Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Rokonok
Keletkezés ideje
1932
Fejezet
25
Bekezdés
3064
Mondat
7660
Szó
77471
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
17.
Úgy állok itt, mint egy komornyik - ötlött fel benne, s elkomorodva ment be az udvarra.
Ezt jó volna tudni, ugye?
Jó volna tudni, milyen viszonyban is van ő ezzel a világgal?
Inferioris [ 17] állapot mindenesetre.
Nem volt ideje, hogy ezen tűnődjön, már az ajtóban volt, s benyitott az előszobába .
Lina a konyhában volt most is.
De mit csinál ott, még hat óra sincs?
Minden idejét ebben a nyomorult konyhában tölti.
- Szervusz angyalkám - nyitott be oda, s a csészékkel sürgölődő asszonyának hátulról megcsókolta a nyakát.
- Rettenetesek ezek a mai cselédek - mondta Lina köszönés helyett.
- Még az uzsonnát se tudja már elkészíteni.
Nem bírja megtanulni, hogy Bercikének nem kell a föle .
Öcsinek meg gyengén csinálja, egész fehérre.
Ez a marha.
Egy lovat hamarabb meg lehet tanítani, mint ezt az állatot.
S a lány ott állott a sarokban komoran lesütött fejjel, elszánt vad kifejezéssel .
Kellemes, szótalan teremtés volt, ő még nem is figyelte meg, nem törődött vele , lehet, hogy egy kicsit nehézfejű vagy közönyös vagy szórakozott, mert másra gondol , talán nem érzi jól magát a városban, sok a dolga, falura vágyik vissza, isten tudja , mi baja...
Zavarta őt a felesége nyers modora.
Hogy mer így beszélni egy cseléddel ?
Nem fél tőle, hogy...
Nem is tudta volna megmondani, hogy mitől kellene félni , hiszen ki van szolgáltatva nekik, mit tehet ez a csöndes, egyszerű lány, de már ő megszokta, hogy tisztelettel kell nézni az ismeretlen egyszerű emberek tömegére, s minden egyesre is, aki közülük való, mert az egyén is képviseli a tömeget, s a hatalom a tömeg joga...
Hosszú ideig volt ahhoz orosz fogságban, hogy ennyit meg ne tanuljon, de itthon az úriemberek, kivált a nők nem mentek át ezen az iskolán, s ők még a régi fesztelen fölénnyel és zsarnoki módon tudnak fellépni a tömeg kihullott egyeseivel szemben.
Nem akarta, hogy még egy szót szóljon Lina előtte a lányra, mert nem akarta magáévá tenni ezt a hangot, sem a feleségére nem inthet rá, hogy beszéljen másképpen, sem a lányt nem bátoríthatja fel, hogy a nagyságos asszonnyal szemben valamit is változtathat ezen a dolgon.
- Csak megbolondulni.
- Jöjjön csak be, szívem - mondta kedvesen, sürgetően és halkan, s már ment is előre , a kis előszobába, onnan az ebédlőbe, s mindenütt felgyújtotta a villanyt.
Lina érezte, hogy valami van a hangjában, s utánament s oltogatta le a lámpát.
Persze, úgy lett volna szép, ha egész sor előszobáról s teremről volna szó, felgyújt minden csillárt, a feleség utána, s leolt mindent.
De itt csak egy kis szerény tizenhatos égőről volt szó, ez jelezte, hogy a feleség életfelfogása más, mint a férjé.
Lina ettől is megvadult.
A kinyitott ajtóban megállott és beszólt.
- Nem értem, ezen a két lépésen nem tud bemenni, hogyha meg nem gyújtja a villanyt .
Beleüti az orrát a teméntelen sok bútorba és mit tudom én, mibe.
Ezzel megfordult, s elromlott kedvvel visszament a konyhába.
Pista nagyot sóhajtott s az íróasztalára nézett.
Szórakozott volt, de szórakozottsága zsúfolt volt, s villámok embrionáltak benne.
A szivarosdobozhoz nyúlt és kivett egyet.
Lina rettenetesen nem szerette, ha idehaza szivarra gyújtott.
Nem győzött utána eleget szellőztetni, s ő mégis szivarra gyújtott, mert valami nagyot kellett csinálnia.
Leszívta a tüdejébe a nehéz britannika füstjét, s nem tudta, most mit fog tenni.
Majd szétpattant, hiszen ilyen izgalom még nem is volt benne, mint most van...
Nem bírt gondolkozni, mert egyszerre volt benne minden, s nem tudott kibontakozni semmi a sok egymásra halmozott feszültségből.
- Nem akar enni?
- Nem...
Köszönöm...
Megvettem a házat...
Lina egy pillanatig nézett rá, akkor azt mondta:
- Mingyárt.
Azzal kiment, s behúzta maga után az ajtót.
Ő ott maradt, s hátradőlve tovább szívta a szivart.
A szék kényelmetlen volt, alacsony kerek támlájú, nem lehet benne elhelyezkedni , megtámaszkodni.
Lina vette karácsonyi ajándékba.
Mutatós volt, modern.
De még abból a modern korból, mikor még nem volt praktikus, ami mutatós volt.
Talán éppen azt akarta mutatni a "mutatóssága ", hogy nem törődik a praktikussággal...
Mért ment ki ez a Lina, mikor megmondta neki, hogy megvette a házat?
Szakadatlanul ismeretlen erőkkel kell megküzdenie.
Akárhol s akármit figyel, mindig szemben áll olyan akaratokkal, amelyek elszántan keresztezik az övét.
Most, ha huszonnégy óra alatt mindenkit visszaidézne, akivel találkozott, senki nincs, aki ne elszánt s ellenséges falként állott volna szemben vele...
Talán csak Menyus, az öccse nem...
Felállott és sétálni kezdett a szobában le s fel.
Hirtelen óriási nyugtalanság billent fel benne.
Mintha a hajó alatt kitört volna egy vihar.
Mégis nagyon nagy dolog, amit tett.
Nem kellett volna Lina nélkül...
Lina zsarnoki természete mellett... meg aztán Lina okossága... nem lett volna szabad se ellenére tenni, se kihagyni őt a számításból...
Nem is tudja, milyen a ház... el se tudja mondani...
De hisz az mindegy, nyugtatta meg magát...
Ajándék és ajándéknak még így is jó, ha abszolút tökéletes...
A szerencsét üstökön kell fogni...
De szerencse-é?
Mintha egy felhőkarcolónak a tetején járná a táncot.
Szédül, nem tudja, hol van, nem tudja, mit kell tennie, mi lesz a holnap...
Nem a lezuhanás jön -e ?...
Ki tudja, mi ez?
S körül mindenkinek ilyen csodálatos az élete.
Mindenki a véletlenek zuhatagában van...
Ilyen házvásárlás?
Hát volt valaha ez ?...
Így vettek azelőtt házat ?...
Öt perc alatt ?...
Semmiből, semmire ?...
Éppen ez, hogy ennyire nincs biztosság a történésben, mert ellentétben áll az élet megszokott folyamatával , a lépésről lépésre haladással, meg kell őrülni a nyugtalanságtól, hogy micsoda világ ez, hogy lehet ebben előrehaladni, meg lehet -e itt állani?
Vagy csak körhinta , szédülős káprázat?
Ha igaz, akkor jó vásárt csinált.
De igaz?
Már annyira nyugtalan volt, hogy kiment Lina után, s kissé ingerült hangon mondta:
- Jöjjön csak be... kedves.
Lina bejött.
- El akarok magának mondani mindent.
- Csak beadom az uzsonnát.
Várja ki már ezt az egy percet.
Ezzel kiment a konyhába, s Pista csodálkozva gondolt rá, hogy csakugyan pillanatokról van szó, hisz még a kávét sem merte be azóta a csészékbe, mióta ő itt türelmetlenkedik.
Most meg az a különös, hogy az idő úgy repül, hogy a percek rengeteg időnek tűnnek fel...
Ilyen semmiségekkel töltötte az időt, mert a szíve úgy szorult, hogy szakadatlanul beszélnie kellett magának, társalogni önmagával, hogy rá ne szakadjon az idő terhe.
Végre Lina bejött.
Ellátta a gyerekeit, aztán megállott a szobában.
- Kati néni elment vizitelni.
- Ja, Kati néni.
Igazán nem hiányzott neki, eszébe se jutott, hogy van.
Hozzáfogott beszélni Linának.
Elmondott mindent, ami történt.
A polgármesterrel mit beszélt, Kardics bácsi hogy jött meg, hogy diskuráltak...
Beszélt, beszélt, de folyton érezte, hogy előadása üres, mert csak a buborékok bújnak ki s pattannak el, nincs bennük semmi.
Ellenben valami van a háttérben, aminek az elmondásától fél...
- Akkor Kardics bácsi csak feláll, s azt mondja, ma van az utolsó perc, hogy a házat megmutassa, mert Boronkay holnap reggel utazik Budapestre s...
Szóval karon ragadott, lecipelt az autójába, belenyomott...
Nevettem.
Mondom a polgármesternek , hogy én nem megyek, mert én megbeszéltem a feleségemmel, hogy együtt nézzük meg, ha házvételről van szó...
Mondta, hogy ő is így szokott mindig.
De vannak kivételes esetek, s ha megnézem, akkor együtt már könnyebben fogunk eljutni még egyszer ...
Szóval az öregek zsarnoksága győzött.
Elmentem...
Hát a Boronkay-villa, barátom ...
Legnagyobb villa az egész villanegyedben.
Abszolút modern villa.
Emeletes .
Szuterénes.
Nagy rózsáskerttel.
Ezerötszáz rózsa van a ház előtt a nagy gruppban ...
Nem is tudok róla beszélni, egész elkápráztam; saját vízvezeték, dinamóval, még mit mondjak, olyan termek, mint az új vármegyeházán, központi fűtés...
S mit gondolsz, mi az ára?
Egy közönséges tisztviselőtelepi ház ára az egész...
Mit tehettem.
Aláírtam az ideiglenes szerződést, annak a fenntartásával, hogy a véglegeset csak a feleségemmel együtt vagyok hajlandó megcsinálni.
Lina kinyújtotta a kezét s egy ujjal intett neki.
- Tessék?
- Mutassa - szólt Lina.
- Mit?
- A szerződést.
- Az még csak ideiglenes szerződés.
- No.
Mindegy.
Most valami hallatlan meglepődés volt benne magában is.
Mikor be kellett vallania , hogy:
- Ja, a szerződés nincs nálam.
- Hát hol van?
- Azt Kardics bácsi zsebre vágta, hogy holnap a bankban aláírjuk.
Lina csodálkozva nézett rá.
- A maga szerződése nincs magánál?
- Nincs.
- Hát akkor nincs szerződése.
Hallgatott.
Ebben van valami.
Lina felállt, s kiment lassan a szobából.
Jó ennek a Linának, mindig van valami fontos dolga odakint.
Ő azonban kénytelen itt maradni bent, s nagy léptekkel járkálni kezdett.
Nagyon fel volt sülve, hogy Lina még ebben is ilyen okos, logikus és rendezett gondolkodású.
Hogy is volt az, hogy azt az ideiglenes szerződést Kardics bácsi oly természetes nyugalommal tette zsebre...
Persze...
Neki nem volt joga elkérni...
Nem csinálhatott semmit...
Az nem volt az ő szerződése, az voltaképpen egy ajándékozási okirat, amit akkor ad át az ajándékozó, amikor akar...
Miképpen szólhatott volna ő , hogy elkérje, elkövetelje...
Keresztülnéztek volna rajta...
De hisz ez mindegy , hiszen e pillanatban is ugyanez a helyzet, mint egy órával ezelőtt, hogy az egész a Kardics bácsi jóakaratán fordul meg...
Lina kisírt szemmel jött vissza.
- Magának mi baja?
Az asszony nem felelt.
Sokára azt mondta:
- Itt valami baj van.
- Mi baj? - kérdezte ő szintén sokára.
- Az a baj, hogy valakit be akarnak csapni azzal, hogy rátolnak egy pompás házat ingyen?
Övék a ház.
Soha nem mertem volna ilyen keveset ígérni érte.
Fél ajándék...
Ha el akarom adni, ennek a dupláját meg lehet kapni érte.
- Próbálja.
- A kert maga csodálatos.
Egész délszaki kultúra.
Akkora bukszusbokrok, mint a városi közkertben.
- Onnan való.
Erre elhallgatott.
Ez lehet, ez elképzelhető.
Tűnődve járkált.
Ezek valóban úgy éltek, hogy a városi vagyon a vezetők személyes vagyonával teljesen össze van keverve...
A polgármester lakásán is vannak dísznövények, amiket azért vittek oda, mert nem volt elég hely állítólag az üvegházban...
Lehet, hogy ezek a bukszusok is csak szívességből vannak Boronkayéknál a városi vagyonból...
Már hogy ők tettek szívességet azzal, hogy elfogadták.
- Az mindegy, s nem az a fontos...
Ha szükségünk lesz rá, mi is kaphatunk, de ha nem kell, akkor vissza is adhatjuk...
A ház áll, és az ő nevén van.
És a ház fejedelmi ...
Olyan kellemes enyhe temperatúra van az egész épületben, ami nincs is Zsarátnokon.
A városháza ahhoz képest egy ócska cúgos ordító szélzug...
- Mibe kerülhet ott a fűtés - mondta Lina halkan.
Ő hallgatott egy kicsit, akkor azt mondta:
- Van a városnak elég erdeje.
S cinikusan nevetett.
Abba biztos volt, hogy Makróczy mindig annyi fát szállíttatott az udvarába, amennyit akart.
Volt egy eset, hogy nem tudtak fát kiutalni az iskolák fűtésére, s akkor hordták éppen a Makróczy számára a város nagy nehéz kocsijai az ölfát.
Még nem is gondolt rá, hogy ő is hasonló manipulációkba megy -e bele valaha , csak most feltűnt előtte, hogy...
Lina nem szólt semmit, hanem felállott és megint kiment.
Ő pedig tovább gyalogolt az asztal körül, körbe-körbe.
Erről van itt szó, szakadatlanul s állandóan, mondta magának, hogy mi, én és Lina , mert kétségtelenül ketten teszünk egy egészet, képesek vagyunk -e fölemelkedni s beleélni magunkat a városi gazdálkodás stílusába, vagy nem.
Ha mi megmaradunk ilyen kis nyárspolgár erkölcsökkel, akkor a legnagyobb bajok fenyegetnek...
Most már nem is arra gondolt, hogy neki hogy kell kiverekednie valamiképpen, hogy őt is részesítsék, mondjuk abban a faizási előnyben, amiben Makróczy tavaly részesült még, hanem arra, hogy ő mint főügyész, hogy is gondolkodjék a dolog erkölcsiségéről.
Kétségtelen, hogy itt régi szokásjogokról van szó.
A tisztviselők fizetése csekély.
A vezető állásban levőké is.
Itt tehát valamiképpen természetbeli javadalmazásokkal kellett segíteni a régi időkben a helyzeten...
Igaz, hogy a régi időkben is jogtalan volt, de ha már megvan... lehet -e ezen változtatni...
Ő mindenesetre meg fogja nézni gondosan a fizetési szabályzatot, hogy például mennyi fa s más illetmény van benne ...
Itt van például a város kocsijainak a használata.
Vannak urak, akik állandóan a város kocsiját használják, s úgy rendelkeznek vele, mint sajátjukkal.
Ő még nem ült városi kocsiban.
Neki ezt még nem ajánlották fel, holott most jól emlékszik, hogy Makróczy azon járt ki vadászni...
Makróczynak tehát nem volt rá joga, csak visszaélt valami helyzettel...
A gazdasági tanácsnokkal, Csomával kell jóba lenni...
Ez folyton ott sündörgött körülötte, de ő még nem fogadta el a hízelgést...
Csupán egy dologra emlékszik most vissza: mikor a Berci bácsi szenét átadta neki, ez a legnagyobb örömmel fogadta a szénmintát, s megígérte, hogy a legkedvezőbben fogja referálni ...
Mire ő valami olyat mondott, hogy: csak érdeme szerint.
Jól meg kell vizsgálni, hogy jó -e...
Azóta nem volt semmi szó...
Most az ötlik az eszébe, hogy talán ezt úgy tekintette a gazdasági tanácsnok, hogy neki nem is fontos...
Még nevetett is rajta, ahogy most megbeszélte magában a dolgot.
Úgy érezte magát, hogy be van dobva a hínár közé a nagy kő.
Ezt neki kell húznia , mert minden érdeke azt parancsolja.
De ha kihúzza, közben a hínárnak minden szála bele fog kapaszkodni, s nem húzzák -e le a víz alá...
Eleinte úgy látta, hogy hiszen ez egy ördögien tiszta helyzet, amibe belekerült.
A panamának a legtávolabbi nyomait sem lelte hetekig, s most egyszerre mintha fekete szálakkal volna teleszőve az egész élet, s ő mint légy a pók hálójában, máris vergődik, hogy beálljon -e póknak, s szíjjon, mint a többi, vagy az ő vérét szívják ki a végén...
Az igazat megvallva, nincs rá szükségem.
Eddig is megéltem a magam tiszta, egyszerű életében, ezt ezután is meg lehet tenni.
De hiába mondta ki ilyen hevesen és önérzetesen ezt magában, már érezte, hogy nincs így.
Valamit változott a helyzet.
Kinyitotta az ajtót, s kintről behallotta, hogy a felesége újra a cseléddel veszekedik.
Kiment s csendesen, kérve mondta:
- Jöjjön be, szívem...
Lina nemsokára bejött.
- Küldje el ezt a lányt, ha annyira hasznavehetetlen.
Lina nagyot nézett.
- Elküldjem?
Nagyon jó, és hol veszek helyette másikat?
A más jobb ?...
- Akkor pedig ne rontsa az idegeit.
Tűrjön maga is.
- Még mi az isten haragját tűrjek!
Ne bosszantson már legalább.
De könnyű itt bent a szobában nagyszerű lenni...
Mit tudja azt maga...
Összezárva lenni egy ilyen istenökrével... minden pillanatban felháborít, hogy a lelkem is kifordul...
Kimegyek és látom, hogy a szervétával törüli fel az asztalt...
Szervétával...
Maga osztán nyalja le...
Eh...
Ezzel kiment vissza a konyhába...
Pista fanyarul húzta el a száját...
Itt nincs segítség.
Lina bele van savanyodva ebbe a szegény életbe, nem lehet vele beszélni.
De az is lehetséges, hogy csak azért menekül most bele a konyhai veszedelmekbe, hogy a nagyobbakból kibújhasson...
Könnyebb egy szervétán kiveszekedni magát, mint a házvásárlás lelki klinikáján szenvedni.
Most egy felbontatlan levelet vett észre az íróasztalán.
Felvette, megforgatta s megdöbbenve ismerte meg Albert öccsének a kézírását.
Úgy állva, futólag olvasni kezdte, de hamar leült, mert nem bírta el állva a sorok súlyát.
A levélben az volt, hogy Albert ott ül egy kávéházi asztal mellett, s mivel nincs más dolga, újra ír.
Tegnapelőtt már írt, de akkor még nem volt lelkiereje, hogy mindent bevalljon, most azonban úgy ül itt, hogy nincs annyi pénze sem, hogy a feketekávéért a hatvan fillért kifizesse.
A bankban a tavasszal felmondták az állását.
Nem igaz , hogy ő tőzsdei diszpomens.
Nincs már szükség arra egy banknál sem, mert nincs már tőzsde.
Van tizenhét papír, amit az urak cserélgetnek egymás közt, de külső pénz nincs.
Közönség már nincs a tőzsdére, mindegy már, ha becsukják vagy nyitva tartják a tőzsdét, nem számít.
Így őneki nincs reménye, hogy álláshoz jut, mint ahogy arra sincs, hogy ezt a feketét valaki kifizeti helyette.
A kilépéskor bizonyos végkielégítést kapott, de az már régen elfogyott, azóta a meglévő csekély hitelét vette igénybe.
Most aztán végképp el van adósodva és sehol többé egy fillért sem tud felhajtani.
Hiszen nem volna baj, de odahaza áldottlelkű felesége és négy gyermek van az egyszobás lakásban, s áldottlelkű felesége most is olyan állapotban van, hogy nem mer hazamenni, mert nem bírja látni otthon a nyomort.
A lakás kint van a nyomortelepen.
A háziúr lakoltatta ki, szerzett neki egy egyszobás lakást a legkülső telepen, s elengedte a házbérhátralékot, a hatóság pedig kényszerítette, hogy fogadja el.
Most ide be vannak dugva s élnek, mint a patkányok.
Áldottlelkű felesége varr, és minden módon pénzt keres, hogy legalább meleg levest főzzön a gyerekeknek , de ő egy fillér nélkül ül a kávéházban, s azon gondolkodik, hogy kénytelen lesz kiirtani a családot, s ennek csak egy akadálya van, az, hogy áldottlelkű feleségének ehhez még nincs elég lelkiereje, ő pedig nem teheti meg, ha nincs megegyezés a dologban.
Úgy olvasta ezt a levelet, mint valami fantasztikus mesét.
Ez az egész élet fantasztikum.
Mese ez.
Itt most minden mese: az élet most meséket gyárt.
Még azt írja, hogy ő nem kér semmit.
Önérzete fellázad az ellen a gondolat ellen , hogy bármi módon is terhére legyen a testvérének, akivel valaha olyan meleg testvéri szeretetben éltek.
Esetleg egyedül megy neki a nagy elhatározásnak, de ezt nem találja férfiasnak, mert az ő eltávozása nem hoz megkönnyebbülést a családjára ... " csak sújtaná őket, ha a lapok megírnák, hogy ..."
Kiesett a levél a kezéből.
De hamar utánakapott s felvette és gyorsan betette a zsebébe.
Még ez van hátra, hogy az ő nevét így hurcolják meg a lapok.
De hát mit tegyen?
Hogy vállalja magára újra egy hattagú családnak az eltartását.
Elővette a tárcáját s megnézte.
Még van egy tízpengőse.
Hamar felállott, hogy elmegy.
Magában kellett maradnia ezekkel a gondolatokkal.
Még beszólt a gyerekekhez, hogy alibit bizonyítson a felesége előtt, s egy kicsit diskurált velük.
Megsimogatta a fejüket, s örült, hogy csak ketten vannak.
Ebben is igaza volt Linának...
- De mi lesz, ha Kardics bácsi az éjjel mást gondol...
Neki most nem szabad érzelegni, hanem utánajárni a dolgainak.
Szórakozottan nézett a fiai arcába, s szórakozottságából semmi sem bontakozott ki az előtérbe.
Mosolygott s éppen, mikor a kisebbik a közepén tartott roppant érdekes előadásának, bólintott rá, és otthagyta őket.
A gyerekek nem bírálták, hozzá voltak szokva, hogy az apjukat nem mindig érdekli a beszédjük, hamar nekidűltek újra a tanulásnak.
Ő pedig felöltözött, s mikor a kalap is a fején volt, beszólott Linának:
- Megígértem a polgármesternek, hogy még bemegyek ma a kaszinóba.
Fél hét, félek , hogy elkések.
Lina gúnyosan csak annyit szólt ki:
- Már ezután kártyázni is fog?
- Á.
- Miért ne?
Aki hazardőr, az mindent megpróbálhat.
- Én nem vagyok hazardőr, kikérem magamnak.
- Tegye be az ajtót, kihűl a lakás.
- Maga jól tudja, hogy én csak magukért, a családomért élek.
Nem érdemlem magától sem a gúnyt, sem a támadást.
Inkább... szánalmat érdemelnék...
- Szegény ember.
- Én nem vagyok szegény ember, én nem vagyok gazdag ember...
- Mért?
Ma útiszámlát kapott.
Mert csak megkapta a pesti út költségeit, vagy azt is én fizetem a nemes városnak?
Meg volt lepve.
Erre sem gondolt, milyen okos ez a Lina.
Az előleg sem fogyott el , amit az útra fölvett...
De valami még jár.
Hogy lehet felszámítani, amit az alispánra költött?
Most már megint szeretett volna elbeszélgetni Linával, de ha már kimondta, hogy a kaszinóba kell mennie, ettől sem állhat el.
- Ha hazajövök, folytatjuk.
- Kérem.
- Kezét csókolom.
Behúzta maga után az ajtót, s elment.
Az utcán arra gondolt:
" Ki vagyok én, s mit vétettem a sors ellen, hogy így bánik velem?
Az őseim bűneiért kell szenvednem ?...
Két testvérem van olyan állapotban, hogy ha nyilvánosságra kerül a dolog, el fognak ítélni, mint kegyetlen szívű embert, aki nem segített a vérein ...
De mit tehetek a húgommal s az öcsémmel ?..."
Aztán ilyenféléket mondott magának:
" Ők legalább tudják, hogy hogy vannak.
Tönkrementek s vége.
Lent vannak a kút fenekén, ha meg nem halnak, akkor csak javulhat a helyzetük.
De hol tartok én ?.. .
Kiemelt a véletlen egy biztos, szegényes állapotból, s most nem tudom mi van velem .
Lebegek, mint a Mohamed koporsója a levegőben...
Most mi lesz ?"
A posta mellett ment el.
Bement, s a szűk és sötét régi épület ráborult, mint egy szimbólum.
Ez volt a régi Magyarország.
Innen irányították a híres régi magyar postát...
Ma ezek is átalakultak ragyogó s hatalmas palotákká, csak még Zsarátnok szuszog a régi mederben.
Hát itt a posta nem is fontos; ki levelez itt ?...
Elbújt a sötétben egy piszkos, összeszurkált, tintapecsétbe fürdött, álló íróasztalhoz s soká válogatta a félhegyű tollak közt azt az egyet, amellyel le lehet írni ennyit: "Ide teszem ezt a tíz P-t, hogy a kávéházi cechhet kifizethesd, de akármennyire meg is vagyok döbbenve, nem tudom, mit csinálhatok...
Majd megpróbálok gondolkozni a dolog felett...
Csókol ..."
Mikor elolvasta, amit írt, úgy találta, nincs semmi értelme, de mégse tud mást írni.
A levelet bedobta, az öccse levelét pedig apró darabokra tépve, a posta papírkosarába vetette.
A kalapját állandóan úgy tartotta, hogy senki se lásson az arcába.
Mintha nem járna igaz úton.
Mikor éppen igaz úton szédeleg.
- Segítenem kell rajtuk - mondta magában.
- Nem tudok, csak ha előbb megszerzem rá a módot.
Olyan vagyok, mint a vontató gőzös, egy csomó slepp van hozzám kötve.
Húzom , míg bírom.
Be kell vontatnom a révbe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE