Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beniczkyné Bajza Lenke
Saját kezébe
Keletkezés ideje
1886
Fejezet
12
Bekezdés
1099
Mondat
2296
Szó
25901
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I. FEJEZET.
Szomorú őszi nap volt, ködös levegőjű komor felhői egészen illettek azon komoly beszélgetéshez, melyet a főváros egyik ószerű izlésben épült palotájában folytatott a súlyos beteg Szászhalmy grófné és öreg ügyvédje, ki harmincz év óta volt a család barátja és teljes megbizottja.
A beteg szobájában minden ablak tárva állt, mert fuldoklási rohamaiban azt hitte , hogy a friss levegő könnyíti a lélegzést.
Hüléstől félni pedig már felesleges lett volna.
A grófné napjai meg voltak számlálva, bár az orvos még hónapokkal biztatta őt , ki nem sokat gondolt a halállal, de kinek, mint állítá, még fontos teendői vannak a földön, melyeket nem akar befejezetlenül hagyni.
Őszinte nyilatkozatra szólítá fel orvosát s az kénytelen volt megmondani az igazat.
Azon rendes választ adta tehát, mit ily körülmények között szokás.
Ha csak a természet nem segít...
Az orvosi tudomány hatalma ki van merítve.
A grófné keserűen mosolygott.
- Nem félek a haláltól, mondá nyugodtan s hangjának biztossága igazolta állítását.
De sietnem kell, hogy el ne késsem azon néhány apróbb rendelkezéssel és dolgaim elintézésével, mit még függőben hagytam, addig - mig végórám közel lesz.
Az orvos távozott s belépett Tergovay, az öreg ügyvéd, ki mint mondták, harmincz év óta volt összeköttetésben a Szászhalmyakkal s tizenöt év óta hű, feláldozó, ügyes és okos tanácsadója az özvegy grófnénak, kinek minden ügyét-baját, érdekét a leglelkiismeretesebben képviselte.
A beteg arczán élénk kifejezés, beesett szemében baljóslatú tűz lobbant fel, midőn megpillantá őt.
- A sokszor gáncsolt és annyira kárhoztatott végrendelet nemsokára életbe lép, mondá diadalmas hangon a grófné, mintha nem is az ő haláláról volna szó, mintha nem törődnék az árral, melyet óhajtásának sikerülteért fizetni fog.
- Fájdalom, viszonzá szomorú levertséggel az ügyvéd, mély részvéttel függesztve a betegre szemeit.
- Üljön le s beszéljünk a jövőről.
Majdnem gúnyosan ejté ki e szavakat s valóban gúny volt a haldokló szájában a »jövő « ; neki már csak multja lehetett...
És milyen volt e mult?
Milyen lehetett az, midőn ötvenhat évvel örült a halálnak!
Hosszú éveken át várt azon órára, midőn örökre lecsukva szemeit, mindaz a keserűség meg lesz boszulva, mit neki az élet okozott.
A koporsó sötétségéből kinyujthatja a kezét s nyiltan szórja szét s büntetés égő üszkös hamuját azok fejére, kik rég megérdemelték volna, de hogy nem történt, hogy eddig nem tette, a szégyen tartotta vissza.
A világ itélete, az álszemérem.
Nem akarta a lármát, csodálkozást, kérdezősködést felidézni, kiállani .
Viseljék mindezt azok, kik megérdemlik, kik felidézték, kik nem is remélhettek mást!
A mit ő róla mond majd a világ, annak ő súlyát , keserűségét, felelősségét - már nem érzendi! boszúja kielégítésének tudatában édes keservet talált az örök megsemmisülés gondolatára.
- Üljön le! ismétlé majdnem haraggal az özvegy, midőn az ügyvéd, mint egy felkiáltójel még mindig előtte állt - a szemrehányás felkiáltójele, mely az ő pontja után következett.
Pontot tett akarata végleges befejezése után.
Mit akar szomorú arczával, kérdé tekintetével ez az ügyvéd?
Tergovay leült.
- Hogy érzi magát méltóságod? kérdé illemszerű szokásos hangon, de arcza szórakozott volt, látszott, hogy csak azért beszél, mert illetlennek tartja hallgatni.
A beteg keserű mosolylyal vont vállat.
- Mint tegnap, tegnapelőtt, hetek, hónapok , sőt évek óta.
Tudja ön azt jól, hogy szivemben húsz év óta marczangoló kín, vérző seb dúl, a testi betegség csekélység a lelki kínhoz képest.
- Grófné!
- Ne szóljon semmit, kiáltá föllázadt szenvedélylyel Szászhalmyné.
Kimerített tárgy ez köztünk.
Mi okból, mi czélból folytatnánk?
Az én határozatomat csak az értheti meg, ki hasonló helyzetben volt.
Önnek megfoghatatlan az, vagy nem akarja bevallani , hogy nem csodálkozik a fölött, a mit tettem.
Pedig ideje volna ezt az elégtételt adni nekem, mert mindjárt későn lesz, harmincz éves összeköttetés után, egymást nem értve leszünk kénytelenek - elválni.
A beteg hangja meghatott volt ez utolsó szavaknál s az ügyvéd a földre szegezé szemeit.
Kínos keserv dúlt belsejében tehetetlensége miatt.
Érzé, hogy hatása , befolyása ez utolsó aktusnál megszűnt a grófnéra.
A következmények borzadályos volta rettegésbe ejté és mégis oly nagyon érté a keservet, a fájdalmat, miből amaz elhatározás származott.
De nem akarta azt bevallani.
- Grófné, ismer engem, mondá halkan, elfogultan.
Ezerszer vitattuk meg már e tárgyat .
Az elkeseredést értem, a boszút nem helyeselhetem saját fia ellen.
- Tehát megtörténik az, helytelenítése ellenére.
- Még van idő, hogy megváltoztassa végrendeletét.
- Soha! kiáltá szenvedélyes fellobbanással a beteg.
Soha!
Erre nem volna eset!
Az ügyvéd szótlanul, szomorúan szemlélte a közelgő halál nyomait viselő , szenvedélyben égő arczot.
- És azt hiszi méltóságod, hogy György elfogadja a fivérét illető vagyont?
Én, ki legzsengébb gyermekkorától, szive mélyéig ismerem őt, tudom, hogy ő lesz az első, ki a végrendelkezést megsemmisíti.
- Azt nem fogja tenni, mondá észrevehető megdöbbenéssel Szászhalmyné, de hangja bizonytalan volt.
- Akkor nem ismeri mostoha fiát, kit pedig önmaga nevelt.
- Éppen mert ismerem őt, tudom, hogy szent lesz előtte akaratom.
Tudja ő, hogy nem szeszély, nem szeretetlenség az tőlem, mit Lothár ellen teszek, a mit rendelkezésemmel czélozok, hanem a legiszonyúbb kénytelenség.
Vagy - vagy!
György sokkal eszesebb, hogy meg ne értene engem, ki felneveltem őt, ki a jót, a helyeset szivébe oltám.
- De gondoljon grófné, a világra, a közvéleményre.
Vegye tekintetbe, mily nehéz helyzetbe hozza kedvenczét, Györgyöt, kit örökségvadásznak fognak tartani.
Ki hízelgése, ügyessége által behizelegte magát az ön kegyeibe, hogy fivérét, az igazi örököst megfoszsza vagyonától.
Nem fog neki boldogságot szerezni ez a vagyon s ne vegye rossz néven grófné, de jöhet percz, midőn megfogja ő átkozni azt, ki neki e vagyont ajándékozta!
Szászhalmyné iszonyodva fogta be füleit.
- Szűnjék meg, kiáltá megkékült ajakkal.
Ne kisértsen!
Tudom, hogy ön sokkal jobban gyűlöli Lothárt, mint én magam, ki végre is anyja vagyok, Györgyöt pedig mindketten imádjuk.
Még is rá akar venni oly dologra, mely az egyiknek csak kárára, a másiknak csak hátrányára volna s a mi már későn van és lehetetlen.
És mondja meg igaz lelkére : nem érdemli -e meg Lothár azt, a mit vele teszek, midőn megfosztom őt attól, a mi csak romlását idézné elő s legalább egy ideig fényesen segítené haladni azon az úton, mely a kárhozathoz vezet.
Az ügyvéd némán hajtá le fejét és homlokát párszor zsebkendőjével megtörülve, kínos tépelődésbe merült.
- Gondolja meg grófné, mi lesz belőle.
- A mit megérdemel s a mi már ma is.
Felfuvalkodott, esztelen, sehonnai, ki előtt soha semmi sem volt szent.
Szíve és lelke teljesen a hiúságnak, könnyelműségnek martalékja lett.
- Még megváltozhatik.
Alig huszonöt éves.
- Ez már nem az a kor, hogy a megváltozásra még reménységünk lehetne.
- Én is hittem ezt.
Reméltem; sokáig magam előtt is titkolám, a mig lehetett.
Most már tisztában vagyok.
Mi szüksége van neki a polgári születésű anyja vagyonára?
Nem méltó az arra, hogy az előkelő nevét fényesítse.
A grófné élesen, gúnyosan felkaczagott; a vídám élcz, kínos, keserű hangon volt kiejtve.
Szivéig hatolt fuldoklásba ment át s az ügyvéd rémülten ugrott fel helyéről : azt hitte, hogy az iszonyú tusa halállal, megfúladással végződik.
De a beteg újra lecsendesült.
Hideg verejték boritá sáppadt arczát, kiaszott kezeit .
Néhányszor mély, hosszú lélekzetet vett.
Boszúsan intett az ügyvédnek, hogy üljön vissza helyére, ki engedett parancsoló pillantásának s ő ujra felvette a beszéd fonalát.
- Támogassa Györgyöt, kezdé komor, esdeklő hangon.
Legyen híve, tanácsadója, úgy mint nekem volt.
Ő megérdemli azt és meg fogja hálálni tudni.
A nagy vagyon, melyet reá hagyok, nagy gondot fog okozni Györgynek s ő maga fogja azt kezelni, úgy mint eddig is tette.
De hiányozni fogok oldala melől én, kihez minden bajában, bizonytalanságában fordult.
Ki megértettem, segítettem, támogattam őt .
Legyen ezentúl tanácsadója ön neki.
- Oszsza meg a két testvér között a vagyont, grófné, könyörgött kezeit összetéve Tergovay.
Lothár végre is édes fia, mig a másik csak mostoha.
Lothárt illetné az egész vagyon.
Hagyja legalább felét - neki.
- Nem teszem, kiáltá határozottan Szászhalmyné.
Ő semmibe sem vett engem, mig éltem .
Én semmibe sem veszem őt halálom után.
Érezze könnyelműségének, rosszaságának büntetését.
Köteles részét a vagyonból rég kikapta.
Az ügyvéd nem akarta egy új roham előidézésére felizgatni őt.
Hallgatott s élénken tekintett az ajtó felé, hol gyors léptekkel Szászhalmy György lépett be, a beteg grófné mostohafia.
- Hogy érzi magát, anyám? kérdé, az ügyvédet nyájasan köszöntve fejével, míg a beteg reszkető kezét melegen vonta ajkaihoz, ki napfényes mosolylyal, elragadtatással szemlélte őt.
Az enyészet jeleit vonásain egy perczre az öröm halvány pírja borítá .
Szemében a szeretet meleg fénye lobbant fel.
A mi évek óta még az élethez kötötte, a György iránti vonzalom volt.
- Egyformán, viszonzá halkan, elfogultan, mintha csak most, Györgyöt látva, sajnálná , hogy meg kell halnia.
- Az orvos hónapokkal biztat s én érzem, hogy alig vannak napjaim.
De mindegy, végzendőimet befejeztem, nyugodtan, majdnem örömmel halok meg .
Az élet kevés örömet nyujtott nekem.
- Anyám!
- Egyedüli örömem, büszkeségem, vígasztalásom te voltál, folytatá Szászhalmyné , melegen szorítva meg az ifjú kezét, melyet kezében tartott.
Te vagy az egyetlen , kitől nehezemre esik a válás.
De végre is: a halál éppen úgy ránk van kényszerítve , mint a születés; egyiket sem tennénk, ha tőlünk függne.
Nekem annyival könnyebb megválni az élettől, mert nem hagyok kesergőket magam után.
- Grófné igazságtalan, mondá helyét elhagyva az ügyvéd s kalapját vette, mi közben Györgynek egy marasztó pillantásával találkozott.
- Beszédforma! mondá kicsinylő gúnynyal a beteg.
Ön maga is jól tudja, hogy úgy van , a mint mondom.
Tudom, hogy kegyed vissza fog olykor emlékezni reám, György pedig megsirat.
Aztán elfelejt, hogy egy édesebb érzésnek adjon helyet szivében, mely kárpótolni fogja az én anyai - de nem kevésbé nagy, mély, igaz és határtalan szeretetemet.
György halvány, érzésteljes kifejezésű arcza meghatott volt s a betegnek könyek hulltak arczára.
Jól esett neki, hogy senki sem felelt szavaira.
Mostohafia vonásai többet árúltak el belső érzelmeiből, mint a legélénkebb tiltakozás, mi végre is csak formaszerinti lehetett volna.
Mindnyájan tudták, hogy a feledés enyhe írként adatott az emberiségnek.
Oly valakitől, ki ugy alkotá az emberi szivet, hogy tudjon feledni és véghetetlen kegyelmében soha nem mér rá több fájdalmat, nagyobb csapást, mint a mennyi erőt ad neki, hogy azt viselje.
Pár pillanatnyi csend után az özvegy letörlé könyeit.
Hangja nyugodt lett , gyengeségében is erősnek látszott.
Tekintete mutatá, hogy nagy elhatározásra készül.
- Ülj le ide mellém, György, közel, hogy jól hallhasd és megérthesd szavaimat .
Igéretet kell adnod, ha azt óhajtod, hogy nyugodtan alhassam síromban.
Utolsó kérésem ez hozzád.
Az egyetlent, az utolsót nem tagadhatod meg.
György arcza nagy megdöbbenést, észrevehető félelmet mutatott.
- Parancsoljon velem , mondá dadogva.
- Látom, hogy rettegsz attól, a mit hallani fogsz tőlem.
De meg kell lenni, mint meg kellett történni annak, a mit végrendeletembe foglalék.
- Még megváltoztatható a végrendelet.
- Az végső, megmásíthatlan akaratom; viszonzá heves fellobbanással, élénk szenvedélylyel Szászhalmyné.
- Lothár a mellékszobában van Aliceszal.
- Legyen!
Boruljon ágyamhoz könyörögve, vagy szórjon átkot utolsó perczeimre, a dolgon nem változtat!
A tiz éven át érlelt elhatározást nem döntheti meg egy percnyi fellobbanás...
A két férfi szomorú, beszédes tekintetet váltott.
Nem mertek felelni.
- Egyedüli örökösöm te vagy.
- Saját fia ellenében?
- Fiam te vagy!
Nem a születés által leszünk azzá, a mik vagyunk, nem a rokoni összeköttetés az, a mi egymáshoz csatol, hanem a szív.
Lothár engem soha sem szeretett.
Te voltál az, ki nekem igazi, jó szerető gyermekem voltál.
Áldásom reád.
Neked adom mindazt, a mit földi javaknak neveznek: mint tied volt, mig éltem, teljes szeretetem.
- Gondoljon, anyám, Lothár jövőjére.
Fogalma sincs neki a szegénységről.
Nem tud nélkülözni, sem pedig dolgozni.
Elsodorja az ár, mely összecsap feje fölött.
Boszú , irigység és gyűlölet lesz tanácsadója s nyomorral kezdve, aljas tettekre csábíttatik.
- Minden hajlam meg van ezekre benne.
Könnyelműsége, ha milliomokkal birna is , odasodorná, a hova így jut.
Talán majd észre tér.
Talán visszagondol reám, kihez nemcsak a szeretet, de még a józan ész sem kötötte.
Helyes bánásmód, egy csekély tettetéssel, másként intézte volna sorsát.
Sajnálta a fáradságot, nem tartá érdemesnek fáradni.
A következmények talán majd eszére hozzák.
- De már késő lesz.
- Megjavulnunk soha sincsen későn, kiáltá szenvedélyes haraggal a beteg.
Hány szegény ember küzdte át már életét s nagy eredményre jutott.
Lothár az ilyen embereket megveté, most eljön az idő, hol példájukon okulnia kell.
- És ha nem teszi?
Ha nem bir felemelkedni oda, hova anyám reméli?
Ha e nem várt iszonyú büntetés végkép megsemmisíti, elaljasítja?
Ki lesz akkor felelős tetteiért?
- Ő maga!
Nem hiányzott neki az intő szózat.
Nem volt elhanyagolva nevelése.
Megtörtént mindaz, a mi rossz hajlamait legyőzni megtaníthatta volna.
Most már igazad van, hogy késő volna minden.
De egy lehetőség még áll előtte : a maga erejéből érni el azt, mire a nevelés és jó tanács és figyelmeztetés nem birta rávenni.
György nem mert szólni.
Tergovay hitetlenül rázta fejét, mi a beteget ingerelni látszott, mert hirtelen Györgyhöz fordulva, nyugodt, hivatalos hangon mondá:
- Mindez, a miről beszélünk, ma már fölösleges dolog s rám nézve, kinek oly kevés ideje van élni - teljesen idővesztés.
De egy van még, a mire nekem igéretet kell adnod, még pedig szent, megtörhetetlen fogadást: hogy ha Lothárt csekély mértékben is segíted szorúlt helyzetében, soha e vagyont, melyet én szeretetemben reád ruháztam, meg nem osztod vele.
- Anyám! kiáltá mindenről megfeledkezve György s hangja komor, megrovó, majdnem visszautasító volt.
- Megteszed vagy nem? kérdé izgatottan, félelmében az özvegy.
Visszautasítod a haldokló óhajtását, akaratát, kérelmét?
Ez nem hasonlít hozzád, fiam, ki nekem mindig engedelmeskedtél, ki sohasem daczoltál akaratommal.
- Ne kívánja ezt tőlem.
- Grófné! kiálták majdnem egyszerre György és Tergovay, ki kérően tette össze kezét , de a grófné hajthatatlan maradt.
Érezte, hogy az izgatottság sietteti végóráját s félelemmel telt szívvel leste György szavait, majdnem önkivületben ragadva meg az ifjú kezét, ki rémülve látta a beteg arczán a rohamos változás, az enyészet közeledésének félreismerhetetlen jeleit.
- Bocsásson meg neki! mondá könyörögve.
- Megteszed a - haldokló - kivánságát? dadogá fuldokolva a beteg.
Igérd meg.
György elfordult.
Iszonyú tusa keletkezett szivében.
Megértse -e végperczeiben azt, ki neki árvaságában szerető anyja volt, vagy meggyőződése ellen cselekedjék?
Rablónak bélyegezze magát a világ és testvérei előtt?
Emberi szív, ítélő elme még sohasem tétetett nagyobb, iszonyúbb próbára, mint e pillanatban az övé.
- Esküdjél meg! kiáltá fuldokolva a beteg, engedd, hogy csendesen pihenjek síromban.
- Esküszöm! mondá halk, komor, panaszos hangon György s Szászhalmyné örömkiáltással rogyott vissza vánkosára, hol a legkétségbeejtőbb görcsös rohammal mintegy tíz perczig küzdött, aztán visszanyerve eszméletét, hálás tekintettel nyujtá Györgynek reszkető verejtékes kezét.
- Még egy roham és vége mindennek, mondá halkan, majdnem ábrándozva a beteg, mintha az örökkévalóság kapuját feltárni látná.
Arcza nyugodt, szelid, csendes kifejezéssel birt, átszellemült volt.
Mintha nem egy és ugyanazon lény lett volna, ki az elmult perczben a gyűlölet legszenvedélyesebb elhatározásával fosztá meg egyetlen gyermekét minden vagyonától s az, ki most karszékben hátra dőlve, nyitott szemekkel, vágyó kebellel várta a közeledő halált.
A szoba mellékajtóján csöndes nesz hallatszott.
- Ki van ott? kérdé a grófné.
- Alice és Lothár, viszonzá kérő hangon György.
- Lépjenek be, mondá összeránczolt homlokkal Szászhalmyné s fiatal, ragyogó arczú ifjú hölgyet és feltünő szépségű ifjút bocsátott be az ügyvéd, megnyitván előttük az ajtót, melyen azok félve jelentek meg s elfogultan közeledtek a beteghez.
- Még élek, mondá gúnyos fellobbanással s fúló mosolylyal a beteg és mintha fáradt , kimerült volna, lehúnyta szemeit.
Az ujonjöttek megdöbbenve, némán álltak meg közelében.
Kérdően tekintettek Györgyre , ki lesütött szemmel, komor arczczal kerülte ki pillantásukat.
- A grófnénak pár percz előtt erős rohama volt, mondá az ügyvéd, hogy megtörje a kínos csöndet, ennek következtében fáradt és kimerült...
- Terhére vagyunk? kérdé Alice.
- Úgy ne zavarjuk, mondá Lothár halkan, hogy fel ne verje szendergéséből a beteget .
Máskor jövünk s megindult az ajtó felé, mintha fojtogatná a levegő, mintha dideregne a közelgő halál érzetére.
- Maradj! súgá neki György majdnem parancsolóan.
Arcza kifejezé, a mit elhallgatott , máskor jönni - nincs idő...
Alice tovább állt, nem hallá, a mit fivérei beszéltek, de eltalálta György szavainak értelmét.
Önkéntelen elhalványodott.
A halál közeledtét látni mindig megrendítő s őt e perczben kétszeresen megfélemlíté.
Ki tudja, mily emlékek keletkeztek, mily szó emelkedett keblében.
Senki egyetlen szót sem ejtett ki.
Lothár félrefordult.
A nyitott ablakon át a komor felhőkre függeszté szemeit.
Sejtelme sem volt róla, hogy azok az ő jövőjét képviselik.
Nehézkes, lomha úszásukat követte tekintetével, figyelmesen keresve egy kis sugarat, mely a komor láthatárnak csak egy parányi, csak egy pillanatnyi nyájasságot kölcsönözne s vídámabbá tenné az eget.
Sehol semmi remény sem mutatkozott.
Zord szél zörgeté meg az ablak nyitott tábláit, suhogva lebbentek meg a nehéz függönyök, síri csend volt.
A beteg nehéz lélekzete félelmes lihegéssé változott.
Alice borzadva húzta össze bársonybundáját, esdő pillantást vetve Györgyre, hogy távozhassék, de az nem bátorítá, aggódó szeme gyöngéd szeretettel volt a betegre szögezve.
Lassan besötétedett.
A nap már régen, hetek óta aludt.
Fehér köd terjeszté ki sűrű leplét a város fölé s az egymásután felgyúló lámpák alig mutattak egy-egy kis fénytelen, sárga pontot, a szürke levegőben.
A beteg lélekzete lassúbb lett, perczekre elállt.
György kinyujtá kezét a csengetyű után, melynek megszólalására felnyilt az ajtó s lelkész lépett be fekete ruhájában , imára kulcsolt kezekkel, előtte a fehér ruhás fiú, nagy ezüst kereszttel.
Látásukra mindnyájan térdre bocsátkoztak, kivéve Györgyöt, ki a beteghez lépett s megfogta kezét.
Nehézkes és hideg volt az.
Feje keblére esett.
Nem mondhatta el az Úr szolgájának, a mi lelkét nyomta.
Hatalmasabb biró elébe vitte titkait.
- Kiszenvedett! mondá fájdalmas arczczal György s a szeretetnek igaz könyei hulltak szeméből a halott hideg kezeire, arczára, ki abból már semmit sem érzett.
Dermedt , közönyös vonásai sem megnyugvást, sem békét vagy átszellemülést nem hirdettek.
Élete fájdalmas, szenvedésteljes, de halála öntudatlan, nyugodt, kínlódás nélküli volt .
Ajka majdnem megtartá az utolsó gúnymosolyt.
- Feltámadunk! rebegé a pap, miután az utolsó áldással ellátta s az ég felé terjeszté karjait.
De az komoran, némán, a biztatás csillámló szövétneke nélkül tekintett be az ablakon, mintha azt mondaná : Nincs bocsánat!
A hideg szél átviharzott a láthatáron.
A természet szürke ruhájában zord haraggal kiáltá: Nincsen ébredés!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE