Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Rokonok
Keletkezés ideje
1932
Fejezet
25
Bekezdés
3064
Mondat
7660
Szó
77471
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
20.
Felöltözött s bement a hivatalba.
A főmérnök már, várta.
Ott ült az íróasztalánál, ahogy aktákba volt mélyedve, s noteszébe jegyezgetett.
- Mi az, pajtikám.
Már megtanulta ezt a szót a polgármestertől.
- Nézem ezeket az árajánlatokat - mondta a főmérnök.
- Milyen árajánlat?
- Ma reggel jött be egy csomó.
Holnap lesz a pályázat lezárása, s már egynéhány beérkezett.
Ezzel összerakta az aktákat, s egy csomóban félretette az asztalon.
- Ja igen, a vashíd.
Volt a város alatt egy kis patak, amely azonban nagyon veszélyes volt, mert tavasszal, ősszel, nagy esőzések idején hallatlanul meg szokott duzzadni.
A város pályázatot hirdetett egy vashídra, amely a régi rozzant fahíd helyére jönne.
Odaült az asztalhon s várta, hogy a főmérnök mit akar mondani.
De annak nem volt semmi jelenteni valója, adomázni kezdett.
Unottan hallgatta.
- Igaz, tegnap beszéltem Ráczkevey bácsival.
A főispán megígérte neki, hogy közbenjár a pénzügyminiszternél a kúria dolgában.
- Milyen kúria?
- Azt szeretné, ha a miniszter megvenné az ő kúriáját adóhivatalnak.
- Ráczkevey?
- Igen.
- Ezt az ügyet még nem ismerem.
- Különben egész rendben van a dolog, csak egy baj van, az, hogy a kúria kint van a városból egy kicsit, a nyomárkai úton.
- Nyomárkai út?
Hisz az kint van egészen a határban.
- Igen, hisz ez a baj.
Messze van.
Mert ha bent volna a városban, akkor nem volna semmi hiba.
A ház kitűnő, nagyszerűen van megépítve, a falak századokra szólnak .
Történelmi emlék is, mert negyvennyolcban ott volt a Nagy Sándor főhadiszállása, így bizonyos kegyelet is fűzi hozzá a várost.
A Ráczkevey család is mindig nagy pártfogója volt a városnak, több tagja főbíró volt a régi időkben, főispán, alispán is volt köztük nem egy, szóval csak az az egyetlen kicsi kis hiba van, hogy kissé messze van a város központjától.
- Ez elég hiba, az adóhivatalnak közel kell lenni, hogy a lakosság könnyen közelíthesse meg.
Anélkül is nehezen fizetik az adót, hátha még két kilométerre kell menniök.
- Nem több két kilométernél - mondta a főmérnök.
Erre ő gondolkozni kezdett s úgy vélte, hogy bizony több.
Van az három is.
- Szóval arról van szó - mondta a főmérnök -, hogyha a város ajánlja, akkor megveszi az állam, sőt ígéretet kaptunk, hogy a pénzügyigazgatóságot is megkapjuk.
Zsarátnok sokkal központibb fekvésű, mint ahol most van.
- No, de pénzügyigazgatóságot pláne nem lehet a városból kitelepíteni.
- Miért, ez egy ideális hely.
Gyönyörű parkja van, százados fák és nagyszerű levegő .
Pormentes.
Minden pénzügyigazgató csak ide fog pályázni, mert valóságos paradicsom az a hely.
- És ez aktuális dolog?
- Hogyne, ez egy elintézett dolog.
Ráczkeveynek az unokaöccse államtitkár a pénzügyminisztériumban.
- Majd beszélek a polgármester úrral.
A főmérnök el akart menni.
- Kérlek alázattal, nem kaphatnám meg a hídpályázati terveket néhány órára ?
Előzetesen tanulmányoznom kellene a dolgot, hogy ne legyek készületlen.
- Kérlek, ezeket meg fogod kapni, mihelyt le lesz zárva a pályázat.
Én természetesen egyáltalán nem tudok beleszólni, csak neked kell ebben szakvéleményt mondani.
- Éppen azért kérlek, éppen azért.
Nekem a jövő napokban rendkívül nagy elfoglaltságom lesz, s szeretném előre munkába venni.
- Én azt hiszem, ezt a szabályok tiltják.
- Milyen szabályok? - kiáltott a főmérnök, s azzal kirobbant.
- Csak nem képzeled , hogy nekem érdekem fűződik hozzá, hogy a pályázat lezárása előtt betekintsek az ajánlatokba.
Nekem mindegy, felőlem csinálhatjátok, amit akartok.
Nagy haraggal vette a kalapját s elment.
Ő ezen a felinduláson ütődött meg.
Addig nem is gondolt semmiféle illegitim dologra , de most elkezdett tűnődni, hogy valóban nincs -e valami érdeke a főmérnöknek abban , hogy éppen a pályázati határidő letelte előtt lássa a benyújtott pályaműveket.
A főmérnök már csak tüntetett a dühével, elég nyugodtan ment el, mert a legfontosabb adatokat már kijegyezte, de szerette volna a statikai számításokat is kiíratni, hogy a Holub és Társa céget informálhassa.
A főügyész fogta az egész paksamétát s bezárta az álló nagy iratszekrénybe.
Aztán behívatta a titkárt, Péterfi doktort, és a Sertéstenyésztő aktáit kérte.
A Sertéstenyésztő 1925-ben alakult másfélmillió korona alaptőkével.
Mikor a pengőszámítás jött, ez százhúszezer pengőnek felelt meg, de akkorra el is tűnt az egész alap.
Kaiser növelte meg a koncepciót, s az alaptőkét fölemelték négyszázezer pengőre.
Tavaly még egyszer fölvizezték a részvényeket hétszázezer pengőig.
- Mért mondták nekem, hogy másfélmillió befektetett alaptőke?
- Ez az ellenzék szava.
Nem mondják ki, hogy korona.
- Úgy.
- És tényleg, csak az első másfélmillió koronát fizették be teljesen.
Különben ma már a veszteségmérleg meg is haladja a másfélmillió pengőt.
- Úgy, értem.
- Számlák.
Az építésznek még mindig óriási követelése van.
Vásárlások.
Kukorica- és sertéstartozás.
Befektetések.
Gőzekék.
- Hogy történik az, hogy még ma sincs átírva a Sertéstenyésztőre a földterület.
- A belügyminiszter még ma se hagyta jóvá a közgyűlési határozatot.
- Úgy.
Ez mind megint új dolog volt neki.
Csak most kezdte egy kicsit megérteni a dolgot.
- Hogy gyűltek így fel az adósságok?
- A vezetőség hamar eljutott arra a pontra, hogy a tőkéje kimerült.
De a dolog természete szerint kénytelenek voltak egyre tovább terjeszkedni és fejleszteni az üzemet.
Közben volt egy-két sertésvész.
Az oltások, az egészségügyi berendezkedés roppant összegbe került.
S lyukat lyukkal tömtek be.
Az öreg Szentkálnay mindenre azt mondta, "itt vagyok én ".
Aláírt.
Váltókat.
Számlákat.
Elég könnyelműen csinálta.
Arra jött a kukorica áremelkedése.
S kész az egész.
Már memorandumszerűen volt összeállítva a Sertéstenyésztő története, könnyű volt átmenni rajta.
Mikor derekán voltak az iratnak, a polgármester titkára jött, hogy a méltóságos úr kéreti a főügyész urat.
Azonnal ment.
- Á szervusz, szervusz, pajtikám - mondta a polgármester, s felállott és elébe jött.
Leültek a fotelekbe, s az öregúr megveregette a térdeit.
- Hát hallom, hallom, hogy egészen jó úton haladunk, igaz?
Hát tetszik a Sertéstenyésztő?
- Kérlek alássan, méltóságos uram - mondta komolyan -, még nem vagyok egészen tisztában a dologgal, de az az érzésem, hogy a város nagyon jó üzletet csinálhat még vele.
- Nahát csak beszélj, kedves, beszélj.
Erre ő azt mondta el, amit tegnap Kardics bácsitól hallott.
Óvakodott arról beszélni , amit ma megtudott.
A polgármester nagy figyelemmel hallgatta s csak az volt a kényelmetlen, hogy a szeme állandóan bele volt fúródva, annyira, hogy kicsit bele is zavarodott, s mikor azt kellett volna kifejtenie, hogy a régi részvénytulajdonosok az ő véleménye szerint mennyire felelősek, elhallgatott.
- Meg kell csinálni - mondta a polgármester.
- Hallom, Martiny doktorral is tárgyaltál, pajtikám.
- Na, neki nem mondtam el a lényeget, illetve csak a lényeget, annyit, amit neki hallania lehet.
Nagyon óvatos voltam.
- Igen, igen - mondta a polgármester.
- Meg kell az ellenzékkel beszélni.
- S amit neki mondtam, úgy vettem észre, hogy meg is nyerte a tetszését.
Voltaképpen ő ugyanazt mondta.
Meg kell menteni a város számára az egész üzemet, s városi kezelésben folytatni.
Meg vagyok győződve, hogy ez lesz az első ügy, ami ellen semmi ellenzéknek nincs ellenkező véleményre jogosultsága.
- Ó, az ellenzék - legyintett finoman a polgármester.
- Az ellenzék az szükséges.
Ha nincs ellenzék, senki sem hiszi el, hogy jó az ügy.
És hangosan nevetett.
- Ha már az ellenzéknek is tetszik, megette a macska.
Tétován hallgatott, s szerette volna tudni a polgármester igazi véleményét.
De a polgármester egy adomát mondott el Deák Ferencről.
Még az ő fiatalkorában történt, mert ő még ismerte Deák Ferencet, igaz, nem nagyon, mert már öreg volt s beteg, és nem szokott már beleszólni a dolgokba.
De akkor történt, hogy egy képviselőválasztás miatt deputációval keresték fel az Angol Királynőben - pajtikám , az a nagy ember úgy lakott, mint egy igazi szobaúr.
A folyosón kellett várakoznunk , míg bemehettünk hozzá.
Végre elment tőle Lónyay Menyhért, s mi bementünk.
Persze abban az időben mi voltunk az ellenzék.
Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyvenéves korán túl is ellenzék, az nem is lesz ember soha.
De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha.
Tisza Kálmán is ellenzék volt harmincnyolc éves koráig...
Hát bemegyünk az öregúrhoz.
Ott ült a nagy székében, s fel sem állott.
Úgy állottunk előtte, mint az iskolásgyerekek.
Meghallgatta a szónoklatunkat, s azt mondta: csak röviden, fiam, mert az élet rövid, mint a gatyamadzag.
Az is mindig akkor szakad be a korcba, mikor nem kéne...
Nagyon nevetett s olyan furcsa volt, egész elfeledkezett mellette az ember arról , hogy ma is élet folyik, egy régi világ derengett fel.
- Akkor mondta azt is, hogy aki húszéves koráig nem volt szép, harmincig nem volt okos, negyvenig nem lett gazdag, abból már nem lesz soha semmi.
Te hány éves vagy , pajtikám?
- Negyvenöt.
- Legszebb idő.
Mondd csak, mért nem adod oda ennek a szegény inzsellérnek azokat a dolgokat, amiket kér?
A főügyész megrezzent.
- Méltóságos uram, pályázatot nem szabad kiadni addig az illetékes mérnöknek, míg a pályázat le nincs zárva.
- Persze, persze, hát csak add oda; neki a jövő héten rettenetes sok dolga lesz.
Én vállalom a felelősséget és többet meg ne halljam azt a méltóságos urat, már megmondtam neked, hogy kedves öcsém vagy, s bátyád vagyok, vagy megtagadsz , pajtikám?
- De... édes jó bátyám.
- Aztán majd beszélünk erről a Sertéstenyésztőről, nagyon szép, amiket mondtál, s csak az a feleletem, hogy meg kell csinálni.
De a Martiny doktor csak legyen ellenzék, nagyon kell nekünk az a kis ellenzéki terror, ők kényszerítenek rá, hogy megcsináljuk a dolgokat.
Ha nincs ellenzék, akkor meghal minden.
Az ellenzéket meg kell becsülni...
Ezt is Deák Ferenc mondta...
Hát honnan barátkozol te ezzel a derék Martiny doktorral?
- Rokonom.
- Rokonod? - kiáltott fel a polgármester.
Felkiáltásában olyan őszinte meglepetés volt, mintha azt hallotta volna, hogy dr. Martinyt kinevezték főispánnak.
- Rokonod? - tette hozzá.
- Hogy lehet az?
A főügyész elmosolyodott.
- Hát az ő nagyanyja, meg az én nagyanyám két öregasszony volt.
De a polgármester e pillanatban nem volt hajlandó a tréfára.
Mereven és kissé gyanakvóan nézett, úgyhogy kénytelen volt magyarázatba bocsátkozni.
- Nagyapám, Kopjáss István, szintén István, apám is István volt, feleséget Gömör megyéből hozott, Malatinszky Évát, aki a podolini Malatinszkyak közül való volt.
S Martiny doktornak a nagyanyja szintén podolini Malatinszky-lány volt.
Innen a rokonság.
Nagyon távoli, ha akarom igen, ha akarom nem, ahogy parancsolod , bátyám.
- Hm, hm - ühmgetett a polgármester -, fatális, fatális.
- Innen van - mondja Martiny doktor -, hogy eddig még az egész városban semmiféle rokoni kapcsolatot senkivel nem sikerült neki megállapítani, hogy apai-anyai ágon felvidéki - gondolom, azért is volt ilyen kitartóan s annyi időn keresztül az ellenzék vezetőembere.
Nem volt semmi kockáztatnivalója.
- Na látod, na látod - mondta a polgármester a szakállát vakargatva.
- Gyere csak vissza, s üljünk le egy kicsit ennél a kérdésnél.
Nem lényegtelen, nem lényegtelen ...
És mit akar az az ember... evvel a rokonsággal...
Mit akar ?...
Mit akar elérni?
Mit mond?
A főügyész megzavarodott.
Mialatt leült, megvillant benne, hogy ezek az urak a rokonság kérdését valósággal úgy fogják fel, mint a bejelentett jogcímet arra, hogy részt vehessenek a panamákban.
- Nem tudom, mit akar - mondta óvatosan -, még nem vallott színt.
- Ez az: próbálkozik...
Nagyon vigyázni kell.
Az nem megy csak úgy, hogy valaki itt egyszerűen felül a nagy lóra, s a nehéz idők után belekapcsolódik a város dolgaiba , holott arra semmi jogcíme nincs.
Ellenzék akárki lehet.
Ahhoz nem kell egyéb, csak támadni és kritizálni.
Hát az ilyen nímandoknak könnyen megy, s tudtam én azt, hogy egyszer csak el fog következni az idő, hogy bejelenti, hogy rokon...
Nézze meg az ember...
Ezzel már minden jóvá van téve.
Nem lehet fölszedni mindenkit.
A főügyészben benne volt, hogy tiltakozzék doktor Martiny ellen, hogy kimondja, hogy neki sem inge, se gallérja, hogy ő nem törődik vele, de közben meg arra gondolt, hogy esetleg nem is hiszik el neki, s a polgármester csak azt fogja gondolni, hogy csak takargatja a céljait, amit a Martiny útján vél elérni...
Tehát kis hallgatás után azt mondta:
- Méltóságos uram, én ma este beszélni fogok vele a kaszinóban - mert megkért, hogy menjek be, s majd meglátom.
Majd kiugratom a nyulat a bokorból.
Tessék neki színt vallani.
A polgármester finom öreg ujjaival citerázott az asztalon.
- Nem szeretem én azt a színvallást, ne valljon ő színt, maradjon ő csak az ellenzékben.
Jó, ártalmatlan ellenzék...
De mi az ördögnek neked ez a rokonság?
- Én nem tehetek róla, ha a nagyapám előkészítette.
- No de hát te fedezted fel...
Rettenetes nagyszájú ember...
- Be kell tömni a száját.
- Ezt ?...
Ez nagyon éhes...
Semmi se sikerül neki...
Az irodája se ér semmit.
Más ilyen ellenzékiséggel vagyont szerez, s ennek nincsenek kliensei.
- Úgy.
Ez komoly dolog, bátyám.
Ez komoly dolog...
Én mindenesetre kitapogatom .
Holnap már többet tudok mondani.
A polgármesternek a titkára jelentette, hogy kik várnak odakint.
A főügyész meghajtotta magát s elment.
Még a folyosón is mosolygott.
Tetszett neki, hogy olyan ügyes és okos volt.
Nem rossz az, egy kicsit sakkban tartani az urakat.
Legalábbis addig, míg tisztában nincs mindennel, amire ügyelni kell.
A főmérnök már ott várt a szobájában, érezte a könnyedségén, hogy biztosnak érzi magát a dolgában, s tudja, hogy az iratokat úgy fogja megkapni, ahogy akarja.
No , legalább megvárakoztatja egy kicsit.
Ő került felül:
- No, pajtikám - mondta kedélyesen -, jó, hogy itt vagy, beszélgettem a polgármester úrral a Sertéstenyésztőről.
Légy csak oly kedves, és ülj csak össze velem, nézzünk bele egy kicsit ebbe a dologba.
- Ja, nekem nagyon sok dolgom van.
- Tudom, tudom, ez azonban rettenetesen sürgős.
Kérlek, kedves Péterfi doktor - szólt át a másik szobába -, légy oly kedves, hozd csak a Sertéstenyésztőt.
Mondd csak , kérlek alássan, mennyivel is tartozik a vállalat ennek a Holub és Társa cégnek?
- Hát azt én nem tudom, ott feküsznek a számlák.
- Mégis, sokkal?
- Sokkal.
- Ő épített odakint mindent?
- Természetesen.
- A berendezést is?
- Milyen berendezést?
- Úgy gondolom, a villanytelep berendezését, például a gépeket.
- Nem, azt a Szentkálnay-cég csinálta.
- Igen.
Hát nekik van gépgyári képviseletük is?
- Vaskereskedő; neki a szakjába vágott, s bizonyára olcsóbban készítette el saját magának, mintha ügynökökkel dolgozik.
Péterfi doktor hozta a nagy paksamétát.
A szoba közepén volt egy nagy asztal, arra rakta le a főkönyveket s mellé oszlopokba az aktákat.
A főmérnök gyanúsan s kedvtelenül nézte az előkészületeket.
- Én, barátom, ma képtelen vagyok egy negyedórát is erre szánni, már most is sokat késtem s mingyárt itt a dél.
Addig nekem kimutatást kell készítenem a polgármester úrnak.
Gondolkozva nézett maga elé, s nem akarva a húrokat túlfeszíteni, elbocsátotta a főmérnököt.
Úgysem ismeri még eléggé a dolgot.
Szó nélkül kiadta hát a versenypályázat iratait, s kedvetlen mosolygással nézte, hogy a főmérnök elviszi őket.
Még mikor kiment is a főmérnök, még akkor sem bírt magához térni.
Úgy érezte , mintha tolvajlás történt volna.
Vajon mit terveznek, mit akarnak, mit csinálnak ezek .
Na majd másképp lesz, mihelyt beletanul a dolgokba.
Péterfi dr. ott állott előtte s várt.
- Kedves Péterfi, én egyre kevésbé értem ezt az egész ügyet.
Te olyan kitűnően ismered, nem tennéd meg, hogy pragmatikusan összefoglald az egésznek historikumát?
- Ahogy parancsolod, főügyész uram.
- Nagyon jól meg kell ezt érteni, s igen hamar.
Amint látom, esetleg órák kérdése , hogy dönteni kell az elvek felől, s nem állhatok szembe az urakkal tudatlanul.
Az ügy érdekében s az én érdekemben van, hogy mindent világosan azonnal megtudjak.
- Kérlek alázattal, főügyész uram...
- No de parancsolj helyet.
Megállj csak, engedd meg, hogy valami egészen furcsa dolgot kérdezzek.
- Parancs.
- Hova való vagy?
- Én?
Én, kérlek alázattal, erdélyi vagyok.
Erdélyi menekült.
- Aha.
Feleséged is.
- Az is.
- Szóval nem vagy alföldi, s nincsen itt semmiféle rokonod?
- Sajnos, bizony nincs.
- Hát akkor hogy éltek itt, az idegenben?
- Bizony meglehetős nehezen, mert nagyon jól méltóztatol rátapintani, itt csak azok tudnak magukon segíteni, akiket a rokonság segít.
Pláne a zsarátnoki polgárság annyira semmibe veszi az idegenből jötteket, hogy tüntetően érezteti például a házigazdánk velünk, hogy jöttmentek vagyunk.
De már megszoktuk, hogy névnapra , disznótorra eszükbe sem jut, hogy meghívjanak, sőt a legegyszerűbb dologban, mondjuk egy öl fa lerakása esetén is úgy kezelnek, mintha nem is volnánk magyarok, hanem isten tudja miféle idegen betolakodottak.
Most is volt egy afférunk, az ember saját fülével hallja, hogy a hátunk mögött káromkodnak, hogy a teremtésit ezeknek a gyüttmenteknek, kiszorítják az embert a tulajdon házából - pedig csak arról volt szó , hogy pincét kértünk, ahova a télire való holmit, krumplit, répát elhelyezzük, mert valami malacfélét vett a feleségem, s a legszemtelenebbül azt hányták a szemünkre , hogy ez nem volt benne a szerződésben, holott a lakást úgy vettem ki annak idején , hogy disznót is tarthatunk.
Van neki elég óla, s üresen áll, mert a birtokot kiadták bérbe, ahogy itt szokás, a saját gyerekeiknek, s ők, mint öregek eltartást kapnak, s csak annyi disznót tartanak, ami nekik a saját szükségökre elég; legalább tizenhat disznóra való hely üresen áll s nem akartak egy rekeszt adni a mi malacainknak, mert eddig nem vettük igénybe.
Nagyon nehéz ebben a városban megélni.
Egész más mifelénk .
Ott a gazdaember sokkal kedvesebb, szívesebb, s az uraknak úgy kedvében járnak, hogy öröm.
De hát hozzá kell szokni.
A főügyész meg volt nyugodva.
Ő csak azt akarta megtudni, hogy Péterfi dr. " aggálytalan tanú " -e, vagy nem.
Aggálytalan tanú, aki semmiben sincs érdekelve.
Most megérezte, hogy ez az ember itt csak éppen jelenlevő.
Nem volt s nincs semmiféle rokoni összeköttetésben senkivel, tehát el lehet hinni, amiket megfigyelt s amit mond.
- Hogy indult ez a Sertéstenyésztő?
- Még akkor nem voltam itt.
Én csak 1927-ben jöttem a városhoz.
Akkor már a második virágzását élte a Sertéstenyésztő.
Úgy tudom, hogy a forradalom után kezdődött az egész.
Volt itt egy Devecseri nevű sertéskupec, annak az ideája volt.
1921-ben vagy 22-ben hozta össze a részvénytársaságot, s mivel nem tudtak megalakulni, belevette a Makróczy bérlőjét, s úgy csinálta meg az egészet másfél millió korona alaptőkével.
De akkor a pénz zuhanása miatt, mielőtt valamit kezdhettek volna, a kis alaptőke megsemmisült, úgyhogy semmiféle üzembe nem tudtak belekezdeni, s Devecseri tönkrement.
A Makróczy bérlője is belebukott, ki is tették a bérletből, s az egész részvénycsomagot ingyen megkapta Kaiser, s ez fújta fel az egészet.
Ez is megbukott .
Megszökött Amerikába.
Szentkálnay férjhez adta a lányát, akkor felelevenítették a dolgot, s elhatározták, hogy a város segítségével megcsinálják.
Akkor volt, hogy tisztán látták már, hogy a Szentkálnay régi üzletköre megszűnt a határok miatt.
Neki óriási forgalma volt a Balkánra és Törökországba.
Ez az új vámhatárok miatt többet nem volt végrehajtható, s valami újat kellett keresni.
Kézenfekvő volt, hogy ebben a városban a disznó az, amit rentábilisan lehet termelni.
Közszükséglet is volt.
A városi üzemeket meg lehetett azonnal nyerni fogyasztónak.
Ez maga nagy kvantum.
De ennél még fontosabb volt, hogy a gazdák nem tudták a sertéseiket eladni.
Csinálni kell egy részvénytársaságot, amely felvegye a fölösleges anyagot.
Így mingyárt maga a Szentkálnay-gazdaság járt legjobban, mert saját magának biztos vevőt teremthetett a Sertéstenyésztővel.
Szentkálnay valami kétezer holdat bír, s bérelt hozzá annyit , hogy ma körülbelül háromezer holdon gazdálkodik.
Az uraknak is mindenkinek van birtoka.
Az alispán úrnak hatszáz holdja van, a polgármester úrnak nyolcszáz.
Ők már maguk hárman elég erősek voltak egy nagyarányú üzem ellátására, s nem kellett többet a piacon gondolkodni.
A szükséges kukoricát is maguk remélték szállíthatni, s így kitűnően el lettek volna látva piaccal.
Nem kellett se a sertéskereskedőkkel, se a terménykereskedőkkel harcolni.
A fiatal sertést, a kukoricát, árpát, zabot, tököt , szóval mindent lekötöttek a Sertéstenyésztő számára.
- Ezek a szerződések megvannak?
- Hogyne, itt feküsznek az iratok közt.
- Tehát ez volt a Sertéstenyésztő első vagyona, ezek a szerződések.
- Igen.
Ezzel érték el a város hozzájárulását.
Jött a város aportja.
Megkaptak egy nagyon kitűnő helyet a kisállomás mellett, tizennégy hold belsőséget teljesen ingyen , örökadományképpen.
Illetve mindaddig, amíg a Sertéstenyésztő aktív és működésben van.
- Ma már nem aktív.
- Nem, kérem, ma is üzemben van.
Körülbelül huszonnégy sertés ma is van a telepen.
Gondolkozott.
Tényleg látott néhány disznót a telepen, de azt hitte, hogy az annak a néhány személynek az állománya, akik ma is ott vannak alkalmazásban.
- Értem.
- Tehát a város adott egy tizennégyholdas telepet ingyen, azonkívül egy hatszázholdas örökbérletet igen alacsony áron.
Ezt is addig természetesen, amíg csak üzemben van a vállalat.
A főügyész mindenre bólintott; értette, de nem mosolygott, feszülten figyelt.
- Ezzel szemben a város kapott a részvényekből egy harminchárom százalékos minoritást.
Az alaptőkét a pengőszámításkor átértékelték négyszázezer pengőre.
Ebből tehát egyharmad a városé, ötvenkét százalék a Szentkálnayaké s tizenöt százalék kisembereké, gazdáké.
Van olyan, akinek a sertéséért egy-két részvényt adtak.
Kezdett tiszta lenni a dolog.
- Itt van az első év.
1926. Tessék bepillantani a Mérlegszámlába.
Egyfelől itt a részvénytőke nyolcvanezer pengővel, a másik oldalon Adósok harminckétezer pengő .
Tehát a részvényesek csak hatvan százalékot fizettek be...
Csupa ilyen dolog: itt a Tatárdomb-bérlet.
Ez a városi birtok, fölértékelve annyira, mintha tudja isten milyen uzsorabérlet volna.
Az építkezés, áru- és anyagkészlet.
Csupán fiktív tétel ...
Ellenben itt a városi első kölcsön nyolcvanezer pengő, a Takarék kölcsöne negyvenezer pengő.
A Holub-számlák kétszázezer pengő.
Az első év mérlege négyszáztizenhatezer-hatszázötvenhárom pengő, mikor a részvényesek még összesen negyvenezret adtak össze, már majdnem a tízszeresét tudták elkölteni, vagy mondjuk , befektetni.
- Mennyi a Holub-számla?
- Az első év végén kétszázezer pengő.
- Gazdag ember ez?
- Volt.
Jól házasodott, Schlesinger és Wurmfeld.
A Wurmfeld Ellát vette el, egyetlen lány és óriás vagyon.
Pláne az asszony maga rendelkezik a vagyonával.
Azt beszélik , több millióig áll.
De persze mobil tőke itt sem lesz sok, mert most már igen nagy bajok vannak.
Már azt beszélik, válnak.
- Ez a Holub, zsidó?
- Dehogyis, sőt nagyon is úrifiú.
Nagyon derék ember, iskoláit külföldön végezte , német hatás alatt van, igen finom művészlelkű ember, olyan könyvtára van, amilyen nincs több a városban, modern festménygyűjteménye.
A Kadicha-lányt kellett volna elvennie, úgy tudom, de nem adták hozzá, ezért vett el zsidó lányt.
De ma is természetesen benne van a társaságban is.
A főügyész mosolygott.
Ezért kell hát a versenytárgyalási beadványokat sürgősen kiadni a főmérnöknek.
Holub és Társa.
Péterfi dr. érezte, hogy a főügyész a Sertéstenyésztő kárára elfogult, ezért szabadabbra engedte gúnyos kedvét.
- A lavina, főügyész úr, az építkezésekkel indult meg.
1926 végén kezdték meg az építkezést.
Olyan elánnal, hogy három hónap alatt kétszázezer pengő ára számlát s követelést produkált a Holub és Társa cég.
Ez mindent megmagyaráz.
Szerencse, hogy jött a fagy, s be lehetett szüntetni az építkezéseket, mert már akkor csődbe került volna az egész vállalat.
- S miből fizették ki az építészt?
- Váltókkal.
És új megrendelésekkel látták el.
Közben átszervezték az egész részvénytársaságot.
Az alaptőkét felemelték hétszázezer pengőre.
Akkor kapta a város a nagy kölcsönt, abból újra négyszázezer pengő kölcsönt folyósítottak a vállalatnak , amely már szinte amerikai méretű fejlődésről tett bizonyságot.
Egyszerre az egész város hinni s bízni kezdett.
Számtalanon vettek a kisgazdák közül részvényeket .
Bevezették a tőzsdén, de persze nem lehetett kapni, emiatt az értéke meghatványozódott.
Csak annyi részvény volt a piacon, hogy fel lehessen verni .
Kibővítették az üzemet hatezer sertésnek évente két ízben való hizlalására.
Tehát évi tizenkétezer sertést akartak produkálni.
Már ebben az évben karácsonyi szállításra számítva, ötezer sertést, tényleg bevásároltak.
Ez cirka háromszázezer pengő.
Az építkezés befejezése, a gépház, a gépek, kutak, villanymotorok, csövek, fecskendők, a berendezés, elsősegély-szekrények, gyógyszer stb. százötvenezer pengő.
Hatezer mázsa kukorica huszonöt pengős áron százötvenezer pengő.
Szóval, a második év mérlegében elérték az első milliót adósságban.
A főügyész hirtelen aggódva nézett maga elé.
Péterfi doktor, már szinte sok volt , ahogy mindent oly pontosan tud, mintha törvényszéki vádló ügyész volna.
Mért kell neki annyira ismerni a dolgokat?
Mindig vannak emberek, akik a más ügyeibe szenvedélyesen szeretnek belenézni, s éppen azok az emberek, akik oly halkan és színtelenül élnek, hogy az ember azt hinné, hogy még a légynek sem vétenek.
Talán nem is vétenek, de kiélik magukban a harcot és a gyűlöletet ebben a szívós és alapos érdeklődésben.
- Az kétségtelen - folytatta Péterfi dr. a monológját -, hogy minden a legtökéletesebben lett megépítve.
Kiállításnak, látványosságnak is beillik a Sertéstenyésztő telepe.
Azok a kis házak ott náddal fedve, mert a legújabb elmélet szerint az a legtökéletesebb fedőanyag a sertéshizlalók számára, egyes ólak szalmával fedve, tökéletesen nyírva, a csúcson szép csóvák, öröm az egész.
Minden betonból, a talaj salakcement, még nincs is kipróbálva, de magyar találmány s állítólag a legjobb és a legolcsóbb.
Amint a számlák mutatják, ez igaz is.
- Szép, szó sincs róla, szép - mondta a főügyész.
- Kissé nagyon is szép - nevetett fel Péterfi dr. - Mikor a kisgazdák meglátták, úgy feldühödtek, hogy azt nem lehet elmondani.
Mi a fene, mondták, itt a kondás lakása padlózva van s a mi lakásunk földes?
Az én feleségem maga mázolja fel a szobát, s itt a kondás úgy él, mint egy gróf?
Hát még mikor a három méter magas ólakat látták.
Úgy élnek benne a sertések, mintha mind csak kiállításra volna beutalva.
A kutricák, mint valami labirintus.
És vízlocsolócsövek, a vízsugár úgy fröcsköl, mint valami kertészetben.
Villanyvilágítás.
Igazán azt nem lehet mondani, hogy nem gyönyörű, de az a közvélemény, hogy egy kicsit túlméretezték a dolgot.
- Majd jó lesz, ha valaha rendezik a bajokat s egy új társaság veszi a kezébe.
- Akkor igen.
De ők nem bírták már az első turnus is csak ötezer disznóra volt beállítva, de azt beszélik a rossz nyelvek, hogy az sem volt meg.
Állítólag voltak falkák, amelyek kétszer tévedtek a mérlegre.
Na hiszen senkinek semmi köze hozzá, ha nekik így volt jó.
És aztán a második turnus.
Az bizony már csak ezer, mondd egyezer sertést mutatott ki.
Igaz, hogy akkor már megvolt a teljes bukás.
Az már csak olyan tessék-lássék dolog volt.
Már az leépítés volt.
El kellett bocsátani egy rakás embert, mert volt itt tisztviselő és személyzet quantum satis...
A könyvet forgatta, másik könyvet vett elő s mulatva mondta:
- Volt igazgató, helyettes igazgató, irodai személyzet, főkönyvelő, három kisasszony , levelező, raktárnok, két okleveles gazda, ötven szakképzett sertéskezelő, akkora volt a havi rezsi, mint az egész városházáé.
S a kamatok ?...
Egy év alatt másfélmillió kilogramm sertést akartak produkálni, de azt sose fogjuk megtudni, hogy tényleg mennyit produkáltak...
A legjobb volt, hogy a gazdák mind ide adták be a dohos tengerit, s a sertések nem akarták enni.
Hiába magyarázták nekik, hogy ezt a részvénytulajdonosok termelték.
Pedig az újkukorica-vásárlások egyre drágábbak voltak.
Már a kukorica elérte a harminc pengőt, még mindig nem akarták a mangalicák ropogtatni, a foguk is elvásott pedig bele.
S elfogyott a tengeri.
Ebben az évben nagyon rossz volt a tengeritermés az egész vidéken, a Dunántúlról kellett hozatni ...
A legnagyobb baj pedig az volt, hogy felverték a sertés árát.
A kisgazdák nem adták a sertést.
A vásárokon nem lehetett venni, mert olyan szükség volt sertésben egyszerre , hogy csak úgy tudták az első ötezret összeszedni, hogy túlfizettek minden darabot ...
1927 január-márciusban volt a konjunktúra, s akkor állították be az üzemet, s azt hitték, ez csak a kiindulás s abban az arányban fog nőni minden, ahogy akkor mutatkozott.
- Sertésvész is volt.
- Hogyne, kérem, emiatt sok volt a hirtelen levágás, az áron alul való kiárusítás .
Mikor kezdték, a sertéshús száztizenhárom volt, s lement karácsonyra nyolcvannégy nyolcvanra.
Sőt még alább is, egész hetvennégyig.
Kis kolera, nagy rémület.
Az így ment.
Mert elv ugyan az volt, hogy csak átvészelt anyagot szabad vásárolni, de kényszerítő körülmények miatt az ellenőrzés pillanatnyilag szünetelt.
- De hiszen a Sertéstenyésztő a mezőgazdasági kiállításon díjakat is nyert.
- Rossz nyelvek azt beszélik, hogy Szentkálnay, de ezt csak felelősség nélkül merem mondani, a saját sertésállományát adta kölcsön erre a célra, mert hiszen a Sertéstenyésztőnek létérdeke volt, hogy díjat nyerjen.
Így aztán ő is egyre nagyobb mértékben vállalt felelősséget.
Igaz, a kis koleránál, azt beszélik, a Sertéstenyésztő volt az orvosság.
Ha az állatorvos azt mondta, hogy huszonnégy óra még van, akkor egyszerűen behajtották, lemérték, kifizették s másnap a Sertéstenyésztő kára volt, ha tényleg jól jövendölt az állatorvos, bár hiszen az állatorvos sem lát a jövőbe.
- Ezt nem értem, kérlek.
Hiszen akkor csak azt csinálták, hogy az egyik zsebüket kilyukasztották s abba rakták a másikból a bajt.
- Bizony az így van, nagyon jól méltóztatsz látni.
- Kik voltak az igazgatóságban?
- Elnök volt Szentkálnay, az öreg.
Tagok voltak Kardics igazgató úr, Boronkay Feri , Makróczy, benne volt az alispán úr is meg a polgármester úr veje is, de ők sohase mentek el egy közgyűlésre se.
- Elbújtak, mint a strucc a homokba?
- Igen...
A felügyelőbizottság elnöke volt a h. főügyész úr, a kollégiumi igazgató úr és az esperes úr.
Nagy tekintélyű nevek mindenesetre, de hát Magyarországon a felügyelőbizottságoknak csak papíron van meg a felügyeleti joga s a felelőssége.
A törvény ugyan a legnagyobb felelősséget írja elő nekik, de arra még nem volt eset , hogy a közgyűlés meg ne adta volna a felügyelőbizottságnak a felmentést.
A főügyész elgondolkodott.
- Alagút.
Ez valósággal a Kellermann Alagútja.
Meg lehetne regényben írni ezt a vállalatot.
- Igen, alagút, amit a levegőben fúrtak - mosolygott gúnyosan Péterfi dr.
- Hát akkor nézzük meg közelebbről egy kicsit - mondta a főügyész.
- Megpróbálok jegyzeteket csinálni hozzá.
Ezzel nekiültek s elölről vették az egészet s pontosan végigmentek a két év történetén.
Egész délelőtt dolgoztak, s senkit sem engedett be magához.
Fél tizenkettőkor eszébe jutott, hogy neki át kell menni Kardics bácsihoz.
Tegnap megígérte.
Bele is fáradt a számolásba, s lezárta a mai napra ezt a munkát.
Most már egy kicsit mégis másképp látta ezt a dolgot, mint tegnap.
Ma már nem dobhatná oda neki Kardics bácsi a nagyszerű szót, hogy másfélmillió befizetett alaptőke.
- Mondd, kérlek szépen - mondta Péterfi doktornak, mialatt kezet mosott -, mért vannak itt a könyvek a városnál?
- Arról van szó, hogy a város szanálja az intézetet s felajánlották a könyveket .
Megjegyzem, hogy ezek nem alkalmasak így a tökéletes átvizsgálásra, mert nincsenek itt a belégek.
Ha például egy könyvszakértőt akarnánk beállítani, hogy vizsgálja végig, annak be kellene menni a Sertéstenyésztő irattárába, s az összes iratokat át kellene tanulmányozni, mert hiszen a mérlegkészítés sohasem a tények alapján történik, hanem a szükség szerint.
Ami a cég érdeke.
A jó főkönyvelő úgy csoportosítja az adatokat, hogy az az eredmény jöjjön ki, amire szüksége van.
- Persze, persze.
De ha Kardics bácsihoz akar menni, mennie kell, nem várathatja az öregurat.
Hirtelen megborzongott.
Egy óra múlva tizenötezer pengője lesz.
Erről eszébe jutott, hogy e pillanatban egy sincs.
Sőt egy fillérje sincs.
Reggel röstellt Linától kérni, mert magyaráznia kellett volna, hogy hova lett.
Lina azelőtt pontosan tudta, hogy hány fillér van az ő zsebében.
Egyáltalán Linának kitűnő reális érzéke van, s végtelenül pontos és beosztó.
Régebben, fiatal házas korukban minden elsején át kellett adnia a fizetését az utolsó fillérig, s Lina adott belőle vissza valamit.
Ez olyan szerelmi iga volt, mert ő, aki mindig szegény ember volt, mint diák az anyjától kunyorált kis pénzeket, boldog volt, mikor egy édes kis feleséget kapott , azt tette maga felett anyának és felettes hatóságnak.
Aztán hosszú munkába, évekig tartó szívós csalafintaságba került, hogy valamit visszaszerezzen emberi jogaiból , mert az asszony nagyon is beletanult abba, hogy járószalagon tartsa a férjét.
Már az éjjel eszébe jutott, hogy úgy fogja csinálni, hogy a hivatalszolgát hazaküldi s kéret Linától öt pengőt.
Most, hogy tettre került a dolog, csak úgy a szolgával intéztetni el, sőt nem is lehet, hiszen új szolgája van, még Lina bizalmatlan lenne vele szemben.
Leült hát s a következőket írta:
Lina fiam, kérem adjon nekem öt pengőt.
Ez az új hivatalszolgám , legyen szíves tegye borítékba, s úgy küldje el vele.
Csókolja Pista .
Csengetett a szolgának, de az nem jött.
Kinézett utána, nem volt a helyén.
No, az ördög vigye el, hol van ez az ember.
Míg előkerült, eszébe jutott, hogy öt pengő nagyon kevés.
Ki tudja, nem kell -e bélyeget vagy váltót venni a bankban s Linától nehéz lesz újabb összeget elkérni , mert neki sincs.
Erre kettészakította a levelet s újat írt:
Linácskám, fiam, adjon nekem drágám húsz pengőt.
Ez az új hivatalszolgám megbízható ember, adja csak neki oda bátran.
Csókol Pistád .
A szolga már jelentkezett is, sietve.
Biztosan tereferélt a folyosón.
- Maga hol van, kérem.
Szaladjon csak át a lakásomra, s adja át ezt a levelet a feleségemnek.
Húsz pengőt fog hozni.
De hamar kérem, hamar, mert el kell mennem.
A szolga átvette a levelet és sietve elment.
Vajon fog -e Lina pénzt adni?
Húsz pengő az ő házi szokásaik szerint nagy pénz.
Lina esetleg le fog alkudni belőle.
Nem kellett volna azt mondani, hogy mennyi pénzt hoz , csak azt, hogy a nagyságos asszony pénzt fog adni.
És ez rettenetes is, hogy ő ennyire pénz nélkül van.
Ez nem helyes.
Pénz nélkül az ember igazán olyan, mint a kezelábatlan ember.
Linának van a postatakarékban vagy hétszáz pengője.
Kérni fog tőle százat.
Az sem jó.
Az embernek minél nagyobb jogokra kell szert tenni.
A házvételt egyelőre nem akarja elárulni, addig, míg egészen rendben nincs, viszont ahhoz a tizenötezer pengőhöz nem akar hozzányúlni, mert azzal megalázza magát.
Csak hadd maradjon az legalább néhány hónapig érintetlenül.
Akkor pedig kell, hogy pénze legyen s hogy ne kelljen folyton kérni Linától s magyarázkodni.
Ezt persze, nem lehet elintézni szolga útján, ezt bizony neki magának kell megmondania s plauzibilissé tenni, hogy az egész családnak érdeke, hogy kivegye a pénzt.
Majd csak eszébe jut valami.
Gondban és tűnődésben járkált a szobában egész addig, míg a szolga vissza nem jött .
Közben arra gondolt, hogy telefonálni kellene Kardics bácsinak, hogy mingyárt megy , de ehhez sem volt kedve addig, amíg a pénz a zsebében nincs.
Fene egye meg azt a pénzt, hogy pénz nélkül az ember nem ember; valahonnan okvetlen pénzt kell szereznie.
A sofőr is minden percben beléphet, azt is ki kell fizetni a tegnap esti fuvarért.
Végre megjött a szolga, s átadott egy levelet.
Kibontotta, benne volt egy húszpengős s egy levélke.
A húszpengőst úgy vette ki, hogy a szolga lássa, hogy itt van s csak akkor intett neki, hogy elmehet.
Lina ezt írta:
Kedves Pista, meg vagyok rémülve, hogy maga a konyhapénzt félíti meg.
Az istenért, vigyázzon szívem.
Csókolom kedvesem, Lina .
Soká nézte a levelet.
Mikor valaha a felesége betűit látta, olyan izgalomban volt , hogy az egész teste remegett a kéjtől.
Most röstelkedik és tűnődik.
No, mindegy, ez az élet; a legnagyobb szerelem is megfakul idővel.
A pénzt a tárcájába tette, s ezzel visszanyerte nyugalmát és férfiasságát.
Felvette a telefonkagylót.
Hívta a bankot s Kardics bácsit vígan.
Legnagyobb meglepetésére a telefonos kisasszony azt mondta, hogy a vezérigazgató úr nincs bent.
Megnémult.
- Nincs bent? - mondta.
- Itt Kopjáss István főügyész beszél.
- Alázatos szolgája, főügyész úr, a vezérigazgató úr bent volt egy igen rövid ideig , de el kellett mennie.
- Ki a helyettese kérem?
- Neuszidler úr.
- Kérem Neuszidler urat.
- Igenis.
Csengetés.
Egy férfihang jelentkezett.
- Halló, itt Neuszidler.
Tessék parancsolni, főügyész úr.
- Kérem, a vezérigazgató úr nem hagyott számomra valami üzenetet?
- Nem, főügyész úr.
- Semmit?
- Semmit.
- És... hova ment?
- Nem mondta, kérem.
- Lehetetlen kérem, meg volt beszélve, hogy én most bemegyek, és ő vár.
- Nem szólott semmit a vezérigazgató úr.
- Vissza fog jönni?
- Nemigen.
Sőt, mondta, hogy nemigen jön vissza.
- Azt mondta, hogy nem jön vissza, s nekem nem adott semmi üzenetet?!
- Végtelenül sajnálom, főügyész úr.
- Hát... köszönöm.
Letette a kagylót.
Az arca égett.
Az az érzése volt, hogy Kardics bácsi meg akarja mutatni, hogy ki ő, s hogy milyen nagy úr vele szemben.
Lángoló düh kezdett benne felgyűlni.
A tegnapi jelenet után a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ez ezután így megy, hogy a Takarék vezérigazgatója ezentúl mindig rendelkezésére áll...
Ő nem kívánta, neki eszébe sem jutott volna, hogy ilyet elvárjon.
De ha így kezdte, így állította be kettőjük viszonyát, akkor nem fogja elfogadni, hogy ezen ilyen kurtán változtatni lehessen.
Mi ez?
Kardics bácsi megbánta, hogy annyira előzékeny volt?
A Krisztusát ennek a vén zsiványnak.
Ez merészel most már vele így packázni.
Elmegy s azt mondja, hogy nem jön vissza, s neki egy szó üzenetet sem hagy hátra.
Ez csak szándékos sértés lehet.
Ez egy nagyúri gesztus, amit ő nem hajlandó zsebre vágni.
Vén tolvaj, hiszen a kezében van.
Azt hiszi, hogy már megvásárolta?
Hogy már rendelkezik vele?
Ohó.
Milyen jó , hogy nem épített arra a tizenötezer pengőre.
Milyen szerencse, hogy Linának se szólt !
De mi lett volna, ha erre spekulálva, belemegy valamibe.
Holtbiztosnak látszott tegnap, megtehette volna, hogy például Menyusnak ígér vagy bárkinek bármit.
Most jól nézne ki...
Ez aztán szemtelen dolog.
Egyre dühödtebben járkált le s fel a szobájában.
- Péterfi, kérlek - szólt át a másik szobába.
- Tessék, főügyész úr.
- Nézd csak meg kérlek, hogy mennyivel van érdekelve a Takarék ebben a Sertéshizlalóban?
- Azt nem lehet pontosan megállapítani, mert a könyvekben csak az van benne, hogy a Takarék mennyi kölcsönt folyósított a Sertéshizlalónak, s az nem sok.
Először adott negyvenezer pengőt, aztán húszat s még egyszer tízet.
Ez összesen hetvenezer pengő a másfélmilliós passzívában.
Azután pinceváltókkal dolgoztak.
De Szentkálnaynak mindenesetre ő volt a bizalmasa, s így egész bizonyos, hogy több százezer pengő erejéig lóg, csak bizonyára volt annyi esze, hogy ezeket a követeléseket nem a Sertéshizlalóra tábláztatta be, hanem a Szentkálnay-birtokra.
- Kérlek szépen, menjen át valaki azonnal a telekkönyvhöz, s írja ki a Szentkálnay teherlapját, az egészet.
Majd meglátjuk, hogy a Sertéstenyésztő fennállása óta mennyivel gyarapodott a Takarék betáblázása.
- Kérlek alázattal, én átmegyek magam.
Sokkal könnyebben intézem el.
- Nagyon helyes, köszönöm.
De akkor légy kedves, és a Boronkay Feri C-lapját is írd ki.
Sőt a Makróczyét is...
- Igen.
- S gondold végig a dolgot.
Arról van szó, hogy hol ütközött bele a Sertéstenyésztő vezetése a kriminálisba.
- Az nagyon régen beleütközött.
Abban a pillanatban, mikor a részvénytársaság vezetőségének látnia kellett, hogy irreális a gazdálkodás, hogy fedezet nincs, s ők mégis tovább vitték az ügyvitelt s tovább befektettek.
Nagyon csodálatos, hogy a cégbíróság jóváhagyta a dolgokat.
- Igen.
Hát erre van szükség.
Péterfi dr. teljesen megértette a főügyész intencióit s igen gyorsan öltözött s elment.
Ő tovább járkált, s hallatlan düh és bosszúvágy kezdett benne úrrá lenni.
Most rögtön, most rögtön az orrára koppintani.
Egyszerre kapta a kalapját, vállára vetette a felsőkabátját s átment az épület túlsó szárnyára, a mérnöki hivatalba.
- Hol van a mérnök úr?
- Melyik mérnök úr, kérem, főügyész úr?
- Bisztriczay főmérnök úr.
- Nincs itt, kérem szépen.
- Hol van?
- Nem tudom, felvette a kabátját és elment.
Úgy gondolom, kiment az épületből.
- Úgy...
Neki itt most igen sürgős dolga van.
Átadtam neki a hídpályázat tervét, azt kellene feldolgoznia.
- Ja hát azon dolgozunk, főügyész úr.
- Hol vannak az akták?
- Tessék parancsolni.
Benyitott a másik szobába, ahol a nagy mérnöki asztal mellett ott állott egy fiatalember, s szorgalmasan dolgozott az akták felett, amelyeket azonnal megismert .
Rajzokat készített, s nagy csomó jegyzet már készen volt előtte.
- Mi ez, kérem?
Kicsoda ön?
A fiatalember lángvörös lett.
- Sáfár Éliás.
- Mérnök?
- Igen.
- Kinél van ön alkalmazásban?
A fiatalember nem felelt.
- Azonnal mondja meg, kinél van alkalmazásban...
- Holub és Társa.
- Hogy jön maga ahhoz, hogy a pályázatba belenézzen?
A fiatalember hallgatott.
- Kérem, azonnal pakoljon és távozzék.
Minden itt marad.
Tessék azonnal távozni.
A fiatalember kékült-zöldült, s zavartan kétszer is megfordult maga körül, míg megtalálta a kabátját, kalapját s elment.
- Kérem, tessék azonnal összepakolni ezt az egész csomagot, s áthozni hozzám.
A főmérnök emberei ész nélkül siettek, s egy perc múlva már haladtak vissza az iratokkal a főügyészi szoba felé.
Letétette az asztalára, s elküldte őket.
Azok úgy távoztak el, mint a megvert kutyák.
Most tehát megtette az első nagy lépést.
Rendkívül fel volt izgatva, mert érezte tettének teljes horderejét.
Cigarettára gyújtott s leült.
Aztán felállt, járkált, meg újra leült.
" Mégiscsak hallatlan - mondta magában.
- Mégiscsak disznóság.
Hát legyen, aminek lenni kell.
Mit gondolnak felőlem ezek a nyilvános gazemberek."
Tovább futkosott a szobában.
- A nyilvánosságra apellálok.
Majd meglátom, hogy mi lesz itt.
Még nem vagyok benne semmiben.
Még nem vettem át semmit.
Még tiszta vagyok.
A Lina levele villant az eszébe.
" Az istenért vigyázzon szívem."
Linának igaza van .
Nem lehet eladni az embernek magát.
Itt egy olyan maffia dolgozik.
Hát ezért nem megy a város semmire.
A polgárság ki van téve a legnagyobb vergődésnek.
A szolga lépett be, s jelentette, hogy itt van egy sofőr.
- Jöjjön be.
Az éjjeli sofőr jött, levett sapkával, igen alázatosan.
- Tessék.
- Nagyságos főügyész úr, amint az éjjel meg tetszett hagyni...
- Ja igen.
Kérem, maga az este elfelejtette nekem bemondani a taxit.
Hogy mit mutatott az óra.
- Nem fontos, nagyságos úr kérem.
- Mi az, hogy nem fontos.
Villámló szemmel nézett rá.
- Maga engem meg akar vesztegetni?!
Mi az, hogy nem fontos.
Hogy merészeli maga azt mondani, hogy nem fontos.
Mi volt az este az óra díja?
- Egy pengő húsz fillér.
- Adjon vissza.
Kivette a tárcájából a húszpengőset, s odadobta eléje.
A sofőr belemarkolt a zsebébe, s egy marék pénzt vett ki.
Volt közte bankó, ezüst , aprópénz.
Lassan kiszámolta a visszajáró őszszeget.
- Micsoda dolog az kérem, hogy egy adófizető városi polgárnak ilyen erkölcsei vannak !
Maguk mindnyájan csak a panamából akarnak élni.
Maga itt szállítást akar kapni?
Nem tudom, van -e joga rá, vagy nincs.
Meg fogják vizsgálni a dolgot, s ha van joga , természetes, hogy elsősorban a városi polgároknak kell kapni a városi közmunkákat.
De ennek véget kell vetni, hogy itt mindenki csak arra számít, arra spekulál, hogy miképp lehet protekciót szerezni, ha másképp nem megy, a köztisztviselőknek tett kedvezményekkel, megvesztegetésekkel és más illegitim módon.
Tiszta erkölcsökre van szükség, másképp az egész város csődbe kerül.
- Nagyságos főügyész úr...
- Nem akarok hallani semmit, elég volt.
Be van adva az ajánlata?
- Igenis.
- Mi a száma?
A sofőr előkereste a bugyellárisát, s abból kivett egy papírszeletkét.
Odatette a főügyész elé az asztalra.
A főügyész leírta a számot, s visszaadta a cédulát.
- Majd utána fogok nézni, s meglátom, hogy áll a dolog.
Meg fogja kapni az értesítést.
Isten áldja.
Az ember meghajtotta a fejét, valamit dadogott s zavarodottan elment.
Mikor kiment, azt mondta magában.
Egyen meg a fene, biztosan valami bajod van, osztán ilyenkor, ha szorul a kapca, a szegény emberen töltitek a bosszútokat.
Csak soha ide ne kellene jönni, ebbe a városházába.
A főügyész levágta magát a székébe s elővette a soron levő aktákat.
Az akták úgy voltak felhalmozva mellette, szinte hegymagasságba.
Mind egyforma kis pörök, csak a nevek változnak.
Sablonügyek.
A város kisbérleteket csinált egy nagyobb határrészből, s most a bérlők nagy része nem tudott fizetni.
A tavalyi roppant fagyban a homokos területeken minden kifagyott.
Akkor ínséggabonát osztottak ki, s azt most már be kellett volna fizetni.
Közben azonban a gabona ára felére esett, s az állam ugyanazt az árat követelte rajtuk, ami tavaly volt.
Még ha dupla termés lett volna, akkor sem tudták volna megfizetni, de a termés nagyon gyenge volt.
Általános volt a nyomor a Köse-tájon.
Kétszázhetven végrehajtás volt kitűzve olyan emberek ellen, akik az adóval már három esztendő óta hátralékban vannak.
Nézte, csak nézte az iratokat.
Tömegnyomor.
Mit lehet itt csinálni.
Szétszórva az egész területen; ismerte kicsit azt a vidéket, mert az analfabétakérdés miatt két év előtt kocsin be kellett járnia.
Akkor még más szemmel nézte a dolgot, akkor még a népet képviselte lelkében , de most az ügyész szemével kellett néznie s a város fejével gondolkodnia.
Ki kellett volna találnia, hogy lehetne behajtani ezt a sok hátralékot, ami az államot éppen úgy érdekelte, mint a várost.
Mit lehet itt tenni.
A végrehajtót lehúzatják a kutyákkal.
S mezőrendőrség?
Alig van s tehetetlen velük szemben, mert egy egész világot nem lehet rendőrséggel kezelni.
Nem jó ez az egész alföldi tanyarendszer - mondta magában.
- Bokortanyákat kell csinálni, mint Nyíregyháza körül látta, ahol iskolalátogatáson volt egyszer.
Egy-egy bokorban vannak a tanyák, van nekik egy kis kulturális közösségük.
Van központi fekvés, a gyerekek az iskolába, a betegek az orvoshoz könnyen jutnak.
A hatóság is eléri őket.
Abban az időben beadványt intézett a városhoz, amely ugyancsak az iskolakérdéssel foglalkozott, de ő kiterjeszkedett a szociális kérdésre is, és indítványozta, hogy valósítsák meg náluk is a bokortanya rendszert, de csak most látja, hogy az milyen hasznos volna magára a városra is.
Próbálja kitelepíteni a két-három holdas bérletekből a kis nyomorult családokat.
Hova teszi?
Ki az ég alá .
Embertelenség most a tél közeledtével csendőrökkel kilakoltatni őket, mikor még fuvarjuk sincs, hogy beköltözhessenek a városba.
Persze, ha a bokortanyákat már megcsinálták volna, akkor együtt találná őket, s egy akcióval el lehetne szállítani az egész késedelmes fizető hadat s újakat rakni a házakba.
Ezért magáért érdemes megcsinálni a tanyafalvakat.
Csak nézte a tömérdek aktát.
Mennyi lehetetlen nyomornak bizonysága van itt.
De hát hogyan is éljenek ott meg.
Még a tanyai iskolákat is hiába építették meg nagy költséggel és fáradsággal.
Hogy járjanak a gyerekek iskolába?
Egész télen üresen állanak az iskolák, mert a gyerekeknek nincs csizmája, cipője.
Egy családban jó, ha egy pár gyerekcipő van, és felváltva hordják, egyszer egyik gyerek megy benne az iskolába, másszor a másik.
S az a sok meghűlés, nátha, torokgyulladás s ezerféle betegség.
Reménytelen az egész kultúrnevelés.
Nyáron meg nem eresztik a szülők a gyerekeket iskolába, mert szűkség van rájuk otthon.
Őrizni kell a libákat, a malacot , a bornyút.
Segíteniök kell a gazdaságban, mihelyt annyira cseperedtek, hogy valami hasznukat lehet venni, mert a szegény szülők nem bírják maguk.
Borzasztó, micsoda hibákat csinált a kormányzat, mikor megengedte a tanyatelepüléseket.
Szétforgácsolta az erőket, s valósággal visszataszította a népet az őskorba.
Isten őrizzen, hogy valaki beteg legyen a családban...
Hol vegyenek orvost, patikát, szülésznőt.
A szomszédasszonyok az újszülötteket, még az is jó, ha van, s át tudják hívni idejére.
Szörnyű a gyermekhalandóság.
Az aktákon keresztül belenézett a távoli pusztaságokba.
Elfacsarodott a szíve, hogy ezt a drága magyar fajt így elszórva, így tönkrezüllesztve látta.
De hát ki csinálta volna meg a szociális berendezést.
A Makróczyak?
Volt valaha ezeknek szociális érzékük?
Nincs más, végre kell hajtani ma, az utolsó órában az új települést.
Csoportokat , tanyafalvakat.
De hogy s kivel?
Az államnak semmi pénze.
De most talán meg lehet oldani valahogy a kérdést.
Az új bérleteket csak úgy szabad megcsinálni, hogy az új telepesek köteleztessenek arra, hogy a kijelölt új telepeken egymás mellett építkezzenek...
Ezzel az érvvel meg lehet csinálni, hogyha feltárja , hogy a mai rendszer mellett lehetetlen behajtani az adót és a közterheket.
Ezzel talán lehet valamit elérni.
Ha a szociális érvek nem hatnak, ez hatni fog.
Egy tollvonást nem tudott tenni.
Ráírja az aktára, hogy végrehajtandó?
Mit ér?
Ki hajtja végre, s hogy mi lesz annak a következménye, ha a családok százait kidobják?
Péterfi dr. érkezett.
Felhevülve jött, s ragyogott az arca.
- Kérlek alássan, főügyész úr, minden rendben van, illetve most már tisztábban lehet belelátni a dolgokba.
Itt van, kiírtam az összes szükséges adatokat.
Szentkálnaynak a Sertéstenyésztő felállítása óta hatszázötvenezer pengővel szaporodott a betáblázott adóssága.
Szinte érthetetlen, hogy a bank erre az ezerkétszáznegyven holdra ennyi új kölcsönt folyósított.
Áron felül el van terhelve az egész vagyon.
Ha még ehhez hozzávesszük a Sertéstenyésztőnél levő kötelezettségeit, az egész Szentkálnay-vagyonnak vége.
Míg ők sorra vették a Sertéstenyésztő főembereinek a vagyoni viszonyait, azalatt Bisztriczay főmérnök visszatért a hivatalába, ahol referáltak neki a történtekről.
A főmérnök belesápadt a felindulásba.
Első gondolata az volt, hogy a polgármesterhez rohan, s feljelenti a főügyészt, amint azt reggel tette.
De most más volt a helyzet, most a főügyész markában érezte magát , mert a Holub és Társa mérnökének jelenléte olyan alapot adott a főügyész kezébe, hogy azt kiparírozni lehetetlen.
Fogta tehát a kalapját, és szaladt Holubhoz.
Az építész magas, rendkívül elegáns fiatalember volt.
Ott ült pompásan berendezett irodájában s cigarettázott.
Semmit sem tudott tenni, se gondolkodni, se tervezni többé, csak ült és cigarettázott.
Mikor Bisztriczay belépett hozzá, még a szemét sem fordította felé.
- Kérlek, ez az ember megőrült.
Ennek a gazembernek ki kell törni a nyakát.
Holub hallgatott.
A cigaretta úgy lógott az ajka szélén, csaknem kiesett a szájából , ernyedten s csüggedten s letargiában nézett, s csak nézett maga elé valami bizonytalan pontra s bizonytalan nézéssel.
Belefáradt az életbe, amely neki oly kevés szerencsét hozott.
A felesége belefáradt a sok bajba és az egyre növekvő adósságba, s új flörtökkel szórakoztatta magát.
Holub halálosan szerelmes volt a feleségébe, s éppen azért, mert faji távolság volt köztük, nem tudott ura maradni .
Egy fiatal bankár nyitott banküzletet a városban tavaly, Greizinger Béla, a nagy Greizinger-cég fia.
A Greizingerek a búza- és terménykereskedelem terén a legnagyobb nevet jelentették az országban.
Talán az egyetlen cég, amelyet a zuhanó árak még nem érintettek.
Óriási bérleteik voltak az országban, valami húszezer hold.
S szerencsésen tudtak új és új üzletágakat alapítani.
Tegnap este náluk nagy zsúr volt , amelyen ott volt a fiatal Greizinger, s arról beszélt, hogy hatszáz holdon rizstermelésre rendezkedett be.
Volt egy vidék, ahol a parasztok szénamezőket vízelárasztással termeltek.
Pompás sík terület, amelynek ki voltak építve az összes gátjai, és szinte költség nélkül lehetett vízmezőkké tenni.
Ez a birtok valami szerződési pont szerint most az ő kezébe került, s ő felismerve ennek az előnyeit , azonnal felszántatta s rizstermelésre állította be.
Az első év mingyárt kitűnően sikerült.
A rizs ugyan nem volt elég szép, de dús volt.
Nem volt kereskedelmi célokra jó, mert sárga volt, s nem volt elég üveges.
De ő csak mosolygott a kifogásokon, s csevegés közben elárulta, hogy a rizs nem is arra kell, hogy kereskedelembe bocsássa , hanem kacsatenyésztést fog a tavaszon beállítani.
Nagyon kitűnő s plauzibilis [ 20] terveket mondott el, hogy a jövő évben csak kacsából egymillió pengő forgalmat fog kihozni.
Ezekkel kell neki megverekedni.
Neki, akinek már a füle sincs kinn az adósságból.
A Sertéstenyésztő mindent felemésztett.
Úgy ült tehát, mint Marius Karthágó romjain.
Emiatt nem csinálta meg a hídpályázat terveit sem.
Nem volt többé ereje, energiája , nem működött a fantáziája.
Borzasztó szüksége volt erre a pályázatra, s ahogy már megszokta, a tervekből kellett összeállítani sebtiben a saját pályamunkáját.
Erre jött a szerencsétlen választás, a Makróczy kibuktatása.
Kardics bácsi biztatta s Bisztriczay garantálta, hogy nincs semmi baj.
A hídépítésnél olyan feltételek voltak megállapítva, oly óriási alépítményeket kívántak a pályázóktól, hogy az mingyárt úgy volt kontemplálva, hogy a végleges vállalkozótól, vagyis tőle nem fogják kívánni , utólag el fogják ejteni.
Itt lehetett volna előnyös árakat állapítani meg, amivel leverhette volna az összes pályázatot.
Magasabbra venni a magas építmények árait s alacsonyabbra az alépítményeket.
De ő nem készült el a tervekkel, hiányoztak a statikai számítások.
S most ez a paraszt belegázolt a dologba.
Pedig Bisztriczay jól okoskodta ki, hogy a terveket nem hozza el a városházáról, hanem ott másoltatja ki a szükséges számításokat.
Most itt a botrány.
A város minden rétege utálta már s gyűlölté a Holub és Társa egyeduralmát, s a fővárosi cégek mintha megérezték volna, mi folyik itt, a legutolsó napra halasztották a pályaművek benyújtását.
Most már okosabb nem pályázni.
Tehát ő csak hallgatta, hallgatta a főmérnök felzúdulását, s szívta a cigarettát .
Látta, hogy itt a vég, itt semmi más hátra nincs, csak egy revolvergolyó.
Aki hátul marad, tegye be az ajtót.
A két gyerekén nem kell aggódnia, az jó helyen van elhelyezve, jobb helyen, mint nála, mert neki már nincs életenergiája, hogy velük foglalkozzék.
Csődöt mondott az egész élet neki.
Váratlanul Kardics bácsi jött be.
Vidáman s elevenen, ahogy szokott.
- Szervusztok, pajtikám.
Nem feleltek.
- No mi van, mi van?
Elmondani is kínos volt.
Végre Bisztriczay referált a történtekről.
Kardics bácsi felhördült.
- Mi a fene.
Mint gyors cselekvésű ember, rögtön vette a kalapját, hogy megy a polgármesterhez.
Holub meg sem mozdult.
Cigarettája vége ott égett kis angolbajusza alatt, szép márványsima arcán egy izom se rezdült meg.
Hosszú pillás szemeit csaknem lehunyta, s úgy ült ott, mint a mindenen felülemelkedett vagy mindenből kiábrándult élet szobra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE