Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Rokonok
Keletkezés ideje
1932
Fejezet
25
Bekezdés
3064
Mondat
7660
Szó
77471
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
19.
Zúgó fejjel ment haza.
Ezek olyan dolgok, hogy egy ember feje nem elég rá, hogy átfogja.
Ezekről a dolgokról világ végéig lehet beszélni, s nem ér semmit, mert nem lehet kipróbálni a legjobb elgondolást sem.
Az emberiség olyan egyszerű sémák szerint él, és egy rendszer oly sokáig tart, hogy egész reménytelen, hogy valaha valami változás jöjjön létre.
És mindenki roppant fél a következményektől.
Még egy ellenzéki politikus legalább kibeszélheti magát, de egy tisztviselőnek hallgatni kell.
Nem is szeretett már gondolkozni.
Annyira zsúfolt volt az élete, hogy várnia kellett , hogy magától elrendeződjön benne minden.
Csak ma is.
Végig se bírja gondolni azt a tömérdek benyomást, amit ma el kellett szenvednie.
- Mi az, ti még nem vacsoráztatok? - nyitott be.
- Hogy lehetne ezt a ház ura nélkül? - szólt a felesége kicsit élesen.
Elhallgatott.
- Sokáig tartott a tanácskozás a polgármesterrel - tette még hozzá Lina.
- Azzal nem soká, mert nem is volt bent, hanem Martiny doktorral: az ellenzékkel kell folyton csatát vívni.
- Hol? a söröspoharak mellett?
- Nem is ittam sört - mondta, s megcsókolta a feleségét -, egy spriccert ittam, ez volt az egész.
Negyven fillér.
Leült vacsorázni.
Az asztal felett égett a nagy csillár, de annak csak egy körtéje , az alsó.
Véletlenül felpillantott a lámpára, s mosolygott.
Igen olcsón vette ezt a lámpát a feleségével együtt a lámpagyárban, tíz évvel ezelőtt.
Azóta mindig örül neki, hogy milyen olcsó volt, majdnem ingyen, de most eszébe jutott, hogy milyen remek csillárok vannak a Feri villájában.
Pörkölt volt.
A nokkerli már szinte felkunkorodott s kiszáradt a sparherten, a krumpli meg vizenyős volt.
Erre nem akart szót vesztegetni, ellenben mikor megették a porciójukat, azt mondta a fiúknak:
- No gyerekek, apuka vett egy házat.
A felesége rosszallólag nézett rá.
Ellenben a két gyerek ujjongásban tört ki.
- Házat!...
Házat vett apuka!...
Házat vett apuci!...
- Hol, apukám, hol?... - kérdezte Bercike.
- Remélem, a villanegyedben.
Mosolygott.
A fiára pillantott.
A gyerekben volt valami nagyon úrias vonás.
Igen szép gyerek volt, s tudta tartani magát.
Nem felelt, csak mosolygott, de a mosolyában benne volt, hogy a gyerek eltalálta.
Erre Berci hallatlan örömmel rohant hozzá s összecsókolta.
- Micsoda dolog ez!... - kiáltott fel Lina, s a fiú visszament a helyére.
- Majd mindent megtudtok annak idején - mondta ő.
De a vacsora roppant tombolássá lett.
A két gyerekkel nem lehetett bírni, úgyhogy az anyjuk el is kergette őket hamarosan, hogy menjenek befejezni a leckéjüket; aztán feküdni.
Tíz órakor a gyerekeknek aludni kell.
Ő ott maradt az asztal mellett, s cigarettára gyújtott.
Mikor a felesége elintézte a gyerekeket s visszajött, ott találta, ahogy ábrándokba merülve, a szép jövő felett gondolkodott.
Ez a mai délután megnyugtatta.
Abban a naiv érzésben ringatózott, hogy a szerencse mellé szegődött, s már csak jó jöhet.
- Nahát nem akarja hallani a nagy eseményt? - kérdezte, s nagyon örült, hogy Lina végre leült összefont karokkal, mindenre készen.
Szigorú szemöldöke azonban nem enyhült, s mikor elmesélte az egész házvásárlást újra meg újra, minden részletével , úgy látszott, belenyugodott mindenbe.
- Mit írnak a rokonok? - kérdezte váratlanul Lina.
- Milyen rokonok?
- Láttam, hogy elsikkasztotta a levelet.
- Á - mondta ő -, mindig csak kérni, kérni, kérni...
Annál nincs könnyebb.
Ők éppen olyan Kopjássok, mint én vagyok.
Én nem fordultam soha egyikhez sem, s most, ha az ember szekere egy kicsit feljebb szalad, azonnal rá akar kapaszkodni valamennyi...
- Mutassa a levelet.
- Az már nincs meg.
- Hol van?
- Valahol a papírkosárban.
Széttéptem.
Az asszony hallgatott.
Ő már kikutatta a papírkosarat, de abban a levélnek semmi nyoma nem volt.
Nem akarta feszíteni a dolgot, ha baj van, úgyis kiderül.
- Menyhért úr?
- Nem.
Albert.
- Jeles firma az is.
Miért is nem küldik ezek a buták a leveleiket a hivatalba.
Ilyen butaság; kell azt a családi lakásra küldeni.
Ennyi eszük lehetne.
Elhatározta, hogy erről értesíteni is fogja őket, csak röstellte.
Óvatos volt, nem szólt sem a tíz pengőről, sem a kártyabeli sikeréről.
- Csak azt nem tudom még, hogy gondolja Kardics bácsi ezt az egész dolgot.
Mert itt hamarosan fizetni kell valamit, bár azt hiszem, hogy az egész ház a Takarék tulajdona a betáblázott adósságok miatt, s azt hiszem, a vételár is úgy van megállapítva, amennyibe a Takaréknak van...
Nem baj, ez mind hamarosan tisztázódni fog.
De Lina nem szólt semmit, bánatosan hallgatott, s lassan az ő beszéde üres lett , hamis, hazug.
Nem tudott örülni, s nem tudott lelkesedni többé.
Az asszony keveset nézett rá, maga elé nézett, s az egész magatartásában valami fáradt csüggedtség volt.
- Mondjon már valamit - szólt később neki halkan.
Lina fölemelte a fejét, de a szeme szinte le volt csukva.
A teste előregörnyedt, csak a nyakát egyenesítette fel, s félrehajtva a fejét, Mária-arccal ült ott.
- Én nem értek hozzá - mondta aztán.
- Lehet, hogy magának igaza van.
Mindenesetre jól gondolja meg a dolgot, mert énnekem semmi részem nincs benne, én semmi felelősséget nem vállalok...
Aztán az ne legyen belőle, Pista, hogy minden az én nyakamba szakad.
- Ugyan mi szakadna a maga nyakába?
Lina picit intett a fejével, mintha kínos érzést akarna lerázni magáról.
- Nézze, Pista, maguk nagy hebehurgyán megcsinálnak valamit, amin aztán nem lehet segíteni.
De tudja maga, mi az, egy asszonynak, aki felépítette már az életét, egy csapásra kifordulni magából.
Amit maga csinál, azt jelenti, hogy mindaz, amit én eddig tettem, semmiség volt.
Jelentéktelen semmiség.
Én ahhoz szoktam, hogy van egy uram, aki mérsékelt jövedelemmel rendelkezik, de azt ideadja nekem az utolsó fillérig.
Én igen nagy munkát végeztem, hogy ebből a csekély jövedelemből egy úri háztartást tartsak fenn.
A férjemet jól ellássam, két gyereket rendesen neveljek , magamat is úgy kellett tartani, hogy maga szégyent ne valljon, ha velem valahol megjelenik.
Ez nem volt kis dolog, Pista...
Most magát valami érthetetlen szerencse vagy szerencsétlenség érte.
A véletlen kilódította a biztos pozíciójából; az az egy bizonyos, hogy az a kör, amelybe most került, egészen más, mint az, amelyben eddig élt.
Mások ott a szokások, az erkölcsök, más a tónus, más minden.
Ott nagy pénzzel kell dolgozni, hogy az ember versenyképes legyen.
Nekem tizenhat év óta nincs időm egy könyvet elolvasni, lapot sem olvasok, nem kísérem figyelemmel sem a divatot, sem azokat a témákat, amivel semmittévő asszonyok az idejüket töltik.
Ott voltam ezen a vacsorán, én egész este vigyázzállásban voltam, s csak arra kellett ügyelnem, hogy értelmesen hallgassak, hogy meg ne lássák rajtam, hogy nem vagyok idevaló.
Mért kényszerít maga engem arra, hogy én egy egészen új világba kerüljek?
Mért nem jó magának a természetes fejlődés?
Hiszen ha marad egyelőre minden a régiben, s ha lassan lesz valami eredménye a dolognak, ha félre tudunk tenni egy kis pénzt, akkor veszünk egy olyan hajlékot, amely nekünk, a mi igényeinknek megfelel.
Nézze meg az ismerőseinket, a barátnőinket.
Kikkel érintkeztünk mi eddig?
Gimnáziumi tanárok , orvosék, mérnökék.
Most ezeket el kell dobni?
Mi egyszerre proccok leszünk és befurakodunk a magasabb körökbe?
Vagy hogy gondolja?
Maga okos ember, végiggondolta azt, hogy mi lesz ebből?
Hát lehet az, hogy egyszer csak kihúzzák az embert a régi bőréből s új bőrt adnak rá?
De még ha a bőrt lehetne is, lehet -e a lelkét átgyúrni valakinek?
Menjek be egy hatszobás villába?
Azt hiszi, nem tudom, kik azok a Boronkayék?
Mindenütt ott voltak, a legelső helyen.
Az alispán sógora, a főispán páholyában ült Boropkayné legutóbb is, ketten voltak a főispánnéval, maga azt képzeli, most engem fog meghívni a főispánné?
S ha meghív, mit kezdek én evvel a fanyalgó nagyúri asszonnyal, aki soha életében nem tudta, mi a munka és mi a pénz .
Neki mindig annyija volt, amit két kézzel sem tudott elkölteni.
Én nem tudok költeni...
Hol tanultam volna meg?
Most én menjek és vergődjek a Boronkay-villában ?
Én a két kezemmel gyomláljak?
Vagy tud maga nekem kertészt tartani?
Kertészt, aki portás is és szakácsnét, aki a nagy vacsorákat megfőzze?
S szobalányt hozzá?
Esetleg inast.
Nem vállalhatom ezt, Pista.
Én a maga régi diákkori ferencjóskáját úgy tisztelem, mintha a maga életét tiszteltem volna benne, azt a valóban tiszteletreméltó életet, amit végzett.
Én tudom, hogy maga azt a ruhát igen nehezen vásárolta annak idején, hiszen elmondta, s én minden szavára emlékszem, hogy részletekben fizette valami nyolc vagy kilenc hónapon keresztül, nekem az a ruha a maga becsületességének a bizonysága volt, valóságos nemeslevél, a lelki nemességnek az emléke.
Hogy maga ilyen könnyen le tud siklani a régi útról...
Pista rémülten hallgatta feleségének halk és okos szavait.
Sokszor meglepte őt, hogy a felesége veszélyes pillanatokban nagyon józanul és okosan tudja kifejteni a gondolatait, sokkal okosabban, mint ő, de most meg volt lepve.
Valóban a lelke mélyén mindenben igazat kellett adnia a feleségének, s valósággal görcsösen szorította össze a szívét, hogy ráismert az asszony szavain keresztül arra a mély erkölcsi szakadékra , amelyen neki az utolsó napokban át kellett mennie.
Egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
- Lássa, ez is, a maga dohányzása.
Azelőtt maga tiszta ember volt; a lakásunk olyan volt, mint pohár, tiszta és illatos.
Az egyszerű, becsületes emberek tisztasága volt itt.
Maga sok éven át nem is gyújtott idehaza cigarettára, vagy pláne szivarra, s én büszke voltam magamban erre, mert azt mondtam, az én férjem megérti az én életemet .
Nem csinál kaszinót a lakásából, azok jöttek ide, akik hozzánk valók voltak.
Most ugye, azok az urak nem adták vissza a vizitjét, akikhez maga most hozzá van kötve ?
Azok nem hajlandók leereszkedni mihozzánk, a mi életünkhöz.
Igen, el fognak jönni , mihelyt be fog vonulni az új rezidenciájába, a Boronkayéktól elhabzsolt kastélyba .
Ott aztán lehet tobzódni.
Ott olyan uzsonnáknak és olyan vacsoráknak kell lenni , amihez ők hozzá vannak szokva.
Hát mondja, Pista, telik ez abból a fizetésből, ami magának meg van állapítva?
Nem telik, de valamiből telni kell.
Hát miből fog telni?
Ő hallgatott, az arca kezdett kivörösödni, már érezte, hogy hová jut ki az asszony, s nem soká kellett várnia.
- Én megmondom magának, Pista, honnan fog telni.
Onnan, ahonnan az övék.
Azt hiszem , ezek az urak mind olyan pénzből élnek, amit nem szokás elkönyvelni azon a címen, amin kapják, hanem hamis címeken.
Lesznek itt üzletek, igen, ami után magának juttatnak .
Nem tudom, mi az, pausálé, vagy mi. Be fogják írni, hogy ez vagy az, ennyivel vagy annyival többe került.
Talán alá is íratnak majd iparosokkal nagyobb számlát, hogy törvényesen ne lehessen felfedezni a dolgokat.
Mondta a villanyszerelő a múltkor , hogy pályázott valamire a városnál, ő kap egy kicsi pénzt, s aláír egy nagy nyugtát .
Nem lehet rábizonyítani senkire semmit.
Azok ott mind rablók, mondta a szerelő, mert ő nem tud munkát kapni, csak ha az építész adja, az építész pedig neki lenyúzza a bőrit is, csak azért dolgozik, mert munka nélkül nem lehet el, de ha ő megkapná azokat az összegeket, amiket erre s erre a dologra felvesznek a költségvetésben, ő házat vehetne, de alig bír megélni a családjával, s nem tudja a gyerekeit iskoláztatni...
Hát az ilyen pénzen fog maga osztozni?
- Maga igen rigorózus - mondta Pista, s lehajtotta a fejét, és morózusan nézte az asztalon a hamutartót.
- Nézze, Pista, én nem szólok bele semmibe.
Én csak elmondom a gondolataimat.
Én tudom, hogy maga okos ember, s vigyázni fog, hogy ne lehessen rajtakapni.
Illetve én nem akarom magát sértegetni, én azt sem tudom, hogy ezek a pletykák igazak -e.
Én nem ismerem ezt az életet, de az bizonyos, hogy a maga családját nem viheti át egyik napról a másikra a tisztes, szerény életből, a tisztes, gazdag világba.
Mert van tisztes gazdagság is, de ahhoz az kell, hogy valami legyen a talpa alatt s a háta mögött.
És mondja, Pista, mi van a maga háta megett?
A háta megett ott vannak a szegény rokonok, akiket maga magával akar cipelni.
S hát ez aztán igazán nem megy .
Annyira nem viheti fel az Isten a dolgát, hogy az összes testvéreinek ugyanolyan pozíciót biztosítson, mint amilyen magának van.
Pláne még a nagybácsiknak is és az egész atyafiságnak, amit mind hiánytalanul meg fog kapni.
- Én azoknak csak legfeljebb alamizsnát adhatok - mondta mogorván.
- Igen, és ez magának fáj.
Nézze, ma én is kaptam egy levelet.
Ez is a maga rokonsága.
Róza néni írt.
Nagykárolyból.
Már oda is eljött a híre.
Hogy neki a románok nem fizetnek semmi nyugdíjat, és foltozásból tartja fenn magát.
Nem tud emberek szeme elé menni, arra kér, hogy ami felesleges ruhám van, hiszen egy ilyen nagyúri nő, mint én vagyok, nem viselhet annyi ideig egy ruhát, mint egy szegény asszony, azt küldjem el neki.
Hát mit küldjek neki, Pista?
A jó ruháimból kell küldenem, mert nem tehetem ki magamat annak, hogy megszóljon érte, hogy ilyen ringy-rongy ruhában jár az ő híres rokona, a zsarátnoki főügyész felesége, hiszen ő azokkal a ruhákkal el akar dicsekedni, hogy ezt meg ezt kaptam, de hát istenem , milyen jó szívük van, nem sajnálják a szegény rokontól.
Pista megszólalt.
- Nem is kell neki válaszolni.
- Ezt könnyű mondani, de nehéz megenni.
Csak én legyek a rossz?
Hogy a rokonok közt híre menjen, hogy maga milyen jó, ferencjóskát küld a Lajos bácsinak, de bezzeg a felesége még a rongyait is sajnálja a szegény rokontól, hogy bezzeg fenntartaná a rokonságot, ha a régi gazdagságban volnánk, s így tovább.
Soká ültek szótlanul, akkor Lina felállott.
- Tíz óra, a gyerekeknek le kell feküdni...
Hát én csak azt mondom magának, Pista , hogy jól gondolja végig ezt az egész dolgot.
S ezzel elment.
Ő magában maradt a gyötrő gondolatokkal.
Mivel azonban pozitív elme volt, s nem volt semmi képessége a filozófiára, már pár pillanat múlva gyakorlati gondokkal volt tele.
Kardicsnak kétségtelenül rendkívül szüksége van arra, hogy őt magához kapcsolja.
Újra eszébe jutott, amire már többször gondolt, hogy nagyon is hamar eladja magát ennek a gazembernek, s hamarosan be fog következni, hogy ki lesz szolgáltatva neki valami súlyos esetben.
Például a Sertéstenyésztő kérdésében.
Ha a Sertéstenyésztőnél Kardics nagyon érdekelve van, akkor viszont ő fogja megszabni a feltételeket.
A házvétel jó.
Az alispán nem jött el, tehát teljesen el van intézve, hogy Boronkayékat elejtették...
S ezt így is kell csinálni.
Az életben csak úgy lehet előrejutni, ha az ember szabadul a terhektől, tehát a terhes rokonoktól is.
Nem szabad egyebet tenni, csak a rokonságból az előnyöseket kell megtartani, a selejtest, amelyből semmit sem lehet csinálni, sorsára kell hagyni.
Menyhért, az jó .
Állásban van a múzeumnál, azt be lehet hozni, s az fog is produkálni.
Van benne valami energia is.
De Albert, ezzel a szerencsétlen családirtási tervvel...
Mit tehet ?...
Azt nem teheti meg, hogy sorra leölje a gyermekeit.
Ah, mesebeszéd.
Az utóbbi időben ugyan valósággal járvány.
Az ember minduntalan olvas ilyeneket, hogy " családirtás a Liliom utcában ".
De hogy egy magasabb kultúrájú ember...
S éppen az ő öccse...
Az sem bizonyos, hogy nem egyszerű zsarolás...
Valamit mindenesetre segíteni kell rajta, annyit, hogy élni tudjon.
Valami kis állást.
Ezt el lehet intézni .
Valahová bedugni, hogy éhen ne haljanak, de a városba behozni, azt nem.
Ha annyira tehetetlen, menjen hivatalszolgának vagy pénzbeszedőnek.
A Kopjássok sokkal jobban szeretik a gyerekeiket...
Kelemen tanító, az még nem is jelentkezett, éljen ahol van.
Ezzel a testvérek el vannak intézve.
A nagybácsik pedig, ha eddig éltek - időn túl mindenesetre -, majd csak elélnek ezután is.
Különösebb terheket nem vesz magára.
Azt nem.
Elég a maga gondja-baja.
Neki is nagy családja van, azt mindenki beláthatja.
Fontos, hogy tisztán lásson a dolgokban.
Kardics...
Ez a legfontosabb.
Ott valami sürgős bajnak kell lenni, mert másképp hogy jutna ő hozzá, hogy a legelső napon az utcán felfedezze őt ez az ember, aki soha még köszönésig sem volt vele.
Kardics bácsi, ha vállalta a rokonságot, most már tessék helytállani.
Hanem a dolgot nem ott kell megfogni, hogy a házvételi szerződés...
Azt nem.
Hanem ott, hogy mi van a Sertéstenyésztővel.
Holnap, ha az öreggel találkozik, nem azzal kezdi, hogy : " kedves bátyám, hogy gondolod, hogy tudok helytállni az ideiglenes szerződésnek " , hanem ott, hogy: "kedves bátyám, a Sertéstenyésztőnél baj van.
A várost nem lehet belevinni egy ilyen dologba.
A város nem vállalhat felelősséget a Makróczy üzelmeiért ".
Ez lesz a helyes megoldás.
Jöjjön ő az ajánlatokkal, akkor aztán esetleg lehet beszélni.
Újra meg újra csak erre tért vissza gondolatban.
Egész vitákat rendezett.
Hogy nincs az istennek annyi pénze, hogy ő a nevét...
Hogy a város érdekeit...
Aztán gyorsan arra gondolt, hogy hátha az alispánnak igaza van, hogy a számítások jók voltak, csak az a baj, hogy a kukorica ára úgy felment, hogy drágább, mint a kész zsír...
Hátha itt lehet valamit csinálni.
Tegyük fel, hogy a Sertéstenyésztő reális üzlet, csak konjunkturális bajok vannak.
Abban az esetben a veszteséget viselje a vállalkozás s vegye át az egészet a város.
Egy olyan olcsó ajánlatot kell kikalkulálni, mint a házvételnél, mélyen a befektetési áron alul.
Mért?
Ezzel is még mindig jól járhat a Takarék.
Az is valami, ha a presztízs meg van mentve.
A Szentkálnayak is nagyon benne vannak, ahogy a alispán mondta.
Hátha azokra lehet valahogy áthárítani.
Elég pénze van a Szentkálnay-cégnek...
Majd lead egy kicsit ...
Hátha bűnügyi része is van a dolognak, s akkor a Szentkálnayak nem tudnak kibújni...
Érezte, hogy az ő ereje nő és acélosodik.
Nem úgy, barátom - mondta magában, de szinte hangosan -, ha rám szükségetek van , akkor nézzük meg a dolgokat.
Csak úgy zsebre vágni nem engedem magam.
Hogyne, még ezt is ki lehet használni, szükség esetén, hogy őt ilyen módon akarják lekenyerezni.
Egy ideiglenes szerződés, az semmi.
Az őt nem kötelezi, csak az eladót.
Ő nem is rokon .
Ezen a téren semmi se feszélyezi.
Nem mehet bele tisztességtelen dologba.
Nem azért adta ki a lapokban is a programját, hogy revideálni a városi ügyeket s megmenteni a várost minden tehertől.
A polgárság érdeke, az a fontos.
Már az is gyanús, hogy még eddig egy szót sem hallott a Sertéstenyésztőről.
Pedig azoknak nagyon éghet a kapcájuk.
Legrosszabb esetben felmegy a miniszterhez, s előadja neki az egész dolgot.
Ki tudja , hátha a polgármester is benne van.
Nem szokatlan a mai világban egy fegyelmi a polgármesterek ellen.
Lassan össze kezdett zsugorodni az egész házvételügy a szemében.
Még eddig egy fillérjében sincs, vigyázni kell, hogy ne is legyen.
Vajon nem lehetne az egész házat tehermentesen megkapni?
Akkor aztán az ő dolga volna, hogy a Sertéstenyésztőre a város ne fizessen rá.
Lehet abból még jó üzlet is, úgyhogy a város csak hálás lehet neki.
Személyesen fog kimenni még a holnapi nap folyamán s megnézi, felbecsüli az összes értéket.
Kiviszi magával a mérnököt, hiszen voltaképpen most ő a város gazdája .
Minden a főügyész kezében van.
A döntés joga nem az övé, de az előterjesztés, az elbírálás, a beállítás igen.
Holnap reggel az lesz az első dolga, lereferáltatni a Sertéstenyésztőt, s még mielőtt a polgármester bejönne, mert mindig késik, kimenni a mérnökkel és a gazdával, belenézni a könyvekbe, megcsinálni a mérleget, akkor aztán a kezében van az egész.
Mit veszíthet?
Ellenkezőleg, csak nyerhet.
Nem kell egyebet tenni, csak Martiny doktorral összeülni, és akkor végre az ő pártján van az egész város.
Olyan népszerűség még nem is volt, mintha ő a kezébe vesz egy ilyen nevezetes dolgot.
Még a dolog historikuma is kezdett előtte kibontakozni.
Neki mint kultúrtanácsnoknak semmi köze nem volt hozzá, de nem olyan régen is sok beszéd volt mindenfelé a Sertéstenyésztőről.
Szóval itt van az egész bajnak a nyitja.
Itt van a kutya elásva .
Körülnézett a szobában, s azt vette észre, hogy rengeteg füst van.
Kinyitotta az ablakot.
A kis utca csöndes volt, egy ablakban sincs már világosság.
Megnézte az órát.
Észre se vette, hogy már tizenegy óra.
Derülten és vidáman nézte a kisvárost.
Hogy alusznak az emberek.
A polgárok.
Nem is álmodják, hogy milyen gond és mennyi terv szövődik az új főügyész fejében az ő jólétük és boldogulásuk érdekében.
Mikor már úgy látta, hogy a szoba meglehetősen kiszellőzött, becsukta az ablakot s bement a hálószobába.
Lina mélyen aludt az ágyában.
Óvatosan levetkőzött s lefeküdt.
De nem tudott elaludni.
Hallgatta az órát, amely muzsikálva ütötte a negyedeket.
Különös, soha nem volt, legalábbis évek óta nem volt rossz éjszakája.
Oly nyugodtan aludt mindig, mint egy ártatlan gyermek.
Csak letette a fejét, s már aludt.
A felesége minden este később feküdt le, mint ő, mert háziasszonyi s anyai munkái lefoglalták, s már meg is szokta, hogy nem tudott korán feküdni.
Ő ellenben a vacsora után rögtön elálmosodott.
Néha latint fordított a fiaival, ezt szerette, mert örült neki, hogy erős még mindig a latinban.
Néha a számtanra is ráfanyalodott, mert a gyerekek nem szerették, olyankor neki is mindig meg kellett tanulni előbb a leckét, s aztán igen könnyen s világosan tudta megmagyarázni.
De ha lehetett, elbújt ezek elől a leckék elől, arra hivatkozott, hogy eleget dolgozik a hivatalban, s lefeküdt.
Most nem tudott aludni, s minden éjszakája egyre nyugtalanabb lett.
Ha elaludt is , nemsokára felébredt, s aztán úgy hánykolódott az ágyban.
A felesége néha felébredt, s elkeseredett az ő álmatlansága miatt.
Néha vitatkozott is egy keveset, aztán elszundított, mert fáradt volt s egészséges.
Bizony volt elég gondja.
Csak most, az ágyban érezte meg a tehetetlen felelősséget , amit magára vállalt.
Akármilyen olcsón vették is meg neki a házat, mégis olyan szörnyű összeg jött ki, amiről még hetekkel ezelőtt álmodni sem tudott volna.
Hogy fogják ezt elintézni?
Tegyük föl, hogy a Takarék kifizeti helyette, de hát azt is csak vissza kell fizetni egyszer.
A rendes fizetéséből még a kamatokat sem bírja.
Hát honnan lesz neki jövedelme?
Linának igaza van.
Ezek már úgy kezelik őt, mint egy maguk közül való tőkepénzest, mindenesetre mint olyan valakit, akinél nem számít öt-tízezer pengő.
Ez csak stílus?
Lehetséges az, hogy neki olyan bevételei lesznek?
Éjfél után, nem is sejtette hány órakor, csak eszébe villant a Berci bácsi szénüzlete.
Ez egy legális dolog, s az öreg húszezer pengőt ajánlott fel províziónak [ 18 ].
Az biztos, hogyha rábízza a dolgot , azt a húszezer pengőt sohasem fogja látni, de hiszen a kezében van.
Egyszerűen beszélni fog a főmérnökkel s letiltatja azt az összeget, ami neki jár.
Hozzáfogott számítani, hogy mennyi szenet kell leszállítani, hogy százezer pengő járjon a családi részvénytársaságnak.
Szeretett volna lámpát gyújtani, de nem akarta Linát most már ezzel is zavarni.
Nem jó ez a közös hálószoba, s most hirtelen rájött , hogy gazdag embereknél mért van férj, feleség külön szobában.
Igen egyszerű oka lesz annak.
A férjek ebben a világban sem éjjel, sem nappal nem tudnak aludni.
Ki tudna aludni ilyen gondok mellett?
Másnap reggel gyűrötten és törődötten ébredt.
A beleiben valami állandó remegés volt .
A szája keserű volt.
A feje szédült.
Valósággal szédelgett, s nem volt étvágya.
Mikor bement a hivatalba, első dolga volt telefonálni a városi főmérnöknek , Bisztriczaynak.
Ez ajánlkozott, hogy rögtön átjön hozzá.
Nem nagyon ismerték egymást, mert egyéb dolguk nem volt még, csakhogy ő kultúrtanácsnok korában ki volt szolgáltatva neki az iskolaépítések körül.
A főmérnök igen nagy úr volt, akit őneki nem volt joga sürgetni, csak el kellett fogadni, amit mondott.
Ha azt mondta, hogy nincs pénz a tatarozásokra, az szinte megfellebbezhetetlen volt.
Egyik iskolára emeletet húztak s kiderült, hogy a falak gyöngék, s a plafonok megrepedtek.
Milyen nagy képpel jött ki a főmérnök megvizsgálni a dolgot.
Most már jobban érti az egészet, az a fölényesség akkor arra való volt , hogy leplezze a svindlit.
Előre kellett volna neki látni, hogy megbírják -e azok a falak az emeletet.
Arra hivatkozott, hogy ő parancsot kapott, s ő végrehajtó szerv .
Most új parancsot kellett kieszközölni a legolcsóbb megoldásra.
Úgy csinálta, hogy traverzeket épített be a falakba, s a traverzeket vasoszlopokkal támasztotta fel.
Az iskola nevetséges lett, de a diákoknak tetszett, hogy emiatt egyheti szabadságot kaptak, s furcsának találták, hogy a tanterem várszerű lett.
De őbenne elégedetlenség és keserűség maradt az elcsúfított termek miatt.
Nem tudta, mi történt, mi volt a baj, de érezte, hogy valami nincs rendjén.
Különösen elkeseredett, hogy panaszaira Makróczy nagyon goromba lett, kikérte magának a gyanúsítást, pedig ő nem gyanúsított , ő csak megmondta a véleményét.
Míg Bisztriczay bejött, ez mind átfutott rajta s referáltatott közben magának a Sertéstenyésztőről.
Az iratok tanulmányozásába merülve találta a mérnök.
Roppant kedves volt, mosolygott , oly előzékeny volt, hogy utálta.
- Mi ez a Sertéstenyésztő, kérlek alássan? - kérdezte tőle, mikor magukban maradtak.
- Ez, kérlek alázattal, egy nagy gründolás volt, ami úgy végződött, ahogy egy ilyen levegővállalatnak végződni kell.
- Hát hogy kell ennek végződni?
Bisztriczay nevetett.
- Így.
Gondolkozva kérdezte:
- Milyenek az építmények?
- Az építmények elsőrangúak.
Sokkal modernebb, mint az egész Kőbánya.
A legmodernebb dán elvek szerint készült minden.
A tisztaság tökéletes.
Higiénikus, gazdaságos .
Nincs ott semmi baj, csak túl van méretezve, s a gazdasági hullámzásra nem számítottak.
A tőkénél van a baj.
Soká tárgyaltak.
Neki ezt úgy kellett megtanulni, mint a fiai mellett a számtani leckéket.
Behívatta a gazdasági tanácsnokot is.
Hármasban egész délelőtt tanulmányozták az aktatömeget.
Borzalmas deficit volt.
Olyan könnyelmű gazdálkodás, hogy egyre jobban kibontakozott a bűnügyi része a kérdésnek.
- Itt embereket kell felelősségre vonni - mondta s az asztalra csapott.
- Felelősségre? - mondta a gazdasági tanácsnok.
- Felelősségre?
Már meg is bánta.
Minek a dobszó?
- Kérlek, rendelj egy kocsit, kimegyünk a telepre s megnézzük.
A városnak volt egy autója is, de a gazdasági tanácsnok csak a lovakkal rendelkezett .
Telefonált s nemsokára a hajdú jelentette, hogy a fogat előállott.
Kimentek a Harangosra.
Többek közt még az a szabálytalanság is volt, hogy teljesen városi területen épült meg a telep, s még formailag sem volt elintézve, hogy ez szolgalom vagy ajándék vagy vétel.
Mivel ugyanazok az emberek voltak benne az egész üzletben, elmulasztották a jogi tisztázását a telep területi kérdésének.
A város így a kezében tarthatta az egész bonyodalmas ügyet, s teljesen a polgármestertől függött , hogy miként fogja fel a dolgot.
Az út nagyon szép volt.
Szép őszi nap, gyenge köd feküdt az Alföldön.
A nap átsütött rajta.
A parasztok a kukoricát törték, s hatalmasan megrakott szekerek jöttek szembe velük, s óvatosan letértek az útfélre, mikor a városi kocsit meglátták.
- De kár, hogy puskát nem hoztam magammal - mondta Bisztriczay.
Ő bizony nem látta a felrepülő madarakat, s megugró nyulakat.
A sertéstelepen csönd volt.
A disznókat már elszállították, mert nem volt kukorica .
Féléretten adták el.
Úgy állott ott a hatalmas telep beton ólaival, kifutóival , óriási udvarával, mint egy elátkozott vár.
Még nem régen, alig másfél hónappal ezelőtt kanadai gazdagság volt itt, s most minden néma.
Csak a személyzetnek volt már egy-két disznaja.
A kukoricaraktárak, feldolgozók felett varjak serege keringett.
Nézte, nézte a telepet, de hiába nézte, nem tudott kiokoskodni.
- Ide akart kiköltözni Boronkay Feri - nevetett a főmérnök, s rámutatott a hatalmas igazgatósági épületre.
Hallgattak.
- Igaz, Berci bátyád táviratilag jelezte - mondta a főmérnök -, hogy útnak indult a köleséri bányából az első két mintavagon.
- Milyen vagon?
- Hát a szén.
Megijedt.
Nem is tudta, hogy ez ennyire előhaladott állapotban van, ez a szénügy.
- Vigyázni kell - mondta.
- Mire?
Nem akart rosszat mondani a nagybátyjáról, csak később mondott annyit:
- Az öreg kitűnő üzletember, de pénzt nem lehet rábízni.
Ott nagyon vigyázni kell , csak a szállított mennyiséget szabad kifizetni.
- Hát pedig a szerződést úgy akarja megkötni az öreg úr, hogy legalább százhúszezer pengő előleget kapjon, mert úgy látszik, ezzel akarja finanszírozni a bányát.
Nem olyan nagy tétel az egész, és ha szén jó minőségű, akkor nincs semmi elvi akadálya.
Ő tompán hallgatott.
Százhúszezer pengő.
Ebből neki jár huszonnégyezer, ha jól számít...
- Én csak annyit mondok, hogy nagyon meg kell vizsgálni a szenet.
Én a magam részéről nem vállalok semmi felelősséget.
- Ja, ha te nem vállalsz semmi felelősséget, főügyész uram, akkor én át sem veszem a szenet.
A szerződés még nincs aláírva.
- Akkor minek küldi?
- Alá akarja támasztani.
- Itt természetesen nincs semmi aggodalomra ok, de most, hogy ezt a szomorú dolgot látom, bizony nem szeretnék valaha hasonló helyzetbe kerülni.
- Jobb félni, mint megijedni - mondta Csoma, a gazdasági tanácsnok, aki szeretett népies nyelven szólani, s minduntalan elpotyogtatott egy-egy ilyen közmondásos bölcsességet.
Belenyúlt a bal felső zsebébe zsebkendőért, hogy megtörölje a szemét, mert a hideg széltől nedves lett.
Ahogy a kezét kihúzta, valami kicsiny női zsebkendőt talált benne.
Csak amikor a szemét már felszárította, akkor nézte meg.
Nem ismerte.
Nagyon finom kis kendőcske volt, s ismeretlen illat lappangott benne.
Mi lehet ez, kinek a zsebkendője ez, gondolkozott s sokáig nézte a kicsi fehér, csipkeszegélyű kendőt.
Újra megszagolta.
Nem emlékezett az illatra.
Nem a felesége parfőmje.
Lina fehér rózsát használt, s ez valami idegen, izgató, penetráns illat...
Nem bírta elképzelni, honnan került a zsebébe.
Igaz, nem abban a zsebben volt, ahol ő a zsebkendőjét tartani szokta, hanem a bal felső zsebében, ahova sose tett effélét, s most is nem értette, szórakozottságában mért nyúlt abba a zsebbe.
Bizonyára a keze tudott róla, hogy ott van a zsebkendő.
Míg az urak arcára nézett, s a kedvetlen arcokon botladozott a szeme, egyre csak a kicsi kendő eredetén járt az esze.
- Mi az, főügyész uram?
Bűncselekmény? - kérdezte a főmérnök.
- Hogy érted ezt?
- Látom, hogy nem ismersz rá a zsebkendőre.
Valahol loptad, és már elfelejtetted , hol.
Ő egy pillanatig meghökkenve állott, akkor az arca elkezdett vörösödni, s lassan olyan vértódulása volt, hogy már nem lehetett eltitkolni.
A főmérnök nevetett:
- Gondolj csak vissza, hol jártál női szalonban legutóbb?
- Eh, bolondság - mormogta -, a feleségem kendője.
- Ja, hát akkor azért nem ismered - ugratta a főmérnök.
Mintha semmiség volna, dugta vissza a zsebkendőt ugyanoda, ahonnan kivette, a kis kabátja bal felső zsebébe.
Már elhelyezte, akkor meggondolta a dolgot, s a bal belső zsebébe tette.
Kicsit mosolygott is hozzá, pedig nem tudta, milyen veszélyes dolgot mívelt.
A kis kendőcske ott a bal oldalon dolgozni kezdett.
A benne levő parfőm, vagy mi, elkezdett melegíteni, izgatni, zsibbasztani.
A szívére ment valami.
Nem is bírt tovább figyelni, egyszerre az egész ügy, amiért kijött, elvesztette jelentőségét.
Valami más dolog lobbant rá.
Tudta már, nagyon is tudta, hogy honnan került a zsebkendő.
Nem jöhetett másunnan, csak éppen onnan...
De hogy lehet, hogy a zsebébe került ?...
Nem bír visszaemlékezni rá, hogy a kezébe vette volna, hogy ellopta volna , hogy magához vette volna...
Ez valami titok.
Rejtély ez, hiszen nem lehet senki másé , csak a Magdalénáé.
De ő nem csinált semmit, s mégis itt van a kendőcske.
Diák korában egyszer, emlékszik, hogy lopott egy ilyen kis kendőt.
De az évekig izgatta.
Már a lánnyal régen, sok év óta nem találkozott, a lopott zsebkendő még mindig izgalmat okozott neki.
Lina dugta el, aztán megsemmisítette, mert bizonyosan valami nagy emléknek képzelte, pedig semmi se volt, a lánnyal ez volt a legnagyobb eseménye, hogy elcsente a zsebkendőjét.
De azt akarta, kitervezte, végrehajtotta! s erről sejtelme sincs, hogy történt...
Csak öntudatlan dolog lehetett.
A tudatalatti működött benne.
A keze csinálta.
Jobb vagy bal kéz ?...
Csak a jobb lehet, mert hiszen a bal zsebében találta.
Egészen elmerült gondolataiba, s érzései úgy kezdtek sustorogni, fortyogni és dobogni, mintha megrakták volna a tüzet az üst alatt.
Beültek a kocsiba, s nem szólott többet senkihez egy szót sem.
Ájultsághoz hasonlított, ahogy elernyedt.
Elengedte magát, és keze-lába, egész teste tehetetlenül hevert, s belülről forrósodott.
Fantasztikus - mondta magában -, azt hittem, hogy kiábrándultam belőle...
Ott, mikor együtt voltunk, egyáltalán nem éreztem semmit, és nagyon boldog voltam, hogy így elhidegedtem tőle...
És tessék, ez az én bitang tolvaj kezem azalatt lopott.
Mit tudom én, hogy a testem milyen ravasz és alattomos munkát végzett a tudaton kívül , hogy felfedezte ezt az ellopható kis tárgyat s végre is hajtotta a lopást.
Hogy mennyire nem volt tudatomban, mutatja az, hogy mennyi idő telt el azóta és még csak sejtelmem sem volt róla, hogy nálam van valami emlékjele Magdalénának... s most mióta tudok róla, azóta mintha forró parazsat tettek volna ide...
Oda is nyúlt a szíve tájára s nagyon sajnálta, hogy a kis zsebkendőt odatette.
Nem tudná megmagyarázni azt sem, mért tette oda?
Biztos, hogy a szívéhez közel akarta tenni...
Hát mégis van valami? s pláne ilyen nagy dolog van ?...
De hisz akkor rémítő örvényben van.
Akkor nem is vállalhatja önmagáért a felelősséget, ha az én titkos szervezetet tart fenn, hogy azalatt míg a tudat boldogan kidobja magából a régi bajt, lent valami titokzatos kavernákban az alvilág hivatalnokai és személyzete a legnagyobb gazságtól sem rettenek vissza, hogy betöréses rablás útján, vagy ki tudja hogy: emléket szerezzenek, emléket, amit aztán már jól tudnak értékesíteni a szív megostromlása körül.
A kocsi abban a sorban vitte haza őket, amilyen közel volt a lakásuk.
Ő volt legjobban kiesve az útvonalban, és örült, hogy nehány percig egyedül maradhatott önmagával, s rejtéllyel és a szívével.
Mikor az utcába befordult, nagyot lélegzett.
Erőt kellett gyűjteni, hogy a felesége szeme elé kerülhessen, s Lina ne vegye észre rajta, hogy valami történt.
Mikor a télikabátját levetette, a kiskabát oldalát megsimította, hogy a zsebkendő nem nyomja -e ki a szövetet, s Lina nem veszi -e észre, hogy ott valami van.
Már várták az ebéddel, hogy megelőzze a zokszavakat, túl elevenen mondta:
- A szomszédok nagy szemekkel nézték, hogy már városi fogattal járok haza.
Nevetett, de a nevetése ravasz volt, eltakaró.
- Nagy dolgok vannak itt.
Kint voltam a Sertéstenyésztő telepén.
Ennél hazárdabb vállalkozást még nem láttam.
Míg kezet mosott, Lina ott állott az ajtóban.
- Majd elmondom magának, mit csináltak ezek az urak.
Hogy mit míveltek.
De nagyon örült, hogy itt volt Kati néni, s nem kellett beszélni, nem is lehetett , ellenben hallgatnia joga volt.
Hallgatni és nevetni, míg az arca olyan volt, mintha megmerevedett volna minden arcizma a hideg szélben, s most merevedő nevetésre torzul.
Kati néni roppant elevenséggel beszélt a rokonokról, akiket fölkeresett.
Pista évek óta nem tudott a távoli rokonságról.
Lina nem tud rokonságot tartani.
- Az a Verpeléti, az a Verpeléti - mondta Kati néni.
- Úgy ért a lóhoz, olyan nagy szakember a lóban, csak azért él és hal.
- Tényleg Verpeléti sógort be lehetne hozni a városhoz...
Most voltam együtt Csomával, és arról beszélt, hogy kellene a városnak egy új pusztagazda...
- Jaj, az isten áldja meg minden lépésedet - kezdte rá rögtön Kati néni, s ő meg is ijedt, hogy ilyen vigyázatlan volt s elszólta magát.
Nem szabad.
Mert ez a Kati néni rögtön viszi a hírt, s azonnal rászabadítja a sógort.
Lina meg is volt rémülve, és szigorúan nézett az urára.
Odanyúlt Pistához s megfogta a kabátja szárnyát, a gomblyuknál.
Pista olyan rémülten kapott a kezéhez, mit akar? hogy Lina egész elámult.
- No mi az? mitől fél?
- Én?
Mitől félnék?
- Hát mért ijedt meg? - s nézte, mi lehet az oka az ura ilyen vad és rémült mozdulatának, amiben valami tiltakozás volt és megrettenés.
- Mi van a zsebében?... - kérdezte gondolkodva.
- Zsebembe? - mondta Pista, és nagy szemet meresztett.
Le is simította a kabátját két kézzel a mellén, mintha azt keresné, hogy van -e benne valami s azt mutatná, hogy egészen üres.
A legkisebb dudorodás sem mutatja, hogy el van benne valami rejtve.
Lina nem folytatta a dolgot, de nem is felejtette el.
- Ideges vagyok - mondta Pista -, mert az rettenetes, amiket én most átélek.
Lina megint rosszallólag nézett rá, hogy vigyázzon, és Kati néni előtt egy óvatlan szót ne mondjon.
Meg, is értette s elcsavarta a dolgot.
- Rettenetes egy új hivatalt átvenni, mert az ember feje szétpattan a gondolkodástól , míg mindent megtanul, amit meg kellene tanulnia.
- Igen - mondta Kati néni -, a Sertéstenyésztő az nagyon nagy panama.
No, Szentkálnay Magdaléna...
Pista gyorsan lesütötte a fejét, aztán vizet ivott, hogy eltakarja a pirulását.
De miért pirul...
És hogy van az, hogy az embernek valami kis sebe vagy titkolnivalója van, akkor minden azt érinti.
Szentkálnay Magdalénának a nevét soha nem szokták ebben a házban említeni, s Kati néni, ez után a zsebhistória után első szónak ezt mondja ki...
- Hallom, el kell nekik adni a házat, mert ettől kell legelébb menekülni, mert itt a legnagyobb bibi - mondta Kati néni.
- Bibi? - kérdezte Lina.
- Igen.
Nem tudom, de azt mondják, egy darab tégla nincs benne, amit el ne lehessen perelni.
Eladják hát, hogy megszabaduljanak tőle, s aztán lesz ahogy lesz.
- Lelkem, angyalom - mondta Pista -, én nagyon szeretnék egy kicsit ledőlni , lehetséges volna az?
Kati néni azonnal ugrott, mert érezte, hogy róla van szó, s nagy áradozással biztatta Pistát a délutáni alvásra, hogy ő azalatt a gyerekeknek megmagyarázza, hogy...
- Sose magyarázzon a néni, a gyerekeknek tanulni kell - szólt Lina.
Pista látta, hogy ebből nem lesz alvás ebben a szobában, vagy csak igen nagy zavarokkal, mert ki kell csukni a feleségét és a nénit a konyhába, ha ő magában akar maradni az ebédlőben.
Ezért bement a hálószobába, Lina vele ment, és megvetette neki az ágyat, hogy ott feküdjön le, mert sezlon nem fért ebbe a szűk hálószobába.
De ha az ágyba fekszik, akkor a kabátját le kell vetni, hogy be ne pelyheződjék.
Óvatosan, míg Lina háttal volt, kivette a kis zsebkendőt a bal belső zsebből és elsüllyesztette a nadrágzsebében.
Aztán letette a kabátot egy szék karjára s lefeküdt.
Elnyújtózott, betakarózott s már úgy is tett, mintha álom volna benne.
- Hová viszi a kabátomat? - kérdezte Linát hirtelen.
- Felvarrom ezt a gombot, csak az imádság tartja - mondta Lina közönyös hangon.
Mikor Lina kiment, ő halkan kacagott.
Milyen jó, hogy óvatos volt.
És egy kissé meg is ijedt, hogy ez rettenetes, hogy egy ilyen kis titkot is azonnal elárul az ember .
Soha Linának még nem jutott eszébe, hogy gyanakodjon a kabátja belső zsebére, de most egész biztos, hogy azért vitte ki, hogy kikutassa.
E pillanatban megmenekült, de ha ez így megy, akkor meg kell majd bolondulni...
Míg igyekezett elszunyókálni és semmire sem gondolni, megint valami új boszorkányság történt vele.
A zsebkendőcskéből valóbán úgy látszik titkos sugarak tudnak áramlani .
A nadrágzsebében kezdett forró lenni, mintha parazsat rakott volna bele.
Hirtelen vad mozdulattal vágta el magát az ágyban, s vad és viharos érzésroham tört rá.
Arra ébredt, hogy Lina bejött, s csöndesen szólította.
- Kardics bácsi küldött sürgős levelet, szívem.
Lina oly gyöngéd volt, és olyan jó, amilyennek régen nem látta.
Kábultan ébredt s dörzsölgette a fejét.
Aztán felkelt, és rendbe szedte magát.
Kardics bácsi arra kérte, hogy azonnal keresse fel a Takarékban.
- Mondja meg, hogy azonnal megyek.
Lina olyan fürgén ment, mint egy kislány.
Nagyon meg volt nyugodva, hogy a zsebekben egyáltalán semmit sem talált, pedig ha tudta volna, hogy a kis zsebkendő azóta nagy szerelem lázának s hőségének lett a tudója.
A Takarékban nagy csönd volt.
A vasredőnyök lehúzva, az utcai bejáratok lezárva.
Az udvar felől kellett bemennie, s akkor csodálkozott, hogy minden hivatalnok az asztala mellett ül, s halálos csöndben dolgoznak.
Úgy látszott, mintha valami kriptába lépett volna be.
Mindenkin mintha valami nyomottság lett volna, még a szolgák is úgy jártak-keltek egyenruhájukban, mintha funerátorok lettek volna.
Kardics bácsi a dolgozószobájában ült, s mikor ő belépett, oly frissen és vidáman ugrott fel, hogy szinte megijedt, annyira nem illett az egész ház délutáni csöndjéhez.
- Szervusz, édes barátom - kiáltotta neki, s két kézzel rázta meg a kezét.
- Hát itt délután is teljes üzem van?
- Hogyne, hogyne.
Hahá, nem a városnál vagyunk itt, hanem a bankban.
No, parancsolj helyet.
Parancsolsz egy jó szivart?
Gyújts csak rá, könnyebben megy a beszélgetés.
Kissé kényelmetlen volt neki itt ülni.
Szokatlanul nagy bőrbútorok voltak, ahogy beleült, szinte elveszett benne.
Az az érzése volt, hogy azért vett ilyen nagy darab foteleket Kardics bácsi, hogy az áldozatait megfélemlítse.
Ő maga sem volt nagy ember, de ő már hozzá volt szokva, s úgy ugrált a kanapékon, mint egy furcsa veszedelmes állat.
- Hát délután nem is voltál még bent a hivatalban?
- Bizony elaludtam.
- Ahá, ahá, a kocsikázás, a friss levegő elbágyasztja az embert.
És persze a gazda utánanéz a dolgoknak - s olyan jóízűen nevetett, még gurgulázott is.
Ennek is műfogai vannak - mondta magában.
- De ennek jobb fogai, vannak, nem olyan porcelánfehérek, mint a polgármesteré.
- Á, barátom, az egy óriási, óriási dolog, az a Sertéstenyésztő - mondta Kardics bácsi.
- Aranybánya, csak meg kell fogni jól.
Na, nézz ide.
Itt vagyunk az Alföld kellős közepén.
Itt a kukorica hazájában.
Micsoda őserdők ezek a kukoricások .
Emlékszem, gyerekkoromban a betyár elbújt a kukoricásban, s nem volt az istennek az a pandúrja, aki megtalálja.
Van egy juhászom, az gyerekkorában magával Rózsa Sándorral találkozott a kukoricásban.
Azt mondja neki Rózsa Sándor: no, fiam, ereggy be a városba, hozzál nekem kenyeret, szalonnát.
Az meg bement, hozott.
Persze a betyár adott rá pénzt.
Még ma is sajnálja, hogy nem adta csendőrkézre.
Vagy az isten tudja , sajnálja-é.
Ezek összetartanak.
A szegény ember a zsivánnyal egy húron pendül.
Nem lehet ezeken eligazodni.
Ha én parancsolok neki valamit, azt soha úgy meg nem teszi , mintha a betyár adott parancsot.
Ez a romantika.
De tudod -e, hogy a romantika táplálja az életet.
Ha a romantika megszűnik, megszűnt a fantázia.
Egy kis romantika nélkül nincs semmiféle vállalkozás.
- Azt hiszem, itt túl sok romantika volt.
- Hol?
A Sertéstenyésztőnél?
Nagyon tévedsz.
Az egy biztos üzlet, de csak most lesz igazán azzá.
Az öregúr oly lelkesen beszélt, csak úgy izzott és forrt.
Boldog volt, legalábbis sistergett belőle a vidám életkedv.
- Te, itt van ez a város.
Itt van a maga mammutbirtokával.
S mindenre ráfizet .
Legelő.
Legelőnek hagyni harminckétezer holdat.
Hát nem isten ellen való vétek ebben a mai világban?
Igaz, sok a szikes benne, de vannak príma földek is.
Meg kell vizsgálni az egész határt, felvenni a talajkatasztert, s pontosan kijelölni, hogy mit érdemes belőle felszántani.
De akkor aztán nekimenni és kukoricát bele.
Itt az ősz , most van az ideje a földkóstolásnak.
Jövőre neki tíz gőzekét.
Jövő őszre már annyi kukoricája lesz a városnak, hogy tízezer sertést beállíthat.
Mihelyt készen vannak a számítások, azonnal szerződést kötni a gazdákkal, hogy ez száz darab sertést, az háromszázat produkáljon.
Maradjon itthon a pénz.
Nem hübelebalázs módjára, hanem racionálisan.
Meggazdagodik a nép, s meggazdagodik a város.
Vége a deficitnek.
A miniszter azt prédikálja, hogy csak hasznos befektetésre ad pénzt.
Ha eddig megvoltunk vízvezeték nélkül, még egy-két évig megleszünk.
Mi?
Iszunk bort.
Nem kell víz.
Píz kell, fiam, píz kell, kedvesem.
Ennél népszerűbb dolgot még ember nem tálalhatott fel a közgyűlésnek.
Csillogott a szeme, és a nagy fotelben úgy hányta-vetette magát, mint egy mosómedve.
- Bagóért megkaphatjuk az egészet.
S egy krajcárt nem kell tovább befektetni.
Ott egye a fene.
A betonnak nem árt.
Egy csősz kell, aki vigyázzon rá, valami telepfelügyelő.
Akkor aztán, mikor itt az ideje, egyszerűen beterelni a kondákat .
Zsarátnok városa nem szorul senkire.
Magunk kitermeljük az egész sertésállományt.
Az egész polgárság áldani fogja az új főügyész nevét.
Karácsonyra annyi baconsertést produkálunk, hogy áron alul adhatjuk.
A jövő eladási módja a dömping.
Ezt csinálja Kanada, ezt csinálja Oroszország, ezt csináljuk mi is.
Piacot teremteni.
Aztán mienk a jövő.
Nem volt az bolondság, hogy annak idején a polgármester nem adta ki a földet, hanem a városi területen engedte megépíttetni az egész telepet.
Így biztosította magának az előjogot.
Ezt nem perelheti el tőlünk senki.
A főügyész kezdte érteni a vállalat nagyszerűségét.
Borzongott belőlről.
De igazat kellett adnia az okoskodásnak.
Most Kardics bácsi elővett egy paksamétát, s kiteregette az aktákat.
Egyre lelkesebb lett.
Százezrek röpködtek a nyelvén, s az egész oly egyszerű üzletté vált, mintha tíz pengőkről volna szó.
Ő folyton csak a fogait nézte.
Most látta, hogy némelyik fogán aranykarika van .
Bizonyára az tartja a mellette levő műfogakat.
Úgy érezte, mintha egy farkasnak a szájába nézne bele.
Kardics elébe tette a már teljesen kidolgozott szerződést, a Takarék kölcsönkötvényével együtt.
Váltóknak egész tömege feküdt a szerződés mellett, s éktelen hosszú biztosító okirat.
- Írd alá ezeket, barátom.
Ennél jobb üzletet még ember ebben a városban nem csinált.
Lehajtotta a fejét és szédült.
Aztán kezébe vette a szerződést, s olvasni kezdte.
Oly csüggedten ült, s csak arra vigyázott, hogy ez meg ne látsszék rajta.
Ebben a pillanatban egy fiatalember lépett be, s aktákat hozott.
Kardics bácsi letette a szemüveget, s felnézett a fiatalemberre.
- No, add ide, fiam.
Újra feltette a szemüvegét, s mialatt aláírt, kedélyesen azt mondta:
- Nagyon jól van, gyerek, nagyon jól van.
Meg vannak elégedve veled a főnökeid, s már el is van intézve, hogy véglegesítve leszel.
A fiatalember, magas, kedves fiú, jól fésülve, jó nyakkendővel, elpirultan szólt:
- Köszönöm alázatosan, vezérigazgató úr.
Kardics bácsi mosolygott:
- Szeretem ezt a fiatal generációt, frissebb agyúak, energikusabbak, szorgalmasabbak , mint mi voltunk annak idején.
Ha visszaemlékszem az én fiatalkoromra, az akkori bankfiúk, azok csak táncoltak és kurizáltak.
Dehogyis lehetett őket komolyan használni.
Reggel kilumpolva jöttünk be, s piszkáltuk a körmünket.
Ma más világ van , ma keményen meg kell dolgozni annak, aki valamit akar elérni az életben.
Azzal felállott s megveregette a fiatalember vállát.
Egy fejjel magasabb volt nála , szép atlétaalak.
- Nagyon helyes, sportolni, úszni, vívni, bokszolni.
Ez nem rontja az izmokat, nem pezsgőt, hanem finom sportokat, he?
A fiatalember lesütötte a szemét s mosolygott.
- No, még ma délelőtt megkapod a véglegesítést.
Mi is az apád?
A fiatalember ártatlan szemekkel nézett a hatalmas úrra.
- Betűszedő, vezérigazgató úr.
Kardics bácsi megtorpant.
- Mi?
- Betűszedő.
Erre megkeményedtek a vonásai.
- Nem értem, mi az?
- A Zsarátnoki Újság nyomdájában harmincnégy év óta betűszedő.
Nagyon derék, jó ember, csak a családjáért él, s engem, mint legidősebb gyermekét kitaníttatott, itt érettségiztem le a kollégiumban, mint ingyenes növendék, mert mindig tiszta jeles bizonyítványom volt.
- Na igen, igen -, mondta a vezérigazgató -, menjen csak a helyére, és folytassa a munkáját.
A fiatalember meghajolt s elment.
Kardics bácsi nagy léptekkel járt fel-alá a puha szőnyegen.
- Ilyen vigyázatlanok.
Mégiscsak abszurdum.
Mért nem tájékozódnak idejében.
No, én aztán alaposan kútba estem a filozófiámmal.
A mi fiaink dehogyis dolgoznak, fenét dolgoznak.
Udvarolnak, lumpolnak.
Hát nem megy az olyan hamar, ez az átalakulás.
Az én gyerekeimet sohase lehetett rákényszeríteni a tanulásra.
Úgy vontattuk át, hogy vacsorákra kellett meghívni a tanárokat...
No mindegy, azért mégiscsak a gyereke van az emberhez közel.
- Mondd, kérlek szépen, én most rendben vagyok veletek? - kérdezte a főügyész egyre az iratokba mélyedve.
- Hogyne, kedvesem.
- Amint látom, bizonyos hányada az összegnek szabad.
- Hát persze, az úgy van megállapítva.
Kardics bácsi mindenre figyel.
Most nyitunk egy folyószámlát, ott javadra lesz írva az egész összeg s a kifizetések mind a folyószámláról történnek.
A szabad összeg, nem is tudom mennyi, valami tizenötezer pengő, az természetesen rendelkezésedre áll.
- Igen.
- Holnap délelőtt lesz szerencsém, akkor majd elintézzük a formaságokat.
- Igen.
- Aláírások stb.
- Igen.
Úgy ment el, mint aki elvesztette az ártatlanságát.
Mikor az utcán találta magát, olyan volt, mint a lány, aki először volt legénylakáson, ahova oly hetykén és magabíztában ment, s ahol a kíváncsiság, az akaratnak pillanatnyi kikapcsolódása elvette az erejét, s megtépettnek és rongynak érzi magát...
Folyószámlája van a hatalmas bankban, ahol azelőtt egy háromszáz pengős kölcsönt elérni semmiképpen nem tudott volna.
Most tizenötezer pengő csak úgy rendelkezésére áll.
Dehogy fog ő ahhoz valaha is hozzányúlni.
Valami konfliktus volt benne, a régi énje s a mostani közt.
Valami belső zűrzavar .
Egyáltalán nem tudott eligazodni, s ez rémes volt és boldogtalanság.
Csak ment, csak ment előre, maga se tudta, hova megy.
Néha köszönt neki valaki, olyankor gyorsan a kalapjához nyúlt s nem tudta, kinek köszön s hogy kell köszönnie.
Mindenkinek a legnagyobbat köszönte, amit csak tudott, mert oly kicsinek, semminek és szerencsétlennek érezte magát, legutolsónak a városban.
A posta előtt hirtelen megállott.
Kevés habozás és tűnődés után a távirdahivatalba ment.
Kért egy blankettát s az öccsének táviratozott, hogy jöjjön azonnal, beszélnie kell vele.
Ez jó lesz, ez megnyugtatta.
Menyhért az egyetlen, akivel beszélni tud.
Most még Linával sem.
Ezeket a dolgokat nem mondhatja el Linának.
Nem is mer hazamenni.
Csak ment az utcán végig, aztán befordult egy mellékutcára.
Ott bátrabban lélegzett , s ahogy az utca egyre szűkebb lett, s elkanyarodott a piaristák rendháza mellett, s az apró házak hosszú sora között a munkástelepekre került, szabadabban lélegzett .
Végre egész apró vityillók közé jutott.
Megállott s végignézett rajtuk.
Ezeket mind le kell romboltatni s munkástelepet létesíteni.
Hogy ezt hogy kell s hogy lehet megcsinálni, fogalma sem volt róla, de megnyugtatta .
Most mindenáron a megnyugvást kereste.
Adni akart.
Adni másoknak, a szegényeknek , akik érthetetlen módon nem tudnak hozzájutni semmihez, akiknek nem áll rendelkezésére a Kardics bácsi.
Azért kell megcsinálni a Sertéstenyésztőt is, mert ott munkát lehet adni egy rakás embernek, akik most munka nélkül, kiégett szemekkel mennek neki a télnek.
Ez a gondolat kicsit felelevenítette, s megindult a fantáziája, hogyan lehetne valamiképpen segíteni a szegényeken.
Fantasztikus tervek lobogtak fel benne.
Meg kell csinálni a csatornázást is, s mindent, hogy az emberek dolgozhassanak.
Már látta a felszaggatott úttesteket, ahogy a munkások raja csákánnyal s kapával dolgozik s szombatokon mennek a fizetésért.
Nem, itt élet lesz.
Itt életnek kell lennie, mert ő azért kapta meg a sorstól ezt az állást, hogy ő ki legyen rendelve a tömeg védőjének és istápolójának.
Meg kell csinálni a nagy központi kórházat is.
Az is a levegőben van már évtizedek óta, s az orvosok nem tudnak eleget panaszkodni, hogy milyen szörnyűséges állapotok vannak a régi közkórházban.
Mingyárt beszélni akart ezekkel az orvosokkal; dr. Mannheim bent szokott lenni a kaszinóban.
Ez a Mannheim doktor egyszer neki, még régen, előadást tartott a kórházi állapotokról, hamar megfordult , hogy a kaszinóba menjen, hátha ott van.
Oly gyorsan ment, mintha valami kergette volna.
Kikanyarodott a főutcára, s sietve ment fel a kaszinóba.
A szokott csönd.
A szolga a már elfogadott udvariassággal vette le a kabátját , kalapját, s ő otthonosan ment be a kártyaszobába.
- Mannheim doktor itt van?
- Nincs, nagyságos úr.
Ott volt Martiny doktor.
Kártyáztak természetesen.
Mindjárt helyet csináltak neki, s mintha ez volna az ő dolga, beült römizni közéjük.
De nagyon szórakozottan játszott, a legjobb lapokat eldobta s egyáltalán nem tudott figyelni arra, ami elment.
Vesztett.
Újra vesztett.
Nevettek rajta.
Végre egy kicsit felébredt s összeszedte magát.
Nyert egyet.
Nem jelentékenyet, de nyert.
- Nahát, mit fogtok csinálni a Sertéstenyésztővel? - kérdezte dr. Martiny váratlanul.
- A Sertéstenyésztővel ?...
Mit lehet azzal csinálni?
Martiny felállott a kártyaasztaltól, s a társalgó felé sétált.
Ő akaratlanul is követte.
Mintha csak kötelessége volna az ellenzék gondolatait meghallgatni.
- El kell húzni a nótájukat ezeknek a bakonyi zsiványoknak.
Itt az egyetlen alkalom , hogy a város átvegye, de persze sohasem a város érdeke a fő, hanem a zsiványoké.
Már előre látom, hogy meg fog indulni a közbenjárás a városi szubvencióért.
De azt leshetik, hogy a polgárság bőrének az árán kihúzzuk őket a sárból.
Boronkay Feri villát épít a Sertéstenyésztő tégláiból?
Hahá.
Nagyon jó rendben van ez a dolog.
El fogjuk licitáltatni az ipsét.
Egy taknyos itt az alispán háta mögött megbújva főúri palotát csinál magának, hogy előre learassa a hasznot.
Majd ki fogjuk vizsgálni ennek az építésnek a történetét.
Boronkay Ferinek egy vasa nem volt két évvel ezelőtt.
A Takarékkal szanáltatták, mert börtönbe került volna...
Figyelmeztetem a főügyész urat, hogy hamarosan nézzen utána a dolognak, s kérjen zárlatot a Boronkay házára .
Mert ettől a gazembertől kitelik, hogy ezt a pár napot felhasználja, míg szabad kézből eladhatja, s akkor aztán mingyárt komplikáltabb lesz a dolog.
Meg vagyok győződve, hogy Boronkay úr hajlandó ma féláron is eladni a villáját, csak hogy a csúnya harctól meneküljön...
Most rajtad van minden felelősség, ezt a patkányt legalább meg kell csípni a saját lyukában.
Bele kell fojtani.
A csatorna szennyébe .
Nem lehet, hogy ilyen csirkefogók kimenekülhessenek a törvény markából.
Ha van törvény a kis tolvajokra, kell lenni a nagyokra is.
A főügyész sápadtan hallgatott.
Szeretett volna a föld alá süllyedni.
Mondja meg , hogy Boronkay Feri már el is adta a villáját? s éppen neki, a főügyésznek? aki a vizsgálatot kellett volna, hogy megindítsa ellene.
A közvélemény szerint.
- Te abban az időben még nem vettél részt a dolgokban, én két ízben tartottam már interpellációt a Boronkay Ferenc-féle dolgok miatt.
Mindenki tuja, hogy csak egy egyszerű feljelentésbe kerül a dolog, s megindul ellene egy olyan eljárás, amilyen még nem volt a városban.
Együtt vannak az adatok.
Az én ügyvédi irodámban az összes iratok, feljelentések, munkások vallomása, minden gondosan ki van dolgozva.
Nem akarom magam megtenni a feljelentést, mert az a főügyész kötelessége.
Te nem vagy benne még ebben a maffiában.
Makróczy az alispán barátja s az egész bűnszövetkezetnek főmozgatója sohase tette volna meg.
De egy új ember, akit a közbizalom emelt ebbe az állásba, megteheti.
Meg is kell tenni.
Ezzel aztán megindul az egész lavina, s megmondom előre, hogyha ezt a bátor lépést megteszed, akkor először is te leszel a város legszeretettebb védője, s aztán alkalmad lesz a város számára megszerezni ingyen az egész Sertéstenyésztőt.
Csak ettől a vén bűnös Kardicstól tartsd magad távol, mert ez a legnagyobb méregkeverő.
Hallom, hogy már kivetette rád a horgot, és vacsorán voltál nála a feleségeddel együtt.
- Rokonom.
- Úgy - mondta Martiny doktor, s nagyot szívott a szivarjából.
- Úgy.
No akkor nem szóltam semmit.
- Mért.
Arról nem tehetek.
- Persze, persze.
- A felesége Kopjáss Ferdinánd-lány, s Kopjáss Ferdinánd a nagyapám édestestvére volt.
- Érdekes.
Feleséged milyen lány?
- Szentkálnay.
- Szentkálnay?
Abszurdum.
- Mi van ebben diffamáló?
- Diffamáló ?
[ 19] Semmi.
Én egy szót se szóltam ...
Egyszerűen különösnek találom a véletlenséget.
Természetesen a vér nem válik vízzé.
- Ez gyanúsítás, ami ellen a leghatározottabban tiltakozom.
- Pardon.
Nem látom be, hol van itt önnel szemben, főügyész úr, bármiféle gyanúsítás?
- Ebben a gúnyos hangban.
- Kérem, ezer bocsánatot kérek.
Nem tudtam egyes dolgokat.
Már így aztán egy kicsit más.
- Ez így van Magyarországon, kicsi az ország, mindenki rokon.
Valószínűnek tartom , hogyha nagyon elkezdenénk firtatni, kettőnk közt is ki lehetne sütni valamiféle rokonságot.
- Hogyne, az én nagyanyám és az ön nagyanyja két asszony volt.
Itt Magyarországon ez már elég alap a rokonságra, feltéve, hogy a vélemények s az érdekek azonosak.
Ez esetben a vélemények, a világfelfogás, a világszemlélet nem azonos, tehát hagyjuk ezt a rokoni és családfai vizsgálatot...
Megvallom, bizonyos rokonszenvvel viseltettem főügyész úr iránt, innen volt a bizalmas hang.
De ha Kardics úr nagybátyja, s Szentkálnay, a legnagyobb bűnös, sógora, akkor bizony nehéz lesz egy gyékényre kerülnünk.
Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága.
Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul.
Az olyan növények, amelyek szeretik ezt a nedvdús talajt, buja nagy virágokat hajtanak, azok, akik nem szeretik, belefúlnak a sárba.
Hát, kérem szépen , köztünk mégsem hiszem, hogy valami rokonságot ki lehetne sütni.
- Hogy hívják az édesanyját?
- Először is lutheránus vagyok, felvidéki.
Szepes megyei család.
Már ennélfogva is lehetetlennek látom, hogy valaha így fonódtak volna a szálak, hogy összeérhetett volna a Kopjáss és a Szentkálnay nemekkel, s aztán az anyámat Malatinszkynak hívták.
- Malatinszky? - kiáltott fel a főügyész.
- Az én anyám Bátay Zsuzsánna volt...
- Veri Bátay Szabolcsból?
- Nem, Gömör megyei család.
S az ő anyját Malatinszky Évának hívták.
- Abszurdum.
- Na lám, hát itt nem olyan könnyű megszabadulni egymástól.
Csakugyan kicsi az ország, még a régi Magyarország is, amit Nagy-Magyarországnak szoktunk nevezni.
- Az apám szűcs volt.
Egyszerű szűcsmester.
Mint szűcs jött vándorló évei alatt Zsarátnokra s megtelepedett.
De a feleségéért visszament a hazájába s onnan hozta.
- Igen, az én nagyanyám pedig takácsnak a lánya volt.
A híres podolini takácsok közül való család volt.
Úgy tudom, azóta már kihalt a család odafent, vagy legalábbis eltűnt szem elől.
- Podolini Malatinszky? - nevetett dr. Martiny.
- Fantasztikus.
Az én anyám azokból származik.
Talán akkor most már hozzáfoghatnánk tényleg a Sertéstenyésztő megmentéséhez?
- Azért nem kell senkit családi alapon sem befeketíteni, sem fehérre mosni.
Utóvégre emberek vagyunk, s annyit számít az ember, amennyi ő maga.
Dr. Martiny elgondolkozott.
- A végén ki fog sülni, hogy nekem rokoni jusson meg kellene vennem a Boronkay Feri villáját, és ezzel le lehetne szerelni az egész közéleti tevékenységemet.
Nem volnál szíves, kedves rokon, ebben egy kicsit közrejárni?
- Sajnos, egy napot késett a dolog.
- Hogyhogy?
- A villa el van adva, ma írták alá a szerződést.
- S ki vette, meg?
- Én.
Dr. Martiny, mintha a mennykő csapott volna bele, úgy elbámult, a szivar kiesett a szájából.
- S mennyiért? - kérdezte.
- Mindenesetre mélyen áron alul...
Az én kis családi örökségem semmi esetre sem bírt volna el valami túlzott összeget.
Az alispán felajánlotta, hogy közbenjár, s az alku létrejött.
- Kitűnő.
Kicsit hallgattak s nevetve néztek egymásra, de mindketten félelmesen komolyak voltak.
- De ha gondolod, hogy nem lett volna szabad megvennem, még hajlandó vagyok lemondani a javadra.
- Nem, nem, azt nem, köszönöm szépen.
- Miért nem?
Nagyon szép ház.
- Hát azért.
- Én nem tudtam az eredete felől semmit, a ház a Boronkay nevén van, erősen megterhelve, s az én folyószámlámról minden követelésemet átengedtem Boronkaynak , alig valami maradt.
Csak oly kevés összeg maradt fenn a javamra, hogy a legnagyobb rémületben vagyok, s megjegyzem, részemről az alku még a feleségem beleegyezéséhez van kötve, mert ő nem akar egy ilyen nagy objektumba belemenni, mert nincs hozzáedzve, hogy ilyen túlzott életet éljen.
Megmondom őszintén, még csak egy ideiglenes szerződés van a kezemben, s ha az asszony nem ír alá, akkor az egész vásár semmis.
- A betét is közös néven van?
- Nem, az tisztára Kopjáss-vagyon és szerzemény, de természetesen a feleségemmel vagyonközösségben vagyok, s így az ő akarata ellenére semmit sem tehetek s nem is akarok tenni.
- Ma írtad alá?
- Ma.
Dr. Martiny hevesen kezdett járkálni a nagy teremben.
- A fene egye meg, én mindenről lekésem.
Tegnap kellett volna elmondani neked, amiket ma mondtam.
Ki van zárva, hogy belemenj egy ilyen vásárba, ha én előre felvilágosítlak.
Barátom, abban a villában egy tégla sincs, ami ne lopott volna .
Boronkay Feri, mint a Sertéstenyésztő ügyvezetője, az egészet annak az anyagából csinálta.
Itt vannak nálam a napnál is fényesebb bizonyítékok.
- Kérlek szépen - mondta a főügyész -, azt mondd meg, hogy a város hogy csinálhatja meg ennek az egész Sertéstenyésztőnek a visszaszerzését?
Én ma kint voltam , megnéztem, magammal vittem a főmérnököt és a gazdát, s mindent megmutogattattam magamnak.
Az építkezés elsőrangú.
Ha keresztül lehetne vinni, hogy a város olcsón , vagy akár díjtalanul jusson hozzá, akkor lehetne alapítani belőle egy nagyszabású városi üzemet.
Dr. Martiny elgondolkozott.
Felvillant az eszében, hogy most itt volna az alkalom , hogy ennek a jóakaratú, de tájékozatlan embernek a segítségével be lehetne ülni a város gazdaságába.
Egyetlen ember a városban, akivel éppen most rokoni összeköttetést is sikerült megállapítani.
Az idő múlik, az örökös ellenzékiségnek is végének kell lenni egyszer.
Nagyot sóhajtott s azt mondta:
- Nekem most, sajnos, haza kell menni, nemcsak a feleségem miatt, hanem mert tárgyalásom van, bizonyos urakat hívtam meg, akik már azóta várnak...
Hanem, holnap este, ha szíves volnál bejönni, akkor megmondanám a véleményemet a dologról.
Elbúcsúztak egymástól, s ő is hazament.
Mikor az utcáról be akart menni, egy sürgönyhordó biciklista állott meg a kapu előtt.
- Kit keres?
- Kopjáss főügyész urat.
- Én vagyok, adja ide.
Átvette a sürgönyt s elolvasta.
Az öccse táviratozott, hogy a kilenc órai vonattal indul, s fél tizenkettőkor ideér.
A táviratot apró darabkákra szaggatta s elszórta.
Akkor bement.
- Sok dolog van a Sertéstenyésztővel - mondta Linának -, egész délután abban tárgyaltam, majd vacsora után elmondom.
Tizenegykor értekezlet van a városházán.
- Éjjel?
- Igen, mert holnap valószínűleg bűnügyi feljelentést kell tenni.
Rettenetes, amit ez a Makróczy csinál.
Ezzel bement kezet mosni, azután az ebédlőben egyedül hozzáült a vacsorájához, s nagyjából, kissé túlozva a dolgokat, elmesélte az egész tervet, hogyan akarják a vállalatot a város kezébe átvenni.
Oly gyorsan repült az idő, hogy Lina figyelmeztette, hogy már háromnegyed tizenegy.
- Rettenetes fáradt vagyok - mondta -, le kellene feküdni, de hát mit csináljak, ha benne van az ember, húzni kell az igát.
Lina kikísérte az urát a kiskapuig, s sűrűn csókolgatta a sötétben, mint a szobalány , ha bakájától búcsúzik.
Mikor az utcán ment, úgy érezte, hogy rossz úton jár, tolvajúton, csak az Isten kiszabadítsa tisztességgel; soha többet.
Lassan sétált az úton, koptatta a járdát s nézte az alvó házakat.
Már sehol sem volt fény, csak a kávéházakban s vendéglőkben.
Milyen különös, hogy vannak emberek , akiknek mindig van éjjelük, hogy azt ellopják a másnapi munka elől.
Úgy nézte a várost, mint a gazda a maga birtokát.
Arról van szó, hogy az emberek nyugodtan aludjanak.
Egyenként nézte meg a nagy emeletes épületeket.
Egyikben üzletek vannak, a másikban magánlakások.
Mindeniknek jól kellene élnie s virágoznia.
Sok huncutságra van szükség, hogy mindenki megtalálja a maga boldog nyugalmát .
Mindenkinek egyszerű és sima az élete, de kezdett rájönni arra, hogy a vezetőké kövesebb és tövisesebb, s egészen másképp kell annak gondolkoznia, aki a tömegek helyett gondolkozik, mint a magánembernek.
Menyhért a fél tizenkettes gyorssal csakugyan megérkezett.
A vonat hatalmas mozdonya fújt és prüszkölt, előtte nagy út van.
Ez a vonat megy tovább, túl, túl a közeli határokon, s megy a nagyvilág távoli tájai felé, megy keletre.
Oda kellene menni a magyar föld termésének s a magyar árunak, de nem mehet.
Nem mehet, mert a határon megállítja a lélektelen utast, az árut a vámsorompó, s itt maradnak a búzakenyerek és az ipari termékek.
Hát azok vajon hogy dolgoznak most ebben az éjféli órákban, akik ezeket a nagy dolgokat, az európai népek sorsát intézik.
Menyussal megcsókolták egymást.
- Mi van? - kérdezte Menyhért aggódva, de ő már felszabadult a gondok első nagy feszültsége alól a Martiny doktorral való beszélgetés következtében s mosolygott.
Bementek a vasút közelében egy kis kocsmába, ahol Menyhért sertéspörköltet s egy spriccert rendelt.
Ő feketét kért, de nem tudta meginni.
Menyhértnek egy órakor indult visszafelé a vonata, s így egy jó órájuk volt a beszélgetésre.
- Azért kértelek, hogy gyere el, mert az hittem, meg kell őrülnöm.
Ebben a városban senkim sincs, akivel őszintén kibeszélgessem magamat.
Nagyon furcsa helyzetben vagyok, a régi barátaim elmaradtak mellőlem egy csapásra, lemaradtak.
Nem értik meg , ami velem történik, csak az irigységüket ébreszteném fel, s előre tudom, mit mondhatnának.
Csak azt, hogy maradjak ott, ahol voltam s ahol ők ma is vannak, de ott nem maradhatok, mert a sors egy új s magasabb, mindenesetre más miliőbe dobott, s itt kell helytállanom.
Itt viszont olyan embereket nem találhattam még ez alatt a rövid idő alatt, akikkel őszintén megoszthatnám a gondolataimat, mert azok sem értenék meg.
Azoknak is csak azt kellene mondaniuk, hogyha nem bírom ezt az iramot , inkább mondjak le és menjek vissza a magam csöndességébe.
De oda se mehetek már vissza, hiszen az életben megállás nincs, a régi állásomat elvesztettem, és nem áll módomban többé válogatni.
Vagy helytállok, vagy elbukok.
Ezzel hozzáfogott beszélni, s minden tartalék nélkül, oly őszintén, hogy nem is volt előtte más, csak az, hogy szabatosan és tisztán összefoglalja az egészet.
Önmagának beszélt.
Csak a testvére előtt beszélhetett így.
Menyhért, aki ezektől a dolgoktól ugyanolyan távol állott eddig, mint ő, komolyan s meggyőződéssel hallgatott.
Ugyanaz a Kopjáss volt, mint ő, s őneki is az volt a baja egész életében, hogy nem volt egy egyszerű tudós, aki teljes kielégülést talált volna a tudomány felfedező örömeiben, minduntalan kísérletet tett, hogy hasznosítsa is azt , amit megtudott, s aminek üzleti értékét is érezte.
De sohasem tudott olyan tőkét összeszedni, amennyivel terveit meg lehetett volna valósítani, így csődbe került minden vállalkozásával.
Most megértette a bátyja dolgait, s igazat adott neki.
Helyeselte a házvételt, helyeselte, hogy magasabb nívójú életet akar bevezetni, nem is megy másképp, csak ha méltó lesz külsőségekben is azokhoz, akikkel együtt akar dolgozni.
Nem is juthat hozzá ehhez a társasághoz, ha kiskaliberűnek mutatkozik , akkor már előre elvesztette a csatát.
Az életnek az a törvényszerűsége - mondta -, hogy minden társadalmi réteg egy nívón kell hogy legyen, különben olyan hézagok lesznek, amiket áthidalni nem lehet.
Helyeselte a Sertéstenyésztő dolgában végzetteket is.
Ezt így kell csinálni, mert valóban csak akkor lesz belőle valami, ha ő a magáévá teszi az egészet.
Nem csinálhatja meg senki más, csak ő, mert a főügyészi állással vele jár, hogy voltaképpen neki kell döntőbírónak, de a kigondolónak is lenni egy személyben.
Tehát ezek a tervek csak akkor válnak valósággá, ha a főügyész vállalja.
Menyhért mindent helyeselt s mindent jónak talált, és Pista réges-régen nem érezte azt a lelki megnyugvást, amit most, hogy ellentmondás nélkül fogadja el őt valaki , egy más ember.
Ez mégis a testvéri lélekközösséggel jár együtt.
Nagy szeretettel nézett az öcsére, s igen hálás volt neki, hogy passzív magatartásával úgy meg tudta erősíteni az ő aktivitását.
Úgy repült el az idő, mint egy perc.
Mikor kikísérte Menyhértet a vonathoz, hirtelen nagy rémület ütött belé .
Elfeledkezett arról, hogy pénzt vegyen magához s lázasan és izgatottan nyúlt a zsebébe, hogy legalább visszafelé meg tudja váltani az öccse jegyét.
Csak egy húszpengőse volt, semmi más pénze.
Még mikor a vendéglőben fizetett, az apróból futotta s nem gondolt tovább.
- Van pénzed? - kérdezte az öccsétől.
- Bizony nincs.
Hét pengő az egész vagyonom.
- Nem baj, a jegyet meg tudjuk váltani, s nekem tizenötezer pengő követelésem van a bankban, hát majd csak eligazodunk.
Mihelyt hozzájutok valami kis pénzhez, rögtön küldök.
- Jó.
- Hüj, elfelejtettem beszélni a legfontosabbról, Berci bácsiról.
S hamarosan, sebtiben elmondta a családi szénbánya ügyét s hogy már meg is kötötte az öreg a szerződést a várossal, s a próbavagonokat már állítólag útnak is indította.
S hogy a százezer pengő előlegből, kettőjük megegyezése szerint neki húszezer pengő jár.
Menyhért rémülten nézett rá.
- Berci bácsira vigyázz!
Berci bácsiban nem lehet bízni.
Egész életében hazudott.
- Nem lehet baj.
A szenet megvizsgáltatom, a főmérnöknek már megmondtam, hogy a legnagyobb rigorozitással járjanak el vele szemben, hogy én semmi felelősséget nem vállalok.
S azt is megmondtam, hogy az én részesedésemet, a húszezret, tartsák vissza, azt én a folyószámlámra akarom befizettetni.
Sőt tovább megyek, én még ehhez sem akarok hozzányúlni, tervem az, hogy a házvételnél fennmaradt tizenötezerhez sem nyúlok, a húszezerhez sem, mert hátha vissza kell fizetni.
Inkább ha valahol tudnék , valami kis magánkölcsönt kellene szereznem, de ezt nem tudom, hogy lehet majd megcsinálni.
Nemigen fetreng egyetlen barátomnál sem még párszáz pengő sem.
No, majd csak lesz valami.
Igaz, Alberttal mi van?
- Az egy szerencsétlen ember.
Egy évig nem jelentkezett nálam, csak most a napokban keresett fel, hogy az öngyilkosság határán van.
- Mindent tudok, megírta, hogy ki akarja irtani az egész családját.
Azért nincs pénzem, mert el kellett küldeni neki, meg Adélkának, az is milyen nyavalyás.
No, mi jól el vagyunk látva testvérekkel.
Már a vonat ott állott, s most jöttek volna a legsürgősebb beszélgetések.
- Ha Albertet meglátod, mondd meg neki, hogy csak húzza ki az időt, nem fogok elfeledkezni róla, ha lehet, valami állást szerzek neki, mindenesetre gondoskodok róla, bár nagyon nehéz, mert az ember nem lehet fiahordó, nem is tudom elgondolni , hogy hová dugjam be, inkább majd Pesten próbálok összeköttetések segítségével valami ideiglenes munkát szerezni neki.
- Jaj, csak vigyázz, vigyázz ezekkel a testvérekkel.
- A te állásod itt a múzeumnál, úgy látszik, biztosítva van.
Téged persze, az egészen más.
Csak dolgozd ki minél hamarabb a múzeum berendezésének a tervét és programját .
Hát isten áldjon kedves Menyuskám, nagyon köszönöm neked a jóságodat, nem is képzeled, hogy megnyugtat, hogy van valakim ebben az életben, akivel legalább meg tudom értetni magamat.
Már a vonat mozgott, Menyus a lépcsőn állott, úgy csókolták meg egymást még egyszer , aztán kivette zsebkendőjét, és utánalobogtatta a kifutó vonatnak, ameddig látták egymást, s akkor megtörölte a kendővel a szemét, s aztán az orrát fúvogatta sokáig.
- Jó reggelt, főügyész úr - köszöntötte valaki, és ő ijedten nézett rá.
Egy orvos volt, aki valakit kikísért.
Kezet fogtak.
Az orvos nevetve nézett rá.
- Az öcsém volt - mondta ő minden kérdés és szükség nélkül s mégis magyarázattal.
- Én is rokonokat kísértem ki - mondta az orvos.
- Hát istenem, mindenkinek vannak rokonai.
Csak az a furcsa, hogy a rokonok mindig szegények.
Hangosan nevetett, s úgy látszott, egy kicsit be van borozva.
- Nagyon gazdagnak kellene lenni az embernek, hogy a rokonai meg legyenek vele elégedve.
- Én nem panaszkodhatom - mondta a főügyész és Kardics bácsira gondolt egy kis öngúnnyal -, vannak elviselhető rokonok is.
- Na igen - mondta az orvos -, a rokon az mind elviselhető, csak nagyon rátámaszkodnak az emberre.
Mert kérem, nem az a rokon, akinek jól megy a dolga, hanem az, akinek rosszul megy.
A gazdag rokonnal szemben én vagyok a rokon.
Hogy is mondjam, a rokonság az csak lefelé terjed.
Az olyan, mint egy háló: az ember belekerül ebbe a hálóba, s annak a köteleit a rokonság húzza.
Meg akarják fogni a nagy halat.
Talán én is tartom egy ilyen hálónak a kötelét, valami nagy összeköttetés kedvéért, csak én nem tudom megfogni a nagy rokont.
Ellenben a kis rokonok azok olyan jól tudnak engem kötni, hogy csoda.
Kimentek a pályaudvar elé.
Az orvos még azt mondta:
- Ha például a főügyész nekem véletlenül rokonom volna, most milyen jól jönne nekem .
Nagyon szeretnék egy hatósági orvosi állást nyerni.
Pardon, tisztiorvosit.
De hát nincs semmi rokonom, akit protekcióra megkérhetnék.
- Nem kell ahhoz protekció - mondta kedvetlenül a főügyész -, képességek kellenek és hivatottság.
Az orvos megijedt, hogy nagy magabíztában eljátssza a főügyész rokonszenvét.
- Hogyne, hogyne, kérném alázattal, s az nálam meg is van, mert tizenegy éve vagyok a városban; meglehetős orvosi praxisom van, legalábbis harmincezer beteg átment a kezem alatt, már több esetben pályáztam is az állásra, de tudja isten, sohase volt, aki felkarolta volna az ügyemet.
Nem is csoda, oly sok orvos van csak a városban is , mindenki nem érheti el.
Látta, hogy a főügyész nem ragadja meg az alkalmat, hogy ebben az éjfél utáni órában felajánlja a protekcióját, hát visszanyerte a humorát, s azt mondta:
- No, mindegy, ha még egyszer születek, megpróbálom jobban megválasztani a szüleimet .
Jó éjszakát kívánok, főügyész úr.
A főügyész úgy érezte, hogy tartozik állásának azzal, hogy az orvos miatt autóba üljön.
Csak mikor már bent ült, s a kocsi elindult, akkor jutott eszébe, hogy semmi pénz sincs nála, most mi az ördögöt fog csinálni.
A kocsit se tudja kifizetni.
Linát csak nem költheti fel, hogy adjon másfél pengőt hamar.
A legnagyobb gondban volt, hogy vágja ki magát.
Mikor a kocsi a ház elé ért, s ő már kereste a szavakat, hogy miképp rendelje be másnap reggelre a sofőrt a hivatalába, az leugrott a volán mellől s roppant udvariassággal nyitotta ki a kocsi ajtaját.
Mímelt szórakozottsággal nyúlt a zsebébe pénz után, akkor a sofőr megszólalt:
- Méltóságos úr, nem tetszik rám emlékezni?
Én vagyok az a Pap bácsi, a fuvaros, aki a szomszédban lakott, mikor a Bácskai úton tetszett lakni.
Nagyon szépen megkérném a méltóságos urat egy szívességre, ha nem tetszene rossz néven venni.
Tessék szíves lenni megkönyörülni rajtam, kérem négy gyerekem van, és a városnál nem tudok hozzájutni fuvarhoz.
Már be van adva a kérvényem, de nincsen semmi protekcióm, és akkor az embernek csak eldobják a kérvényét.
- Mit kért?
- Kérem alássan, méltóságos úr, nekem, mint helybéli polgárnak - lelkendezett a sofőr-, jogom volna az erdei szállításoknál munkát kapni, de kérem, csak a protekciósok jutnak mindenhez.
- Hogy hijják magát?
- Pap Vendel.
- Jöjjön fel holnap a hivatalba, s akkor megnézem a dolgát.
- Igenis méltóságos úr.
- Nem vagyok méltóságos.
- Igenis.
- Én a nép embere vagyok.
Nálam nincs protekció.
Én az érdemet nézem.
Aki városi polgár, annak előjoga van.
- Igenis.
- Jó éjszakát.
- Nyugodalmas jó éjszakát kívánok.
Mikor a méltóságos úr becsukta maga után a kaput, a városi polgár azt mondta:
- A fene essen hasra veled, a nép embere vagy, de a fuvart nem fizeted meg.
Ez is csak olyan, mint a többi, kár volt szólani.
A főügyész lábujjhegyen ment be a házba, s az előszobában levetette cipőjét, úgy vetkezett le az írószobájában, s óvatosan ment be a hálóba.
Az utcai lámpa bevilágított, s nem kellett lámpát gyújtani.
Mikor lefeküdt, Lina megmozdult, de nem ébredt fel.
Már hozzászokik, hogy ő ilyen későn jár.
Mereven kinyújtózott, összekulcsolta a kezeit s elkezdte mondani azt az imát, amire kisgyermek korában az édesanyja tanította meg.
Aztán eszébe jutott, hogy a nagyanyja révén rokona lett Martiny doktornak , elmosolyodott s elaludt.
Régen aludt ilyen nyugodtan s jóízűen.
Mikor reggel felébredt, már a gyerekek iskolába mentek, csönd volt.
Később Lina belesett az ajtón, s látva, hogy az ura fent van, bejött.
- Rettenetes ez a maga elfoglaltsága - mondta -, ez már ezután így fog menni?
- Ezekben az első időkben.
- Ne engedje magát annyira kihajszolni.
Nincs maga ahhoz szokva.
Ha aztán tönkreteszi magát, akkor mi lesz?
- Csak ezen legyek túl, akkor meg van alapítva a tekintélyem s minden úgy fog történni, ahogy én akarom.
Képzelje, a maga rokonai, azok tönkremennek.
Ahogy látom , a Szentkálnayak egész vagyona is kevés arra, hogy azt a nagy lyukat betömjék, amit csináltak.
Lina leült az ágya szélére, s ő elmondott mindent, amit el lehetett mondani a Sertéstenyésztőről.
- Úgy kell nekik, mindig rossz rokonok voltak - mondta Lina.
- Egy lépést nem tettek volna értünk soha.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE