ELTE regénykorpusz

Már egy óra volt, mikor megint a polgármester nagy fogadótermébe került.

Legnagyobb meghökkenésére ott találta az ellenzék vezérét, aki a kisbérlők legnagyobb bujtogatója volt.

Martiny doktor.

Martiny doktor valamivel fiatalabb férfi volt, olyan negyvenéves ember.

Az a különös fajta ember volt, akiről messze látszik, hogy szeret veszekedni.

Már a szeme is fúró , szúrós, beleakaszkodó volt, s a nyakát mindig féloldalt tartotta, s olyan volt, mint aki lesből vág oda.

- Mélyen tisztelt főügyész úr - állott elébe -, egy órája várunk nagyságodra, mert nem akartuk elmulasztani, hogy hivatalba lépésének első órájában meg ne jelenjünk ön előtt, hogy figyelmét felhívjuk arra a csodálatos anomáliára, ami ennek a városnak ismertetőjelét képezi.

Itt van két barátom, a kisbérlők vezérei, van szerencsém Csordás András és Veres Gáspár barátaimat nagyságodnak bemutatni.

Kezet fogott az emberekkel.

Mind a kettőnek nagy, munkában kérgesedett keze volt .

Mind a kettő olyan megjelenésű volt, mint akik nem szoktak ilyen helyen járni, de azért azt is meg lehetett érezni, hogy egyáltalán nincsenek megilletődve, sőt azt is , hogy alighanem többször fordultak már meg itt, mint ő.

- Mélyen tisztelt főügyész úr, nekünk e pillanatban semmiféle támadó, izgató vagy rekrimináló szándékunk nincs.

Minket az őszinte rokonszenv hozott el Kopjáss István úrhoz, a volt kultúrtanácsnokhoz, aki a város tisztviselőkarában mindenkor egyik kiválasztott volt számunkra, mert benne mindig segítséget találtunk, jóakaratot és megértést az analfabétizmus, a műveletlenség és a szegénység hármas börtönében fetrengő földmíves munkásság számára.

Azt akarjuk kérni, hogy mostani magas hivatalában ne feledje el nagyságod ezt az Istentől, embertől és minden hivataltól elhagyott réteget, a város lakosságának, mondhatnám, legszomorúbb viszonyok közt tengődő, mégis minden szépre s jóra hajlamos rétegét, a kisbérlőket.

Csak egy szót kérünk nagyságodtól, ami erőt, reményt s hitet támasszon bennünk.

Neki semmi kedve nem volt szónoklatot tartani, s egyáltalán nem szerette a magyar tájakon annyira divatos, állandó szónokló hangot.

Megfogta a parasztok kezét , megszorította, az ügyvédét is, és egyszerűen s egy önkéntelen kis hunyorítással ennyit mondott:

- Az a fő, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, igaz?

Martiny doktor egy pillanatig hallgatott s elbámult.

Akkor elkezdett nevetni.

Rossz fogai voltak.

Ritka és kemény fogak, feketék a sok füsttől, mert agyoncigarettázza magát, akkor fidélisen [ 7 ] az arcába nevetett.

- Persze hogy igaz.

Hát hogy a csodába ne volna igaz.

És még jobban elkezdett nevetni.

- Hallották, barátaim? - fordult a két egyszerű emberhez.

- Megértették ?...

Ez a mi emberünk, a nagyságos főügyész úr a mi igaz szívvel, vérrel való jóemberünk.

A kecske is jóllakjon - már tudniillik a nemes város, és a káposzta is megmaradjon, már tudniillik a nép élete és jövője...

Köszönjük, főügyész uram, ez nekünk teljesen elég.

Meg vagyunk nyugodva, és ki fogunk menni a tanyára, és mindenkinek el fogjuk mondani nagyságod programadását.

A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.

Ez az egész.

Újra kezet fogtak egymással, aztán ő sietve elment a hivatali szobájába.

Végigment a folyosón, hátra.

Ott várta őt reggel óta, semmit sem csinálva, a maga hivatali személyzete.

Ványainak, a helyettesének átadta az ügyosztályt, s azt mondta neki:

- Na most már Martiny ezzel is még lehet elégedve, az egyetlen ügyosztály, amely ellen mindig harcolt, hogy ennek az élén is jogász áll.

Most aztán nem lesz jogász a kultúrtanácsnoki székben.

Ezzel azt a reményét helyezte kilátásba, hogy Ványai, aki tanfelügyelő volt, megkapja a kultúrtanácsnoki állást.

Mindenki el volt ragadtatva tőle, ünnepelték, a szemek melegek voltak, hűségesek és bizalmasan hálásak iránta, s boldogok, hogy ilyen kedves és közvetlen maradt az új , nagy méltóságában is.

Aztán átment a jogügyi osztályba, ahol szintén várta az egész osztály.

- Urak - mondta -, csak semmi teketória.

Nem vagyok a szavak embere, hanem a tetteké .

Ha már a tekintetes közgyűlés olyan nagyra becsült, hogy rám ruházta azt a felelősségteljes tisztet, az a célom, hogy mindenki meg legyen elégedve, és az osztály jól végezze a dolgát.

Ezzel vége is volt a belépésének, s mindjárt hozzáfogott a munkához.

Meg akart ismerkedni az ügyosztály beosztásával, a legfontosabb ügyekkel.

De ebből se csinált nagy dolgot, lesz idő rá.

Baday Isti, az osztály legfiatalabb tagja, a remek táncrendező, a nagy Baday Lőrinc fia, konfidensül [ 8] törleszkedett hozzá:

- Kedves bátyám, láttalak Kardics bácsival karon fogva az utcán, nem méltóztattál észrevenni, voltam bátor alázatosan köszönteni a Szent Margit utca sarkán.

Nem emlékezett, sőt nem is tartotta valószínűnek ezt a köszöntést, a Szent Margit utcánál még nem találkozott Kardiccsal, csak a főposta előtt, de hát mindegy.

- Sógorom az öregúr - mondta könnyedén.

Mindjárt el is fordult, hogy a pirulását takarja, mert röstellte, hogy már annyiszor eldicsekszik evvel a ma kőtt sógorsággal.

- Nagyon el voltatok merülve a beszélgetésbe.

Kardics bátyám részéről a legnagyobb kegy, ha valakivel karon fogva sétál az utcán - mondta Baday Isti.

- Rátarti egy kicsit az öreg.

Nem értette, miért mondja ezt ez a gyermek, de igaz volt.

Legendák voltak arról, hogy kivel hogy fog kezet Kardics.

Ha valakitől megvonja a kézfogást, az halott ember , tehát ha valakit csak úgy karon fog, az bizonyára megszületett ember.

Az urak olyan kedvesek voltak, hogy már el is felejtette, hogy egy kicsit feszélyezett érzése volt, hogy a Makróczy birodalmában hogy fogják fogadni.

Makróczy , persze, nem jött be többé a hivatalába.

Még elbúcsúzni sem volt bent.

Valaki azt mondta, hogy nyugdíjba megy.

Szépen telt el a délelőtt, s mikor délben két óra előtt hazament, egészen más ember volt, mint mikor elindult hazulról.

Rájött, hogy van benne képesség úr lenni.

Móricz Zsigmond

Rokonok

4.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Rokonok

4.