VIII.
Dávidkáék kertje F-alakjában szegte az Andor nénje házát.
Aki nem tudta, az is láthatta, hogy a két kert egy volt valamikor, s hogy a nagyobbik ház így falja föl lassankint a kisebbiket.
Andor ott szokott aludni az F felső szárának szögletében, egy kis rozzant színben, alig két lépésnyire a sövénykerítéstől.
Az ég délután, mikorra a kőrösiek hazaérkeztek, kitisztult.
Kőröst csak éppen hogy érintette a déli vihar: kis futó esső volt, amit belőle kaptak.
És csillagos tavaszi est következett utána .
Andor éppen ledőlni készült a szalmadikóra, mikor a szomszéd kertben óvatos lépéseket hallott.
A lépések feléje tartottak.
A homályból egy fekete emberárnyék vált elő és megállott az ő fekvőhelye közelében, a sövény mellett.
A hold akkor jelent meg a keleti égen.
Nagy vörös abroncs gyanánt foglalta be egy fa hegyét.
Az alak állt és hallgatott.
- Ki van itt? - kérdezte Andor hidegen .
Mert azt gondolta, hogy a szerelmes Zsuzsi leány.
- Én, - felelte az Ilona hangja suttogva - jöjjön csak errébb.
- Az uram most beszélte el, hogyan mentette meg maga az életét.
Tudja, hogyan vagyok az urammal.
Csak maga tudja meg Pánczél Örzse.
De ne gondoljon semmit.
Én olyan szörnyű halálát nem kívánom neki.
Sietve és izgatottan beszélt.
Látszott rajta, hogy fél, s hogy vissza akar térni mielőbb.
- Nem, - folytatta, - vérében nem szeretem látni a baromfit se, hanem hogy megszabaduljak tőle, tudhatja, kívánom.
Egy az életem, nem vagyok állat, hogy eladott legyek.
De tudni akarom Andor, hogy miért mentette meg ?...
Miért éppen maga, mikor ott annyian voltak?
- Éppen azért, - felelte a legény.
- Vétkeztem ellene, azt tettem jóvá.
- Vétkezett?
Mit vétkezett?
- Tudod a minap.
Mikor azt mondtam, amit mondtam.
- Nem igaz.
Az semmise volt.
- Aztán arra is gondoltam, hogyha özvegységre jutsz, elkerülsz ettől a háztól .
Megint asszony leszel.
Az asszony nem értette, mit mond a legény.
A legény elhallgatott.
- Mit beszél?
Szóljon úgy, hogy megértsem.
A legény kitérőleg felelt:
- Jó, hogy jöttél.
Nem tudom, elbúcsúzhattam volna -e tőled?
Az asszony összerezzent .
- El.
Ahogyan jöttem, megint elmegyek.
Nincs nekem itt mit várnom, Ilona.
- Dehát mért megy el Andor, édes jó Andor?
A férfi karjára tette a kezét, mintha vissza akarná tartani.
A legény keserű megindulással folytatta:
- Jó szívvel vagy hozzám, azt tudom, de azt is tudom, hogy te is csak olyan vagy , mint a többi.
- Mit beszél Andor?
Hogy én olyan vagyok?
Hát mi az az olyan?
- Már abban olyan vagy, hogy fázol te is a nevemtől.
Hát miért is ne védtem volna meg az uradat?
Ha özvegységre jutnál, nem inkább egy másik Dávidkának adnád -e a kezedet, mint nekem?
Panaszos, szomorú beszéd volt.
Végigfűződött rajta az akasztott apa kötele.
- Sohase mondta maga Andor, - felelte az asszony elfojtott, meleg hangon, - sohase mondta, hogy ilyet is gondol.
És akkor átölelte a legényt.
Ráfonódott, mint a borostyán a fára, és az arcát az arcához szorítva, susogta:
- Ne hagyjon itt engem.
Vigyen el magával.
Menjünk el együtt.
Menjünk olyan helyre, ahol más ember nem lakik.
Forró volt minden szava, mint a tűz .
- El, akár még ezen az éjjelen .
- Holnap...
Holnap éjfélkor.
És hogy rajta függött a karcsú asszony átölelte mind a két kezével.
Megcsókolta az arcát, aztán az ajkát.
Ez az édes pillanat mintha maga az örökkévalóság volna, úgy tetszett nekik.
Azonban az asszony gyorsan lebomlott a legény kebeléről.
- Holnap éjfélkor... - susogta .
- Eljösz?
Biztosan eljösz?
- Biztosan.
És megyünk Andor, megyünk a világba.
A ház felé hallgatózott, aztán megrándult :
- A világba... - susogta, - a világba !
S eltűnt a kert virágos fái között az esti homályban, mint valami álom.