ELTE regénykorpusz

A főispánné magához ölelte Magdalénát, s rusztikusan megveregette a hátát.

- Nagyon meg lehetsz elégedve Magdalénám, nagyon jól sikerült ez az este.

- Boldog vagyok, Szidi néni.

Pista ebben a percben odanéz, a szeme összekapcsolódik a Magdalénáéval, a kezében levő pohár pezsgő remegni kezd, s rálöttyen a plasztronjára.

Lina odapillant, meglátja, hogy az inget baj érte, s megdöbben.

Magdaléna a Pista tekintetétől megzavarodik, s a főispánnéval megfordul, s bemegy a nagy terembe.

Gyönyörű idő van odakint.

A nagy izzólámpa ég a kertben, és csudálatos tiszta s enyhe az őszi éjszaka.

Most Péterfi doktor jött, és félrehúzta Pistát.

- Kérlek alázattal, főügyész uram, szenzáció...

De óvatosság, mert csak titokban lehet beszélni róla...

Most mondja a számvevő, hogy miniszteri biztos érkezett, aki még az éjjel meg akarja vizsgálni a Sertéstenyésztő aktákat.

Úgy látszik, Boronkay ellen komoly feljelentés ment, alighanem Makróczy, aki nincs itt - és a miniszter diszkréten s azonnal ki akarja vizsgáltatni a dolgot...

Kérlek, vigyázz, a polgármester biztosan be fog rendelni...

Pista elszántan nézett maga elé.

Ez jó hír.

Akkor a kezében vannak...

Péterfi, hogy feltűnést ne okozzon, hamar s nevető arccal tűnt el mellőle.

Pista percekig állott, és tűnődve hallgatta vére zsibongását.

Egész bűnügyi regény - mondta magában, s az arcán győzelmi ragyogás van.

- Ah istenem - jött hozzá Lina -, úgy néz, mint aki boldog.

- Maga nem boldog?

Mért nem?

- Maga boldog?

Mért?

Hölgyek jöttek ki az üvegezett tornácra.

- Őrület, mit tudnak ezek a mai táncosok - mondta Pistának egy bíróné.

- A szupercsárdás se volt kutya, méltóságos asszony - mondta neki Pista.

- Volt egy csárdásom, teljes két óráig tartott!

- Mikor?

- A boldog háborúban.

- Boldog háború ?...

Igaza van - nevetett egy nagykereskedő felesége -, mondja, mi lesz már evvel a gazdasági helyzettel?

- Mért, ha a holdból néz ide valaki, egész csinos képet lát.

- Hogyne, mindenkinek ég a talpa alatta.

A hölgyek nevetve mentek odább.

Lina komoran hallgatott, nem szólt bele, nem is ismerte őket.

- Azt kérdem, mért nem boldog? - kezdte újra Pista.

- Én pedig azt, hogy maga mitől boldog?

- Szervusz méltóságos uram, nagyon jól, köszönöm.

A tankerületi főigazgatónak szólott oda, aztán újra Linához.

- Ettől, kicsim.

- Ettől legyek boldog, hogy az uram úgy parádézik, mint egy paradicsommadár ?...

A legfeltűnőbb helyekre áll, és ragyogtatja a plasztronját.

- Csss...

- Inkább ne öntötte volna le.

- Úgyse lehet kétszer felvenni.

- Persze, ha nem vigyáz rá.

- Egy frakkinget még senki se vett fel kétszer.

- Jó lett volna az még zakóhoz.

A polgármesteri titkár jött ki sietve, mindenütt kereste Pistát, s a hóna alá dugta a karját.

- Főügyész úr, a polgármester úr kerestet.

- Rögtön megyek, rögtön Imriske.

- Igen, bent van a kártyázóban.

Kezét csókolom, nagyságos asszony.

Pista azért maradt, mert Berci bácsi jött, s nem akarta őket Linával együtt hagyni.

- Öcsém, egy szóra.

Lina élesen mondta: - Hagyjuk már azt az "egy szót ".

- De furcsa vagy... nem pénzt akarok kérni...

Itt nem kell fizetni.

Legfeljebb az inasnak.

Lina előveszi a kis pénztárcáját, és pénzt keres benne.

- Ne feltűnően - mondja Pista.

Berci bácsi nevetve, mintha nagyon jó vicc volna, átveszi a kispénzt, megnézi, s nagyot bámul.

- Negyven fillér?

- Elég az inasnak.

Eleget lop itt.

Berci bácsinak még a szája is kinyílik, s úgy marad.

A kispénzt a zsebébe csúsztatja , s elszomorodva sétál tovább.

Pistának idő kell, míg magához tér.

- Ez mégis szégyen, negyven fillért adsz a nagybátyámnak.

- Azt sem adja vissza.

- És én mit adok az inasnak ?...

Itt állok frakkban, mint egy velszi herceg, és egy vasam nincs.

Éppen indulni akart, hogy a polgármestert felkeresi, mikor Boronkay és az apósa, az öreg Szentkálnay és Kardics jönnek ki a tornácra.

- Á, a szerelmesek - mondta Kardics -, akik még itt is találnak helyet a csókolózásra.

Pista úgy érezte, van valami sértő Kardics modorában, s végignézte, azzal az érzéssel, hogy zsé, vé...

Zsebre váglak, s már a zsebemben is vagytok...

Nagy különbség van a múltkori vacsora közt s e közt...

- No, hogy tetszik a ház, kishúgom? - kérdezte Szentkálnay.

Lina elpirult.

- Nekünk ez túlmagas, túlszéles, túlnagy - mondta egyszerűen.

- Hát bizony nagyon túlköltekeztek a gyerekek - mondta ugyanolyan egyszerűen és meggyőződéssel az öreg vaskereskedő.

Ők ketten megértették egymást.

Tőlük távol volt ennek a mai világnak minden szédülete.

Lina meg is sajnálta az öregurat, milyen fájdalom lehet benne, hogy ebben a nehéz világban szorgalmas élete minden eredménye kockán forog.

- Öcsém, egy szóra - mondta most Kardics bácsi, s Lina úgy fordult meg, mintha méh csípte volna meg.

Egész teste megrándult.

Egy kicsit higgadnia kellett, míg rájött , hogy hiszen nem félelmes, hanem mulatságos, hogy Kardics bácsi is evvel a szóval cipeli el Pistát.

Pedig biztos, hogy itt is ugyanazt jelenti a szó, mint ott.

Vajon mi kell Pistától egy Kardicsnak.

- Feleségednek nem nagyon tetszik - mondta Kardics bácsi.

- Dehogynem...

Kardics gondolkodott.

- Ha akarod, most aláírhatjuk a szerződést.

Rögtök.

Pistának nagyot lobbant a szeme.

De aztán lehunyta, hogy bele ne lásson a másik .

Aláírhatja a szerződést.

Ennek oka lesz...

Úgy látszik, amit Péterfi mondott, igaz : itt van a rovancsoló...

- Csak most sietnem kell a polgármester úrhoz.

Béla bátyám üzent értem, és rohannom kell.

- Hagyd csak, tőle jövök ki utánad.

Azt hagyta meg, hogy elébb mi ketten beszéljük le a dolgokat, s aztán együtt megyünk be hozzá.

- Igen ?...

Jó.

Hallgatva ültek le a nagy képterem legszélső sarkában.

Felettük csak a sok kép leskelődött.

- A miniszteri biztos még ma éjjel visszautazik?

Kardics óvatosan nézett rá:

- A miniszteri biztos?

- Szóval, ma éjjel lesz meg a revízió? - mondta rekedten, mert hiszen nem is biztos a hír, tévedés is lehet.

Kardics bácsi egyet gondolt, s felnevetett:

- Ja igen.

A miniszteri biztos, hát persze.

Soká hallgattak.

Pista cigarettára gyújtott.

Előttük a kis asztalon volt a doboz , vastag angol cigarettákkal tömve.

Kivett egyet, megropogtatta, s azalatt hallgatott .

Nem akart beszélni, várta, mi lesz.

Kardics szivarjával volt elfoglalva.

Nem tudta, honnan tud valamit ez az ember.

A polgármester azt mondta neki, hogy nem tud semmit.

Vajon mit és mennyit tud?

- No istenem - szólt -, az egy negyedóra alatt megvan.

Pista hallgatott.

- A belégekkel baj van - mondta óvakodva -, a nyugtákon és utalványokon mindenütt fel van tüntetve, hogy az anyagot milyen célra fordították, a villához vagy a sertéstelepen...

- Úgy.

Sokára mondta Kardics.

- És hol vannak ezek a belégek?

Pista nem felelt.

Kitérően mondta:

- A könyvelés már ügyesebben van csinálva.

Ott sehol sincs feltüntetve, hogy ez vagy az a tétel melyik igazgatósági épületre adatott ki...

- Mit akarsz ezzel mondani?

Pista leütötte a cigarettáját a hamutartóba.

- Nem mutattam még be neked az öcsémet, Kardics bátyám?

- Nohát, nem tudom, azt hiszem, nem.

- Nagyon remek fiú... a Budapesti Banknál volt tőzsdediszponens...

- Azt hittem, múzeumi ember.

Valamit hallottam.

- Az a másik öcsém.

Igazgatóőr a Nemzeti Múzeum régészeti osztályán...

Azt a Városi Múzeum élére szeretném ajánlani.

- Igen, erről hallottam, Andris mondta, az alispán.

- Igen, Andris bátyám olyan szeretetre méltó volt, hogy mikor nekem ezt a házat ajánlotta megvételre, felbátorított, hogy a Menyhért öcsémet a Múzeum igazgatójának meghívatja... illetve meg lehet hívatni...

- Ez nagyon egészséges gondolat.

Pista most a szemébe nézett Kardicsnak:

- Hát Menyust a Múzeumhoz, Albert öcsémet a bankhoz... szeretném... beajánlani...

- Albert - mondta Kardics...

- Albert...

Berci...

Á, Berci.

Ez az az öcséd, aki szenet... aki a városnak szenet...

- Nem.

Az a nagybátyám...

Van neki egy kis bányája Köleséren, Borsodban, ugyanaz a vetület, mint a salgótarjánié...

Kitűnő szene van... de nincs forgótőkéje, s nekem az a gondolatom volna, hogy nem szenet kellene venni tőle, hanem megvenni a bányát magát.

Sokkal jobban gazdálkodhatna a város...

- Nahát, ha ő... a bátyád, Berci?... hát ha vállalkozna, hogy mondjuk, igazgatója maradna a bányának ?...

Pista egy pillanatra beugrott, s ez meglátszott az arcán, felvillant az öröm...

De rögtön gyanakodott, hogy nem gúny -e ez, vagy ami még rosszabb, nem maga Berci bácsi kürtölte -e már ki a dolgot ?...

- Ez a tárgyalás dolga, ahogy legjobbnak látszik - mondta visszagubózva.

A fontos az, hogy őrá ezeknek ma szükségük van...

Még egy csomó dolgot tudna felhozni.

Andris bácsit a Sertéstenyésztőhöz gazdának, Elemért, a Lajos bácsi fiát a Zenedébe...

Adélkát tanítónőnek...

De nem szólt a világért sem, majd lesz arra mód , csak ezek sikerüljenek...

Már most is nagyon bánja azt az egyet, Albert öccsét ...

Albert nem elég komoly ember...

Kár volt továbbmennie, elég lett volna egyelőre Menyhértről beszélni...

Egy dolgot kell elérni...

S nagyon bántotta, hogy ezt neki kell kimondani...

Látszik, hogy Berci bácsi szenéről informálva van Kardics...

Sőt Menyhért felől is...

Akkor pedig neki kellett volna előjönni ezekkel a dolgokkal ...

Talán jött is volna, de ő elsiette.

Ez nem panama.

Kitűnő munkaerőket ajánl a városnak...

Akkor is fel kellene kérni Menyhértet, ha nem az ő öccse volna.

Nincs is senki, aki versenytársa lehetne .

Idevaló, szakember, jó hírneve van...

Albert az más, arról nem kellett volna szólani...

Lina jött Szentkálnayval.

Nem szólott, csak odamosolygott rájuk, s bement a másik szobába, valaki ismerőst látott.

Szentkálnay azonban hozzájuk lépett, s leült mellettük.

- Pardon - mondta Kardics -, te csak maradj itt, bemegyek egy percre az öreghez , rögtön jövök, és itt kereslek.

Mégy referálni - mondta magában Pista, s keserű lett a szája íze.

- Hát öcsém - szólalt meg Szentkálnay -, ki lehet ebből gázolódni valahogy?

Ebből a Sertéstenyésztőből?

- Hogyne, bátyám, hogyne.

- De hogy ?...

Hogy gondolod, fiam?

- Még nem tudom...

Másfél millió passzíva...

Ma nagyon sok...

Mikor egy hold föld ára két-háromszáz pengő...

S ezer pengő volt 28-ban, 29-ben, mikor az adósságokat csinálták...

Itt csak az segítene, ha kívülről jönne valami...

- No.

- Szerencse, hogy a városnak okvetlen szüksége van rá...

Ha okosan beszervezzük , áldás lesz az egész polgárságra.

Még a régi tulajdonosoknak sem kell teljes összeget veszíteni.

- Hogyhogy teljes összeget? - kérdezte Szentkálnay, és fehér bajusza a másik oldalra hajlott.

Már egész örvendeni kezdett a főügyész szavai alatt, de ez megijesztette s újra kérdezte: - Hogy érted azt, hogy teljes összeget?

- Valamit veszíteni kell, az bizonyos...

Minden rossz üzleten veszít a régi gazda.

- Ez nem rossz üzlet - hördült fel Szentkálnay -, csak a konjunktúra lett rossz.

- Annak kell levonni a konzekvenciáját.

Az öregúr arca tele volt apró vérerekkel.

Kék és lila erecskék hálózták be az orrát , mint gazdákét szokták.

Most vértódulást kapott.

Ezt még soha senki nem merte neki megmondani, még célzással sem, amit most ez az újdonsült főügyész makog, hogy veszíteni kell, veszteségre készülni...

Hiszen ő tudta, de takarta saját maga előtt is, mert félt, hogy káros hatással lesz az egészségére és ez most a legnyíltabban beszél arról, hogy neki kell levonni a konzekvenciát a rossz konjunktúra miatt ...

Hisz ez őrült, ezzel nem szabad szóba se állani.

De viszont arra gondolt, hogy becsapja önmagát, és legalább megtudja, amit nem mer önmagának ki se számítani, hogy mennyit kell hát elveszíteni.

Meg is mondta azonmódon, amit gondolt:

- És mennyi lenne az a veszteség szerinted?

- Sok...

Sok lenne, de nem minden...

A helyzet olyan, hogy minden fillérnek örülni kell, amit az ember meg tud menteni...

Szentkálnaynak leesett az álla.

Valamit mondani akart, de még azt se mondta, hogy: no fene...

Nagyot nyelt, s azt kezdte:

- Jól kifárasztottam ma magamat...

Kint voltam vadászni, és eltévesztettem a társaságot... hát gyalogoltam vagy hat kilométert.

Mikor átmentem a kiserdőnél, ott áll egy öreg kerülő...

Azt mondom neki: nem látta kend az urakat ?...

Beszélgettünk egy kicsit.

Ilyen magamforma öregember...

Azt mondja osztán: hát mi lesz, uram ?

Választunk ?...

Nagyot nevetett.

Pista csak bámult, hogy egy pillanat alatt kirázta magából az előbbi kínlódást.

Már tud anekdotázni, és pipáját veszi elő s rátölt.

- Mindjárt értettem, hogy a királyválasztásra gondol...

Hej, azt mondja, hogy ezek így elpuskázták a dolgot...

Mán hogy ezzel a háborúval, így értette az öreg kerülő , mert azt mondja sopánkodva: - Hány országunk volt, és milyen szép országok... ha abba az üdőbe alkudni hattunk vóna magunkkal, ma is megvóna mindenünk...

- No tetszik látni - kapott bele Pista -, milyen bölcs az öreg paraszt ?...

- Ha alkudni hagytunk volna magunkkal...

Itt is úgy van...

De az ember nem elég okos, és nem tud tanulni a más kárán...

Tetszik érteni?

- Mit?

- Alkudni kell hagyni magunkkal; bátyáméknak is...

Mindjárt megmagyarázom...

- Nem lehet azt nekem megmagyarázni - mordult fel az öreg Szentkálnay -, nem értem én azt akkor se...

Azért vagytok tik fiatalok, hogy vegyétek le a vállunkról a terhet ...

Egész életemben dolgoztam, építettem, és most elveszteni egy élet munkaeredményét .

Hol van akkor az én életem szép haszna ?...

Hogy érdemleném én azt a sorstól?

- Igen.

- Nem vagyok én uralkodó család!

Nem örökség ez, hanem a magam keresete.

Jussom van hozzá.

- Hiszen azon dolgozom, hogy mindent el ne veszítsenek.

- Mindent - támadt fel az öregúr.

- Mindent...

Micsoda bolond beszéd ez ?...

Mér mindent ?...

Semmit...

Semmit, kedvesem!...

Semmit...

Így megérteném...

Magdaléna a másik szobából meglátta, hogy az apja fel van izgatva, s átsietett.

- Nincs szüksége valamire apácskának? - tette az apja vállára a kezét.

- Nincs.

Pista lehunyta a szemét, és nem nézett Magdalénára.

A cipőjét nézte, a térdét a vékony selyemben, ahogy meg-megmozdult, míg ráfonódott a magas, erős öregre.

Lassan emelte fel a pillantását, a cipőjétől fel a combon végig, a derekán, a mellein, a meztelen karján és magas nyakán, a hajáig...

Ahogy emelkedett a tekintete felfelé , úgy emelkedett a vére, mintha a hőmérőt húzná felfelé a tűz...

Magdaléna most lenézett reá, s szinte kérően, hogy ne bántsa a szegény apát.

A szemük összekapcsolódott, s Magdaléna elkezdett zavarba jönni.

Olyan ijedten kapta el magát , mintha véletlen erőszakot érzett volna.

Finom vékony szája nyitva maradt, s pillanatokig nem volt ura önmagának.

Pista pedig szédületbe zuhant.

Mintha csak úgy hullott volna lefelé vele a talaj, le a mélybe, s káprázatos lett a világ, mint a forró lázban.

- Nem marad egy kicsit, méltóságos asszony? - szólott könyörgő alázattal, s Magdaléna levált az apjáról, aki elmorcoskodott, s valami kis vészes kíváncsisággal ott maradt , és leült Pistával szemben.

- Ó, nagyon szívesen - mondta -, örülök, hogy végre találkozunk.

- Igen.

- Nem is tudtam, hogy rokonok vagyunk.

- Én már... régen tudom...

- Régen?

- Régen... - s maga elé nézett, különös mosollyal.

Hirtelen részeg vakmerőséggel felvetette a fejét...

- Egy bál...

Emlékszik egy bálra, mikor zöld ruhában volt...

- Zöld?

- Igen, zöld, üde, fűzöld... olyan karcsú volt, mint egy sugár, és zöld fények tavaszodtak körülötte.

Magdaléna nevetett.

- Egyszer volt zöld ruhám - mondta elgondolkodva.

- Igen, azon a bálon.

- Táncoltunk?

- Nem... én már akkor nem táncoltam...

- Mért?

- Fogadalom...

Tudja, négy évig voltam a fronton... kettőig hadifogságban... akkor jöttem haza... éppen, amikor a zavarok lecsillapodtak...

Valami nagy fogadalmat akartam tenni...

Az ember a szenvedésben gyermekké és romantikussá lesz...

Előbb a szakállamat akartam meghagyni, míg... de aztán rájöttem, hogy ez nem divat.

- Ennyi józanság volt a romantikusságában?

- Igen... én romantikus és józan vagyok...

Féltem, hogy a bozont az arcon árt a karriernek... így csak azt fogadtam meg, hogy nem táncolok...

- Akkor hogy került bálba?

- Hivatalból...

Kultúrtanácsnoknak akkor választottak meg, és a bál valahogy a népoktatás javára volt...

- Emlékszem - mondta Magdaléna -, én akkor fiatal asszony voltam.

Pista megdidergő mosollyal mondta:

- És én sem voltam még öreg férj.

- Emlékszem.

Ha egy kicsit elszánom magam, még magára is emlékszem.

Azt mondták, hogy kilenc nyelvet tanult a fogságban.

- És azóta tízet felejtettem el.

Lina jött az öreg Szentkálnayval, akiről messze lehetett látni, hogy a házat dicséri a vevő előtt.

- Nagyon rendesen van megépítve - mondta.

Magdaléna felállott, s Linába karolt.

Lehajolt hozzá.

- Nagyon örülök, hogy ti veszitek.

- Óh, az nem bizonyos.

- Ugyan.

- Hogy jövünk mi ehhez...

Óh...

Édesapám boldogtalan, hogy az ő házát ingyen sem vesszük át...

Ott a ház ámbitusos, a szobák sötétek... bizalmasak...

Ez nekem olyan , mint egy álom... amit nem is tudnék álmodni...

Nem az én álmom...

Hogy éljek én a más álmában...

Pista csodálkozva hallotta a felesége hangját, most olyan volt, mint a muzsika, és a gondolatai olyanok, mint valami költemény.

- Nem szabad ilyen gondolatokkal... - mondta Magdaléna, és szabályszerűen befejezte a mondatát, mint mindent bizonyára, amibe belefogott - kínozni az embernek magát.

Az ember azt mondja: ez az élet, és akkor elhiszi, hogy tényleg ez az élet.

Nem?

Mivel Linában semmi hajlam nem volt a megértésre, hideg, szürke szemeivel Pistára nézett, aki megrezzent, s azt mondta:

- Igen.

S most megint nem látta őket, csak érezte a Magdaléna jelenlétét, s valami perverz gyönyör volt neki, hogy a két nőt együtt látja összeölelkezve, s valami vad és féktelen kéj ömlött fel benne, a szemeit lehunyta félig, s megint a Magdaléna térdét látta a selyemben, s a bor is dolgozott benne, a pezsgő...

Magdaléna odanézett, s ott maradt a szeme a férfin, s ijedten és kutatva nézte, s látta az arcán a kéj gejzirozását, s idegenül és félve nézett rá.

És Lina semmit se látott, mert lesütötte a szemét, és a maga érzéseivel volt elfoglalva.

Kardics bácsi jött nagy lármával, ahogy szokott:

- Minden rendben van, Pistukám, a polgármester úr azt mondta: ennek a Pistának mindent meg kell adni.

- Gyere körül velem a házban - mondta Linának Magdaléna -, és én elhitetem veled , hogy ez itt mind tiszta élet és valóság.

Nem is lehet más, én magam terveztem, én pedig nem vagyok költő.

Csakugyan józanság volt minden szava, s a hangja és a hűvös, tartózkodó modora, s mégis úgy hatott Pistára, mintha az érzékeit csiklandoznák.

Szentkálnay is odajött hozzájuk, és lassan együtt ment a két fiatal asszonnyal.

- A legjobb téglából van építve - mondta -, és itt nincs semmi baj a talajvízzel...

Pista fölsóhajtott, magához tért, föleszmélt.

Az övé volt a nő, egy percig az övé ...

És elment, otthagyta.

S gyűlöletet érzett: meghódíthatatlan neki...

- Megmondtam az öregúrnak - mondta rekedten, uszítva.

- Mit? - kérdezte Kardics bácsi.

- Hogy valamit vesztenie kell.

- Veszteni?

Mit?

- A város nem vállalhatja.

Nem is lehetne keresztülvinni a közgyűlésen.

- Te már ott tartasz ?...

Na, persze...

Te már meg is beszélted a dolgot az ellenzékkel.

Pista ébredt.

Ebben támadás van, ebben a megjegyzésben, és egy kicsit feleszmélt.

- Rokonod - szólt Kardics - Martiny?

- Távolról.

- Akkor jöjjön, és segítsen.

- Ellenzék.

- Intézze úgy, hogy a követelése fedje a mi akaratunkat...

- Azért csináltam úgy, hogy a régi részvényesek is veszítsenek...

- Mennyit ?...

Na, hogy gondolja dr. Martiny?

- Ez nem a Martiny gondolata, hanem az enyém...

És most már igen jól ismerem az egész ügyet, s a belégek biztos helyen vannak...

- És?

És hogy képzeled a Sertéstenyésztő szanálását?

- Nagyon egyszerű.

Egy bukott vállalattal a város nem állhat szóba.

Igen nagy támadási felületet adna az ellenzéknek...

Tehát alakítani fogunk, egy szindikátust , amelyik megveszi ezt az egész vállalatot...

Kardics elámult, ezt nem várta.

- Egy háromtagú szindikátus megveszi a részvénytöbbséget, s ez tesz ajánlatot a városnak.

- Zseniális.

És ezek eladják a részvénytöbbséget?

- Mit csináljanak vele ?...

Új kölcsönt nem kaphatnak...

Új pénzt rá legfeljebb a város szerezhet...

- Óriási...

Kolumbus tojása...

S megvan a pénzed rá?

A szindikátusra.

Mert te benne vagy.

- Hogyne.

Kardics egészen megnémult.

Nem tudta, mire érti azt, hogy hogyne...

A pénzre, vagy a benne lételre...

Nem bírt ülve maradni.

- Bocsáss meg, azonnal jövök.

Megy a polgármesterhez - gondolta magában Pista.

Ezzel visszadőlt a fotelben, s maga elé nézett, mámorosan és kábuló fejjel.

Lina nesztelenül, magánosan, árván jelent meg mellette, és leült az oldalán.

- Idegen élet ez, Pista - mondta halkan.

- Nincs itt gyermek...

Ahogy ez a ház be van osztva.

Tisztára parádéznak.

Nem szeretik ezek egymást...

Még a hálószoba is távol ...

A férfié az északi oldalon, ahova soha nem süt a nap, az asszonyé a másik végén ...

Hogyan nem leli ki ezt az asszonyt a rémület az uráért ?...

- Te nem így rendeznéd be...

- Lehetne belőle... paradicsomot csinálni... de ahhoz más emberek kellenének...

Azok pedig nem jönnek ilyen fagyos házba...

Juj, ezek a borzasztó vonalak...

Pista felvett egy pohár pezsgőt, amit előbb töltött az inas.

- Mindenki el van ragadtatva tőle.

- Mit számít az nekem...

Csupa olyan ember, akiknek semmi közük egymáshoz...

Nézz körül.

Úgy állanak itt szemben az emberek, mind kerülik egymást s legjobban engem.

- Bele kell helyezkedni az életbe.

Itt mindenki a te kedvedet keresi ma, csak alkalmat kell adni nekik, hogy megmutathassák.

- Itt az én kedvemet ?...

Borzasztó tévedésben vagy Pista.

Itt egész este senki se kereste az én kedvemet.

- Olyan vagy, mint a tövises virág...

Látod, hogy futnak utánam?

- Ki?

Pista.

Úgy futnak utánad, mint a harapós kutya után, hízelegnek neki, hogy meg ne harapja őket...

Senki sincs itt a barátaid közül.

Nincs itt Walter, nincs itt a jó Lesnyák...

Nem is értem, hogy ebben a városban ilyen sok ember van, akit sose láttunk.

Hisz ez egy más város, mint amiben mi éltünk eddig.

Ez mind idegen és mind ellenség.

- Bolondságokat beszélsz.

- És engem hagyj ki a játékból.

Én ehhez nem értek.

Már ezerszer megmondtam, hogy nem értek.

Én felépítettem a magam kis életét, s most azt kell látnom, hogy az én büszke életem az egy nagy semmi...

Én ehhez nem vagyok szokva.

Az én asztalomon nem ömlik a pezsgő.

Én ahhoz vagyok szokva, hogy az én uram még sörözni se jár, és én ezért tisztelem, és nincsenek szeretői, mint ezeknek...

- Hogy tartozik ez ide?

- Az én testemet égeti ez a ruha.

Ez nem az én ruhám, szeretném letépni magamról ezt a rongyot, mert ez nem az én bőröm, hanem azoké, akik itt hátat fordítanak nekem.

Ha az én ruhám volna, akkor én közéjük tartoznék, és akkor már régen megértettük volna egymást.

Akkor ott ülnék velük a pamlagon, és együtt pletykálnék velük...

De én nem tartozom ide, és maga elfelejti, hogy nem Szentkálnay Magdalénát vette feléségül , hanem Szentkálnay Linát.

És most már nem lesz jó semmi többet, mert belekóstolt, és kiütött magából az ősei vére...

A véletlen kilódította a helyéből, és most versenyt akar futni azokkal a bolondokkal, akik közé került.

- Vezetni akarok köztük, és parancsolni akarok nekik.

- Hogy meri azt tenni ?...

Ért maga ehhez ?...

Tud maga lépést tartani ezekkel ?.. .

Mások itt a szokások, az erkölcsök, a tónus.

Ha énhozzám eljött vizitbe egy barátném , az bejön hozzám és boldog, ha leülhet az én asztalomhoz.

Nem küldi be a névjegyét , mint ez ma délben, és nem fut tovább autón, mintha bélpoklosok közül menekülne.

És mikor én hülye, az uram kedvéért idejövök, egy szót szól hozzám és elmenekül...

- Mert úgy jársz-kelsz, mint egy sértett királyné.

- Mert az vagyok.

Mert nekem lelkem van, de ezeknek nincs, csak egy lelkük van, a pénz...

Itt versenyképesnek kell lenni, barátom, ide nem szabad gyalog jönni, csak autón, de az is minél nagyobb legyen...

Minek házasodott meg maga, míg szegény volt ?

Várt volna!...

Nem kellett engemet tönkretenni...

Mit csinált belőlem?

Soha nincs időm egy könyvet elolvasni... újságot alig látok... én nem kísérem figyelemmel a divat változását, nem tudom azokat az aforizmákat, amivel uraskodó szép asszonyok az életüket díszítik...

Magdaléna...

Talán ő is lehetett volna olyan, mint én vagyok, de elrontotta az élet...

- Ne sértegesse.

Eddig a beszélgetésük úgy folyt, mintha csak éppen diskurálnának a szemük előtt vibráló hangos, dzsesszmuzsikás, illatos zsibongó társaságról.

Most Lina ingerülten egyenesedett fel, s Pista részegségében is megijedt, mert ismerte feleségét, hogyha az indulatba jön, nem törődik a külsőségekkel.

- Mért ne sértegessem?

Nagyon imponál nekem.

Az ő flancára ment el a Sertéstenyésztő minden pénze, mert ha egy asszonyt elrontanak, akkor annak az isten minden pénze is kevés...

Azt akarja, hogy én is az legyek, ami ő ?...

Akkor csak vegye meg ezt a házat, és vegyen hozzá autót és vegyen sofőrt és a sofőrnek bundát és kertészt és mindent.

Azt hiszi, hogy én nem tudok elkölteni többet, csak havi háromszáznegyvenhat pengőt?

Hát mi vagyok én ?...

Olyan tehetségtelen?

Én nem tudnék harmincezer pengőt elherdálni?

Akár havonta ?...

De akkor legyen...

Koszos...

Az én öt pengőm van a zsebében, és a feje tele van álmokkal...

Legyen csekk-könyve és betétje a bankban ...

Lesz?

Honnan ?...

Miből ?...

Be akar állani a nagy rablók közé ?...

Csak fel ne falják...

Mert azt nem tudom, hogy akarnak -e osztozni a koncon ?...

Vannak ők éppen elegen...

Nincsen szükségük a Kopjássok hadára... maguk is el tudják költeni azt a kis pénzt, ami még cirkulál a világban.

- Lina...

Maga egy csodálatos teremtés...

Szabad engemet most ilyenekkel kínozni , mikor egy világgal harcolok?... a becsületért... azért, hogy ne legyen itt többet panama...

Most, mikor odabent fő a feje a gazembereknek, hogy mit csináljanak...

Nem vettem még meg a házat, mert vérdíjnak akarják adni... hogy a népre segítsek áthárítani a nagy terhet... s maga itt mint egy veréb csirimpol...

Odaintette az inast, s megtöltette a poharát.

- Pistukám, lelkem, ne igyon, angyalom, kedvesem, anélkül is vérmes...

Ne rontsa el magát.

- Én most itt az alvilági hatalmakkal küszködök...

- Nem engedem, nem fog inni...

Tegye le a poharat vagy...

Kardics bácsi lepte meg őket:

- Egyik percbe csókolóznak, a másikba karmolóznak - mondta.

Pista álmosan nézett rá: ki neki ez az ember?

És mi ez?

Nem szól?

Hallgat?

Nem folytatja az előbbi beszélgetést?

- Bemehetek már polgármester úr őméltóságához?

- A minek - mondta Kardics bácsi könnyedén -, kártyázik.

- Hívatott.

- No akkor igen.

Ha hívatott, akkor igen.

Pista felállott, Linának kezet csókolt, hogy azzal elintézze a nyilvánosság előtt az előbbi karmolózást.

Lina bágyadtan mosolygott.

Érezte, hogy most megint egyedül marad.

És ebben nem is csalódott.

Pista végigment a társaságon.

Már sokan kezdtek eltávozni.

Sokan szót váltottak vele , de ő egyenesen ment a kártyaszobába.

Odaállott a polgármester háta mögé, de gondoskodott, hogy észrevegye őt.

Kibicelt.

Tarokkoztak.

- Nagyon szeretem ezt a mai fiatalságot - mondta a polgármester egyszer.

- Fiatal vagy Bélám, te vagy a legfiatalabb köztünk - szólt az alispán.

- Nem, öreg vagyok, s keresem, ki lehet az, aki a helyemre áll.

Mindenesetre ez a főprobléma, kik azok, akik a helyünkre állanak.

A mai fiatalság nekem úgy tűnik fel , mintha nem is a mi gyermekünk volna.

Egészen más a gondolkozásuk, más az ízlésük, más a hazafiságuk...

Ha van...

Nem is tudom, van -e...

A tiszta hazafiság egészen kiment a divatból...

De míg itt vagyunk, ugye Miskánk, addig mi nem engedünk a negyvennyolcból...

Aztán, mikor idő volt, mindig mondott valamit.

- Ma minden csak az érdek.

Ki hallotta azt a mi időnkben, hogy a szegény népet is megszervezzék érdekei szerint...

A népnek szép eszmék kellenek, lelkesedés ...

Nevelni kell őket...

Karácsonyra nemzeti színű zászlókról, szalagokról és drapériákról kell gondoskodni.

Be kell húzni az iskolákat, és azokat a szép hazafias verseket szavaltatni.

Nagy nemzeti ünnepet kell rendezni ezen a karácsonyon.

Az olaszoknak annyi ünnepük van, hogy minden hétre esik valami nemzeti ünnep, néha kettő, három is.

Ez kell.

Csak ezzel lehet ébren tartani a hazafias lelkesedést.

- Az olaszok cipőről is gondoskodnak a szegény gyermekek számára.

Mindenki megdöbbenve nézett a főügyész arcára.

De Pista nem bírta magában tartani a megjegyzését.

Roppant sértette, hogy az elébb Kardics bácsi úgy ült le mellette, mintha nem is volna köztük semmiféle tárgyalás.

Mi ez?

Elejtették ?...

- Hogy érted ezt, Pista öcsém - mondta kedves, joviális nevetéssel az alispán.

Pista egy kissé hallgatott.

Akkor kimondta:

- Az olaszok nem tudják, mi a magyar alföldi tél.

Jönnének csak ide ünnepelni hetenként háromszor, s vándorolnának egyik tanyáról a másikra.

Térdig érő sárban .

Vagy mikor fel van fagyva, akkor szembe a csikorgó széllel.

Bizony, akármit mondunk , a legszebb nemzeti szalag sem véd meg a fagy és a sár ellen.

A tarokkisták belebújtak a kártyába.

Még ilyet nem hallottak, mióta a fülük kinyílt .

Ez egész értelmetlen dolog.

Ki ez az ember?

Egy lázító ?...

Forradalmár ?.. .

Kommunista...

- Így tanítják ezt Oroszországban? ugye Pista! - mondta kedélyesen az alispán.

- Meddig voltál ott hadifogoly?

- Egem nem tanított senki - mondta Pista mélyen elkedvetlenedve.

Már nagyon bánta , hogy a bor, a pezsgő hatása alatt ilyeneket mondott.

- Nem akarok én evvel semmit se mondani, csak azt, hogy Árpád apánk is jobban tette volna, ha egy kicsit tovább lovagol, és meg nem áll Itáliáig, ahol legalább fűtésről nem kell gondoskodni.

De itt? a lótrágya a tüzelőszer!

Nem nevetett senki.

Pedig Pista már igyekezett kedélyesen beszélni.

- Nem nagyon tetszik neked ez a tejjel-mézzel folyó ország - mondta az alispán, aki legalább válaszolgatott a szavaira.

Mert a többiek, a polgármester és a törvényszéki elnök nem is reflektáltak.

- Énnekem ?...

Én minden percben kész vagyok meghalni érte.

- Nohát ez nagyon szép - mondta a polgármester, s felemelte a lapjait.

- Csak azért, mert nem helyesletted az elébb Árpád apánk politikáját.

- Az csak tréfa volt.

- Jó kis tréfa...

És a nemzetiszínű rongyok, he?

Kópé?

- Én nem mondtam rongyokat.

- Szalagot mondott.

Nemzetiszín pántlikát! - azt mondta.

- Ki mondta azt, hogy ha a lyukas cipőbe nemzetiszín pántlikát fűznek, akkor is belefolyik a víz?

Pista:

- Ehhez nincs közöm.

- Ne bántsátok az én Pista fiamat - mondta a polgármester -, kiváló és derék ember , aki a városnak is csak javára akar lenni.

Kicsit ellenzék, borzas ellenzék, de már Deák Ferenc megmondta, hogy: "szeretem az ellenzéket, ha borzas, csak akkor nem szeretem, mikor már kopasz ".

Pista kocsit gondolkodott, hogy ki lehet az a kopasz ellenzék, mert hiszen dr. Martiny is nagyhajú ember.

- Méltóságos uram az előbb hívatott?

A polgármester felpillantott, kicsit mintha mosolygott volna, aztán tovább rendezte a kártyalapokat.

- Pikk ász.

Később felé pillantott:

- Érezd jól magadat...

Még sokat, akarok veled beszélni...

Ott maradt a kártya mellett, és egy teljes órát kibicelt.

Akkor eszébe jutott, hogy Lina ide nem jön be.

Berci bácsira is gondolt, s nyugtalanul kiszökött a nagy termekbe.

Már igazán kevesen voltak, a sarokban fiatalok sugdostak, a lányok a hangulatlámpák mellett hevertek a heverőkön, vegyesen a fiatalemberekkel.

Eszébe jutott a furcsa orgia formájú képről, amit barátja mondott a kaszinóban, s megmozdult a fantáziája , hogy él ez a mai ifjúság.

Szinte megörült, hogy a zene újra megszólalt és tánc kezdődött.

Az az éjfél utáni fáradt és mégis erőszakosan tomboló kedv volt, amit már nem bír , akinek nincs tűz a szívében.

A szerelmi vágy és szerelmi izgalom feledteti a késői órát, de aki egész nap dolgozik vagy gondban van, az nem bírja már ezt a duhaj tempót.

Lina valósággal aludt.

Ült, nyitott szemmel s egyenesen, de oly álmos volt , hogy éberen dermedt, s engedte a perceket elsuhanni, nem vette észre, hogy azok a percek órákra szaporodtak.

Kicsit a felesége mellett ült, de ő nem volt álmos és nem volt fáradt.

Kiállhatatlan izgalom volt benne, mert feldúlta a rémület, hogy ezek itt abbahagyták vele a nagyszerűen indult tárgyalást.

Kardics már nem közvetített s az öreg Szentkálnay nem haragudott.

A polgármester elejtette, s ő szakadatlan szédüléssel zuhant lefelé, mi lesz holnap?

Belevegyült a politizáló csoportokba, hallgatta a szenvedélyes vitákat, de csak arra gondolt, ami őt bentről fűtötte: a Sertéstenyésztő mint valami fantasztikum távolodott tőle.

Még az est elején kézzel foghatta s parancsolhatott benne, most kezd ködképpé válni, mint a szivárvány, az elérhetetlen.

Néha azon kapta magát, hogy már negyedórája jár-kél le s fel valamelyik szobának egyik oldalán.

Mint az őrült a betegszobában, végeérhetetlen sétautat tartott .

Elszégyellte magát, s attól félt, hogy észreveszik feldúlt lelkiállapotát s elérik céljukat.

Nem, itt mást nem lehet tenni, csak kitartani.

Kezében a sújtó igazság, ennek a segítségével felülre kerekedhetik.

Bírálta magát, eddigi lépéseit, nem mondhatott mást, csak azt, hogy még eddig semmi bűnös dolgot nem csinált.

Még eddig ő tiszta és ártatlan.

Azt az egyet nem tette helyesen, hogy az első pohár pezsgő hatása alatt túl könnyűnek találta a dolgot, s leleplezte magát az öregek, előtt...

Ez hiba volt...

Nem vétek, mert nincs benne semmi bűn, de hiba, mert a kártyájába engedett nézni...

Azok mindent tudnak, mi van a kezébe, kiadta az utolsó aduját is, de ő semmit se tud, hogy ezek mit akarnak...

Szorongás volt a lelkében, mintha a holnap valami roppant veszélyt ígérne.

Fenyegető veszélyt.

S nem tudta elképzelni, mi lehet az.

Hogy nem kapja meg a házat ?...

Ez nem veszély, mert Linának úgyse kell.

Lina fél ettől a rémületes tehertől.

Hála istennek.

És egyáltalán mit vehetnek el tőle ?...

Még nincsen benne semmiben.

A fizetése megvan...

A jövedelem mindig elég a régi életmód mellett...

Nincs tehát semmi, amitől meg kelljen ijednie...

Az övé az igazság.

Tehát az ő kezében van a fegyver.

Tőle kell, hogy rettegjenek...

Neki már írtak alá, de ő még nem írt semmit , ami kompromittálná...

Magdaléna állott előtte.

Az inas hűsítőt tartott egy nagy ezüsttálcán.

- Maga nekem jeget kínál, mikor tűz van bennem?

Magdaléna elmosolyodott azzal a különös előzékeny nézéssel, ami általában jellemezte.

- Van egy perce számomra? - kérdezte az asszonyt.

- Nagyon szívesen.

Leültek egy sarokban.

Érezte, hogy a feje megszédül.

És hogy ez most itt végzetes pillanat.

Nem tudta, mit fog mondani, de Lina nem volt a szobában, s neki tisztába kellett jönni valamivel.

- Mondja, méltóságos asszony... - s csak az éjfél utáni hangulat szédületében bízva szólt -, nem csodálkozik azon, hogy itt van valaki, aki hét év után is oly tisztán emlékszik egy zöld ruhára, egy zöld álomra?

Magdaléna finoman mosolygott, s kíváncsian nézett Pistára, de a szeme olyan tiszta volt, mint aki teljesen érintetlenül, éppen csak udvarias kíváncsiságból hallgat.

S ő mégis folytatta.

- És hogy valaki hét éven át soha nem talál rá alkalmat, hogy ezt az emléket közölje azzal, akire tartozik?

Magdaléna nevetett.

Nagyon szép fogsora volt, és őszintén tudott nevetni.

- Vannak Don Juanok és vannak ellen Don Juanok - mondta Pista.

- A Don Juan tűzön , vízen keresztül áthalad, és belesodorja a nőt, míg csak meg nem hódítja...

A másik típus viszont néma marad, és évtizeden át tudja ugyanolyan hőséggel emészteni magát.

Magdaléna félt, hogy tovább megy, mint kellene s kedves hangon kérdezte:

- Megveszi a házat, Kopjáss?

- Kérem - mondta lehűlve Pista; s hosszú szünet után rekedten mondta -, a polgármester úr kedvességéből azt következtetem...

- Nem a polgármester adja el - mondta mosolyogva Magdaléna.

Pista kicsit hallgatott.

- A házasságok az égben köttetnek, a házvételek pedig gyakran a magas politikában.

- Nagyon érdekes.

Pista most úgy ült, mintha azzal akarná a fölényét biztosítani, hogy úgy tesz, mintha bizalmas volna az asszonnyal szemben.

Lábát keresztbe vetette, s hintáztatta egyiket a másikon, és felülről bizalmasan nézett az asszonyra, aki közvetlenül szólt:

- Nagyon szeretném, ha megvennék, mert akkor meg volnék nyugodva, hogy kedves emberek örülnének az én nagy munkámnak.

Pista szívében a héttőr fájdalma hasított.

Hát egyáltalán nem tud erre az asszonyra semmi hatással lenni ?...

Hisz ez oly távol van tőle, mintha egy világ választaná el egymástól őket.

Pirulni kezdett lassan, megszégyenítve érezte magát.

Páncéltoronyban van ez vele szemben, s ő soha meg nem tudja közelíteni.

Oh, mért, mért árulta el előtte magát...

Elnémult és elnémultak.

Nem volt tovább semmi mondanivalója.

Magdalénának még kevesebb.

Most úgy villant át rajta, hogy ő egy zsoldoskapitány, aki az ostromlott vár úrnőjébe szerelmes, de akármit csinál, akkor is az a vár úrnője, ő pedig még ha erőszakra vetemedik is, csak egy zsoldoskapitány.

Nézett tehát, és az arca mosolygott, de már megint nem arra gondol, amire beigazította magát, hanem arra, hogy ő úgy látszik, tényleg és végleg el van ejtve ...

A polgármester kiadta a jelszót, hogy őt ki kell borítani...

Magdaléna is, mikor előbb beszéltek, más volt... most olyan idegen, mintha tudná, hogy ő el van ejtve...

Ah, ezek más emberek.

Mit fogózik ő ezekkel.

Itt neki nincs semmi keresnivalója...

Ő nem olvadhat be ezek közé...

Ebből semmi se lesz...

Itt csak egy van, ha szemben marad és félelmes marad a számukra...

Folyton mosolygott, s a szeme falta a szépasszonyt, aki kissé éjfélutánian hervadt volt, s cigarettát szívott.

A szeme falta, de tudta, hogy nem az övé, és nem is lesz soha...

E pillanatban már megint nem érzett semmi tüzet és lángot.

Üresnek találta a lelkét, s csakugyan egy nyugodt irodakisasszony a felsőbbségével és tiszta nézésű szemével.

Csak már annyiszor póruljárt önmagával, hogy el tudta képzelni, hogyha nem látja, akkor megint visszazuhan a szerelem kábulatába.

S mi ez a szerelem?

Tisztára érzéki megkívánás ?...

Ilyen gyereket akar tőle, amilyen ez ?...

Lehetetlen, hiszen neki a kedély színessége, a szív melegsége a fontos...

Hát akkor mit kíván ettől az üres lelkű szépségtől ?...

Némán ültek egymással szemben, mind a ketten mosolyogva.

De az ő mosolya birkózó vitát jelentett, az asszonyé viszont semmit.

Annak ő nem számít.

Annak ő nem probléma...

- Látta az új Chaplin-filmet? - fordult hirtelen hozzá Magdaléna.

- Nem.

Nem szeretem a filmet.

- No de Chaplint.

- Azt igen.

- Mulatságos, ugye?

- Igen.

Nagyon mulatságos.

És ennek legalább mindig van morálproblematikája...

- Igaz, hogy a város mind a két mozit átveszi?

- Ezt nem hallottam.

- Egész jó üzlet lesz.

Három napig fog dolgozni az egyik, három napig a másik.

- Akkor egyszerűbb volna, ha hat napig dolgozna az egyik.

- Nézze, ez igaz - s Magdaléna nevetett.

Aztán valakit látott, akivel azonnal beszélnivalója volt.

- Megbocsát? - mondta, felállott és odalibbent, hogy háziasszonyi kötelességének ott is eleget tegyen.

Pista fütyörészni kezdett, olyan halkan, hogy nem is volt hangja.

Talán nagyon sokat ivott az éjjel, hogy így szédül.

Legjobban szeretné, ha vége volna már ennek az egésznek.

- Pistukám, nem megyünk haza?

Lina állott meg felette.

Még egyszer odapillantott Magdaléna felé.

Elegánsan, udvariasan állott a magas , karcsú szép asszony.

Rettenetesen unhatta már ezt az egész mozgalmat itt, de roppant gyakorlata volt az éjjelezésben.

Ki tudja, milyen célokat szolgált azzal, hogy a kúriai bíró végtelenül csúnya feleségével oly kedvesen beszélt.

Vajon itt mit beszélt ?...

A mozi kettős műsoráról?

De mikor el akartak menni, Kardics bácsi elcsípte őket, s oly rémülten tartóztatta , hogy nem lehetett elmenni.

Pistának valóban az az érzése volt, hogy Kardics meg van rémülve.

De mért?

- Csak nem mégy el, Pistukám?

Még nem beszéltünk meg semmit.

Ismered Béla bátyádat , ha egyszer a kártyába belemegy, nem lehet vele beszélni, de számon tart, most is azt mondta: vigyázz, ez a Pista meg ne lógjon, míg rendben nem vagyunk.

Így aztán maradni kellett.

Mit ért vele.

Tovább teltek a negyedórák, s ő csak jött, ment, ácsorgott, ásított , ivott, beszélt, várt.

Senki nem jött felé, semmi nem történt, az idő elmúlt, egyszer csak kint a köd világosodni kezdett.

Akkor megérkezett Keék Imrike, a polgármester titkára, bement a kártyaszobába, s néhány perc múlva kijött a polgármester, mint egy kis öreg ékszer az ezüstből faragott fejével, és minden szó nélkül eltávozott.

Ez végre megindította a búcsúzást, s egyszerre mindenki elment.

Kint fogatok állottak, autók, de valahogy senkinek a kocsijában nem volt hely a számukra.

S ők már úgy el voltak kényeztetve, hogy nem gondoskodtak kocsiról .

Szerencsére néhány konflis a nagy muri kedvéért ott éjjelezett a villa előtt, így nem kellett gyalog menniök haza.

Mivel a mellékutca sarában nem mehetett a ló, körül kellett hajtaniok a Katalin utcába a Piac téren át.

Mikor a városház előtt mentek el, Pista felnézett.

A polgármester szobájában világos volt.

- Ki lehet az?

- Takarítanak - mondta Lina gondolkozva.

- Már reggel van.

Móricz Zsigmond

Rokonok

23.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Rokonok

23.