen és ferdén bókoltak.
Gyula alig billenté meg fejét.
- Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.
Mindhárman «igen » -t intettek.
- És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?
- Enyém kétezer forint, s holnap jár le.
- Enyém ezerhétszáz forint.
- Reménylem, a hétszáz kamat?
- Csak törvényesre adtam.
- Harmadnap - viszonzá a második.
- És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.
- Ezerötszáz forint.
Lejárat hat nap mulva.
- Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.
- Kérem, készpénzben szolgáltam.
- Jól van.
Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?
- Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki pénzünket.
A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.
- Ez jól fog kamatozni - a kifizetett váltókat szekrényébe rejté, felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.