Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rejtő Jenő
Pipacs, a fenegyerek
Keletkezés ideje
1929
Fejezet
9
Bekezdés
3463
Mondat
6445
Szó
51864
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
1
Perzselt a meleg.
Még alkonyatkor is.
Semmi levegő.
A piac olyan volt, mint egy sivatag, a gömbakácok levelei össze voltak zsugorodva s porral fedve.
Minden porba volt temetve, az út, a háztetők, az ablakok, az emberek, minden poros volt, még az ég is.
A Hungária-hotel nyitott ablakaival tüdővészesen lihegve nézett le a piacra .
Előtte az ország legrosszabb Kossuth-szobra, vastagon, rövid lábakon s portól szürke mentéjében úgy áll, mint a polgármester hajdúja, aki dobolni akar, de előbb még felemeli a kezét, hogy letörölje a homlokáról az izzadságot.
A terraszon a márványasztalok vastag porréteggel voltak letakarva, s a por egyre szitált, a vastag, zsíros levegő forrón jött, s hozta a lágy port.
Két fiatalúr ült a sarokasztalnál, a muskátlikorlát alatt.
Csillogó, friss víz mozgott előttük.
A pincér ebben a percben tette le; csak ez csillogott e pillanatban ebben az egész világban s még mozgott a felszíne a szürke nikkeltálcán, a vastag falú pohárban.
A pincér betegen fújt a levegőbe , megtörülte homlokát, s visszament, be a kasszához, ahol néhány öreg kigombolt ingnyakkal, izzadva beszélte meg a Krajzler sikkasztásának legújabb híreit .
Vajjon kijutott -e Amerikába?
Most a hotel előtt fess falusi bricska állott meg.
Az egyik fiatalember meglökte a másikat:
- Pista!... - és óvatosan intett oda: - Nézd!
Laci!...
Ez is látta, ki van a kocsin, sőt mereven nézte, mint a vadász a hirtelen feltűnt vadat.
De óvatosan, lesből.
A kocsison fehér csíkos szürke vászonruha volt, fején fehérre porozódott fekete strucctollas kalap.
Lila hajtókája volt, még a bajsza is fehér volt a portól, s közönyösen nézett a lovaira.
A gazdája ahhoz képest még fiatal férfi, feltűnő higgadtan mozdult, lustán állott fel s szállott ki a kocsiból, oly hallatlan nemtörődömséggel, mintha a lábainak s kezeinek maguktól kellene elvégezni az ő úri kiszolgálását.
Úgy lépett ki abból a kocsiból, mintha inasok fognák a hóna alatt, s őneki azt se kellene tudni, hova lépjen, gondoskodnak arról: a cipők s a kesztyűk.
Csak az angol clownok tudják ezt: súlytalanná tenni a testet a mozgás közben.
Óriási erő kell hozzá.
Vagy nyíri elegáncia.
Valamit mondott a kocsisnak, rá se nézve, s a legnagyobb csoda, hogy az megértette s mindjárt közölte a lovaival s azok megindították a kocsit.
- S Vilma? - mondta a fiatalabb úr.
- Baba?
De a másik meg se moccant, csak nézett mereven a vadra.
A terrasz korlátja takarta.
Kicsit fel is emelkedett s utána lesett, hogy a hotel kapuján bemegy -e?
- Mért nem száll a sógorához? - kérdezte újra a másik...
Aztán hozzátette: - Hány kilométer ide Opora?
De a barátja csak nézett, a melle dagadt, s emelkedett, a válla feszült.
- Van harmincöt - kotyogott a szőke, kövérkés fiatalember tovább.
- Csodálom Avaryt, hogy a lovait nem sajnálja...
Biztosan lekéste a délutáni vonatot.
Most megszólalt a másik fiatalember s szép, kemény, barna arca olyan volt, mint a bronz.
- Laji, gyere csak.
- Hova?
- Ne kérdezd.
- Fizetni! - szólt Laji, pincér után.
- Majd - s intett, hogy most nincs ideje.
- Eredj haza, hozd a puskádat, de egy perc alatt.
- Puskát!
- Igen.
- Mire?
- Cserkészni.
Kölcsönadod.
Kimegyek a Sóstóra.
Hozd a Pávához.
A másik meghökkenve nézett rá, szeretett volna kibúvót keresni, de nem talált , vagy nem mert, s már mentek is.
Átvágtak a piacon, a túlsó oldalon, a városháza előtt állottak a bérautók, Baltazár Pista kiválasztott már messziről egyet s odalépett hozzá.
- Szabad maga most?
- Igen - ugrott a sofőr.
- Vegyen benzint.
- Vidékre?
- Vegyen benzint s álljon meg a Páva előtt, de nagyon gyorsan, rögtön jövünk.
A sofőr jól megnézte s felismerte a fiatalurakat, egyik Ring, a villanytelepen segédmérnök, a kisebb, szőke, a másik, a magasabb, fekete úr, valami megyei úr , Baltazár.
Rögtön kurblizott s ment a benzinkúthoz, amely a park sarkában állott a piacon.
A fiatalemberek elváltak, kézfogás nélkül.
Gyorsan.
Izgatottan.
- Hova, hova, Pista? - kiáltott egy üde lányhang.
A magasabb fiatalember még annyit mondott, hogy: gyorsan, akkor odafordult s megemelte a kalapját.
Nagyon elegánsan.
Karcsún.
- Vacsorázni, csókolom a kezeit.
- Ne mondja, hol?
- Itt a Hungáriában.
- Autóval?
- Ja.
Az nem nekem kell, Sándor bácsi bent van s nem akar vonattal menni.
- Hova?
- Hát haza.
- Nahát, Pista, maga úgy tud hazudni, mintha könyvből olvasná - s a szép lány hangosan kacagott.
- Sándor bácsi nálunk van, s nem is akar máma hazamenni.
- Milyen Sándor bácsi?
- Pétery Sándor.
- Ja, hát én nem róla beszélek.
Azt hiszem, ő nem ülne autóba a nagy világért, ha ráadásul adnák a Kossuth-szobrot se.
- Hát kiről?
- Hahá, most már nem fogom megmondani, mert maga mindent tudni akar.
Voltak kint teniszezni?
- Voltunk, maga miért nem jött?
- Dolgom volt, de holnap ott leszek.
- Biztos?
- Határozottan.
Evvel kezet nyújtott, és megszorította a lány ujjait, az ujjainak a végét, a kis kesztyűujjakat, és sokat jelentő pillantással elbúcsúzott.
A lány szerette volna azt mondani, hogy: "kísérjen el "; de nem akarta kitenni magát egy visszautasításnak, s mosolyogva, kecses főbólintással eleresztette.
Ő pedig bement a városháza mellett a posta felé.
A lány még utána nézett, mintha valamit akart volna mondani neki, de látta, hogy mekkora léptekkel megy, s nevetett.
- Kezit csókolom Mariska!
Fiatalember nagy kalapemeléssel állt mögötte.
- Maga is úgy siet, Vétek Pali?
- Hogy?
- Baltazár Pista autót rendelt s elfutott.
- Autót?
Ne mondja!
- Komolyan.
- S hova futott?
- Haza.
Biztosan átöltözik.
Nézze azt az autót, most van a benzinkútnál.
- Aha.
Ezt ismerem, ezt a gépet.
Új.
Elegáns.
Autóban legelegánsabb a vadgalambszürke, csak nagyon kényes.
- Szeretném tudni, hogy hova megy.
- Majd megkérdem tőle s megmondom.
- De ne felejtse el.
- Mit képzel?
S maga hova megy?
- Csak ide megyek egy boltba.
- Szabad megvárni?
- Na.
- Hazakísérhetem?
Mert ingyen nem várok.
- Jó.
- Soká kell várni?
- Siet?
- Persze, hogy sietek.
Megyek a törzsasztalhoz, ott valaki biztosan tudja, hogy Pista hova megy.
- No, várjon.
Evvel a lány bement a kézimunkaüzletbe, s a fiatalúr ottmaradt, s míg várt, a Kossuth-szobrot erősen figyelmére méltatta.
Bólintott.
Igaza van Rákosi Jenőnek.
A törzsasztal a Hungária udvarán, a bal sarokban a hosszú asztal.
Lugasszerű , zöld kerítéssel van körülvéve.
Ez egy szent asztal, ahova mindenkinek tilos a belépés, aki nem tartozik a megyéhez.
A hotel udvara zöld asztalokkal van tele, abrosszal csak a fal körüli asztalok vannak letakarva, mert kevés a vendég, s akik bejönnek, azok mind irigykedve néznek a törzsasztal felé, ahol mindig van társaság, de megközelíthetetlen társaság.
A megye urai.
Vidéki nagybirtokosok, s csupa olyan úr, akinek nekszusa van hozzájuk.
Most még kevesen ülnek az asztalnál, de mint az óra pontosan érkeznek a törzsvendégek.
Idősebb urak kevesen, inkább fiatalok, a megyei aljegyzők, s szolgabírák, ide köt ki a képviselő, ha itthon van, egy-két nyugdíjas bácsi, a volt alispánok közül.
E percben érkezik Ábris bácsi, ahogy szokott, egyenesen, magasan, kissé hajlottan, nyolcvankét évével, mint egy sastépte öreg harcos, rózsaszínűen s kedélyesen.
Ő ül az asztalfőn.
Mindenkinek megvan a maga helye.
Így ülnek szórványosan a fiatalok, s tiszteletteljes kedélyességgel köszöntik az öregurat .
Mindig van egy-egy ifjú, aki siet a kabátot, kalapot elvenni, bár Ábris bácsi ezt nem tűri, ő maga akasztja fel a hajlított fogú fogasra.
Nem olyan öreg ő még, hogy neki segítség kelljen.
- No, gyerekek, mi újság? - dúdolja.
Megindulnak a friss hírek.
Kik voltak a teniszplaccon, s kik hiányoztak, s aki hiányzott, mért hiányzott , hol volt és mit csinált.
- Mit parancsol, nagyságos úr? - jön a pincér kis fehér vászonkabátkában.
- Egy kis hűs szelet.
- Tessék kiválasztani az étlapról.
- Som viccel - nevetnek az urak.
- Gyerekek, itt van Laci.
- Milyen Laci? - kérdi Ábris bácsi, s a pohár sört vizsgálja.
- Avary.
- Avary?
Hogy jött be?
- Kocsin, Ábris bácsi, kocsin.
- Ne beszéljetek már, kocsin?
- Komolyan.
- Ez egy úri ember.
Negligálja a vonatot.
- Okosan teszi.
- Hol van?
- Szobát nyittatott, s felment mosdani, találkoztam vele az előcsarnokban , mingyárt lejön.
- Nem sajnálta a lovait?
- Laci ?...
Az nem sajnálja.
- Jó lovai vannak.
- Jók.
De drága is neki.
- Egyedül jött?
- Egyedül.
- Szóval, Baba otthon van.
- Biztosan.
- Érdekes.
- Mi az érdekes?
Nevetnek.
Minden szóra.
- Hol van Baltazár Pista?
- Délután láttam a kávéházban.
- Kávéházban?
- Fagylaltot evett.
- Fagylaltot?
- Milyen fagylaltot?
- Valami rózsaszínűt.
- Rózsaszínűnek látja az életet.
- Lehet.
- Neki lehet.
- Baba milyen fagylaltot szeret?
- Sárgát.
- Mért sárgát?
- Neki az a kedvenc színe.
- Sárga? az az irigység színe!
- Kedveli az irigyeit.
- Akkor sokat kedvel.
Nevettek.
- Szép asszonynak mindenki irigye.
Felgyújtották a csillárokat.
- Mindjárt lesz lepke.
- Éjjeli.
- Nem, még csak esti lepkék.
- Pillék?
Kedvelem.
Sörben zamatos.
Így csevegnek a fiatalemberek, csiklandozik a vérükből az egészség, a jókedv, a jó vér, a jól elhelyezettek - kis fizetés, nagy rang - boldog kedvessége.
- Nézd, már jön is.
A hátsó ajtón jött be Avary, lezser mozdulataival.
Csak leült Ábris bácsi mellett, alig köszönve, mintha mindig itt volna.
- Szervusz.
- Szervusz.
- Bejöttél, Lacikám?
- Be.
- Hogy?
- Kocsin.
- Kocsin?
Mért?
- Nem szeretem a vonatot.
- Büdös is, nyáron nagyon büdös.
- Barátom, a vonat nyáron olyan, mint a jól befűtött kemence - szólt az árvaszéki.
- Bacilusraktár.
- De kocsin se lehet kellemes ebben a porban.
Ebben a percben nagy vidámsággal jön be Vétek Pali, az a fiatalember, aki hazakísérte Makláry Mariskát, a kislányt az utcán, s aztán sietve jött.
- Micsoda egy erkölcstelen ember ez a Pista! - mondja, ahogy leül.
- Mért?
- Valamiben sántikál.
- Hogy-hogy?
- Autót bérelt.
- Autót?!
- De igen.
Mariska rajtakapta, s letagadta.
- Mit?
- Autót vett fel, s elküldte a benzinkúthoz.
Az egész asztal összehajlott.
Csak a vendég, Avary, ült szótlan, s a pohár sörrel volt elfoglalva, amelyet a rendes szokás szerint megvizsgált, aztán egy hajtásra kiitta.
- Talán vadászni megy.
- Cserkészni.
Vétek Pali ebben a percben látta meg Avaryt, aki szúrós szemmel nézett rá, amint a sört kiitta, s a poharat letette.
- Alázatos szolgája, Laci bátyám - mondta neki kissé megzavarodva.
Avary nem szólt.
- Hogy van a nagyságos asszony? - kérdezte minden átmenet nélkül.
Avary fakón s alig észrevehetően legörbített ajakkal nézett rá, mire ő dadogni kezdett:
- Bocsánat; ha szabad érdeklődni...
Avary mereven nézte.
- Semmi rosszat nem akartam mondani - szólt a fiatalember, egyre jobban belezavarodva.
- S mi közöd van az én dolgaimhoz? - kérdezte Avary kellemetlen éles hangon.
- Pardon.
Tovább egy szó sem volt.
Az egész asztalnál csönd lett.
A pincér újra megjelent, a fiatalúr egész halkan megrendelte nála a vacsoráját .
Míg a pincérrel tanácskozott s alaposan megbeszélte, hogy a sertéssülthöz , kismenűben kovászos uborkát kér, de hámozva s jegelve, folyton magán érezte az Avary pillantását, amitől lúdbőrözött a háta, mintha a golyót érezné máris a nemesebb belső részeiben.
Egy üde fiatal fiú jött s szó nélkül, meghajlással sorra köszönt a társaság minden tagjának.
Ez végre felvillanyozta őket.
- Holnap mégy a vizsgára?
- Igen.
- Az éjjeli vonattal?
- Igen.
- Szóval huszonnégy óra múlva egy doktorral gazdagabb lesz a megye.
- Igen.
Ezen nevettek.
Aztán tovább diskuráltak.
Mindnyájan ettek, Avary is evett .
Őzbaksültet evett, áfonyával s megivott hozzá egy fél liter vörös bort.
De miatta igen nyomott s hangulattalan maradt a társaság.
Igyekeztek egészen közönyös dolgokról beszélni, de megkönnyebbülés volt, mikor Avary felállott s szó nélkül, s kalap nélkül kiment az udvarból, ugyanazon az ajtón, amelyiken bejött, a hotelszobák folyosójára.
Mikor elment, kevés csönd után megszólalt az egyik úr.
- A tanfelügyelő mondta, hogy mikor Konstantinápolyban volt, egy török főember volt a kalauza.
Egészen rendes, modern gondolkozású úriember volt, mindent megmutogatott, az volt mellé kirendelve, mert valami tanulmányi úton volt, a kultuszminisztérium megbízásából.
De mikor este azt kérdezte a töröktől, hogy : " és a kedves családja?... őnagysága, a felesége ?" akkor a török hirtelen egészen átalakult és azt mondta: "Mi köze önnek az én nemi életemhez ?..."
Halkan nevettek.
- Hát neki a házasság nemiüzem.
- S a feleség az üzemtitok.
Finoman nevettek.
Összesúgtak.
- Hogy mondta Laci: "Mi közöd van ..."
Nem emlékszem, mihez?
- Az én ügyeimhez.
- Nem.
Jobbat mondott.
- Az én dolgaimhoz.
Azt mondta.
- Tényleg.
- Neki Vilma "az ő dolga "?
Nagyon nevettek.
- Mindenesetre jó kis dolog.
- Édes kis portéka.
- Ha Pista...
Újra nevettek.
- Nagyon gyanús nekem ez az autóügy...
Az ajtó felé lestek, ijedten, nem jött -e vissza hirtelen Avary.
Vétek Pali mindenesetre, alighogy bekapta a kismenűt, már távozott.
- Szeavasz, szeavasz, szeavasz, kérlek alássan, Ábris bátyám.
Hosszú csönd után a két úr összehajolt.
- Nem volt az ujján a zöldköves gyűrű?
A másik hallgatott akkor:
- Penészleghy Lenke kezén láttam a juniálison olyat.
- Á, összekeverted, az futballgyűrű volt.
Vacsora után újabb asztaltársak jöttek, akik otthon végezték el a táplálkozást , csak ejtőzni kívánkoztak egy kicsit a társaságban.
Némelyek sört, mások bort rendeltek, kis mennyiségben, mert csak a sok beszéd volt az éjszaka célja.
Most az asztalon az Ábris bácsi hallgatása mellett Sipos Lekszi, a központi szolgabíró vitte a helyettes törzsfőnöki szerepet.
Kedves fiú volt, piros arcú , könnyen nevető s ügyes viccelő.
S azt hiszi, hogy mindig neki kell a szót vinni.
Nagy örömmel üdvözölték Várberky Imrét, a második járás főszolgabíróját, aki úgy közeledett az éjszakában, mint egy tengeri hajó.
- Szervusz Imre! - rajongták körül.
- Szervusztok - legyintett kedvesen, kövéren a főbíró s senkivel kezet nem fogott, hanem sietve leereszkedett a legelső szabad székre.
- Megfogytál, Imrécske - szólt Lekszi, az óriást becézve.
- Kicsit.
- Mennyit?
- Negyvenhatot.
- Ne beszélj már; negyvenhat kilót?
- Igen.
- Nahát, az már szép!...
Harsányan s hangosan nevettek.
Meg se látszott rajta.
- Mennyi vagy most?
- Százhetvenhat.
- Gyermeksúly.
Nem is látszott abnormisnak a kövér óriás, feje nem is volt feltűnően nagy , inkább derékban tudott elszélesedni.
Egymásnak ismételték el, hogy milyen karszéket csináltatott otthon magának, s hány collos vaspántokkal van a szék megerősítve.
- De nem az - mesélte, kicsit asztmásan, a vidám terebély, akinek megvolt az a drága jó humora, hogy ő maga csinálta a legtöbb tréfát a kövérségéből, amelyet nemcsak nem szégyellt, hanem büszke volt rá -, hanem az, hogy mikor megérkeztem a Nyugatira, mire kiballagtam az udvarra, autó sehol.
Csak egy árva konflis szerénykedett.
Mondom: "Barátom, üljön csak alám."
Hatalmas nevetés tört ki.
Szájról-szájra adták a szót, hogy: "Üljön csak alám ! "
Nagyon jó.
- Hát aztán odatörlészkedett.
Megfogom a kocsit, s rálépek a hágcsójára , felbillen.
Nézem az ülést.
Én ebbe nem tudok beleilleszkedni.
Mi az ördögöt csináljak?
Mondom a kocsisnak, hogy felülök mellé az első ülésre.
Mert láttam, a térdem nem fér el benn a kocsikában.
Felmegyek nagy egyensúlyozó művészettel, s ráülök mellette a bakra, úgy hogy a félsonkám a lámpán volt...
Nem lehetett beszélni a kacagástól.
" Félsonka a lámpán ", "félsonka a lámpán" - ismételték el a fiatalok, s nyúlva volt mindenki.
- Hát akkor reccs!...
Letörött a lámpa...
S ezt olyan szenvtelen, csöndes hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
Kellemes barna arcán alig egy kis mosoly.
Felemeli a nagy kriglit s mindenki várta, hogy le fog zuhogni a sör, de csak keveset ivott, akkor leszopta kis barna bajuszáról a habot s folytatta:
- Ilyen kalandokban volt részem operáció előtt.
Persze, mikor kijöttem a klinikáról, egész abnormálisan normális pasas lett belőlem.
- Abnormálisan normális... - mondogatták az asztal körül.
Most egy szokatlan vendég jött, a telekkönyvvezető, száraz, szúrós szemű furcsa ember, erdélyi menekült.
- Nini, Vihorlát - kiáltottak fel -, honnan jön ily késő éjszaka, Vihorlát úr?
- Kiszálláson voltam - szólt az furcsa, zörgő-csöndesen -, s hogy nincs itthon a család, azért kell valamit enni.
- Egy kicsit - szólt csintalanul Lekszi.
- Egy kicsit.
Nem is sokat, mert teleetettek odakinn.
De hát nem volt kedvem lefeküdni; hát Soma, mit lehetne enni?
- Egy kicsit - hangzott a Lekszi ugrató szava.
- Egy kicsit, persze.
S hozzáfogott tanulmányozni az étlapot.
A cvikkerjét is feltette hozzá, aztán a papírt eltartva magától, a cvikker mögött nézett körül.
- Milyen kalandom volt.
Hallatlan, micsoda gazemberek ezek a sofőrök.
- Halljuk, halljuk!
- Kérlek alássan, barátocskám - mondta csöndes, aprólékos módján a telekkönyvvezető -, a Gedeon barátunk autóján voltam...
- Aha.
- S rákerültünk Badakony mellett arra az új kövezett útra.
Hát én nem tudtam , hogy ott most kövezik az utat.
- Aha, a gróf erdeje mellett.
Jó.
- Hát kérlek, homok az az út, s a sofőr se tudta, hogy kövezik és a szélén akart menni, nem tudott azokon a lerakott nagy köveken menni s egyszer csak lecsúsztunk az árokba.
Nevetés.
- Aha - mondta Lekszi fokozott figyelemmel.
- Borzasztó nagy baj volt.
Barátocskám, egy jó fél órát vagy háromnegyed órát eltöltöttünk, míg ki tudott valahogy kecmeregni belőle.
- Aha.
- De még emelni is kellett az autót.
Fene nehéz egy ilyen autó.
- Aha.
- Nem is tudom, nem emeltem -e meg magamat.
- Borzasztó!
Ilyen kaland!
Ekkor a főkapitány jött.
Szokott így éjfél felé benézni, mikor hazamegy inspekcióból.
Fekete bajsza villogott, mint a kitűzött szurony, férfias arca fénylett a villanyfényben.
Olyan volt, mint egy főkapitány.
- Szervusz, szervusz, főkapitány úr - üdvözölték jobbról-balról; nagyon népszerű ember volt, bár a vicceiben mindig volt valami sértő, lenéző.
De nagyon tudott tekintélyt tartani.
- Szervusztok - mondta a főkapitány, s megoldotta a kardszíját, s felakasztotta a fogasra.
Ő maga pedig betelepedett a helyére Ábris bácsi mellé belül.
Ővele kezet is fogott:
- Hogy vagy, Ábris bátyám?
- No.
- Hálistennek!...
Mi újság, gyerekek?
- Nagy újság van, Vihorlát úr Badakonynál autódefektet kapott a köves úton , emiatt kénytelen kis nyúlgerincet fogyasztani.
A főkapitány hátravetette a fejét, s kakas módon nevetett.
- Badakonynál?
- Igen - mondta Vihorlát rendíthetetlen komolysággal -, kérlek alássan, most építik az utat, s akkora kövekkel van kirakva az út, kérlek, mit mondjak, mint egy-egy söröshordó.
Arra jön, még csak ezután a zúzott kő.
Azon már el fog tudni menni az autó, de ezen nem.
- De poros vagy, főkapitány úr - mondta egy friss hang.
A főkapitány mosolygott s nem szólt.
Lelegyintett a válláról egypár porszemet , mintha azzal minden rendben volna.
- Így jár, aki asszony után jár - mondta igen komolyan Lekszi.
A főkapitány ezen is csak nevetett.
Csak nem fogja igazolni magát; mindennap porban fürdik... itt az ember...
- Sört, méltóságos úr? - kérdezte Soma, a pincér.
- Mit kérdezi azt maga mindig - szólt Lekszi.
- Sört a méltóságos úrnak, de vágottat...
Som !... - s mint egy színész játszotta meg.
- Habot le, színig sör...
A főkapitány kedélyesen nevetett.
- Tudja ő azt már; hát még mi újság?
- Itt van Laci.
A főkapitány maga elé tette a két kezét, s előbbre hajlott.
- Milyen Laci?
- Avary.
A főkapitány mosolygott, de csak ült s támaszkodott s nem szólt.
- Kocsin jött be - mondta a központi főszolgabíró -, ez is csak tőle telik ki .
Ebben a melegben délután harminckét kilométerre zavarni a lovait.
De hol van ilyen soká?
Mióta én itt ülök, nem is láttam.
- Megharagudott.
- Vétek Pali megkérdezte tőle, hogy hogy van a nagyságos asszony.
A főkapitány még szélesebben nevetett, de nem szólt.
- Ilyen pikáns kérdéseket tenni fel neki mondta Lekszi komolykodva.
- Tudod mit mondott rá?
" Mi közöd az én nemi dolgaimhoz ?"
Óriási kacagás.
A telekkönyvvezető még mindig nem választott az étlapon.
- Nincs nyúl?
- Ebbe a hónapba nincs - mondta Sipos Lekszi.
- Ebbe a hónapba semmi vadat se lehet lőni, csak bakot.
Azt is csak őzbakot.
- Aha.
- Jó ez a kacsa?
- Kitűnő.
- S melyik jobb, a kacsasült vagy a kacsacomb?
- Amelyikből kis adag van - szólt komolyan Lekszi.
- Természetesen, az nekem sok is így éjjel, nagy adag - mondta a telekkönyvvezető, mire élénk kacagás lett.
- Haragszik a kacsa, alacsony a hasa - dúdolta Várberky.
Soma hozta a sört.
Vágott volt, de nem olyan abszolút érték, mert volt azért rajta egy kis hab.
- Tessék parancsolni, méltóságos úr.
- Som!
Ez magának: vágott ?...
Nézze meg az ember!
Ha így folytatja, maga lesz vágott.
Sőt fasírozott!
Ezzel odafordult a főkapitányhoz, s elmesélte neki, mi történt voltaképpen.
- Már én csak elbeszélésből tudom, úgy kilenc óra tájban lehetett itt Laci, s ez a szeles Vétek Pali azzal jön be, hogy Baltazár Pista autót bérelt s valahova elment cserkészni, puskával.
Úgy látszik, a Ring Laji is vele ment, Makláry Mariska legalább azt mondja, hogy látta együtt menni őket.
A főkapitány hirtelen a gyomra fenekéből elkezdett kacagni.
- De hát hol ez a Laci?
Ha itt van, mért nincs itt?
- Megbőszült, kiment s nem jött vissza - szóltak az urak.
- Kalapja még itt van.
- Ott az a kis piszok a szögön.
- Az a zöld?
- Nem is vacsorázott?
- Dehogynem, nagyon szépen evett.
Őzbakot; még akkor volt.
- Vihorlát úr, milyen szerencse, hogy már elfogyott, most költségekbe verné magát.
Apropó, telekkönyvvezető úr, Hogy szokta a foglyot lőni?
Reptibe vagy fektibe?
Nagyon nevettek.
- Őméltósága csak fektibe szereti.
De ilyen nagy vadász, mint Vihorlát úr , biztosan röptibe lövi.
Vagy az őzbakot?
- Som!
A méltóságos úr vacsorát akar.
A főkapitány nevetett.
Úgy ült, mint az öregedő komondor a csivogó kölyökkutyák közt.
- Már csinálják a friss natúrszeletet a méltóságos úrnak - mondta Soma.
- Mégis csak legjobb főkapitánynak lenni - mondta filozofálva Lekszi -, szegény szolgabírák a maguk kis járásában azt képzelik, hogy ők a kisistenek, de a főkapitány!
Az a nagyisten, az öregisten!
A magyarok istene!
Szórakoztatták a főkapitányt, aki nem beszélt, csak szórakozottan nevetett , akármit mondtak.
A natúrszelet remek volt, s farkasétvággyal ette meg.
- Fehér bort iszol?
Laci vöröst ivott - mondta Ábris bácsi.
- Vöröset? - szólt Lekszi.
- Ő olyan harapós ember...
Még azt se szereti, ha a felesége s más ilyen intim dolgai iránt érdeklődnek.
Vétek Pali újra megjelent.
Hogy lehet lefeküdni, mikor ilyen izgalmas a törzsasztal.
Körülnézett.
- Nincs itt Laci? - súgta.
- Nem, azóta nem jött vissza.
Erre Pali leült, s hallgatta a csevegést.
Kis sört ivott.
Így telt egy félóra, a főkapitány éppen készült, hogy elmegy, mikor a fizetőpincér jött, vastagon, a derék Vilmos és félszegen áthajlott az asztalon a főkapitány felé:
- Méltóságos úr, telefon.
- Ej, a guta üsse meg, egy percig nem hagynak békén.
Ki az?
- Kérem, méltóságos úr - mondta a főpincér diszkréten.
- Női hang, női hang! - kiáltott Lekszi.
Erre a főkapitány felállott.
- Az más - mondta helyette Lekszi.
- Nagy kujon - mondta Lekszi, mikor elment a főkapitány -, annyi asszonyügye-dolga senkinek sincs, mint neki.
- De milyen szórakozott máma; nem vettétek észre, folyton cseréli a kenyeret meg a zsemlyét, egyszer kenyeret harap, egyszer zsemlyét.
- Ki tudja, hol jár az esze.
Akinek ennyi asszonyt kell szimultán ellátni, annak van elég.
S még egy öreg feleség is otthon, ajaj!
- De kinél lehet most a zöldköves gyűrű?
Lekszi gondolkozott.
- Mostanában mindig kézen volt.
Ahányszor csak láttam, mindig ott ült a Laci elegáns kisujján.
- Ma nem volt rajta.
- Nem tudom...
- Nem volt; én tudom, hogy nem volt.
Ki jöhet gyanúba?
Penészleghy Lenke?
- Nem hiszem.
- Én is mondtam, az most kizárólag futballgyűrűt visel.
Hangosan és rosszmájúan kacagtak.
- Mióta a kakaslábi leventék megverték a téglási daliákat 00:000-ra, azóta Lenkétől nem lehet mást hallani, csak hogy az ő fiai...
A főkapitány jött a telefontól, izgatottan, szinte magából kikelve s nagyon komoran.
Nem merték kérdezni.
Egy főkapitány olyan dolgok középpontjában van, hogy azt nem szabad még kérdéssel sem érinteni.
- Elmegy, Béni bátyám? - csak ennyit kérdezett a központi szolgabíró.
A főkapitány csak intett.
Vette a kardját, és sietve csatolta az oldalára.
Akkor fordult a kérdezőhöz:
- Gyere csak ide.
A fiatalember ugrott, rohant.
- Mikor volt itt Laci?
- Én nem találkoztam vele, kérlek alázattal.
Mikor én jöttem, már elment.
- Hát ki találkozott vele? - kérdezte hangosan a főkapitány.
- Kivel?
- Avaryval.
Hárman felállottak.
- Hány órakor volt itt?
- Főkapitány úr, kérlek alázattal - s egészen hivatalosan jelentkezett Vétek Pali, az a fiatalember, aki Mariskát hazakísérte.
- Mikor én jöttem, lehetett fél kilenc.
- Akkor gyújtották fel a lámpákat.
A főkapitány zavarosan nézett rájuk.
- De hisz az lehetetlen, az nem lehet.
Opora ide harminckét kilométer...
Most tizenegy óra...
Hm.
- Megnézte az óráját, s újra egy hm-t eresztett el.
- Tizenegy...
- Mi történt? - kérdezte Ábris bácsi.
- Én már itt voltam, mikor jött, azt is láttam, mikor elment - szólt az árvagyám.
- Mennyi időt töltött itt?
- Nem sokat.
Félórát.
- Annyit sem - mondta a fiatalember.
A főkapitány folyton csak az óráját nézte.
- Autóval nincs kizárva.
Ha esetleg autóval ment haza...
- Haza? - kiáltottak fel mindnyájan.
- Mi van Lacival?
A főkapitány sötéten nézett rájuk.
- Meghalt.
Mély csönd.
Senki sem mert szólni.
- Otthon.
A házában.
Agyonlőve... fekszik.
A pincér hozta a krigli sört.
A főkapitány elvette, s fenékig kiitta.
Akkor félrerúgta a kardját, amely a lába közé akadt s elment.
A társaság megdermedve nézett utána.
A társaság egészen megrémülve maradt a helyén, mintha bombát vetettek volna be.
- Rettenetes - mondta végre a központi szolgabíró.
- Rettenetes, Lekszikém - mondta a telekkönyvezető.
- Rettenetes...
És hát itt volt az az Avary?
- Persze hogy itt volt - zúdult fel mindenki.
- Úgy értem, hogy nem tévedés -e?
- Mi a tévedés?
- Nahát, én bocsánatot kérek, nem láttam, és megvallom, nem is nagyon ismerem, de már történtek ilyen dolgok, emlékszem, egyszer Gyergyószentmiklóson...
- Ugyan kérem - mondta indulatosan Lekszi -, ne gyanúsítson, nem vagyunk Erdélyben.
A telekkönyvvezető elhallgatott.
Mindenki idegesen szívta a cigarettáját s dobolt az ujjaival, lábával.
A hosszú csöndet megint csak Vihorlát törte meg erdélyi konfidenciával.
- Hogy nézett ki az a fiatalember?
- Az nem volt fiatalember - mondta mérgesen Lekszi -, az egyáltalán egy nagyon komoly úriember volt.
- Olyan magas, fekete?
- A maga esze.
Pardon...
Az a magas, fekete egy oláh volt Gyergyóban.
Ez egy rendes magyar úr volt.
Nagyon elegáns, és nem fekete móc...
- Nagyon elegáns volt - mondta Vétek Pali.
- Az biztos, hogy nagyon elegáns volt .
Minden mozdulata maga az elegancia volt.
Az úgy tudott enni...
- Késsel, villával - mondta Lekszi, s megvetően nézett a telekkönyvvezetőre, aki egy órája kínlódott, hogy a kacsabordákról leszedje a húsmorzsalékokat.
- Az tudott enni.
- Szép fiú volt - állította Vétek Pali -, úgy nem tudott lovat hajtani senki .
Emlékszem a két vasderesére, amit a szoborleleplezésen maga hajtott.
Barátom, az valóságos művészet volt.
Erre elhallgattak.
Úgy érezték, mintha némi engesztelés volna a halott emlékének , hogy ilyen szerető s kedves szavak hangzottak el.
- Én nem tudom elhinni - mondta Ábris bácsi -, olyan fiatal volt.
- Harminchat éves.
- Gyermek - mondta az öregúr -, a nagyapja volt barátom.
- Hát bizony, Ábris bátyám - szólt Lekszi -, furcsa egy komédia az élet.
Várberky, a kövér szolgabíró, most komolyan szólalt meg:
- Szóval volt két óra, esetleg két és félóra a Laci eltávozása s a telefon közt.
- Annyi nem volt, két és negyed.
- Na, két és negyed...
Azalatt ő megtehette.
Tudniillik, úgy konstruálom meg a dolgot, hogy mikor innen kalap nélkül kiment... bizonyára valami nagy felindulásban...
- Vilma! - kiáltott fel Vétek Pali.
- Mi van Vilmával?
- Kérlek alázattal, a dolog úgy volt, hogy mentem az utcán, s szembetalálkoztam Makláry Mariskával.
Azt mondja nekem: "maga is úgy siet, mint Baltazár Pista ? "...
S elmondja, hogy az előbb Baltazár Pistát látta, hogy autót rendelt .
A standon egy sofőrt megállított, s igen sietve elküldte a benzinkúthoz.
Vele volt Ring Laji is... őt kell előkeríteni... ő többet fog tudni.
Nem volt bent Laji ma este?
- Nem.
- Szóval azt mondja Mariska: "Nézze azt az autót, amelyik most van a benzinkútnál, azt rendelte meg Baltazár Pista."
Az egy szürke autó volt .
Galambszürke.
Kis autó.
- No, de hogy jön ez ide ?...
- Várjál, kérlek.
Nem tudom miért, de nekem az az érzésem, s erre mernék fogadni is, hogy Baltazár Pista kiment Oporára.
Erre mély csönd lett.
Mindenki megértett mindent.
Várberky komolyan mondta:
- Meg van oldva.
Laci gyanút fogott...
Mikor innen kiment, még nem is gondolt rá , de útközben eszébe jutott, hogy utána megy...
Már nem is jött vissza a kalapjáért, hanem futott, autót fogott, beült s maximum háromnegyedóra alatt otthon volt.
Hallgattak.
- Ez a marha Pista!
Hogy lehet valaki ilyen marhául szerelmes!
Egy olyan bestia , semmiasszonyba.
Az állat!
Én megmondtam neki tegnap este, hogy ebből baj lesz .
Nem neki való nő.
Nem egy ilyen ártatlan baromnak való.
Hallgattak.
- Pardon, Vilma nem átlag-nő.
Kikérem magamnak.
Magasan átlagon felüli nő .
Valaki.
Hogy lehet ilyen hangot ütni meg.
Elhallgattak.
- De hogy jött a telefonértesítés?
Oporáról éjjel nem lehet telefonálni.
- Nagyon egyszerű: ott volt az autó s beküldték valakivel a főkapitányhoz...
Ez igen, ez a kujon, az szépen kimászott a dologból.
Ebben a pillanatban a telekkönyvvezető, aki néhány percig a legjobban magáraerőszakolt békességgel fogyasztotta a kacsát, olyant nagy szemeket vetett rá, hogy ő abban a percben felállott.
- Palikám - mondta -, gyere csak, valamit akarok tőled négyszemközt, pardon - intett az asztal felé s elment.
Vétek Pali sietve ment utána, s leültek egy zöldhederás páholyban.
Most az éjszakában még a por sem látszott.
- Nem bírom ezt az állatot - mondta, Vihorlátra intve.
- Ha már látom, felforr a vérem.
Mi a fenének szoktatták be ide ezt a spiclit.
Az egész ember egy spicli...
Meg vagyok győződve felőle, hogy szegény Pista csinált valami bolondot.
- Biztos.
Új sört rendeltek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE