Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Rejtő Jenő
Pipacs, a fenegyerek
Keletkezés ideje
1929
Fejezet
9
Bekezdés
3463
Mondat
6445
Szó
51864
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
3
A kastély sötét volt, de itt-ott mintha sugarak szűrődtek volna ki az éjszakába.
A hold csaknem telt hold volt, s nagy fénnyel ragyogott a felhőtlen égen, s az éjszaka mintha a nappalnak lett volna visszfénye, az embernek úgy tűnt fel , mintha mindent látna, s ha a fények és árnyak összeborultak s felismerhetetlenné vált valami, saját magát okolta érte, s nem a természetet, amelynek biztosságához úgy hozzászokott.
A kastély előtt nagy udvar volt a falu utcája felől, a kapuval szemben nagy grupp, amely őrt áll az éjszakában.
Jobbról, balról titokzatos, nagy lombú fák egész mások voltak, mint nappal.
A fehér olajfa hatalmas koronája a földre bókolt, mint egy pásztorbundába öltözött őr.
A fenyőfák mintha fegyvertömegeket emeltek volna, s a vékonydongájú nyírek remegtek, mint a lányok a sötétben.
Balról az udvaron a fák mögött kis cselédház volt.
Egészen alacsony , zsindelytetejű kis ház, amelyet a gazda abban az állapotban hagyott meg, ahogy az egyszerűbb igényű ősök építették.
Ez a kis ház volt csak világos és eleven.
Minden lélek, aki ebben a nagy épületben lakott, mind idegyűlt.
Itt volt az öreg , százéves botosispán a családjával, fiai, unokái, mind az uradalom emberei lettek, aki közülök kivándorolt, s facér lakatos, vagy más mesterember lett, az is mind ebbe a házba sóhajtott haza, amelyben csak ideiglenes lakó volt száz éven át az ősapjuk.
És mégis úgy tekintettek az öregre, aki kevés ősz hajával ott ült a sarokban öreg bőrbekecsben, mintha ő volna a rendíthetetlen, szilárd alapja az életnek.
Az öreg ott ült, s nem vett részt a fiatalok suttogó beszélgetésében.
A szeméből könny szivárgott.
Az utolsó Avary halála eljutott öreg szívébe, s csak ült, ült , mint egy ókori emlék, aki még itt van, lélegzik, s talán emlékszik az elmúlt nagy időkről.
De még most is nemes volt.
Botosispán csak nemes lehetett.
Csak nemesnek volt joga botoztatni.
Nemzetes úr volt az öreg, míg egy darab volt belőle.
Öt-hat asszonynép volt a tágas konyhában, amely füstös volt s alacsony.
A fejükkel csaknem elérték a mennyezetet.
A vastag mestergerendát, amely már éppen úgy megunta a teherviselést, mint az öreg, s lenyomta a falat, hogy az befelé , kifelé megdőlt.
- Jaj, istenem, istenem - tördelte a kezét minden asszony.
S a fiatalabb szobalányok és cselédek is sápadozva várták az eseményeket.
Kevés szóval beszélgettek.
- Éppen mikor vittem felfelé a tálat a csirkepörkölttel - mondta egy lány -, akkor hallottam a pukkanást.
- Én is hallottam, én is, én is - mondták rá a többiek, isten tudja hanyadszor.
- Olyat szólt, hogy majdnem megsiketültem.
- De ki lőtt?
- A nagyságos úr lőtt, ott volt mellette a pisztoly.
- Igen, de a fiatalúrnak is kellett lőni, hisz mindketten megsebesültek.
- Nem, a fiatalúr nem lőtt.
- Honnan tudod?
- Hát nem lőtt, no.
- Nem is vót puskája.
- Hát akkor ki lőtt?
- Hát csak eccer lőttek.
- Mégis ketten estek el.
- Bolond beszéd - mondta egy férfi, s rárivallt a fehérnépekre -, nem a ti dógotok.
Ebben a percben kint az udvaron erős hang hallatszott.
- Hééé!
Mindenki összerezzent.
Már egész kísérteties volt.
Egy asszonyka kiállott a konyha elé.
- Ki az?
- Gyertek ki.
Az asszony ijedten visszább húzódott.
Mindenki a férfira nézett, aki vadász volt , mikor még az erdőt el nem adták, s neki kötelessége volt bátor lenni.
A férfi felállott s kiment, durván kiáltott:
- Ki az?
- Gyere csak, István - kiáltotta kint a hang.
- Itt van a jegyző úr.
Mindenki ijedten nézett össze.
Kis idő múlva megjelent az ajtóban egy termetes úriember.
- Jóestét.
- Jóestét kívánok, jegyző úr.
- No hát mi van itt? - kérdezte a jegyző, s körülnézett a tágas, alacsony helyiségben.
- Hát semmi, jegyző úr.
A jegyző kicsit hallgatott.
- Tessék leülni, jegyző úr.
A jegyző beljebb jött, s kis habozás után leült köztük.
- Igaz? - mondta.
- Hát bizony igaz - mondta egy asszony.
- Semmit se lehet tudni - mondta a vadász.
- Mondja csak el, mi történt.
- Isten tudja - szólt vontatva az asszony.
- A nagyságos asszony bement az autóval a városba, azt mondta, hogy míg haza nem jön, addig nem szabad senkinek bemenni a házba.
A jegyző csöndesen mondta:
- Az nem úgy van.
Jegyzőkönyvet kell felvenni.
Mindenki egymásra nézett.
- Böske tudja - szólt a vadász.
A szobalány visszább húzódott a sarokba.
- Én nem tudok semmit.
- Jöjjön ide, elébb.
A lány nem akart.
- Nem hallotta?
A lány arcán szinte állati rémület volt.
A rászegezett szemek korbácsa alatt előrejött.
- Tekintetes jegyző úr - mondta dadogva -, én semmit se tudok.
- Beszélni!
- Mikor a tálat vittem befelé a tornácra, abban a pillanatban egy borzasztó nagy csattanást hallottam - mondta választékosan -, úgy megijedtem, hogy elejtettem a tálat, s csak azt láttam, hogy a fiatalúr hanyatt esett a székben s azt mondta : Meglőttek!
Azt mondta, hogy meglőttek, és a vállához kapott.
A jegyző gondolkozva nézett.
- De hisz azt mondják, hogy a nagyságos urat lőtték meg.
- Igen, a nagyságos úr meghalt.
- El kell mondani.
- Én nem tudok mást, csak mikor a fiatalúr felkiáltott, akkor a nagyságos asszony éppen jött kifelé a szobából, s nagyot sikoltott.
- A nagyságos asszony?
- Igen.
- És?
- A kertbe nézett s azt kiáltotta: Ki az?
- És?
- A kertből senki se felelt.
- Na!
- Akkor a nagyságos asszony a fiatalúrhoz szaladt, s azt mondta: Mi történt , Pista?
A fiatalúr azt mondta: meglőttek.
Akkor a nagyságos asszony azt mondta : Mariska, gyújtsa fel hamar a villanyt a kertbe.
Én odaszaladtam és megcsavartam a villanyfordítót, s akkor a nagyságos asszony lenézett a kertbe, és még nagyobbat visított.
- Mondja, mondja.
- De én nem mertem a kertbe nézni, én elszaladtam, és nem mertem kinézni a kertbe.
Csak mikor már hozták felfelé a nagyságos urat, akkor láttam.
- Ki hozta fel?
- Én - mondta a vadász.
- Beszéljen.
- Én éppen az istállóból jöttem ki a hátulsó udvarba, mikor a fegyverdurranást hallottam, és beszaladtam a kertbe a tornác felé, s majdnem elbotlottam a nagyságos úr hullájába.
- Hol feküdt?
- Ott feküdt, kérem, a tornác előtt a kavicson.
A nagyságos asszony lejött és nézte.
És ő parancsolta, hogy rögtön vigyem fel a hálószobába.
- Még élt?
- Nem élt az, kérem, csak folyt a vére.
- Hm, hm, nem lett volna szabad hozzányúlni.
- A nagyságos asszony nem hitte, hogy meghalt, azért mondta, hogy vigyem fel.
- Egyedül vitte fel?
- Nem, mert elébb elszaladtam segítségért, a kocsis jött az istállóból, ő is hallotta a fegyverdurranást, már szaladt szembe.
Ketten fogtuk meg, úgy vittük fel, akkor belefektettük az ágyba, de mire lefektettük, akkor már el is folyt a vére, meghalt.
- Jöjjenek csak a helyszínére.
- De a nagyságos asszony megparancsolta, hogy míg ő haza nem jön, addig nem szabad a kastélyba bemenni.
- Itt a törvény parancsol - mondta a jegyző, s előrement.
Ahogy kilépett a holdvilágra, az összes fák elkezdték rázni a lombjukat.
Mintha nekik is kifogásuk volna az ellen, hogy a törvény beleavatkozzon az eseményekbe.
A kastély úgy volt építve, hogy a nagy fehér meszelt oszlopok alá kocsival be lehetett hajtani, s az előreugró tető alatt szállhatott ki a vendég a kocsiból.
- Itt állott meg az autó?
- Nem, kérem, jegyző úr, a fiatalúr, amék az autóval jött, a hátulsó kapunál hajtott be, mert az mindig nyitva van, ott is szállott ki a kocsiból, azután gyalog jött be a kastélyba.
A nagyságos úr meg, mikor megjött, nem jött be az autóval, hanem az utcán állott meg, de olyan csendesen, hogy azt senki meg se hallotta.
S akkor ő, mert a kutyák nagyon szerették a nagyságos urat, elibe szaladtak, de ő elhallgattatta s ő mindjárt a kertbe ment, és ott senki se vette észre.
Olyan volt ez kérem, mint a villámcsapás.
A kastély ajtaja megnyílt.
A jegyző lépett be elsőnek, s szinte be kellett hunyni a szemét, olyan fény volt.
Minden lámpa égett az egész épületben.
De a fatáblák be voltak zárva, azért nem látszott ki semmi a fényből.
- Ki gyújtotta fel a lámpákat?
- A nagyságos asszony parancsolta.
A jegyző bejárta a szobákat.
Óvatosan, s szinte lábujjhegyen lépve.
Utána hosszú sorban vonultak a férfiak s asszonyok, mindenki ment, mint egy elvonuló kísértetcsoport.
Senki se szólt, mindenki összevonta magán a vékony nyári ruhát.
- Megálljanak- szólt a jegyző -, mindenki távozzék, csak azok maradjanak, akik jelen voltak az eseménynél.
A népek összenéztek, s erre csak hárman maradtak bent.
A szobalány, a vadász meg a kocsis.
Kimentek az ebédlőből a hátsó ajtón a tornácra.
- Itt volt felterítve?
- Igen.
- Hány órakor jött a fiatalúr?
- Már akkor lement a nap.
- Mennyi idő múlva történt az esemény?
- Nemsokára.
- A nagyságos úr mikor ment be?
- Jó délután ment be kocsival.
A másik kocsis ment vele, az orosz.
A jegyző megállott a tornácon s megnézte a kertet.
Ahogy a villany kigyúlt, amely a kertet megvilágította, a bokrok, a díszfák előbukkantak a holdfény különös homályából, kísérteties volt.
A jegyző lement a tornác elé, s megtalálta a vértócsát.
Megállott a lépcső alsó fokán, s nem lépett a kavicsra.
Gondolkozott , számított.
- Melyik oldalról kapta a lövést a nagyságos úr.
A vadász gondolkozott.
- Jobboldalról.
- Jobboldalról?
- Igen.
Itt ment be neki, a vakszemén a golyó a jobboldalon.
- Jobboldalon - mondta a jegyző.
- Akkor nem is kaphatta a tornácról a lövést.
A vadász hallgatott.
A jegyző ránézett a vadászra, kutatva.
- Maga látja - mondta a jegyző -, ha ott állott a nagyságos úr, nézze, és valaki a tornácról rálőtt volna, az csak szembe vagy baloldalról lőhette volna meg.
A jobboldala egészen a túlsó oldal volt, akkor ő a lövést csak a túlsó oldalról kaphatta.
Igaz?
- Én nem tudom - mondta a vadász sötéten.
- Mit nem tud?
Mit kell ezen tudni?
Nézzen oda!
Akinek egy csepp józan esze van , az láthatja, hogy lehetetlenség volt innen a jobb oldalát célba venni.
A vadász csökönyösen hallgatott.
- Igaz?
- Én, kérem alássan, jegyző úr, csak azt tudom, hogy én innen szaladtam elő a kert felől, s a nagyságos úr ott feküdt a kavicson.
- Hogy feküdt?
A vadász abban a pillanatban lefeküdt a tornácon, s mutatta, ahogy arcon elterülve, két kezét szétvetve látta a testet.
- No látja, ez is azt mutatja, hogy a másik oldaláról kapta a lövést, azért esett el így.
Ha szembe kapta volna, akkor hanyatt esett volna...
Jól van...
Hol a test?
Bementek a hálószobába.
Az ágyon ott volt levetkőztetve, fehér alsóruhában, s letakarva fehér lepedővel a test.
A jegyző odalépett, felemelte a fejről a takarót, rápillantott s újra visszatakarta.
- Ez tiszta dolog - mondta csöndesen, azzal kiment a szobából.
A vadász egész testében remegve állott a másik szoba közepén.
- Nagyságos úr - mondta -, isten a tanúbizonyságom!
A jegyző furcsán nézett rá.
- Magának mi baja ?...
Én nem vádolom magát.
- Isten a tanúm! - ordította el magát a vadász.
A jegyző megértette a félelmét.
- Maga őrült - kiáltott rá.
- Ha maga az istálló felől jött, maga nem is jöhetett a jobboldalára, mert bal oldalról futott elő!...
Inkább arról beszéljenek, hogy nem hallottak -e két lövést?
- Nem - mondta a szobalány ijedten -, csak egy borzasztó nagy pukkanás volt.
De iszonyú nagy.
- Gyerünk ki.
Zárjanak be minden ajtót, majd felvesszük a jegyzőkönyvet a kis házban.
Kimentek s a kastély ismét olyan félelmes és komor lett, mint volt.
Úgy állott ott, mint egy kripta.
A cselédnép hallgatag csoportja csordában a cselédház előtt.
Egy-egysuttogó szó.
A jegyző leült az asztal mellett, s elővett egy csomó ív papírt s töltőtollat .
Írni kezdett.
- Hol van az az ember?
- András, András - adták tovább a suttogó szót, de a vadász nem felelt.
- Híják be.
Mígő írt, elszaladtak többen utána.
- Hogy híják magát? - kérdezte a szobalányt a jegyző.
- Bükki Erzsébet.
- Hol született ?...
Hány éves ?...
Mióta szolgál itt ?...
Mit látott?
- Semmit nagyságos úr, kezit csókolom, nagyságos úr, az úr ott állott lent a sóderon, felemelte a revolvert, lelőtte a fiatalurat, megbotlott, elesett, ő is meghalt.
- Ő is...
A vendég fiatalúr is?
- Nem, az még élt, mikor elvitték.
- Várjon csak, a fiatalúrnál volt puska, revolver?
- Csak egy villa, mert dinnyét evett.
- Akkor hogy halt meg az úr?
A lány hallgatott.
- Csak úgy elesett?
- Csak.
- Hány lövés volt?
- Egy
- Az is meghalt, akit lelőttek, az is, aki lőtt?
- Az nem halt meg, akit lelőttek.
A fiatalúr még élt, mikor elvitték.
- Nézze, Erzsi, ne meséljen ilyen marhaságokat...
Most azzal jöttek vissza az emberek, hogy a vadász megszökött.
A lakásában járt , a feleségének azt mondta, hogy adja elő a másik ruháját, felvette, s azt mondta, hogy neki be kell menni a városba, mezt a jegyző elküldte, s azzal a puskáját a vállára vetette s elment.
- A marha - mondta a jegyző.
Ebben a percben autó szirénája hallatszott.
Mindenki az ajtó elé sietett, s kifigyelt reszketve az éjszakába.
Valaki kinyitotta a kaput, az autó bejött az udvarra.
Felhajtott a ház elé, de nem a tornác alatt állott meg, hanem az udvar közepén.
A főkapitány szállott ki belőle, a nagyságos úr sógorával, Bátky nagyságos úrral , akit jól ismertek, s két idegen úr-forma emberrel, detektívekkel.
Kétségbeesve s csüggedten állottak a cselédemberek.
A detektívek rögtön beterelték őket a cselédházba.
A főkapitány s a másik úr a kastélyba siettek.
A jegyző bemutatkozott:
- Alászolgája, főkapitány úr...
Nyissátok ki az ajtókat.
A főkapitány rosszkedvűen nézett a jegyzőre.
- Ki adott hírt a jegyző úrnak?
- Egy asszony szaladt hozzám, s azt mondta, hogy a nagyságos urat agyonlőtték .
Kötelesség szerint azonnal küldöncöt küldtem a szolgabíró úrhoz, magam pedig idejöttem.
- Nagyon helyes - mondta a főkapitány.
Bementek a kivilágított ebédlőbe.
Bátky idehaza volt a házban.
Mint ügyvéd ő volt a sógorának jogi tanácsadója is , s a nővérek nagyon szerették egymást, úgyhogy mindennaposak voltak egymásnál .
Alig pár napja voltak idekint utoljára, s konstatálta, hogy azóta egyetlen bútordarab sem mozdult el a helyéről.
A jegyző udvariasan felajánlotta, hogyha parancsolják, nem zavarja a főkapitányt a munkájában.
- Kérem, kedves jegyző úr, csak maradjon.
Hát hogy képzeli, jegyző úr, hogy folyt le az esemény?
- Már nekem tiszta képem van - mondta a jegyző, s előadta megfigyelésének eredményét.
Végigvezette az urakat a lakáson, ki a verandára, elmondta, hogy hol volt a terített asztal, hol ült Baltazár Pista, hogy a háziasszony valamiért bent volt a szobában s abban a pillanatban történt a lövés, mikor kifelé jött.
Hogy a vadász hogy szaladt elő az istállóból, hogy hívta a kocsist, hogy hozták fel a testet...
- Súlyos hiba történt - mondta a főkapitány -, nem lett volna szabad hozzányúlni.
S úgy nézett a jegyzőre, mintha ő volna felelős érte.
- Pardon - mondta a jegyző -, én ebben a pillanatban jöttem, csak éppen kihallgattam az embereket, én nem voltam jelen...
Sajnos, a nagyságos asszony parancsot adott, ami emberi szempontból érthető is...
Ezzel elmondta gyanúját, hogy itt, véleménye szerint, egy pillanatban két lövésnek kellett eldördülnie, mert az egész személyzet csak egy hangot hallott... ellenben két sebesülés történt.
S az sem lehet, hogy egy golyó ütötte volna a két sebet, ha csak nem hátulról, a szobaajtóból lőttek, ami kizárt eset.
- S hogy magyarázza, jegyző úr? - kérdezte rémülten Bátky.
- Nem tudom másképp, csak hogy valaki lesben volt s szegény Avary urat azért lőtte le, hogy megmentse a barátját.
- Barátját? - kiáltotta a főkapitány.
- Igen, mert kiderült, hogy ketten voltak itt fiatalemberek.
Az egyik Baltazár úr, akit személyesen jól ismerek, a másik nem tudom ki volt, de arról mindenki tud, hogy az autóban ketten voltak fegyverrel.
Lehetséges, hogy a másik fiatalember lesben állott.
- No, majd a vallatás kideríti - mondta a főkapitány, s összenézett Bátkyval.
- Itt vannak akik felhozták? - kérdezte könnyes szemekkel Bátky.
A jegyző széket adott neki, mert a nagy, kövér ember, kövérek szokása szerint sírt, s hogy megszólalt, elvesztette az erejét, s csaknem összerogyott.
- Sajnos, az egyik, a vadász, úgy látszik, megszökött.
- Megszökött? - kiáltott a főkapitány.
- Igen.
A főkapitány tűnődve nézett körül - megszökött, megszökött - ismételgette, s kardjával gondolkozva verte a padlót.
- Nézzük meg azt a szegényt - mondta megtört hangon Bátky.
- Majd a vizsgálat folyamán - mondta a főkapitány -, nem kell úgy felizgatni magadat, kedves.
Bátky ott maradt a széken, hanyatt ejtette magát, s szemeit lehunyta.
- Jaj, szegény ember, szegény ember...
Ott ültek a tornácon.
Kint a kert felől égtek a nagy százas izzók, s a hold is teljes fénnyel.
Rájok borult a csönd, s egy percre dermedt és súlyos hangulat borult el.
Most meg lehetett érezni, hogy az emberi életet valóban csak a halálon keresztül lehet megérteni.
Mindhárman sápadtabbak voltak, mint rendesen.
Maguk elé csüggedtek, a jegyző a feleségére gondolt, hogy nem ijedt -e meg otthon: a felesége ideges, csaknem hisztérikus teremtés volt, szeretett volna minél hamarabb hazamenni, de látta , hogy ez lehetetlen.
Hosszú hallgatás után egy belépő ember ijesztette fel őket.
Makkos detektív volt, aki a sofőrt kezelte a klinikán.
Jelentést tett.
- Méltóságos főkapitány úr, a kihallgatást itt méltóztatik elrendelni?
- Igen.
A detektív megfordult, mint egy mosómedve és kiment.
Egy perc múlva visszajött a szobalánnyal.
A jegyzőnek feltűnt a lány hallatlan izgalma s rémülete.
Sírt a lány s egész testében reszketett.
- Na, mi történt? - kérdezte a főkapitány.
A lány hallgatott, s nem találta a szavakat, amiket mondania kellett.
A detektív keményen szólt rá.
- Mindent mondjon el a méltóságos úrnak, úgy ahogy történt.
Semmit se szabad elhallgatni.
A lány a kötényét a szeméhez emelte.
- Méltóságos úr, kezit csókolom - erre kitört a sírása -, én semmit se tudok , mert én abban a percben hoztam le az ételt, mikor a pukkanás volt és én úgy megijedtem, hogy a tálat is elejtettem - s odamutatott az ajtóhoz, ahol már fel volt mosva a folt.
- Miért nincs ott a tál?
- Méltóságos úr, nem tudtam, hogy ott kellett volna hagyni, én feltakarítottam.
- Ez a baj.
Ezért nem lehet aztán soha tiszta képet kapni - kiáltott a főkapitány.
- Na, hát aztán?
- Azután én csak azt láttam, hogy a nagyságos úr a fejéhez emelte a revolvert és elsütötte s meghalt.
A jegyző megdermedve nézett a lányra.
- Nekem nem így mondta el, Erzsi - szólott.
A főkapitány felállott.
Rárivallt a lányra:
- Mindent úgy mondjon el, ahogy van.
- Igenis, kezit csókolom.
- Itt történt a tornácon?
- Igenis.
- Itt ?...
Hisz odalent van a vértócsa.
- Igenis.
- Hol történt hát?
- Odalent... idefent.
Igen.
- No, megálljon csak, ne legyen megijedve, magának a világon semmi baja sem lesz .
Érti ?...
Hogy folyt le a dolog?
A lány hallgatott, aztán azt mondta:
- Veszekedtek.
- Kicsoda?
A nagyságos úr meg a nagyságos asszony ?...
- Igen.
- Úgy...
Szoktak máskor is?
- Igen.
- Mikor?
- Délután.
- Ma délután, mikor elment a nagyságos úr, előbb veszekedtek?
- Igenis.
Bátky nagy szemekkel nézett a lányra.
- Jól van - mondta a főkapitány -, vigye ki; ha kell, hivatjuk.
A detektív elvezette a leányt, mint a cirkuszszolga produkció után a vadat.
- István - mondta a főkapitány -, hát nem volt boldog a családi életük?
István sápadtan hallgatott.
- Van boldog családi élet? - kérdezte aztán mély lehangoltsággal...
Zokogás tört ki belőle.
- Jaj istenem, istenem - mondta -, ilyen dolgok!...
Jaj, hát ki nincs olykor abban a hangulatban, hogy csak egy revolvergolyó segít!
Sokáig ültek csendben.
- Súlyos anyagi bajok is voltak - mondta Bátky -, de mondtam szegény sógoromnak , hogy emiatt nem kell elveszteni a fejét...
Most jártam utána egy nagyobb kölcsönnek, hogy konvertáljam az adósságait.
Bérletről is folyt már tárgyalás , hogy hat évre elég előnyös feltételekkel kiadta volna a birtokot, s azalatt rendbe jött volna, mert a bérlő most lefizette volna az egész bérleti összeget , s abból ki lehetett volna fizetni mindent, s ő megtartott volna annyit, hogy a háztartásra, lovaknak, teheneknek ellátására...
Ah, ez már mind a múlté...
- Ezen veszekedett a feleségével?
- Vilma a bérlet mellett volt, mert akkor Pestre mentek volna...
Laci nem akart Pestre menni...
Féltékeny volt...
- Úgy... - mondta a főkapitány - Haller?
- Nem tudom - mondta Bátky, s hozzátette: - Á... ok nélkül mindig ok nélkül; de olyan volt a természete.
Még a napfényre is féltékeny volt...
- Hát persze, indokolva van itt minden.
A magyar úricsaládok sorsa - mondta a főkapitány.
- Igen...
Mindnyájunk sorsa...
A detektív visszajött:
- Méltóságos főkapitány úr, alázatosan jelentem - mondta -, megérkezett a szolgabíró úr és a doktor úr.
- Igen - mondta a főkapitány, s felállott.
- Ön értesítette őket jegyző úr?
- Én - mondta a jegyző -, első kötelesség volt, lovaslegényt küldtem értük Bánfalvára.
- Nagyon helyes - morogta a főkapitány, s a belépők elé ment.
- Szervusz.
- Szervusz - hajlott meg egy kis szíves fiatalember s csak most ismerte fel a főkapitányt -, szervusz, méltóságos uram.
- A főszolgabíró úr nincs itt?
- Nem, kérlek alázattal, méltóságos uram, ma nincs idehaza.
Délután bement az alispán úrhoz.
- Nagyon helyes.
A formaságokon hamar túlestek.
A szolgabíró hamar megértette a dolgot, s megírta a jegyzőkönyvet.
Azt aláírta a család nevében Bátky dr.
A jegyző érezte, hogy most már ő nagyon mehet, el is búcsúzott.
- Hogy jött szolgabíró úr?
- Biciklin.
- És te orvos úr?
- Én kérem kocsin.
Az úton találkoztunk, s a szolgabíró úr beszállott.
Mikor kint voltak az udvaron s búcsúztak, a jegyző azt mondta az orvosnak:
- Te Alfréd, én láttam a testet...
Nincs rajta semmi pörkölődés, a homlokon , illetve a vakszemen.
Hogy lehet az?
Az orvos könnyelműen ingatta a fejét.
- Kérlek az semmi, ha a revolvert messzebb tartotta, akkor egyáltalán nem is lehet pörk.
Magam részéről valószínűnek is tartom, hogy csak ijesztésnek szánta a lövést.
Ahogy szokták az emberek.
Múltkor volt egy érdekes esetem, egy fiatalemberen két lyukat találtam s egy sebet.
Megcsípte a kis kappanháját , elhúzta a bőrt s átlőtte.
Nem volt halálos.
Nevetett, az urak nevettek, aztán elbúcsúztak, ők felültek a parasztszekérre , amely a kapu előtt állott, a jegyző pedig hazament.
A felesége még ébren volt.
- Igaz? - kérdezte, s riadt szemekkel nézett.
- Igaz.
Most hogy el volt intézve az ügy, már erősen eloszlott benne minden feszültség s nem látta olyan tragikusnak a dolgot, mint mikor elment hazulról.
- Mi történt?
- Öngyilkosság.
- Rettenetes!
- Az asszony oly rémülten nézett.
- Öngyilkosság! - rebegte, s nagy szemei lázasan fénylettek.
- Jaj!
- Sok baj volt - mondta az ura, s hozzáfogott vetkőzni.
- Anyagi bajok.
Az asszony zavartan takargatta magát, az ujjai remegtek, míg magára húzta a vékony nyári takarót.
- Szegény ember - mondta -, jaj az a szegény ember.
A jegyző lassan ledobta a kabátot.
- Még éjjel sem enyhül a meleg - mondta.
- Olyan fullasztó hőség van.
- De beszélj hát.
- Nagyon furcsák ezek a cselédek - mondta gondolkozva a jegyző, s izzadt homlokát megtörölte.
A haja géppel volt nyírva, s mivel két napja nem borotválkozott , gyorsan növő szakálla csaknem olyan borostás volt, mint a feje.
- Hogy félre akartak vezetni.
De persze, mikor megjött a főkapitány a detektívekkel, akkor aztán mindjárt megnyílt a nyelvük.
Ezer szerencse, hogy nem kompromittáltam magamat egy hamis jegyzőkönyvvel...
Kérlek, délután valami volt köztük.
Úgy látszik, azért ment be a városba kocsin.
Ez is érthetetlen, de hát ezek az urak mind olyan kiszámíthatatlanok.
Délután befogatott, s elment.
Három óra kocsin.
Nem sajnálta a lovait.
Aztán visszajött autón.
Biztos, hogy egészen elmezavarodott volt.
Számon kérte a feleségét, valószínűleg volt egy kis féltékenység is...
Az asszony dideregve ült az ágyon, s mereven nézte, ahogy a vastag nagy ember a cipőjét kifűzte.
- Újra összevesztek, s mivel idegen is volt jelen, biztosan azért futott le a tornác előtt s ott a kavicson lőtte magát főbe.
Az is lehet, hogy csak meg akarta ijeszteni a feleségét s túl jól sikerült a dolog.
- De hiszen nem szerette a feleségét.
Nem szerette, nem szerette.
Utálta azt a bestiát.
Ma délután itt mondta, hogy minden porcikája utálja.
Az ura ránézett.
Az asszony mélyen kivágott ingben ült az ágyon.
Hófehér bőre világított az acetilénlámpa sárgás fényén.
Úgy ült ott felhúzott térdekkel , gyönyörű karjai meztelenül fénylettek, rövid fekete haja szétszóródva, annyira szép volt, hogy amire sose gondolt komolyan, most féltékenységének teljes alapja volt, úgy érezte.
- Mikor volt itt? - kérdezte kiszáradt torokkal.
- Délután.
- Mikor én a mezőn voltam? - mondta rekedten a jegyző.
- Igen.
- Úgy.
Mért nem szóltál róla?
- Mit mondjak? - szólt hevesen az asszony, s kiegyenesedett.
A férfi soká nézte.
- Szeretőd volt?
Az asszony hallgatott.
Az egész teste feszülten, mereven keményedett meg.
- Mi köze hozzá - mondta.
- Mi köze hozzá.
A férfi felállott.
Már harisnyában volt, cipő nélkül.
Nézte a feleségét, ezt a szép meddő asszonyt, akinek az egész teste olyan volt , mint egy nimfáé.
Éjjel milyen szép.
A teste, csak az arca fonnyad.
- Mióta?
A férfi soha nem gondolta komolyan.
Az egész világ ingerelte, uszította rá, de ezt soha nem gondolta volna komolyan.
Hadd járjon a világ szája.
Most azonban bizonyos volt benne.
Az asszonyból kitört a sírás.
- Kellett neki, jaj, valaki kellett neki, akinek elpanaszolja a kietlen életét .
Május 26, május 26!
Járjon utána, mi az a május 26!...
Május 26 óta csak az enyém, csak az enyém, lecsillapíthatatlanul csak az enyém!
Május 26 mindent megmagyaráz - maga idegen!
Jaj, ez nem is végződhetett másképpen...
Jaj...
A jegyző kétségbeesetten nézett az asszonyra.
A vér fel-felrohant a fejébe, aztán megint leszállott s halálos hidegséget érzett.
- Hát most mit csináljak? - mondta.
- Most én is elővegyem a puskát s agyonlőjem a feleségemet!
- Igen, lőjön agyon, lőjön agyon.
Mert ez nem élet, mert nekem így nem kell az élet.
A férfi gúnyosan nézett.
- S mióta tart? - ordította.
- S meddig fog tartani!...
Hát maga azt hiszi, hogy egy ilyen asszony, mint én , élhet így, egy ilyen fatuskó mellett, mint maga!...
Oh, de borzasztó, jaj de iszonyú élet...
Már elmúlt az én életem...
Hanyattvetette magát az ágyon, s reszketett és borzongott, oly kitartóan, hogy az egész ágyzörgött vele.
A jegyző visszaemlékezett, hogy mikor legelőször töltött egy éjjelt ezzel a nővel, akkor is ugyanilyen hideglelős reszketésben volt s dunnákat kellett rárakni és konyakot önteni bele, míg magához tért.
Egy idegen nőt vett magához, s egy idegen nővel töltött hét évet.
S most itt állt megalázva s megszégyenítve; jön annak a hullájától, aki mellett ez a nő nem volt idegen.
És hogy ő ezt csak most tudja meg, hogy csak most nyílik fel a szeme!
Ez a nő többet neki senki.
Semmi.
Soha nem fogja megérteni, soha nem tud reá se pillantani.
Tétován körülnézett, aztán lassan lehajlott, felszedte a kabátját, a cipőjét, s lassan, lehajtott fejjel kivándorolt a szobából.
Behúzta maga után az ajtót, s elment az utolsó szobába, a hivatali irodába.
Ott volt a régi viaszosvászon dívány, amelyen segédjegyzőkorában hált, arra levetette magát.
Lámpát sem gyújtott, csak a besütő holdfényen tájékozódott.
Aztán ott lefeküdt a díványon, erőtlenül, s hullamódon, s arra gondolt, hogy milyen boldog az a másik, aki már nyugodtan fekszik, s túl van mindenen.
Mikor elment az autó a kastélyból s betették utána a kaput, az emberek újra összegyűltek a nagy konyhában.
Hallgatag volt mindenki, belső elkeseredés volt valamennyiükben, s gyűlölettel és gyilkosan néztek egymásra.
- No menjetek aludni má - mondta egy mérges vénasszonyi hang, az aggastyánnak a lánya, maga is már oly öreg, mint az országút.
De a szavára senki se mozdult.
- Elfújom a világot - mondta erre mérgesen, s a fiatalok nevetni kezdtek önkéntelen, mert az öregasszony a villanyról is úgy szólt, mintha az ő idejebeli gyertyamécses volna.
- Vihogjatok, értetek halt meg a Megváltó - morgott a vénasszony, s tovább motozott a sarokban.
- Eefújták má, eefújták a jó világot - mondta egy fiatalasszony, Falábúné, aki egész este szótalan ült a kályha mellett, s annak a hideg falához nyomta az arcát.
- Neked el - szólt egy másik béresasszony -, neked bizonyosan el.
Az asszony nem szólt, hallgatott, a szemét beszorította, s nagyot nyelt.
Egy kis csönd volt.
Akkor egy férfihang megszólalt:
- Mindenkinek legyen esze.
Lehet menni.
Megmozdultak.
- Nem jön haza a nagyságos asszony? - kérdezte a szobalány.
Erről bizony nem szólottak az urak.
Még azt se mondták, hogy hol van s mit csinál a nagyságos asszony.
Csak jöttek s áthágták a parancsot; úgy jöttek-mentek a házban, a nagy és félelmes kastélyban, mintha az övék volna.
Bezzeg még azelőtt senki emberfia nem mert volna oly tiszteletlenül s bejelentés és engedély nélkül csavarogni a nagyszerű szobákban.
- Akár jön, akár nem - mordult a férfihang -, nincs szükség sokadalomra.
Akinek az a dolga, őrzi a házat; akinek nem ez a dolga, mehet aludni.
Legelőször a fiatalasszony állott fel, aki a kályha mellett ült s nagy lelki hőségét a vas hidegségével enyhítette.
- Falábúné megy - mondta egy női hang.
Az asszony megfordult, szembenézett a villany halvány fényénél, mint az űzött eb.
- Kinek van velem baja?
Még a villany is úgy égett ebben a szomorú nagy helyiségben, szegényesen, alig égve, nem úgy, mint odabent, ahol szemvakító fénnyel izzott.
Itt csak egy parányi, kiégett 16-os körte szentjánosbogárkodott.
- Kinek vagyok útba? - mondta még egyszer az asszony harciasan.
- Magadnak.
- Erre csönd lett, s az asszony újra indulni kezdett.
- Most má mehet a fiad Debrecenbe - mondta élesen ugyanaz a női hang.
- Persze hogy mehet - mondta a férfi.
- Mit tudjátok, mit dugott el.
Ne avatkozzatok.
- Az igaz, ma is láttam, hogy suttogott az úrnak.
Adott pénzt?
Az asszony reszketve a dühtől, szembenézett, mint űzött vad a csordának.
- A szeméből pottyant ki?
Olyan, mint az úr?
Nézzétek, az a szeme, az a szája , még bandzsalítani is úgy szokott.
Károgva s rútan károgott a kocsisné s feléje köpött a megtámadottnak, akinek még egy nappal ezelőtt mindenki a kedvébe járt, mert tőle függött mindenkinek a sorsa az úrnál.
Akire ő egy szót szólott, az mindjárt kegyvesztett lett.
Most nem fért beléjük, visszaadták a hosszú éveken felhalmozódott dühöt s ellenségességet.
- Csak azt az egyet utálom, hogy ez itt van - mondta a kocsisné undorral.
- Mert te nem kellettél? - vágott vissza az asszony az ajtóban.
- Én?
Gyalázatos!
Mert én sose voltam utolsó, urak szeretője.
Takarodj innen, te cégéres.
- Rothadt pofájú - mondta az asszony, s ott állva a nyitott ajtóban, nem mozdult , hanem élesen nézett szembe a nyelvelővel.
Ez a közvélemény védelme alatt bőszülten támadott neki, s most előrejött .
Laposmellű, fekete asszony volt; a feszes, szűk ruhájában olyan volt, mint egy karó.
A tisztességesek bátorságával, azokéval, akit sohase környékezett meg a vér és öröm bűne, szinte bibliai ridegséggel támadott:
- Eredj, eredj a becsületesek szeme elől!
Te tetted ezt az udvart pokollá, mert a te mételyes lelked olyan volt, mint a pöcegödör, te sátánfajzat!
- Én vagyok a sátánfajzat?
Én?
Én könyörögtem neked, hogy a beteg gyerekeidet gyógyíttassam?
Akkor jó voltam?
Juliskám voltam? szentem voltam? gyémántom voltam?
Szégyelld magad...
De ezzel együtt harsogott a másiknak a szava is; egyiket sem lehetett érteni , ahogy kiabáltak.
Végre felállott a férfi is s a lila hajtókájával előjött, a fehércsíkos vászonzubbonya ki volt gombolva, mert nem bírta a meleget, de az urak miatt felöltözve kellett várnia az éjszakában.
- Takarodj már innen, te szemét, mert úgy lódítalak ki, hogy hetvenhét felé szakadsz.
- Maga is a feleségemellé áll?
Maga gyalázatos - visította az elkeserített asszony -, maga aljas, magának is Juliskám voltam nemegyszer, és még maga is!...
Erre a gyanúsításra a sovány asszony még harsonábban rohant elő:
- Az egész tanyát megpokloztad, azért verte meg az Isten ezt az egész házat .
Hanem mi majd kitanítjuk a nagyságos asszonyt, esküszöm, hogy egy napig meg nem maradsz az udvarban, mehetsz a fattyaddal kódulni.
Kint van az ura most is a határban, olyan erős, egészséges ember kell éjjeliőrnek?
Hogyne, hogy el tudja dugni láb alól!
Hogy ne alkalmatlankodjék, mikor vendéget vár.
Kilöketted a hadirokkantakat az állásából, s az uradat tétetted kerülőnek, hogy az jobban tud vigyázni, kint igen, a határban, hogy dinnyét ne lopjanak, meg kukoricát ne törhessen, aki rá van szorulva, de otthon lophatták neki a házát.
Csak meg kell nézni, milyen úri módon él ez a dajna, mindene volt, hízhatott, ezüst órája volt az urának, ezüst lánccal.
Az való egy csősznek?
Avval kötötted be a szemét ?
Kakukkfiókot nevelt.
" Megy a gyerek Debrecenbe diáknak !"
Hát majd meglátjuk , hogy megy-é.
Diák!
Diák!...
Abbul is urat nevelni!...
Szegény ellenségét .
Szegények nyúzóját.
Fiskálist.
Nagyságos urat.
Alávaló disznó...
S a förtelmes szavak áradata indult meg.
Az asszony megszédült, elhallgatott, látta a feneketlen gyűlöletet, megérezte a magárahagyatottságot, hirtelen elfojtotta a sírás a lelkét, s még egyszer szembenézett a támadójával.
- Nem tehetek róla, hogy nem kellettél, te ronda! - s ezzel elfutott az éjszakába.
- Én vagyok ronda, én vagyok ronda?
Ez meri nekem ezt mondani, nekem, a tisztességesnek, aki becsületben éltem - sikoltotta a támadó, de az ura, az első kocsis a kékcsíkos blúzban, felemelte a karját, s egyet lódított rajta, hogy visszahemperedett a sarokba, az öregember mellé.
Onnan vartyogott tovább.
- Mire olyan büszke?
A festett pofájára?
A dagadt testére?
Egy kemence kenyeret ki nem tud dagasztani, csak nevetni tud, meg dalolni tud, mikor a szüreti mulatság van, elöl táncol, az urak megcsipkedik, mind megforgatják és az ura tűri?
Én is tudtam volna, amit más tud, de mit szólott volna ahhoz az én becsületes uram, ha én is arra a nótára járok, vagy maga is akart volna egy fattyút, amék diáknak menjen Debrecenbe?
Nem hallgatok!
Akinek tiszta élete van , az nem hallgat.
Mire volt olyan büszke az egész életiben?
Másnál nem volt a nagyságos úr, csak őnála?
Hát a Tömpéné meg a Csete Boris meg a Ruzsás Lajos felesége!
Csak ő volt az egyetlen, aki el tudta csavarni a nagyságos úr fejét ?
Isten nyugtassa, volt neki elég, ahol egy csinos pofa, mindenütt fennakadt , aztán lehetett neki fizetni.
Nem is csuda, ha szétment az egész birtok , széthordták a szarkák meg az egerek!...
De ezek a Falábúék, ezek a legtöbbet pusztítottak, higgyétek el nekem, nagyobb takarékjuk van, mint a badakonyi grófoknak.
Nem lehetett elhallgattatni.
Az urának erélyesen kellett ráordítani, hogy hallgasson.
Aztán csönd lett.
A többi asszony izgalommal, de hallgatva nézte a jelenetet ; mindnyájan fel voltak dúlva, senki sem tudta, mi lesz a jövő, már régen félnek , mióta híre jár, hogy bérbe megy az uradalom, de most még ez a borzasztóság is .
Vége van a csöndes, heverő-életnek, mert az áldott úr semminek sem nézett utána , minden az övék volt, s apródonként igyekezett ki-ki szerezni amit lehet.
Annak pedig vége.
Csak a százesztendős aggastyán ült egykedvűen az öreg ködmönében, amit a legnagyobb nyárban sem tett le, mert belőle már elfogyott az élet melege.
Vizes szemeit az előtte viharzó jelenetre függesztette, és semmit sem értett belőle.
A park déli sarkában, ahol már a szántóföldek kezdődnek, egy törpe ember mászott a két térdén.
Semmi lába nem volt, mind a két lába térdben volt elvágva, s úgy mászott a vastag csizmaszárból csinált térdpapucsokban a füvön.
Ez egy szegény hadirokkant volt, akinek nem ítélték meg a százszázalékos rokkantságot, mert a bizottság azt mondta, hogy felső teste ép, s van két erős karja, avval még dolgozhat.
Hiába volt azonban ez az ítélet, ebben a mai világban még a jólábúak sem tudnak utánaszaladni a guruló garasnak, s a szegény ember előtt más kilátás nem volt , csak az, hogy utcai koldus legyen.
S ez sem volt lehetséges, mert idevaló volt , itt született a tanyán, itt nőtt fel, s itt éltek az ősei is apáról apára, s itt hiába állott volna ki a sarokra, nem volt sarok, hacsak a görbe fákat ki nem választja annak.
A földesúrnak megesett rajta a szíve, s mivel ügyes kezű ember volt, azt mondta neki, hogy odaadja a kis kerti szerszámkunyhót.
Lakjon el benne.
Megadja neki a rendes cselédkommenciót is, erre az ember hamarosan megházasodott.
Elvett egy csöndes, vékony kis öreglányt a faluból.
Hozzáillő volt, zsellérek gyermeke, s nem voltak az élettől nagyobb kívánságai.
Most már volt is nekik négy gyermekük , s ott laktak mindnyájan a régi halászkunyhóban, amelyet mikor a víz lement a lecsapolásnál, nem döntöttek le, hanem a kerti szerszámoknak használtak raktárul.
Ide mászott a lábatlan, hazafelé, a holdfényben.
A felesége ott ült a ház előtt egy kiásott fűzfatőkén, s csendesen ült magának , ahogy szokott.
Nem tudott lefeküdni, míg az ura be nem jött, az pedig olyan éjszakázó bagoly volt, sose lehetett tudni, mikor kerül elő.
- Fenn vagy? - mondta az ember.
- Gyere mán, egyél valamit - felelt rá az asszony.
- Meghalsz mán éhen.
Az ember nem szerette, hogy neki segítsenek, vagy rajta sajnálkozzanak.
Saját erejéből egyre jobban közeledett.
Az asszony tisztelettel állott felette, s csak nézte, ahogy azura erős karjai segítségével előbb-előbb tette magát.
- Adj enni - mondta az ember, mikor a régi szűrdarabra ült, amely az ő pihenője , díványa, ágya volt.
Mert idekint szokott aludni, míg a hó le nem esik, s egy ócska juhászbundával takarózott.
Nem is fért volna odabent, mert a parányi házikóban a négy gyerek is alig fért el.
Az asszony hozta a cserépfazekat és egy darab kenyeret, s gyöngéden, esetlenül , odatette az ura elibe.
Ez hozzáfogott enni...
Lassan evett, kényelmesen, ízlett neki az étel .
Krumplileves volt.
Soká evett.
Minden falat után letette a kanalat, s pihentette, csámcsogott.
Elnézett maga elé.
Látta a holdfényen a földet, a papsajtleveleket, amelyek kereken hallgattak az éjszakában.
A madarak még mindig beszélgettek.
Az asszony sóhajtozott.
- Jaj istenem, istenem - mondta egyre.
Az ember nem szólt rá, csak újra belemerítette a kanalat a fazékba s evett egy falatot, aztán újra hallgatott.
- Jaj istenem - mondta az asszony -, jaj istenem.
Sírt.
Csöndesen, nesztelenül.
Az ember is nagyokat sóhajtott.
- Maris - mondta végre.
- Igen - mondta a felesége.
Újra hallgattak.
- Árvák lettünk.
- Jaj istenem, istenem - válaszolt az asszony, mert már tudta.
Újra csak hallgattak.
- Eredj aludni.
- Minek? - mondta az asszony.
S a nagy csöndben hallgatva ültek.
Most a házból gyereksírás hallatszott.
Az asszony felállott, bement.
Odabent a pici szobában két fekvőhely volt.
Az ő helyén aludt a legnagyobb gyerek.
Olyan nagy volt már, hogy alig fért a kis kuckóban.
A másik oldalon deszkából csinált ládaforma vackon a másik három gyerek.
A legkisebbre ráfeküdt egy nagyobbik, a kicsi sírt fel.
Megigazította őket, eligazította mind a hármat.
Elrendezte, hogy jobban feküdjenek egymás mellett.
Akkor leült az ágy szélére, s nézte a gyenge holdvilágon a gyerekeket .
Egészségesek voltak, egészségesen lélegzettek.
Kis vékony gyerekek, de egészségesek.
Elkezdett a könnye hullani.
Nesztelenül, csak peregtek a könnyei.
Nagysokára felállott.
Nézte a másik ágyon a nagy fiút.
Oda szokott ő kuporodni emellé, csak úgy, alig fekve, míg a fáradtság s az álom el nem nyomja, de most nem bírt lefeküdni, s nem volt benne álmosság, csak borzasztó rémület és rettegés a holnaptól.
Már hallotta, hogy az úr meghalt.
Öngyilkos lett.
Ezt is hallotta.
Egy béresasszony erre ment, a külső tanyára ment, megállott előttük, és elmondta mi történt.
Felállott, s mint egy kísértet, kitántorgott a házikóból a csillagos ég alá.
Az ember is ült, nem feküdt.
Soká állott az ajtóban, s maga elé nézett.
Végre megszólalt:
- Maris.
Megmozdult s odafigyelt, de nem szólt.
- Hallod...
- No.
- Ezt még a koporsó szájában se szabad elmondani - mondta az ember.
- Esküdj meg.
- Hogy?
Az ember rekedten, csöndesen, előre mondta:
- Esküszöm...
- Esküszöm...
- Az élő Istenre...
- Az élő Istenre...
S az ember így keményen s nagyon megeskette.
Azután hallgatott.
Hallgatott negyed óráig, fél óráig.
Isten tudja, meddig.
Végre megszólalt:
- Láttam...
Újra nagy idő múlva, talán órák múlva szólott.
- A magam szemeivel láttam...
A kert alatt...
Valamit hallottam.
Autót.
Ott voltam a kastély előtt a gruppba.
Aludtam a bokor alatt.
Elnyomott... az álom ...
Arra ébredtem fel, mikor messziről hallottam az autót.
Csendesen jött ...
Megállott, úgy számítottam a dűlőúton, a gyűrőnél...
A tornácon nagy nevetések voltak.
A nagyságos asszony ott vót.
Vendége is vót...
Akkor jött egy magas úr... ott állott, hallod...
Azután az úr... a túlsó oldalrul gyütt...
A meg elővette a revolverét és rácélzott a tornácra...
Akkor ez is elő a maga revolverét és rá az úrra...
Eccerre lőttek...
Akkor visszament a fák alatt a kertbe, amerre jött...
Akkor a tornácon nagy sikótozás vót...
Mikor csend lött , én elő, megkerestem az idegen uraságnak a lábnyomát.
Megláttam tisztán egyet.
A homokba.
Arra ráborítottam a kosarat.
Hogy el ne tapossák.
Reszketett minden csontja, ahogy maga elé görbedt, s olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a szavát...
- Azután le a gyűrőhő.
Megleltem az autó kerekeinek a vágását... van nyom elig .
De ott mán sok van eltapodva.
Hallgatott.
- De ha öngyilkos lett - mondta az asszony.
- Te avval ne törődj.
Csak te senkinek a kerek világon erről egy hangot el ne mondj.
Mert megöllek.
Ha te arról egy hangot is elbeszélsz.
Az asszony leguggolt.
Úgy ült a sarkán, a falnak támaszkodva.
Nagyon sokáig.
Mikor feleszmélt, hallotta az ura lélegzetét.
A szegény ember, hogy könnyített magán, elaludt.
S ő lassan megértette, amit az ember mesélt.
És a béresasszonyra gondolt, aki mondta, hogy az úr öngyilkos lett.
Lassan elkezdett tovább kúszni.
Maga sem tudta mit csinált, csak már messze járt a háztól, a forró szántóföldeken; ahol a tarló olyan volt, mint a gőzölgő, meleg kemence feneke, s ment, ment, hogy könnyítsen a maga lelkén...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE