Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Rokonok
Keletkezés ideje
1932
Fejezet
25
Bekezdés
3064
Mondat
7660
Szó
77471
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
14.
Ahogy hazaért, már sötét volt.
Égtek az utcai lámpák, s ködfénykarikák vették körül a lángokat.
Egész délután ott zsibongott benne a gyötrő érzés, hogy Linát megbántotta, s úgy ment el hazulról.
Most bevetette magát az otthonba, ahogy fejest ugrik az ember.
Érezte , hogy Lina a konyhában van.
Ahogy letette a kabátját, benyitott a konyhába.
Csakugyan ott volt s vasalt.
Odament hozzá, és hátulról megcsókolta a nyakát.
Lina összeborzongott, de nem szólt.
Kicsit állott mögötte, akkor azt mondta csendesen, enyhe tréfával:
- Még mindig nem szereti a poloskát?
Linából váratlanul erős zokogás tört ki.
- Menjen, menjen kérem, hagyjon engem.
S leült a hokkerlire, s arcát tenyerébe temetve zokogott.
Kétségbeesve állott felette.
- Lina, de Linácska - mondogatta neki -, szívem, kis szívecském.
Ne fogjon fel mindent tragikusan.
- Ne bántson engemet - mondta Lina -, nem vétettem én magának.
Azzal sértem, hogy védem az érdekeit.
Felőlem szétszórhatja az egész keresetét.
Hallgatott, várt, aztán azt mondta:
- Nézze, Lina... ezt igazán nem veheti rossz néven, amit ma tettem...
Van tíz esztendeje, hogy a húgom nem fordult hozzám, nem szorult rám, s annak a rettenetes levélnek a hatása alatt...
- Nem szorultak rá...
Mert én itt vagyok... - suttogta Lina, most már szenvedély nélkül zokogva ki a jól elgondolt szavakat -, de ha útjában vagyok, én elmehetek .
Akkor aztán semmi közöm hozzá, hogy mit csinál...
Nem tudott válaszolni, csak állt.
Aztán odament hozzá, ráhajolt, s elkezdte csókolgatni a haját.
Érezte a hajban a konyha szagát, a mosogatólé szagát, a hagyma szagát, de szégyellte, hogy ezt mind észreveszi, míg egyre hevesebben csókolta ezt a sok kietlen illattal teleszívódott hajat.
Istenem, szegény asszony, ez is tudna tönkremenni a nagy villában, ha a sors úgy hozta volna magával...
De itt is tud dolgozni a férjéért, a gyermekeiért...
Tehát szent.
Ezt a szentséget köszönte meg kitartó csókjaival.
És lassan duruzsolt neki:
- Maga az egyedüli tökéletes.
Maga megvédte az életünket ezekben a szörnyű válságos időkben, mikor az egész világ tönkremegy, és mi élni tudunk ebben a nehéz világban ...
Ezt én mind jól tudom, és hálás vagyok magának.
Átölelte, s Lina most már hagyta magát, s az ura vállára borulva sírt még egyet, s lassan elcsillapodtak a könnyei.
Hiszen ő is jól tudja, hogy az ura sok erővel győzte le mindig a magasabb vágyakat, hogy boldog és megelégedett legyen ebben a szűk körben, s érezte, hogy valami történt az urával, hogy így megbékélt, s már ő sem akarja a harcot...
- Menjen be - mondta aztán, összeszedve magát -, menjen be.
Ott várja a rokona.
S erre a szóra kitört belőle valami furcsa kacagás.
Pista azonban megijedt.
- Rokon ?...
Ki mennydörgős mennykő az már megint?
- Menjen csak be, és érezze jól magát vele...
És Lina úgy nevetett, hogy a könnyei a sírás után a nevetéstől kaptak új csöppeket .
Pista gondterhesen ment be a szobába, s ott találta a díványon, ahol ő szokott ülni , Kati nénit, anyjának az unokahúgát.
- Ó, Kati néni - kiáltott fel elcsodálkozva -, hát maga hogy kerül ide?
- Eljöttem, fiam - állott fel fürgén Kati néni, s a nyakába esett a kedves öccsének.
- Jaj, de régen láttam, hogy van lelkem, Kati néném? - lapogatta meg a hátát a sovány, példátlanul sovány teremtésnek, aki olyan volt, mintha csak a drótok maradtak volna meg a testéből.
- Ha Zsuzsika látna, a te jó édesanyád - törülgette szemét Kati néni -, milyen jó rokon volt, istenem.
Istenem.
De én is az vagyok.
Nem tudok meglenni, hogy rokonokon ne segítsek...
Azért jöttem el hozzátok, lelkem, hogy valamiben segítségtekre legyek .
Tudom, most elkél a segítség, hogy nagy házat kell majd vinni...
- Ajaj, ne törődjön avval Kati néni, beszéljen csak, hol járt, hol él, mit csinál , hogy van?
Egészséges?
- Megvagyok, lelkecském.
Látod, megvagyok.
És sírva, nevetve fúvogatta az orrát, hogy az öccsében nem csalódott, ilyen szíves fogadtatásra talált nála.
Lina nem engedhette el magának azt az örömet, hogy az urát lássa, ahogy Kati nénivel szerelmeskedik, bejött egy pillanatra, átment a szobán, be a hálóba.
Bevitt egy csomó kivasalt ruhát a szekrénybe, aztán vissza kiment.
- Nézze, Lina, ez a Kati néni.
Lina nevetett, nem szólt.
- Mit segítsek, lelkem?! - kiáltott felé Kati néni.
- Mit csináljak, vágyok a munka után.
- Maradjon csak, Kati néni, mulattassa az uramat - mondta Lina, s kiment vissza a konyhába.
- Jaj de gyönyörű egy édes teremtés... ennek még a lába nyomát is megcsókolhatod - suttogta Kati néni Pista felé.
- Jaj, hogy dolgozik, nem úgy, mint a régi világ úriasszonyai, azok bizony könnyen éltek.
Az a baj, mert ha egy kicsit jobban takarékoskodtak volna, most jobban állanának mind.
Pista nevetett, mert hiszen a régi világ nagyasszonyait szokták úgy emlegetni, hogy azoknak a kezéből ki nem fogyott a munka.
De hát íme, itt van valaki, aki tanúságot tehet felőle, ismerte még őket.
- De Kati néni!
Azok nem dolgoztak?
- Ó, fiam, a régi világban csak a nagy flanc volt.
Ne is beszéljünk róla .
Szépnagyanyád még maga hajtotta be a négy lovat a városba, és ekkora szivar volt mindig a szájában.
Pista hallatlanul elkezdett kacagni, már félt, hogy Kati néni meg is sértődik.
- Az nagyon rossz világ volt, gyermekem, akkor csak a ferbli járta, meg a nagy evések, ivások.
Hát dolgoztak, persze, mert muszáj volt ellátni a házat, de nem ők dolgoztak, volt elég segítség, még anyádnál is fiatalasszony korában annyi volt a léhűtő, az egész falu mind a nyakán élősködött, de szegény apád örökölte a régi szokást, nála meg kellett lenni akkurátusan.
No, de hagyjuk, örülök, hogy így megnőttél, megférfiasodtál.
Egész ember vagy.
Jaj, szegény anyácskád, ha látna, be örülne neki.
Főügyész vagy öcsém...
Nagy dolog...
Megaranyozod a régi címert...
- Címert, Kati néni...
Nincs már címer.
Kolduscímer az ma, a régi címer...
Hát hogy van, no?
Olyan, mint volt.
Nem változott semmit.
- Hát, fiam, eltőtt az idő.
Nem panaszkodhatok, mert szépen tőtt, mindenütt szerettek, ahol csak voltam, senki se akart elereszteni, most is ezek a szegény Andris bátyádék, úgy sírt ott mindenki, mikor eljöttem, hogy ne menjen még Kati néni , sehol se lesz olyan dolga, mint nálunk.
De hát én már nem bírtam látni azt a sok szomorúságot.
- Milyen szomorúságot?
- Hát nem lehet ott élni már.
A Rimavölgyön.
Csehek az urak.
Szegény Andris, nem ér már annak semmit az élete.
Kár megérni az ilyen időket.
A nincstelen napokat.
- Hogyhogy, Andris bácsinak semmije sincs?
- Nincs annak, fiam, még a betevő falat is szűkösen van.
Jaj, ha tudnál valamit neki csinálni.
Valami állást.
Olyan gazda és olyan magyar ember.
Csudára beszél arról mindenki.
Mikor Prágába járt tavaly, bemegy egy bótba vásárolni valami csekélységet a családnak, hogy ha már ott van abba a Prágába, hát hoz valami emlékfélét.
Nem értik a szavát, mert világéletében meg nem tanult más nyelven egy krükköt se.
Aszongya : ejnye, má kilenc esztendeje hozzánk tartoztok, még most se tanultatok meg magyarul ?...
Pista nagyot kacagott.
A néni ezt olyan halálos komolyan mondta, mintha ő is egy véleményen volna Andris bácsival.
- Hát lelkem, ott van most a hat fiával, nincs annak már egy deka földje se.
- Hm, hm, rettenetes.
És a fiai tanulnak?
- Mit fiam?
Lélegzeni.
Egyebet nem.
Mit tanulhatnak ott most a szegény magyar gyerekek.
Szlovákul kell nekik povedálni, azt meg nem veszi be egy ilyen valóságos magyar ember gyomra.
Tanulni, csehül tanulni.
Leckét tanulni egy olyan magyar ember házába...
Azt mondta nekik az apja, hogy hadd abba, mert kiütöm a kezedből azt a könyvet.
Nem könyv az, ha tótul van beleírva.
Így osztán a fiai mind olyan ispánfélék lettek, ki itt, ki ott kínlódik.
A kisebbek jól megtanultak már csehül, azok tán meg is élnek, hanem a nagyobbikokat mind el kell hozni haza.
Jaj, ha tudnál valamit kezdeni velük, az Isten is megáldana.
Pista elkomolyodott.
Tákonyi András, a földbirtokos nagybácsi, ahova nyaralni járt valaha a háború előtt.
Ez volt a szemében a mintagazda.
Remek lovai voltak.
- Mind hadviselt.
Vilmos mérnök, ma selyemvigéc, Péter már a szolgabíróságnál volt , most az apja nyakán él, Gábor egy bankban van valami piciri fizetésen, Béla, Endre úgy tengődnek, azt ki se lehet mondani, és a kis Mátyás, annál jobb táncos nincs, az az álma, hogy parkett-táncos lesz.
- Hajaj.
A lámpáról lógtak a selyemre fűzött üveggyöngyök, s azok barázdákat vetettek a Kati néni arcára.
Ennek viaszsápadt arca kísértetiesen villódzott a villanyfényben.
Hát mindenki vészmadár, akárhonnan jön?
Így ültek egymással szemben, s hirtelen mintha megszűntek volna az első percek bizalmas érzései.
Világok vetítődtek közéjük.
Kati néni mesélt összevissza.
Az adóbehajtásokról mondott el dolgokat, amelyek néha olyanok voltak, mint a rémmesék fantáziálása, máskor komikusak, mint az adomázó históriák.
Aztán megint a régi világra csapongott a fantáziája.
Mindenre emlékezett abból az időből, mikor Pista még kis szöszke gyermek volt, és csintalanságokat követett el.
A múlt században.
Jó lett volna hallgatni, ha minden szó s minden eset mögött ott nem lett volna valami megható s megrendítő, hogy: ezt nem kellett volna , azt nem kellett volna.
Lina meg csak dolgozott a konyhában tovább, s nem akart bejönni.
A fiúk a másik szobában tanultak, míg a leckéjüket el nem végezték, nem volt szabad nekik kijönni .
Az anyjuk szigorúan tartotta őket.
- Az a te szegény anyád is, hogy elment, hogy elment... annak is csak martírium volt az élete, szegénynek...
Pista meghűlt vérrel gondolt rá, hogy ő, az édesanyjának, csak akkor volt segítője , mikor az már özvegyen maradt és a vagyonpusztulás után bekerült a városba, s itt nehéz diáktartással, rengeteg munkával nevelte fel a fiait.
Semmit sem tudott a régi titkokról.
- Martírium.
Mindenkinek martírium az élete, aki él.
- Hát a Zsuzsikáé az volt.
Az a szegény apád mennyi bánatot okozott neki a nagy természetivel.
Szegény István.
Nem merte firtatni, mert félt, hogy még elkotyogna valamit ez a furcsa vénasszony , aki oly fölényesen ült vele szemben, mint egy erkölcsbíró, a maga aggleányságával ...
Isten őrizzen, hogy valamit mondjon.
- Kevés volt neki egy asszony - sóhajtotta ki a legkínosabbat Kati néni.
Egy pletykáló nőnél rettenetesebb teremtés nincs a világegyetemben.
Pista kedvetlenül nézte az öregasszonyt.
Mégis jobb lett volna, ha nem jön.
Éppen most tapint rá a szívsebére.
Mikor olyan könnyen föl tud fordulni a lelkiegyensúlya.
- Ne beszéljen erről, Kati néni - mondta csendesen.
- Csak szép és kedves dolgokról beszéljen.
- No hiszen, nem volt semmi fiam, mert szegény apád, az egy jellem volt.
Az csak szenvedett.
- Az apám? - mondta dermedten.
Kati néni közel hajolt hozzá, és suttogva mondta:
- Szerelem fiam, szerelem nem szégyen, hanem szerencsétlenség.
Akire rájön... remélem nem örökölted a természetit.
Már látta, hogy nincs menekülés, meg kell tudnia valamit.
Valamit, amitől rettegett , s amit nem lehetett elkerülni, mint az elemi csapásokat.
Rekedten kérdezte.
- Ki volt az?
- Koltayné.
Pista ridegen nézett Kati nénire.
Ezért jött, hogy a legelső órában felgyújtsa az egész életét?
- Megcsalta az anyámat?
- Csak senyvedt miatta - súgta Kati néni.
- Tíz év alatt egyszer sem csókolta meg a kisujját sem.
Az olyan embernek könnyebb, mint ennek a te Berci bátyádnak, él még?
Az egy olyan csélcsap volt, az ahányat látott, annyit szeretett, és minddel viszonyba volt, de István, az jellem volt.
Csak messziről imádta, csak a felesége szenvedett miatta, szegény Zsuzsika, látnia kellett az ura hervadását, és nem lehetett segíteni rajta...
- De hisz ez rettenetes - kiáltott fél Pista s felállott.
Kati néni áhítattal és elragadtatással nézett végig rajta:
- De szép ember volt.
Szép szál ember.
Mint te.
Éppen ilyen volt a homloka, szája , meg annak is mingyárt ilyen könnyes lett a szeme...
Pista rohanva ment ki a szobából.
Az előszobában megállott.
Ördög ez az asszony, vagy mi, hogy ez mingyárt ilyenekkel hozakodik elő.
Bement a konyhába Linához.
De a lány ott volt, s nem tudta kimondani, amit akart, hogy ezt a Kati nénit minél hamarabb el kell távolítani a háztól.
- Nem vacsorázunk, szívecském?
- Rögtön terítek.
- A lány nem tud megteríteni?
- Mingyárt megterítek; olyan éhes?
Nem bírt a konyhában maradni.
Kiment az udvarra egy kicsit szellőzni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE