Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Rokonok
Keletkezés ideje
1932
Fejezet
25
Bekezdés
3064
Mondat
7660
Szó
77471
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
11.
Másnap reggel nagyon morózusan és fáradtan ébredtek.
Pista nem álmodta meg, mit kell tenni, de úgy érezte, a vonatja be van állítva valami új vágányra, s az most már megy, idegen vonatvezető ül a mozdony mellett, s ő mint utas megy , kényszerútlevéllel, deportálva valami ismeretlen világ felé.
A hivatalban nem volt semmi baj.
Sőt valami váratlan öröm érte.
Az első szerződés .
Ötven pengőt kapott érte.
Nem akart hinni a szemének.
A pénzt eldugta a pénztárcájának titkos és soha nem használt belső rekeszébe, s ment a polgármesterhez referádára.
A polgármester úgy beszélt vele, mintha a fia lett volna.
A kis elegáns öregúr olyan volt, mint egy boszorkánymester, a legnehezebb dolgokban is talpraesetten és egyszerűen oldotta meg a csomót, hogy zökkenő nélkül haladt minden.
A tegnap esti vacsorának nagyon jó híre volt nála.
Maga nem lehetett jelen, mentegetőzött, mert minisztériumiak érkeztek, s azok voltak nála vacsorán, de részletesen el kellett mondani mindent.
Ki volt jelen, ki mit mondott, lassan kiszedett belőle mindent , amire nem is gondolt.
A végén még a villakérdés is szóba került.
Tanácsot kért, hogy : hogy, kell neki Kardics bácsit felfogni.
- Kardics egy remek ember - mondta az öregúr -, semmiből teremtette meg a Takarékot , s az ma az Alföld legkülönb bankja.
Ha ő valamit jónak talál, azt vakon el kell fogadni.
Szerette volna megkérdezni, hogy Makróczyval hogy állunk.
Azt is szerette volna, ha a polgármester megvallaná, hogy őneki is szokott -e hasonló szívességeket tenni Kardics bácsi.
Hogy az ő birtokvásárlásai is a Kardics fejében születtek -e meg, s hogy egyáltalán mennyire van benn a Takarék markában, mert úgy érezte, itt mindenki ebben a hálóban van...
De persze, erre a legtávolabbi célzást se lehetett tenni.
Az ilyet vagy elmondja valaki, vagy nem.
Még nem volt olyan közel, hogy megengedhessen magának célzást ilyen titkokra.
Azt azért megkérdezte, hogy nem a Belatiny-villáról van -e szó.
- Nem, nem - mondta a polgármester -, az nem valószínű.
A villasorban egész csomó ház van kockán, de a Belatinynak egészen más a dolga...
Fontos, hogy Kardics sógorod a legnagyobb jóakarattal van hozzád.
Ez biztos: én már többször beszéltem rólad vele, s mindig csak azt mondta, hogy mennyire megszeretett, s milyen haszon a városnak, hogy a véletlen éppen téged állított erre a helyre.
Ebben megnyughatsz.
- Nagyon köszönöm, Béla bátyám, nagyon szépen köszönöm, én mindent úgy fogok csinálni, ahogy te, Béla bátyám, tanácsolni fogod.
Már nem kellett figyelmeztetni arra, hogy nem méltóságos úr, hanem egyszerűen Béla bátyám...
Valami olyan melegség és bizalom volt már köztük, hogy igazán úgy bízta rá magát, mintha a nagybátyja volna.
Úgy érezte magát, mintha valósággal beérkezett volna, mintha már benne volna abban a különös társadalmi szövetségben, amely a várost jelenti, a közéletet, a hatalmat, a valóságot.
Érezte, hogy a kezükben van a nagy város szőröstül-bőröstül, minden dolgával és minden érdekével, s mintha ő mindig ide tartozott volna.
Már úgy ment végig a városháza széles folyosóján, mint egy hatalom.
Nem a hivatal adta meg ezt az érzést, mert hisz abban még semmi nem történt, ahol meg kellett volna állania a helyét, vagy ami visszahatott volna rá, hanem ez a társadalmi erő emelte fel magasra a fejét.
Ez egyenesítette ki a derekát, a hatalmasok barátsága dagasztotta önérzetét.
Háta mögött érezte a vagyonosokat, az uralkodni tudók társaságát.
Pláne most, hogy ötven pengő titkos vagyona van a hivatalából...
Ezt a pénzt nem árulja el Linának, jó lesz ez a hivatali reprezentációra.
Majd kigondolja.
Kell hogy legyen mindig egy kis pénze.
Cigaretta, szivar, szolga, egy üveg sör...
Régebben mindig szökve, lopva sietett keresztül a városház udvarán, lehajtott fővel , közönyösen a világgal szemben, mint egy szürke hivatalnok: most önérzettel és lassú léptekkel ment már, mint aki minél tovább akarja érezni a jót, ami reá sugárzik.
Még otthon is úgy lépett be a kapun, derülten, kényelmesen, egyenes derékkal.
Szinte nem is fért be már a boltíves kapu alatt, mintha nagyot nőtt volna az alakja.
A fejét csaknem beleütötte a régimódi házacska kapuboltjába.
Volt ajtó a kapu alá is a lakásból, de ez az ajtó mindig le volt zárva, mert ott volt a hálószobájuk, s nem lehetett rajta átjárni.
Mindig be kellett menni az udvarra, s a macskaköveken döcögni a konyha felőli bejárathoz.
Ott egy pici előszobán, amely csak annyi volt, mint egy láda, s négy ajtó éppen elég bútor volt neki, azon mentek be az ebédlőbe, ahonnan jobbra a gyerekek szobája, balra a hálószoba nyílt.
Ez a három szoba volt az egész lakás.
Most, ahogy belépett a kapun, megállott, s azon gondolkodott, hogy ez nem jól van így.
Újra ki kellene nyitni a kapu alatti ajtót s akkor a hálószobát áttenni .
Kicserélni az ebédlővel.
Legyen legalább egy szobájuk, ahova vendégeket be lehet vezetni.
Eddig legfeljebb az állatorvosékkal s néhány tanár barátjával, egy-két atyafival , kisebb földbirtokosokkal érintkeztek, akik maguk is hasonló lakásban laktak.
Addig ez volt a jó.
De most, hogy tegye ki magát ezentúl annak, hogy ha valaki eljön hozzá , akkor mindjárt kitárná az egész lakást előtte.
Mert ha a középső szobában vannak , óhatatlan, hogy át ne járjanak a családtagok a szobán a másik két szoba miatt, mert egyiknek sincs más kijárata, csak a középszobán át.
No, de mit szól ehhez Lina?
Egyelőre ott ment be, ahol be lehet menni; a konyha ajtaja nyitva volt a kicsi előszobára, s az tele volt hagymaszaggal.
Elfintorította az orrát, s felakasztotta az egy szál fogasra a kabátját, kalapját , botját, s bement az ebédlőbe.
Jaj, de kellemetlen egy ebédlő ez, érezte a testében, mintha villamos ütés érte volna.
Hogy ő ezt eddig nem is vette figyelembe.
Az asztal meg volt terítve.
Szép , fehér abrosz, a tányérok azonban vastag porcelánból voltak, mint a vendéglői tányérok.
Ezekkel az olcsó holmikkal kímélte Lina a szerviszt, amelyből már éppen elég ki volt törve.
Elég tágas volt a szoba, elfért még benne az ebédlőszekrény mellett egy pianínó is , amin Lina szokott gyakorolni régebben, de gyenge zongorás volt, inkább csak gyakorlatokat játszott.
Ahhoz nem volt bátorsága, hogy maga elszántságából például csak népdalokat is játsszon.
A fiai sokat nyúzták a zongorát, de nem volt kedvük hozzá, csak a hivatalos leckét verték ki rajta, különösen mikor az apjuk nem volt otthon.
Még a kisebbnek inkább volt hallása és kedve, de a nagyobbikat kötéllel kellett lekötni a hangszerhez.
" Hm - mondta magában.
- Ha az ebédlőt átteszem a kapu felőli szobába, megint jön a régi kényelmetlenség.
Ott nem fér el a zongora.
Ha pedig idehozom a hálószobai két szekrényt, akkor meg itt sem fér.
Most emlékezett vissza, hogy akkor cserélték ki a két szobát, mikor a zongorát vették.
Lina szokott zsenialitásával kimérte, hogy a szobacserével a zongora helyét megnyerik.
Nagyon fontos volt, mert így nagyobb lett a lakás, és a zongorát akkor is lehetett használni, ha még valaki aludt a hálóban, vagy beteg volt."
" Itt nincs segítség - mondta magában, s felvette a leveleket az íróasztalról.
Még ez az asztal is elfért így.
Bár ez a kisebbik szobában is elférne... evvel nincs baj ..."
Ahogy az egyik levelet felvette, szívszorulást kapott.
Megismerte a húga írását.
Adélkával, a húgával tíz év óta nem érintkeztek, a házassága miatt.
Kis ideig tartotta a kezében a levelet, nézte annak a szélén a foszlányokat.
Lina úgy látszik , az ujjával tépte fel.
Ez is kellemetlen szokás, hogy mindent feltép...
Úgy hagyta , hogy végigcsorogjon ereiben az emlékezés.
Milyen megható, hogy Adélka is tudomást vett az ő előléptetéséről s gratulál...
Lassan kihúzta a borítékból a levelet, és olvasni kezdte, úgy állva.
Szörnyű levél volt.
Áradt belőle a panasz és az őszinteség.
Hogy a házassága nem sikerült, most már kénytelen elmondani, és segítségért fordulni bátyjához, mert az ura...
Tizenkét évi házasság után, meg kell vallania, hogy lelkéből a rossz tulajdonságok most kezdenek feltörni, s már nem bírja...
Nem bírja az életet, kedves Pista testvére előtt ki kell vallania, hogy a kritikus ponton áll.
A férje egész tehetetlen ember, aki az életével semmit se tud csinálni, már két év óta munkanélküli, s abból élnek, amit ő keres .
Sokszor nincs betevő falat.
Öt gyermeke... most is azt se tudja, mit adjon nekik ebédre...
Leeresztette a levelet, nem bírta tovább olvasni, a szíve annyira elszorult s olyan rémület vett erőt rajta, hogy pihennie kellett, várnia, míg egy kicsit magához tér...
Le is tette a levelet, s átment a szoba másik oldalára, ahol egy dívány állott , előtte kis dohányzóasztalka, hatszögletű kis törökös asztal, azon cigaretta.
Rágyújtott.
Akkor végigment a szobán.
A fiai a jobb oldali, hátulsó szobában vitatkoztak, bezárt ajtó mellett.
Ennek az ajtónak mindig zárva kellett lenni, Lina parancsából, mert az a szoba olyan volt, mint egy diákkamra, abban nem lehetett rendet tartani, s mégis hozzájuk minden percben jöhetett valaki, aki előtt takarni kellett, hogy...
Szóval most örült, hogy az ajtó be van zárva s a gyerekek lármájába nem kell beleavatkoznia...
Újra felvette a levelet.
Leült az íróasztala előtt, háttal a szobának, a két ablak közt állott az íróasztal.
Tovább olvasott.
S olvasta, hogy Adélka elmondja, hogy nem elég a sok baj, az ura szoknya után szalad...
Nem elég, hogy a három gyerekéhez annak az első házasságából való két gyerekét is magához vette, s úgy bánik velük, mint a tulajdon övéivel, most mégis más nő kell neki.
Hogy ő nem tud ebben a pokolban élni , neki kell egy kis napfény, egy kis napsugár, amit a feleségénél nem talál meg, hát megtalálja egy utcai rongynál, egy festett szörnyetegnél.
És odavan, sokszor egy hétig se jön haza, s már attól fél, hogy el is akarja hagyni...
Újra ledobta a levelet.
Felugrott és nagy léptekkel járkált a szobában.
Adélka volt gyermekkorában a család kedvence, az édes, a bűbájos, akiért mind készek lettek volna meghalni a testvérek.
Az a szerencsétlen házasság.
Beleszeretett egy tönkrement család úrifiába.
Egy naplopó, dorbézoló senkibe.
Mennyire látták ezt előre.
Mit el nem követtek, hogy Adélkát megmentsék tőle.
Mennyi szívfájdalom, mennyi boldogtalanság.
S az a gazember elvált Adélka miatt a feleségétől, a szegény kis Adélkának ez az élete.
Hogy harcolt ezért az emberért a családdal.
Még akkor élt az édesanyjuk.
Hogy megbántotta, hogy kikövetelte, hogy az ő választottját úgy nézzék , mint ő.
Rettenetes.
Tovább olvasott.
Csak két eset van.
Vagy kiteszi magát az öt gyerekkel az éhenhalásnak, vagy tovább szenvedi ezt a mártíriumot.
Szégyen elmondani, de egy krajcárja sincs s nem tud segíteni, az apa soha egy fillért már nem ad haza, s ő nem bírja a munkát, s mit lehet avval keresni, amit ő tud...
Krumplin élnek, és száraz kenyéren, de még az is hiányzik.
Ő várt, várt, emberi erőt felülmúló módon várt, de ezt nem lehet a végtelenségig, a gyerekeket az idén már be sem tudta íratni iskolába, már november, s még mindig itthon lógnak szegények.
Itt nőnek fel a szeme előtt, mint az utcagyermekek, s neki ezt el kell néznie... mi lesz belőlük, tudatlanul, rossz erkölcsi példa hatása alatt, kitéve az utca szennyes befolyásának...
Ha egyszer Pestre jön, látogassa meg, hogy a saját szemével lássa a dolgot, s adjon tanácsot...
Lecsapta a levelet, s ökölbe szorította a kezét.
- Most adjak tanácsot.
De mikor ezt mind előre láttam...
Szörnyű lelkifurdalása volt.
Nem bírt megnyugodni, s alig várta, hogy Lina bejöjjön.
Lina vidáman jött be.
Csókra adta kedves kis arcát, s azt kérdezte, mi újság a hivatalban?
- Te azt kérded? mikor itt az Adélka levele?
Lina az asztal felé pillantott.
- Ó, Adélka.
Mindenesetre nagyon szomorú.
Pista el volt képedve, hogy a felesége nem veszi olyan tragikusan a dolgot, mint ő.
- Istenem - mondta Lina -, ő a felelős érte.
Mindenki előre látta Rába Guszti, mint ideál...
Ne izgasd magad szívecském, amit Adélka ír, nem kell készpénznek venni, mert fantáziál, és ha elkeseredik, akkor mindent összeirkál.
Már azóta meg is bánta.
- No, de hát éheznek.
- Hja, barátom, egyszer hopp, másszor kopp...
Akkor más volt, mikor fumigálta az én kosztomat...
Mikor én a forradalmak után úgy éltem egy nyomorult szobában, amit rekviráltak nekünk és eljött hozzánk, s látta, hogy a fogamhoz verem a garast, akkor lenézett.
Pedig én akkor is korrektül jártam el vele szemben, és tisztességesen elláttam...
Hogy nem tudtam nekik megadni a kért összeget, s ha akármennyi pénzem lett volna, akkor sem adtam volna, mert sárba dobni a pénzt, annak nincs értelme, és az apámtól akkor rekvirálták el a románok az utolsó lovát, az utolsó szem búzáját , még egy fél kiló szalonna volt a kamrában, azt is elvitték... és velem szemben olyan igényekkel lépett fel...
Pista szédülve hallgatta.
Ő már réges-régen elfelejtette az egész dolgot, s el volt ámulva, hogy a felesége az utolsó szóváltásig mindenre pontosan emlékszik, mintha most történt volna, ma, tegnap, s azóta semmi más nem történt volna.
Ő már csak arra emlékezett, hogy akkor, jobb meggyőződése ellenére, a felesége pártjára kelt valami ügyben, amit akkor sem értett, a sógorával szemben, s úgy összevesztek, hogy tíz év óta nem is hallottak egymásról.
De benne el is mosódott az egész, s ő csak valami olthatatlan vággyal volt tele a húgával szemben, a húgáért, akit csak mint kisleányt ismert odahaza, akiben rendkívüli szépséget álmodott meg, a fajtája szépségét tisztelte, s most ez a féltett gyermek éhezik...
Azóta mindig csak várt, várt, azt várta, hogy egyszer csak ki fog derülni, hogy Adélkának van igaza...
S most itt van az ellenkező, de ő ezzel nem tud vitatkozni, mert ő csak azt érzi, hogy az ő húga éhezik... a gyermekeivel együtt...
- Mire neki öt gyerek - mondta Lina határozottan s meggyőződéssel -, azt tudnak, de akkor tudják eltartani is...
Gyereket?
Hogy aztán más gondoskodjon róluk?
És még nem elég az övé, odaszedi az ura zabigyerekeit is.
Evvel kiment.
Látszott, hogy a levesért megy.
- Jaj, istenem, mit csináljak? - kiáltott fel, s homlokára kulcsolta a kezét.
Erről a mozdulatról az édesanyja jutott eszébe.
Annak volt, szegénynek, ez a mozdulata.
Ő tehát az anyja lelkiségét örökölte?
Leült az asztalhoz a helyére s kibontotta a fehér szervétát s leterítette a térdeire.
Adélkának tanítónői diplomája van.
Hányszor gondolt rá, hogy felszólítja, hogy adja be a pályázatát a városhoz s kinevezteti, de ez mindig megtört a két nőn.
A feleségén, aki hallani sem akart róla, és kész volt inkább elválni tőle, mint egy városban lakni a sógornőjével.
A másik Adélka, aki soha nem jelentkezett.
Most mit tegyen ?...
Most próbálja meg behozni?
Harmincnégy éves korában s öt gyerekkel ?.. .
Hova?
S mit lehet belőle csinálni ?...
És most is, mit fog szólni Lina ehhez a gondolathoz...
Mindennél szörnyűbb a családi baj.
Lina hozta a levest, s bekiáltott a másik szobába:
- Ebédelni!...
A gyerekeknek abban a pillanatban már hallani lehetett a rohanásukat, ahogy székeket borogattak, de az ajtót félve és csendben nyitották ki, s úgy bújtak be rajta , nevető, ragyogó arccal, de megijesztett kis állatok módjára, ahogy féket vetettek a temperamentumuknak.
S még így is rájuk szólott az anyjuk:
- Na, mi az, mi az?
Úgy rohantok, mint a csürhe...
A fiúk szépen az asztalhoz jöttek.
- Megmostátok a kezeteket?
- Meg - mondta egyszerre mind a két gyerek.
Mutatták is a kis praclijukat, amelyen a friss víz és a tintafolt egyformán meglátszott.
- Na, üljetek helyre! - kommandírozott Lina, mert bár látta a nagyjából való mosdást , most nem volt kedve szót vetni rá.
A fiúk leültek.
- Apuka - kiáltott Kálmuska, a kisebbik -, igaz, hogy Kardics bácsiéknál arany evőeszközökkel ettetek?
- Ki mondta ezt a butaságot? - kérdezte Lina.
- Az iskolában mondták, hogy a nagy vendégeknek mindig arannyal terítenek.
Nektek nem arannyal terítettek?
- Hallgass és egyél szépen.
Kösd fel a szervétát.
A gyerekek megérezték, hogy nehéz hangulat van, s elhallgattak.
Csak néha kuncogtak össze.
- Szétültetlek benneteket, ha mindig veszekedtek - mondta az anyjuk.
- Nem férnek meg ezek egy szobában.
Majd az egyiknek a fás színben terítek, a másiknak meg a kapu alatt.
A két gyerek egy pillanatra elhallgatott, kis idő múlva azonban nagy kacagás tört ki belőlük.
Olyan fantasztikusnak tűnt fel előttük az anyjuk ötlete, hogy nem bírtak ellentállani a kacagási rohamnak.
Kálmuskának a torkára is szaladt a leves, és sokáig prüszkölt, köhögött, le kellett szállnia a székről, s átszaladt a másik szobába, ott köhögte és kacagta ki magát, úgy jött vissza.
Pista szigorúan nézett rájuk, aztán enni kezdett.
A leves nagyon jó volt, s ő nagyon szerette a leveseket.
De mikor már majdnem mind megette, szórakozottan, azt, ami a tányérján volt, egyszerre kifordult a kanál a kezéből s nem tudott tovább enni.
Ő itt nagyszerű ételeken él, mert Lina csodálatosan főz, egész életében a legjobb ételeket kapja... s a nővére öt gyermekével éhezik... ki tudja, ma is van -e egyáltalán betevő falat a háznál...
- Nem eszel többet?
- Nem, köszönöm.
Lina fogta a tálat, kivitte.
Míg kint volt, a gyerekek fellélegzettek.
- Apuka.
Ugye, nem is igaz, Kardics bácsinál nincs arany evőeszköz - mondta Berci, a nagyobbik fiú.
- Hallgass!
Ne beszélj bolondokat.
- Aranykanállal csak a király eszik - mondta Kálmuska.
- Buta! - mondta rá Berci.
- A királyné gyerekei most éheznek, Lekejtóban.
Pista villámló szemmel nézett rá a két fiúra.
- Lesz csönd?
Lina hozta a tálat.
Túróscsusza volt.
Tejfeles, töpörtős túróscsusza.
A két gyerek felvillanyozva nézett a tálra.
Kedvenc ételük.
- Apuka - mondta Berci -, Holubéknál egy amerikai vendég volt, egy amerikai vállalkozó, roppant gazdag.
Mikor vacsorára tepertőscsuszát adtak, azt hitte, a tepertő mazsola, és azt hitte, hogy édes tészta, krémmel, és mikor bekapta s megérezte a sertészsírt, olyan beteg lett, hogy hányt.
Pista önkéntelenül elnevette magát.
- Ki mondta ezt a butaságot?
És tovább nevetett.
Olyan furcsa volt.
- Kőnig Péter mondta az osztályban - kiabálta a gyerek lelkendezve, hogy az apját megnevettette.
Még Lina is nevetett.
Ezek mellett a gyerekek mellett csakugyan nem lehet rosszkedv .
Szeretettel cirógatta végig a fia arcocskáját, s boldog volt, hogy feloldódott a hangulat.
Érdeke volt, hogy az urára ne telepedjék rá Adélka miatt a bánat.
- Tudnak is az amerikaiak enni - mondta gazdasszonyi fölénnyel.
- Tényleg, azok mindig csak konzervet esznek.
Náluk minden el van készítve konzervnek.
- A gulyás! - mondta Pista nevetve.
- Nemcsak a gulyás, apuka, hanem minden étel.
Csak megrendelik a szakácsnőnél az ebédet, az megy bevásárolni, és megveszi a konzervnek a levest, a húst, a mártást, a főzeléket.
- Ahogy te azt elképzeled, te csacsi - mondta az anyja, s most ő kezdett nevetni , hogy belepirult.
Így az ebéd meg volt mentve, s elég jó hangulatban hallgatták a gyerekek csacsogó vitatkozását.
- Hozd ide az aufzaccot - mondta Lina Bercinek.
A fiú felállott, az ebédlőszekrényhez sietett, amelyen ott volt kikészítve a gyümölcstál.
Alma volt benne, amit a tanyáról kaptak, a nagyapától.
Odatette az asztalra roppant vigyázással, hogy egy se essen le róla, s nagyon büszke volt, hogy sikerült.
Mindenki kapott egy-egy almát, s ezzel készen voltak az ebéddel.
- Majd akkor tudjátok meg, ha baj lesz - mondta Lina moralizálva -, most pedig jó dolgotok van, mert apuka mindent előteremt, de se tanulni, se dolgozni, haszontalan naplopó lesz belőletek.
Ebéd után Lina kiment a mosogatást eldirigálni s törülgetni.
A cselédlány fiatal parasztlány, ez is a tanyáról került, azt még állandóan tanítani kell, nem lehet egy mosogatást se rábízni.
Pista elővett az íróasztalfiókjából egy rózsaszínű utalványt, megcímezte Adélkának, s ráírt ötven pengőt.
Akkor óvatosan előhúzta a hátsó nadrágzsebből a tárcát, kivette a bankjegyet, az első pénzt, amit mint főügyész keresett s odaadta Bercinek.
- Fiam, eredj ezzel a postára, add fel.
Nem bízhatom másra.
Az ilyet magunknak kell elintézni.
- Két óra előtt nem veszik fel - mondta Bercike.
- Jól van, hát majd két órakor elmégy.
Ezzel otthagyta az utalványt tüntetően az íróasztal sarkán, hogy Lina ha bejön , lássa, ő pedig lefeküdt a díványra, hogy egy kicsit szundítson, ha tud.
Mikor Lina bejött, mindjárt meglátta, odament, elolvasta.
Pista örült, hogy a szelvényre nem írt egyebet, csak azt, hogy: "forrón szerető testvéred ".
Lina elolvasta s ledobta.
Nem szólt egy szót sem, kiment a szobából.
Ő azonban meg volt nyugodva.
Úgy érezte, mintha ezzel az ötven pengővel megváltotta volna magát.
Mintha kifizetett volna egy nagyon kínos adósságot.
Olyat, amelyet nem követeltek, de annál jobban nyomta a lelkét.
Valahogy ez villant eszébe, hogy diákkorában elhatározta, hogy a Segítőegyesületnek, amelyet ő alapított, illetve szervezett újjá, míg él, pártfogója lesz, s egész terveket dolgozott ki, hogy évente mennyivel fogja segélyezni, míg csak az egyesület oly erős nem lesz, hogy minden fiú , akár szegény, akár gazdag, onnan kapja az összes iskolakönyvet.
Ez egy nagyon szép és lelkesítő terv volt, amely egyetemi tanulmányai alatt is végigkísérte, és sok meleg órát adott képzelgéseiben a szívének.
No, de mi lett?
Kitört a háború, behívták katonának.
( Még akkor leginkább küldhetett volna - ha az édesanyját nem kellett volna segítenie ...)
Azután fogságba esett.
Mikor meg hazakerült, örült, hogy szerény fizetéséből feleségét s családját eltarthatja...
Soha életében senki előtt ezt a tikos tervét ki nem mondta, és sokszor csak azért nem pirult önmaga előtt, mert senki sem volt tudója ennek a szép fogadalmának.
Már most is volt eszébe, mióta főügyész , hogy ha kultúrtanácsnok korában nem is volt képes a keze alatt levő iskoláját segíteni, most majd tesz valamit...
Ugyanígy volt a családi kötelezettségekkel szemben.
Kimondhatatlanul jólesett, hogy ma tett.
Adélkának jól fog esni.
Meg lesz hatva, meg lesz nyugodva, hogy a levelének ilyen visszhangja volt.
Látni fogja, hogy a vér nem vált vízzé.
Nem is lehet, hogy most, mikor ily szörnyű következmények állottak be, ők egyszerűen kibújjanak a felelősség alól az éhezőkkel szemben, azon a címen, hogy annak idején megmondták , hogy sokkal jobb volna, ha egy gazdag, nyugodt jellemű emberhez menne...
Már az ötvenesnek fuccs, ezzel már nem fogja Makróczyt követni.
Mert Makróczy nagyon elkényeztette a híveit, hetenként vacsorát vagy valami címen zabálást tartott nekik .
Nagy vadász volt, s vadászcimboráit a párthíveiből szedte össze.
Ezeket a Tisza-parton a halászcsárdában szokta összehozni, s ott bor és cigány mellett lumpoltak.
Ezért voltak aztán életre-halálra kortesei.
Hát ő egy ilyen tartalékalapot akart összehozni, vagy egy-egy sörözést...
Most az első lépésnek fuccs.
Linának nem is szólott volna erről az ötven pengőről.
Mint kultúrtanácsnoknak soha semmi kiadása nem volt ezen a címen, s Lina nem is egyezne bele.
Pedig valamit tenni kell.
Lassan már kényelmetlen helyzetbe jut az emberekkel szemben, mindenkinek lekötelezettje marad...
No, mindegy.
Sokkal jobb helyen lesz az, ha Adélka és gyermekei eszik meg , szegények.
Figyelte az órát, nem is mert elaludni, minden percben ébren volt.
Mikor a kettőt ütötte, átkiáltott Bercikének, hogy mehet a postára.
A gyermek elment, s az előszobából meghallotta, hogy Lina rászólt a konyhából, hogy hová megy.
- Postára - kiáltotta büszkén Bercike.
Várt, hogy Lina szól -e valamit.
De elmaradt a hang.
Így megnyugodott és el is aludt egy kicsit.
Arra ébredt fel, hogy Lina bejött.
Valahogy nagy lármával jött.
Nem szólt, s mégis mintha fergeteg lett volna körülötte .
Egy kis cédulát hozott s azt az íróasztalra dobta.
Mikor látta, hogy ő ébren van, meg is szólalt.
- Hát elküldte!...
Nem felelt.
Sokáig.
Lina valamit tett-vett a szobában.
Rendezgette a székeket , leszedte az asztalt.
- Az istenadta - mondta aztán, hogy a feleségét szelídítse.
- Egy csepp a tengerbe ...
Maga kereste magának.
- Éppen azért - mondta Lina, s megállott a portörlő a kezében...
- Éppen azért.
Maga kereste magának...
Hát most már maga akarja a cseppeket a tengerbe hordani?
- Én nem akarom, én egyszer s mindenkorra végeztem vele.
- Hogyhogy, egyszer s mindenkorra?
Talán inkább, hogy most kezdte el?
Vagy ez nekik most már elég lesz haláluk órájáig?
- Én nem tehetek többet.
Én nem vagyok Krőzus, én nem tehetem tönkre magamat miatta.
Lina sírt, megtörülte a szemét.
- Nézze, Pista, maga nagyon veszélyes útra lépett.
Ha maga most már fel akarja szedni az összes rokonát, a nagybácsikat, a testvéreket, az atyafiakat, akkor aztán nem tudom, mi lesz ennek a vége.
Most már magából fog élősködni az egész poloskafaj?
Pista felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.
Felállott, és a felesége elé lépett.
- Hogy mondta? - kiáltott rá teljes erejéből.
- Magának a Kopjássok poloskafaj?
Hát mi az isten van itt?
Énvelem így lehet beszélni?
Ötven pengő miatt maga így elveszti a fejét?
Maga adta nekem azt az ötven pengőt?
A Szentkálnay-vagyonból van az az ötven pengő?
A Szentkálnayak segítettek ki engem avval a nyomorból?
Abból élek én tizenhat éve, hogy az apád egy nyulat küld, meg egy kosár rothadt almát?
- Rothadt? - mondta szelíden Lina.
- Tiszta szívvel mondod azt, hogy rothadt?
Nem a legszebbeket válogatja ki az apám ?...
Az apámat szidod, aki meghalna érted?
Aki igenis megkoplalja, csakhogy neked küldhesse a legszebbet, a legjobbat?
Pista érezte, hogy nagyon elszaladt a szája, mert nem szerette ugyan az apósát, aki lenézte őt, mert nem tud pénzt keresni, s eltűri, hogy az ő lánya itt cseléd legyen és szakácsné...
De azt el kell ismerni, hogy az öregúr roppant nagy gondot fordít arra, hogy mindig gavallér legyen.
De most már nem lehetett visszaszívni, s ez az ő támadása egészen elhalványította a Lina poloskáját.
- Magának az én rokonaimból még soha egy fillér kára nem volt.
Mert ha rothadt is, de elküldik, és maga megzabálja.
Láttam, hogy egy ütött almát vett ki az asztalnál a kosárból, de csak most tudom, hogy meggyanúsította már akkor az apámat, hogy ő otthon kiválasztotta a rothadtat, hogy maga falja fel.
De azért felfalta.
Pista olyan vértódulást kapott, hogy nem bírt válaszolni.
Ellenben Lina folytatta:
- Ott van a bendőjében.
Nem hányta ki.
Háj lesz belőle.
Még vastagabb lesz, emelheti a fejét, mert jóllakattam a Szentkálnay-almával.
Dölyfösködhetik és pukkadhat, hogy milyen nagy úr...
Azt hiszi, nem látom, hogy már nem fér a bőrébe...
Már úgy jön végig az udvaron, mintha egyszerre vendégnek jönne ide a koldusokhoz...
Már dobálózik az ötven pengőkkel...
Nem én adtam ?...
Hát akkor hol a fenébe vette?
Egy büdös krajcárja se volt, mikor legutoljára számoltunk...
Hát vagy tőlem lopta és eldugta , hogy ne tudjak róla, vagy már elkezdett szíjni, mint a friss szúnyog, és a városéból lopta.
Pista erre úgy megtántorodott, mintha a mészáros taglóval vágja a bikát.
- Lopta a nyavalya - mondta a felesége stílusában, pedig ő nem szokott ilyen erős és durva szavakat használni, hiszen Lina is csak, ha ennyire kijön a sodrából.
- Ez nekem becsületes keresményem.
Egy szerződésért kaptam, amit a hivatalban írtam .
Magától lopni.
Mit?
Amit én odaadok, azt lopjam vissza.
Fene egye meg ezt az egész...
Megkötötte a nyakkendőjét, amit kibontott, mikor lefeküdt, s készült, hogy elmegy.
Lina valamit akart mondani, de lenyelte, s egy percig farkasszemet nézett az urával , aki most új rémülettel azt figyelte meg, hogy az asszony egy pillanat alatt rettenetesen megöregedett.
Az arca be volt esve, s a pofacsontokon lötyögős volt a bőr.
A szeme fekete karikás volt, és lángolt a gyűlölettől.
Lina nem szólt, hanem sarkon fordult és kiment.
Erre ő is rendbe szedte magát, s gyorsan, szinte szökve, hogy meg ne állíthassák , elrohant hazulról.
Talán először ment el csók nélkül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE