XII.
Vasárnap, az istentisztelet órájában hat kékköpönyeges fehérturbános szaridsa lovagolt be a városba.
Ebben ugyan nem volt semmi különös.
Járt akkoriban Kőrösön török katona, török kalmár, török dervis mindennap.
De azért aki azt a hat katonát meglátta, rajta felejtette a szemét a vezérükön.
Pufok képű, vállas óriás volt ez, s mintha a feje két fejből volna összeforradva , az arcát egy éktelen nagy forradás árkolta kétfelé.
Az árok még vörös volt és duzzadt.
A homlok közepétől vonult le az álla aljáig, s az ajkakat is úgy ketté metszette, hogy a foga alól-felül kifehérlett.
Még szerencse, hogy azt a csenevész orrot félrehajlón illesztette abba a nagy pofába a teremtő Allah, különben azt lehetett volna gondolni, hogy a feje kétfelé nyitható, mint a dió.
Az éktelen csuda megállott a templom előtt és odaszólt magyarul az ajtóban ácsorgó kőrösiekhez :
- Mi van itt, hogy oly sokan vagytok?
- Eklézsia-követés, - felelte egy öreg .
A kőrösi ember vállat vont :
- Mézet? oszt azért így büntetik ?
- Hallod, én velem ne pistikázz, mert be találom ütni a fejedet.
Hol a bíró?
- Itt van az is a templomban.
A török leszállott a lováról és bement harmadmagával a templomba.
Megbámulták a szégyenkőre állított asszonyt, a legényt is, aztán le is ültek a közelükbe a földre.
Végighallgatták a kálvinista prédikációt meg a pápistát is .
Abban az időben egy templomban tisztelte a két felekezet az egy Istent, s tán máig is úgy volna Nagykőrösön, hanem hogy némely gonosz diákok egy holt kutyát vontak fel a prédikátor székébe és úgy állították oda, amint az öreg papolni szokott, emmiatt aztán ketté vált a békességes gyülekezet.
Mikor a török kijött, az árkolt arcú fölküldte az egyik katonáját a bíróhoz, hogy adasson nekik ebédet.
A kőrösi városházán rendes konyha és szakács-asszony volt az ilyen kóbor törökök ellátására.
A raboknak, meg a törököknek ott főztek a városház egyik szögletében.
A bíró nem ellenkezett egy szóval se.
Leizent a szakácsasszonynak, hogy egy birkával többet aprítson a bográcsba, s legott felíratta a nótáriussal, - mint ez máig is olvasható, - a város számadás-könyvébe:
" Hat török egy birka " .
Bort is adatott nekik, egy kupa csigerét, de hogy a török visszaizent, hogy tartsa meg a káposztalevet magának, hát három kupával vitetett nekik, de ugyanabból a csigeréből.
Azzal aztán a török megelégedett.
Mert ivott ám a török minálunk.
Beszélhetett Mohamed akármit: inkább elkárhozott a török, hogysem meg hagyja ecetesedni a magyar borát.
- Ez a mi törökünk, - szólott meglepetten a nótárius, mikor lenézett a városház elé telepedett csapatra.
S hogy az új bíró nem értette mit akar mondani a nótárius, elmagyarázta:
- Hát ez a nagyfejű támadott meg bennünket a ceglédi úton, mikor Buda Lőrinccel legutólszor voltunk a basánál .
- Ez -e? - kérdezte megrettenve a bíró.
Idős és aggodalmaskodó ember volt az új bíró.
A választása napján is a betegágyból vették ki.
Haldoklónak színlelte magát, csakhogy meg ne válasszák.
- Ez ám, - felelte a nótárius.
- Ott van a képin most is az ásó nyoma.
- Azt mondták, hogy meghalt.
- Magam se hittem, hogy kiheveri.
De olyan ezeknek a feje, mint a tök: minden vágás beforr rajtok, mint a tökön.
- Vajjon nem azért jöttek -e, hogy megboszulják?
Ki kellene ereszteni azt a legényt, tegyenek vele amit akarnak.
- Nem lehet, - felelte a nótárius.
- Két okból nem lehet.
Először nem oldhatjuk fel az itéletet, másodszor meg elszökne a legény.
- Az Isten áldja meg nótárius uram, hát tegyen valamit.
Menjen közibük, maga okos ember.
Hallgassa ki őket, szóljon velök, fizessen nekik, vagy tegyen amit akar , csakhogy valami bajunk ne legyen miattok.
Dús János nem is ok nélkül aggódott, hiszen a minap csúfolta meg egy ilyen kóbor török csapat a halasi bírót is.
Nem adott nekik sem inni, sem enni, hát megfogták, aztán kicsipkézték a fülét, mint az ökröknek szokás.
A nótárius jól megebédelt előre otthon s csak azután látogatott el a törökök közé.
Ott ültek azok bor mellett, egy nagy erős tölgyfaasztal körül a városháza árnyékában.
Rövidszárú csibuk volt mindegyiknél és ördögileg füstöltek, a keresztények méltó megbotránkozására .
- Nehárak szaid, - mondotta a nótárius törökül köszöntve a vágott arcút.
- Szerencsés jónapot adjon az Isten, - felelte a török magyarul gyermekhangon.
És örömmel rázta meg a nótárius kezét.
Mert sohse szorított úgy a török magyar kezet, hogy valamit ki ne szorított volna belőle.
- Én a város nótáriusa vagyok.
Hát téged kinek tiszteljelek barátom?
- Amhát a nevem.
Temesvárról indultam és Budára igyekszem, ha Alláh úgy akarja.
A nótárius tudta mennyire hiteles ez a beszéd.
Ahány rendetlen had megfordul nálok, az mind azt mondja, hogy a budai basához igyekszik, csakhogy jól ellássák.
- Meg vagy elégedve a borral Amhát barátom?
A török felholdazta a szemöldökét .
A nótárius fölfogta a kupát és belekóstolt .
- Micsoda moslék ez? - ripakodott a tizedesre.
- Hiszen ez a szolgák bora!
Az urak hordajából hozz, de tüstént!
Azzal kiloccsantotta a bort a porba.
A tizedes értette ezt a nótát: a fakupák helyett formás ónkupákat hozott.
A bor ugyanaz maradt, csak a nótárius kupájában volt úrnak való.
A töröknek megtetszett a nótárius.
Bele törülte a pipája borostyánját a kabátja szárnyába és odanyújtotta neki:
- Ha bírod nótárius, szívesen szolgálok vele .
- Köszönöm, - felelte a nótárius.
Egyet-kettőt szippantott a csibukból, aztán ő is beletörülte a borostyánt a kabátja szárnyába, és visszaadta.
Ezzel meg volt kötve a barátság.
A törökök aztán beszéltek a lovaikról, a várakról, a basákról.
Lehetett azokról beszélni abban az időkben.
Aztán a harcaikról is beszéltek.
Amhát azt mondta , hogy párviadalban kapta azt az irtózatos vágást, hanem a magyar vitéz, aki adta , meg is halt miatta nyomban.
A nótárius elhitte szívesen.
A harmadik kupa bornál aztán kitudódott, hogy mit akar a török.
- Nótárius, - mondotta Amhát, a magyar vállára téve a kezét, - tudod -e, miben járunk ?
- Hát az az asszony, az a kékszemű, akit ma pellengérre állítottatok... hej ilyen a keleti kék pillangó, mikor márványra száll! de te ezt nem érted nótárius.
- Hát a márvány az asszony, a pillangó meg a szeme.
Ezért az asszonyért küldött bennünket a budai basa.
- A budai basa?
Hiszen csak most mentek Budára.
- Azt mondtam: megyünk?
Csúszott a nyelvem, nótárius.
Azt akartam mondani : jövünk.
Különben is mindegy, a török nyelvben ez egyjelentésű.
A nótárius ezen nem kételkedett.
- Szóval, a nagyságos budai basa azt izeni, hogy azt az asszonyt küldjük föl hozzá .
- Elméd világos mint a nap, kitűnő nótárius .
- Nem azért.
Megszoktuk tőle, hogy fölcitálja a pellengérre állított asszonyokat .
A minap izent Váni Zsuskáért is.
El is küldtük.
Majd holnap eléadod az írást a bírónak.
- Az írást? - mondotta a török kérdő pillantást vetve a társaira.
- Az írást bizony elvesztettük.
Dehát nem elég az én szavam?
- Elég, - felelte a nótárius, - hogyne lenne elég?
- És az asszonyt még ma este vihetjük ?
- Ma este?
Alig hiszem.
A bíró nem adhatja ki a tanács nélkül, a tanács pedig így vasárnap szanaszéjjel van, ki a szőlőben, ki a szomszéd községekben.
Hanem holnap reggel, hiszen nektek is jobb.
Töltetett a török kupájába, és elküldte a tizedest a cimbalmosért.
A nép már akkor a délutáni isteni tiszteletről vonult hazafelé.
Fekete-szűrös emberek, köztük hamúszín köpönyes, szakálas öregek, - azok mind tanácsbeliek, - aztán fehér-patyolatos gyöngyös menyecskék jöttek, s végül az aranyos ingvállú leányok, meg az iskolás gyermekek apró beszédes csoportokban.
A nők mesze elkerülték a törököket, hanem a férfiak ott mentek el mellettök .
Dávidka Ferenc meg is állott egy szóra a nótáriusnál.
- Mi lesz - kérdezte, - azzal a kötélrevalóval?
- Nem tudom még, - felelte a nótárius, - de aligha süti el az idei nyár.
- Úgy kell a bitangnak, - felelte Dávidka .
Végighordozta kerek halszemeit a törökökön, aztán hozzácsatlakozott az utána érkezőkhöz.
- No, - mondotta elégedetten, - a Mátyás kölykit se fujja meg az idei szél.
- Ez az ura, - jegyezte meg Amháthoz fordulva és visszakacsintva a nótárius.
- Úgy rémlik, - felelte a török, - találkoztam már vele valahol.
S magasra emelt kupával szólott:
- Éljenek a magyar férfiak, akiknek szép a feleségük!
A törököknek széles kedvök támadt.
Daloltak.
Török és magyar nótákat énekeltek összevissza, s a magyar nótákat is többnyire török versekkel.
Mikor a tizedes visszatért és jelentette, hogy a cimbalmos a török elől a szőlőkbe futott, a nótárius halkan a fülébe dörmögött:
- Menj a főbíróhoz, mondd, hogy Dávidkánét eresztesse haza, mert a törökök őérte jöttek.