Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V. FEJEZET.
Szécsy báró gyakran tekintgetett ki az ablakon, ha jön -e már leánya, ki soha sem szokott magára váratni, ma pedig már elmult a villásreggeli ideje s ő még mindig nem tért meg sétájából.
Hol maradhat ily sokáig? gondolá s midőn végre feltűnt siető alakja a láthatáron s kevés pillanat mulva belépett, arcza oly szokatlanul hevült, izgatott volt, hogy atyja csodálkozva vizsgálá.
- Hol voltál ilyen hosszú ideig? kérdé tőle.
Most ismét alkalma lett volna igazat mondani.
Egyenesen fel lett arra híva.
De nem volt bátorsága; újra kitérően felelt, mint tette Györgynek.
Elkésésről beszélt, azt állítá, hogy csak akkor tudta meg: hány óra, midőn a templom tornya delet zúgott , akkor vette észre, mily magasra hágott a nap.
Nem merte atyja haragját, korholását felidézni, vagy attól tartott, hogy az Györgynek elmondja Lothárhoz való viszonyát és akkor ő elveszti Györgyöt, elveszti örökre , pedig nélküle nem kivánna élni.
Tudta, hogy helytelenül cselekszik és még sem volt bátorsága merészen kezébe ragadni sorsának gyeplőjét s szembeszállni az eseményekkel.
Nyilt szemekkel haladt a veszély felé, élte hasonló volt azéhoz, kit a hajóról a tengerbe dobnak s egyik felől látja a partot, más oldalról a hullámok sírja int felé és ő nem segíthet, szemlélni kénytelen majd egyik, majd másikhoz való közeledtét.
Ide-oda dobáltatik, mig elmerül vagy a véletlen által megmenekszik.
Ily véletlenre bízta ő magát.
Naponként a kastélyban, Alice és György társaságában tölté a délutánt s a harmatos , nyájas reggeleken ismét Györgygyel barangolta be a vidéket, ki vőlegényének tartá magát, bár Lydia szivében mindig megakadt a vérkeringés, a hányszor György a jövőről beszélt.
Hiszen tudta, hogy ő másnak a menyasszonya s hogy oly csalfa játékot játszik a két testvérrel, a mit megtudva, az idősb Szászhalmy soha sem bocsátana meg neki.
Nem Lothártól tartott ő, hanem Györgytől.
Amazzal keveset törődött.
Nem szerette és nem becsülte, mig emezt istenként imádta.
Csodálta nagyságában, tökélyében , megszokta gyöngédségét, jóságát.
Más világrészben, más légkörben érezte magát, ha vele volt, nem akart, nem tudott elválni tőle; semmi sem volt nagy ár előtte, hogy megtarthassa szerelmét.
Rettegett, ha felhőket látott homlokán.
Azt hitte, sejt már valamit.
Éltének minden napja öröm és kín volt egyszerre; ár és apály, melynek hánykódásában, küzdelmében fogyni érzé erejét.
Egy napon Alicet egyedül találta a nagyteremben.
Nyitott levél volt kezében s arcza komor, majdnem rideg lett, midőn megpillantá őt.
- Lothártól kaptam ma levelet, mondá kérdően függesztve reá szemeit.
Lydia visszatartott lélegzettel figyelt.
- Különös és meglepő dologról ír ő nekem, melyet nem is sejték eddig, folytatá rosszaló hangon.
Te eltitkoltad előttünk, a mit Lothárnak igértél s mig ő távol van , Györgygyel udvaroltatsz magadnak.
Lydiának könyek szöktek szemébe.
- Óh, Alice, ha tudnád mily boldogtalan vagyok, mily iszonyú félelemben töltém napjaimat, nem néznél reám ily hidegen, ily megrovással.
- Miért kaczérkodol mind a két testvérrel?
Tudod -e, hogy oly férfi, minő György, élte boldogságát vesztheti miattad?
- Nem élhetek nélküle, nekem mindenem ez a szerelem.
- És Lothár?
- Ő kierőszakolta tőlem szavamat.
- Mikor történt ez?
- Még a grófné életében, midőn utólszor itt voltatok.
Alice gúnyosan nézett rajta végig.
- Midőn még Lothár volt az örökös!
Most már értem e kettős szerelmet, mindig az a választott, a melyik gazdag.
Lydia halk sikoltással takarta el arczát.
Szíve mélyéig volt találva.
Ez a vád a földig lesújtá, megszégyeníté s a hangban tökéletesen ráismert Lothár testvérére.
Ugyanaz a rideg szívtelenség, ugyanaz a félelmes, kegyetlen megrovás.
Pár perczig néma, fájdalmas kínos csend következett.
- E vád oly iszonyú, Alice, hogy nem tudok rá válaszolni, mondá végre Lydia.
Én téged jóbarátnőmnek hittelek, a ki ismer engem, tudja, hogy az érdeknek nyoma sincs keblemben.
Most látom, hogy csalódtam.
De hiszen a csalódás emberi dolog; kire lehetne számítani e földön, ki hihetne nekem, ha te is így itélsz?
Heves zokogásban tört ki s egyik közel álló székre hanyatlott.
Alice összeránczolt homlokkal szemlélte s hallgatta őt végig.
- Nem is fog hinni senki s különösen György nem!
Ő oly jó, oly igaz, becsületes és őszinte, hogy az álutakon haladni akarót megveti.
Mondd, mi czélod volt e kettős tettetéssel?
- Mennyire mentél vele?
Remélem, nem került még vallomásra.
- Ő megmondá nekem, hogy - szeret.
- És te elfogadtad, sőt kicserélted e vallomást? kiáltá, kezeit rémülten csapva össze a fiatal nő.
Óh Lydia, te nagyon könnyelmű, nagyon lelkiismeretlen vagy s örökre szerencsétlenné tetted Györgyöt.
- Ő hitelt fog adni nekem, ha szeret.
- Nem ismered őt.
Őszinte vallomást kellett volna tenned, elmondanod, miként állsz Lothárral.
Akkor talán még nem lett volna késő.
Most már ne számíts semmire.
- Az oly nemes szív, mint az övé, megbocsát.
- Ha csak ellene vétkeztél volna!
Gondold meg, elfogadhatja -e ő, a mit már előtte másnak igértél - kezedet.
Hajlandó volna -e ő Lothárnak elfogadni menyasszonyát , miután akarva, nem akarva, vagyonától már megfosztá!
- Igaz! mondá, kezeit kétségbeesetten tördelve a leány.
Igaz!
Erre nem is gondoltam .
Igy nem marad más hátra, mint lemondani róla és Lothárról is.
Tudva, hogy György szerelmét bírom, kettős gyötrelem lenne rám nézve e házasság.
Alice gondolkodott.
- Ki mondja mindezt meg Györgynek? kérdé félelemtől kapatva meg.
- Ma még ne.
Csak a mai napot engedd még, hogy boldog legyek.
- Lothár holnap reggel érkezik.
- Oh istenem! kiáltá Lydia kétségbeesve.
Előbb Lothárral beszélek, ha nem akar -e rólam lemondani.
Mondja meg neki, hogy kényszerített e házasságra.
- Ne tegyük ki Györgyöt ennek Lydia!
Te vagy én, de ne Lothár mondja meg neki a valót.
Iszonyú csalódás lesz ez rá nézve, legalább halljon tőlünk néhány enyhítő szót, a mit Lothár nem mondana neki.
- Nekem nincs hozzá bátorságom, viszonzá Lydia.
Inkább meghalok, semhogy fájdalmat okozzak neki.
- Igy nekem kell vele beszélnem, még pedig ma este, mielőtt öcsénk megérkezik .
Szegény, szegény György!
Alig röppent ki e sóhajtás Alice ajkain, György lépett a szobába s derült homlokkal , nyájas szemmel üdvözlé Lydiát, ki elfogultan viszonzá köszöntését.
- Mi baja, bárónő? kérdé tőle meglepetve, észrevevén kisírt szemeit.
- Olykor váratlanúl nagy bú, gond és fájdalom éri az embert.
- Ezt arczkifejezése igazolja.
Közölje velem, kérem, bánatát.
Oly bensőségteljes s oly mély részvétet kifejező hangon mondá ezt György, hogy Lydia szemei újra könyekkel teltek meg s vágyat érzett lábaihoz borúlni és bocsánatot kérni tőle.
De újra nem volt hozzá bátorsága, mint nem volt akkor a vallomáshoz, midőn ennek talán még haszna lehetett volna.
Hallgatott.
- Nem felel? kérdé lehajolva hozzá az ifjú s gyengéden fogva meg kezét.
- Nem felelhetek.
- Titok?
Kit érdekel?
- Önt és engem! viszonzá kétségbeesetten kitörve a leány.
Bár meghalnék e perczben , bár soha se értem volna meg ez órát!
- Lydia! mondá rémülten György, mert sejté, hogy mit rejthet magában rá nézve ez a kitörés.
- Én majd elmondom neked mindazt, György, a mit Lydia nem tehet! mondá Alice csendesítő hangon.
Légy addig nyugodt.
Egy kérdés, egy probléma foglalkoztat bennünket, a melyet nem tudunk megoldani s mit reád bízunk.
Itélj fölötte tetszésed szerint, Lydia fejet hajt határozatodra.
- Lydia, probléma, kérdés? dadogá nagy izgatottságában Szászhalmy, míg szívét összeszorúlni érzé s vonásai félelmet fejeztek ki.
Ne kínozzatok, beszélj gyorsan , Alice.
Ön érteni fogja félelmemet, Lydia.
- Beszélj! mondá gyors elhatározással a leány.
A mi meg van rólunk írva ott fönt, azt úgy sem kerülhetjük el.
- Jelen akarsz lenni szavaim alatt? kérdé meglepetve Alice.
- Jelen.
- Miért menne el? kérdé György gyengéden, szeretettel tekintve reá.
Csak egy van, a mi végett kerülnie kellene engem Lydiának, Alice.
Te nem tudod, hogy mily drága, mily nélkülözhetetlen ő nekem.
És újra lehajolt hozzá.
Újra kezébe vette remegő kezét.
Mélyen, szerelemmel, szívének legbensőbb odaadásával tekintett szemébe.
Övének, sajátjának tekinté ezt az arczot s pillanatra elárúlá, hogy rá nézve csak egyetlen lény van a földön és ez a lény boldogságát, üdvét, életét tartja kezében.
Ez a pillantás a síró leánynak szíve mélyeig hatott.
- Legyen, mondá Alice s elbeszélte bátyjának a történteket.
Csodálatos melegséggel írta le Lydia kétségbeesését; minden szava barátnője érdekében volt kiejtve.
György még sohasem hallotta ily ékesszólással beszélni, de sohasem ily borzasztó dolgokat mondani.
Minden hasztalan volt.
Alice nem csalódott ítéletében; György nem volt az az ember , ki más menyasszonyának elfogadta volna szerelmét.
Ez a vallomás örökre elválasztá őt Lydiától.
Nem tett neki szemrehányást.
Egyetlen kemény szóval sem illeté.
Minek?
Az nem is sejtheté, midőn ily könnyen bánt az ő szivével, saját szavával, hogy egy élet boldogtalanságát méri rá.
Talán ő maga is boldogtalan.
Talán tévedett, hibázott, talán igazán kényszerítve volt, hogy Lothárnak adja szavát .
Mindegy!
Rá nézve mindez már nem birt jelentőséggel.
Némán hagyta el a szobát s az ajtón kilépve, szívszaggató sikoltást hallott, mely agyáig, szivéig hatott s mely hosszú-hosszú ideig fülében csengett.
- Vége! kiáltá Lydia.
Vége mindennek!
Ő soha sem bocsát meg nekem, én pedig nélküle nem lehetek boldog.
És arcza kifejezte, a mit mondott; ájulva omlott a padló szőnyegére s Alice részvéttel, de legyőzhetetlen borzadálylyal hajolt le hozzá - mert nem bocsáthatta meg neki, hogy bátyját, az ő kedves Györgyét szerencsétlenné tette.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE