Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Dávidkáné
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1498
Mondat
2593
Szó
19961
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
X.
A városház alsó folyosóján voltak a tömlöcök, s köztük egy tágas, bolthajtásos terem, a vallatás helye.
A Dávidkáék bűnügye olyan tekintetes volt, hogy a kőrösi bíróság átkérte a kecskeméti hóhért is.
Teljes és tiszta igazságot kellett szolgáltatni a vagyonos Dávidkának.
A vizsgálóteremben a küzdelmes éj után két napra összegyűlt a vizsgáló bíróság .
Az új bíró: Dús János, két esküdt, meg a nótárius.
Előttük zöld posztóval bevont asztal, azon két égő viaszgyertya között rézfeszület.
A háttérben a vörösruhás hóhér s vele két cigány segítőnek.
A vizsgálatot Horváth hadnagy intézte.
Elsőnek magát a panaszost hallgatták ki.
Dávidka elmondta, hogy álmából őt egy égi hang szólította fel, hogy menjen a kertjébe.
És ő ment.
Ott találta a feleségét, de a cinkosa elrejtőzött.
Csak akkor állott elő, mikor az asszonyt védenie kellett.
A bíróság asztalán ott hevert a nagy vörös selyemkendő.
Senki se kételkedett a vádlottak bűnösségében.
A bíróság hirdetésére két tanu is jelentkezett.
Egyik a villásbajszú Márton .
Másik a város kapusa, Komádi János.
Márton elmondta, mivel bízta meg a volt bíró, Budai Lőrinc, hogyan mászott föl a szederfára, s hogyan nézte az asszony jövés-menését.
Dávidka fölkeltése nem az égből történt, hanem a szederfáról.
A bíróság nevetett.
A másik tanu, Komádi János, azt bizonyította, hogy a legény viszonya az asszonnyal régi keletű.
Ő ugyanis ezelőtt egy esztendővel együtt bocsátotta be őket a város kapuján, korán reggel, éppen azon a napon, amikor a nő esküvőre ment.
Hogy hol voltak azon az éjszakán? - nem tudja.
A bíróság sajnálkozva nézett a padon ülő Dávidkára.
Elővezették a bűnös asszonyt.
Olyan volt mint aki beteg.
Az arca sápadt, a szeme kisírt.
A bíróság megszokta már az ilyen arcokat.
A hadnagy elkérdezte a nevét, vallását, lakóhelyét, mintha sohase táncolt volna a lakodalmán, aztán így szólt hozzá:
- Az urad házasságtöréssel vádol.
Vallj igazán, nehogy csigázás alá kerülj.
Az asszony ránézett a vádlóra.
Gyűlölet és megvetés volt a pillantásában.
Aztán nyugodt szemmel felelt:
- Én neki felesége voltam.
Pénzen vett felesége.
Nem vétkeztem ellene semmit.
- Micsoda beszéd ez, leányom, - szólt a vallató.
Nem a te kendőd fekszik -e itten?
- Azt a kendőt nekem vette Dávidka Ferenc az igaz, de hogy én miért kerültem ide ?
Nem tudom.
- Mit kerestél a házon kívül éjjel?
- Én azon az éjjelen a házon kívül nem voltam.
A bíróság a fejét rázta.
Dávidka ráordított az asszonyra.
- El mered tagadni, hogy a kertben fogtalak meg?
Az asszony vállat vont.
- Nem tudom, mit beszél ez az ember.
A hadnagy kérdőn nézett a bíróságra, aztán visszavezettette az asszony.
Előállították Kis Andort.
A hadnagy szétvetett lábbal és csípőre tett kezekkel állt a legény előtt.
- No rossz csont, - mondotta végigmérve, - hát te is kezembe kerültél!
A legény állott előtte sápadtan, hátrabékózott kezekkel, szótlanul.
De ahogy visszanézte a hadnagyot, előre lehetett látni, hogy a hóhérra szükség leszen.
A hadnagy föltette a szokásos kérdéseket, aztán fölvette a hosszú vádírást és olvasta:
- Az első vád ellened az, hogy különféle ezüst tallérok voltak nálad, számszerint háromszázhetvenöt tallér.
Ennek a pénznek te igaz gazdája nem lehettél.
A bíróság bólintott ezekre a szavakra.
- A másik vád az, hogy megrontottad nemes Dávidka Ferenc kőrösi lakos becsületes házas életét; hites feleségét elcsábítottad, portájára betörtél és őt magát is bántalmaztad.
A legény lenéző pillantást vetett Dávidkára .
- Nincs mit eltagadnom, - felelte a legény.
- Hát halljuk.
Felelj elsőbb az első vádra.
Micsoda pénz volt az, amit Dávidka Ferencnek a lába elé csaptál?
- Tessék megengedni, hogy ne egy szóval feleljek, mert én annak a pénznek gazdáját adni nem tudom.
- Felelhetsz ahogyan akarsz, csak az igazat mond.
- Hát, - kezdte a legény nyugodt, egyenes beszédben, - tetszik azt tudni tekintetes nemes bíróság, hogy az Oláh Mihály bírósága idejében öntötték a második harangot.
- Tudjuk.
- A harangot először Eperjesen öntötték, de mikor fel akarták húzni, leszakadt és eltörött.
Itt öntötték újból a templom mellett, Buda Lőrincnek a kertjében .
- Így van.
- A harangöntőnek az én apám is segített.
Ő csinálta az agyagágyat.
Mikor megvolt a munkájával, véletlenül meglátta, hogy az öntő fölül titkon egy lyukat szúr az agyagba.
Az apám tudta, hogy mire való az, mert ő is odajárt Eperjesre, mikor ott öntöttek.
- Hát mire való?
- A hívek ezüstpénzt szoktak az öntésbe dobálni.
A pénzt felül egy nagy deszkatölcsérbe dobták.
A tölcsér abba a lyukba szolgált.
A hadnagy elbámult:
- Eszerint az a pénz...
- Ugyanaz amit én fölvettem .
- Dehát hogyan maradt ott?
- Apám az utolsó percben más irányba fordította el a lyukat.
A harangöntő hiába kereste a pénzt.
Végre is azt hitte, hogy a pénz az öntésbe hullott.
- És te szedted fel?
- Igen.
- Éjjel?
- Nem.
Mindig akkor, mikor Budára indultunk.
Korábban keltem, mint kellett volna , s ott várakoztam Buda Lőrinc uramnak a kertjében .
- Szóval: ástál.
- Ástam.
- Ahol a harangot öntötték?
- Ott.
A diófától tíz lépésnyire kelet felé.
- Kitől tudtad ezt ?
- Erre nem felelek.
- Felelned kell!
- Engem orzással vagy rablással vádolnak.
Erre feleltem.
A hadnagy a bíróságra nézett.
A bíró vállat vont:
- Legyen neki kedve szerint.
Kérdezze tovább.
A hadnagy kérdezett :
- Van még ott pénz?
- Nem gondolom.
Azon az éjszakán, mikor elfogtak, mind megtaláltam , fölszedtem.
- Miért szedted föl?
- Mert tudtam, hogy Szent György napkor Buda Lőrinc uram leköszön, és hogy én többet a kertjébe nem járhatok.
- Azt hiszem elég, - szólt a hadnagy a bírákhoz.
- Megvallja, hogy a pénz nem volt az övé .
- Még egy szót kérek, - szólt a legény .
- Beszélj.
- A pénzt nem azért vettem föl, hogy megtartsam.
- Hát mi az Isten csudájának? - förmedt rá a hadnagy.
- Azért szegődtem a városhoz, hogy vagy egyszerre vagy apránkint visszaadhassam a városnak.
- Most már hazudsz! - kiáltott föl a hadnagy.
- Nem, - felelte nyugodtan a legény, - öt ízben adtam már vissza tíz-tíz tallért .
Itt a nótárius úr, tapasztalnia kellett, hogy valahányszor én vittem a pénzes tarisznyát, a pénz tíz tallérral szaporodott.
- Így van, - felelte a nótárius.
- Ez a legény nem hazudik.
Összesen ötven olyan tallérunk van, amiről addig nem tudtuk honnan pottyant.
A bíróság elégedetten bólogatott össze.
Hiszen ez a vádlott tiszta, mint a mennyei angyalok: az apja bűnét akarta jóvá tenni.
És a nótárius a meghatottságtól szinte könnyezve nézett a legényre.
No de hogy mászik ki a másik kátyuból ?
- Hallottad a vádat, - szólt a hadnagy, - amit Dávidka Ferenc emelt ellened ?
Mondj el mindent, amiben voltál az asszonnyal.
- Nem értettem a vádat, - szólt a legény.
- Vagy a szavakat nem értettem, vagy hogy nem vigyáztam úgy, mint kellett volna.
- El kell neki mondani még egyszer, - szólt az új bíró.
A hadnagy a kezébe vette a vádiratot és elolvasta:
- Dávidka Ferenc éjjel a kertben találta a feleségét Kis Andorral.
- Velem?
Hiszen én nem voltam otthon.
Az imént mondtam el, hogy a Buda Lőrinc uram kertjében jártam.
Tanum rá a pénz, amit haragomban odavágtam a lábához.
- Itt már tagad, - szólt a hadnagy a nótáriusra tekintve.
A nótárius átadta a tollat a diákjának.
Nem volt kedve arra, hogy jegyzőkönyvet írjon.
- Honnan és mióta ismered az asszonyt? - kérdezett tovább a hadnagy.
- Gyermekkorom óta az iskolából.
- Nem az a kérdés, hanem, hogy a bűnös ismeretség mikor kezdődött köztetek?
- Közöttünk bűnös ismeretség nem volt .
- Tagadod -e, hogy a Dávidka násza előtt való éjszakán együtt voltál azzal a nővel a városon kívül?
- Az úton találkoztunk aznap mikor tíz évi távollét után Kőrösre jöttem.
Ő a szőlőből igyekezett haza.
Kért, hogy velem jöhessen a város kapujáig.
Félt a töröktől.
- Magatok ismerkedtetek -e össze, vagy volt közöttetek egy harmadik személy, aki bűnös viszonyra kapcsolt benneteket.
- Mondom, hogy közöttünk bűnös viszony nem volt.
Szomszédjuk voltam, hát láttam a házas életüket.
Az asszony mindig szomorú volt.
No, nem a boldogságtól volt szomorú.
A hadnagy a bíróság felé fordult.
- Tagad, - mondotta, - konokul tagad .
A diák jegyezte a tagadásokat.
A hadnagy intett a hóhérnak:
- Mutasd meg neki a szereidet.
A terem túlsó felén volt egy szék, egy asztal, egy vaskos létra és mindenféle szerek.
A hóhér egy arasznyi hosszú vas-szert vett először a kezébe.
- Ez, - mondotta unatkozó hangon, - a hüvelykszorító.
Aki nem vall, ebbe illesztjük a hüvelykujját, ide a szögek közé és addig szorítjuk, míg csak a csontja nem ropog.
Azután egy csomó vékony kötelet vett föl.
A kötél egy fadarab köré volt csavarva.
- Ez itt a karszorító.
A két kezedre hurkoljuk, fel egészen a könyékig, és ezzel a fával addig szorítjuk, míg csak a karod fel nem szakadozik.
Azután az oldalt támasztott létrára mutatott:
- Ha mégis tagadsz, erre a létrára feszítünk ki.
A kezed fenn, kötve marad.
A lábadra is kötél kerül.
Ezt az alsó kötelet erre a hengerre tekerjük.
Két csomóban öt-öt szál sárga viaszgyertya hevert a létra lábánál.
A hóhér azt is felmutatta:
- Ha a kifeszítésre se vallasz, ezt a két csomó gyertyát meggyújtjuk és a két meztelen oldaladat sütögetjük vele, míg csak nem vallasz .
Végül két pár szögekkel bélelt homorú vaslemezt vett elő.
- Ez, - úgymond, - a spanyol csizma.
Amint láthatod, szorító srófok vannak rajta , belől a szegek véresek.
A legény homlokán verejték gyöngyözött .
Visszaállították a hadnagy elé.
- Hát láttad, - szólt a hadnagy, - hogy itt vallani kell.
Beszélj!
- Nem mondhatok mást, mint amint mondottam.
Egy percnyi csend következett.
A hadnagy azután intett az őröknek, hogy a legényt vezessék el.
- A tortúra elkerülhetetlen, - mondotta hadnagy.
Az asszonyt vezették újból elő.
A hóhér neki is megmutatta a kínzószereket.
- Az asszony mingyárt vall, - vélekedett a hadnagy.
- Kár is az a sok teketória.
S hogy az asszony visszatért a hóhértól, durván rárivallt:
- No mi lesz?
Az asszony térdre borult.
- Ártatlan vagyok! - kiáltotta a kezét összetéve.
- Ne kínozzanak!
- Magad vagy az oka, ha csiga alá kerülsz.
Vetkőztessétek le!
Lehúzták a piros csizmát.
Levették a kék tarka kacabajkát, meg a kendőt a fejéről.
Csak az ing maradt rajta meg az alsó szoknya.
- Dávidka Ferenc! - kiáltotta az asszony.
- Ha Istent ösmer kend, mért kínoztat kend engem?
Miért kell nekem szenvednem?
Dávidka elfordult.
A cigányok széket tettek az asszony mögé.
Leültették.
A hóhér fölnyitotta a hüvelykszorító vasat.
A nótárius kiment a teremből.
- Vallasz? - kérdezte a hadnagy .
- Nincs mit vallanom.
Irgalmazzanak !
- Tedd a kezére!
A bíró is föllelt, meg a két esküdt is.
Ott hagyták a hadnagyot.
Mikor a hóhér az első csavarintást tette a szorítón, az asszony az ég felé fordította a szemét.
- Istenem, Istenem, ne engedd, hogy gyötörjenek!
- Vallasz?
- Ártatlan vagyok!
A második szorításra sikoltott az asszony és ólomszínűvé vált az arca.
Látszott rajta, hogy elveszti az eszméletét.
De a hadnagy nem tágított .
- Vallasz -e már?
Az asszony bólintott.
A hadnagy intésére a hóhér föltágította a kínzóvasat.
- Bűnös vagy? - kérdezett tovább a hadnagy.
- Bűnös vagyok, - rebegte az asszony .
- Házasságrontó?
- Az.
- Mióta?
- Nem tudom .
- Régen?
- Istenem, Istenem mit feleljek ?
- Hóhér!
A hóhér kegyetlen lassúsággal vette elő és igazította föl a srófszorítót.
Az asszony kiáltva felelte :
- Esztendeje!
Akkor Dávidka is kiment.
A hadnagy maga maradt az asztalnál, az írnokkal.
- Még a házasság előtt ?
- Azelőtt.
- Mikor szoktatok találkozni ?
- Mikor?
Nem is tudom mikor .
- Talán mindennap is?
- Mindennap is, - hagyta rá az asszony .
- Azért jött -e a legény Kőrösre, hogy veled legyen?
- Azért jött.
- Eszerint a viszonyotok nagyon régi?
Talán még gyermekkori.
- Gyermekkori.
- Hány évesek voltatok akkor ?
- Nem emlékszem.
- Hóhér!
- Hét évesek voltunk.
- Elég, - szólt a hadnagy, - most lássuk azt a kevély legényt.
És míg a legényt elővezették, a diákhoz fordult:
- Jobb is, hogy elmentek.
Félóra alatt készen leszünk.
És a hóhérhoz fordult:
- Ezt csak egyenesen a létrára.
A cigányok cölöpre erősítették a létrát.
Úgy állt az a cölöppel, mint egy megfordított V betű .
A legényt rávonták.
A hóhér hozzá kötötte fent a kezét a létra fogához.
A cigányok lent a kerékre vetették a lábkötelet.
- Az asszony mindent megvallott, - kezdte a hadnagy.
- Te tudom, hogy tagadsz , azért hát nem is én beszélek, hanem majd ő.
Mióta is tart a ti viszonyotok?
- Hét éves korunk óta, - felelte az asszony.
- Hazudik, - felelte a legény.
A hadnagy intett.
A cigányok megindították lassan a kereket.
- Hazudik?
A legény nem felelt.
A kötél egyre alább és alább vonta.
Összekötözött kezei a háta mögül a feje fölé vonódtak.
Teste egyre hosszabbra feszült.
Ropogott.
- Beszélj!
- Az asszony ártatlan! - kiáltotta a legény.
A hóhér meggyújtotta a két gyertyacsomót .
- Vallasz -e?
A legény nem felelt.
A hóhér fölállott a létrára, és az égő gyertyákat körben mozgatva, sütni kezdte kétfelől a legény oldalát.
A legény a fogát összeszorítva állta.
Az asszony, ahogy ott térdelt a földön, elhanyatlott, és elvesztette az eszméletét.
A termet az égett hús szaga hatotta át.
A hóhér kegyetlen lassúsággal dolgozott .
A gyertyákat el-elvéve nézett a legény arcára.
De az nem beszélt.
Csak a szeméből csurgó könny árulta el, hogy szenved.
- Égesd tovább, - szólt a hadnagy .
Egyszer aztán mégis fölnyitotta a legény a szemét, és színehagyott ajkai megmozdultak .
- Szólni akarok, - mondotta bágyadtan .
A hóhér elvette a gyertyákat.
A csigák megtágultak.
A legény a magasban félig fekve, félig ülve tele szívta a mellét levegővel.
- Beszélj, - mondotta a hadnagy.
A legény megrázta kínverejtékes fejét, és fájdalmasan hörögte :
- Esküszöm mindenre, ami nekem szent, hogy az én kezemtől döglesz meg, te kutya !
És a hadnagynak a szeme közé köpött.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE