VI.
A kőrösi bíró havonkint kétszer-háromszor is megfordult Budán.
Ahhoz a porhoz , amely kőnél erősebben tartotta a szultán birodalmát, a kőrösiek adták a salitromot.
Ők söpörték.
Ők hordták Budára nagy társzekereken.
Ők is főzték ki Budán a Szent Gellérthegy alatt.
Azért aztán föl voltak mentve minden más adótól: a tömérdek ingyenfuvartól, palánkhordástól, várépítési munkáktól , amiknek megint sok minden más munka a következménye.
Persze a török minden esztendőben elfelejtkezett egynehányszor a kőrösiek kiváltságairól, s olyankor mindig fel kellett vonulnia egynehány városi embernek a nagyságos basa elé .
Bizony ha meggyűlt a baj, kocsiszámra vitték az ajándékot, még tehenet is , borjasat néha, s velök mingyárt a nagy szekér szénát is.
A török nem vett pénzen még füvet se.
Hát azt a sok hivatalos járást-kelést kísérte Kis Andor.
Mikor az évi és ünnepi ajándékokat vitték, akkor Kis Andor fegyveresen ment a többi között.
Délceg és bátor fiú volt, s olyan lovas, hogy futtában fölkapta a kardot a földről.
Hát csakhamar rábízták a bőrtarisznyát is, amelyben közönséges járásban a pénzt hordták.
Nincs az a török, amelyik elfogja az ilyen lovast.
Egy áprilisi nap délelőttjén éppen visszatérőben voltak - salitromot vittek fel , s egynehányan a hetivásár kedvéért is csatlakoztak hozzájok, mint például Dávidka Ferenc, - mikor Cegléd közelében hirtelen beborult az ég, és forgó portölcsérek jelentek meg az országúton .
- Jó termés lesz, - mondotta a bíró, - a korai égiháború mindig jót jelent.
- Tyűh, - kiáltotta ugyanabban a pillanatban Dávidka Ferenc, - bizony még elázik a selyemkendő!
Egész úton a nagy hagymaszínvörös selyemkendőt emlegette.
A feleségének vette Budán egy török kalmártól, és hogy össze ne gyűrődjék, a hátára kötve hordta , durva fahéjszínű papirosban.
Nyugtalanul lovagolt előre, és nagycsizmás rövid lábait sűrűn ütögette a pejkó oldalához .
Egy lakatlan tanya fehérlett ki oldalt a mezőségből.
A bíró hátra kiáltott a szekereseknek :
Mielőtt azonban letérhettek volna az útról, széles porfelleg kerekedett velük szemben is Cegléd felől.
A folyamként hömpölygő porban piros pontok himbálóztak.
- Törökök! - kiáltotta Dávidka.
És visszanyargalt szekerek közé.
- No jól járok, - szólt aggodalmasan, - ha elveszik ezt a szép selyemkendőt.
- Térjetek ki! - harsogta a bíró az ülésen felemelkedve.
A szekerek oldalt húzódtak.
A lovas katonák leszállottak a lovukról.
Mert nem volt szabad abban az időben a magyarnak lóháton maradnia, ha törökkel találkozott.
A porfellegből kilenc szpáhi kerekedett elő.
Egy szélesvállú fiatal török közülök ugratott előre, s egy rántással megállította a lovát .
- Kik vagytok? - kérdezte magyar szóval .
- Kőrösiek vagyunk, - felelte a bíró.
- Nincs itt uram, semmi: most jövünk Budáról.
A fiatal török vékony gyermekhangon beszélt, noha jól túl lehetett a huszadik éven .
Egy szekeres odasomfordált a nótárius mögé, és azt mondta halkan:
- Vigyázzunk nótárius uram.
Ez fene horgas pogány.
- Török zsivány.
Hol szolnokinak, hol szegedinek mondja magát.
A török, ahogy ott táncolt a lova a kocsi mellett, beledöfött a kardjával a saroglyán levő motyóba.
- Ruhaféle a város népének .
- Minek annak a ruha?
Ibrahim, Balik, - kiáltotta hátra - szedjétek le a kocsiról!
A bíró föltette a süvegét, és a zsebébe nyúlt :
- Nem szabad engem bántanod.
Ihol a nagyságos basa írása.
Meg ne keserüld!
A török elkapta az írást és a szélnek dobta.
Ekkor a többi magyar is fölcsapta a süvegét.
A lovasok nyeregbe ugrottak.
De a fegyverükhöz még nem nyúltak, kezdje a török.
Ne mondhassák, hogy a magyar támadta meg őket .
Dávidka is nagysebten felmászott a lóra.
Ahogy háttal fordult a töröknek, a török szeme megakadt a batyun.
Belepiszkált a dárdájával.
A dárda végighasította a papirost.
A vörös selyemkendő kileffent.
Dávidka a kardjához kapott.
A török azonban nem eresztette el többé a kendőt: ahogy beleakadt a dárda vége , csak húzta, göngyölgette magához, motólálta a dárdanyélre.
- Mi a fene ez a hosszú?
No lám: selyemkendő.
Dávidka féllábbal a kengyelben, egy kézzel a nyeregbe kapaszkodva, másikkal a kardját fogva, azt se tudta, mit tegyen: üssön -e vagy a kendőjét fogja.
- Vágd! - kiáltotta a nótárius.
Dávidka nekivágott.
A kard a dárda vasát érte és ketté törött.
A török elejtette a dárdát, jobbjával meg a kardjához kapott.
A Dávidka élete csak annyira volt kimérve, ameddig a kard megvillan a feje fölött.
Ebben a pillanatban valami lapos tányérforma repült a török arcának, úgy hogy az egyszerre vérbe borult.
A kard és dárda leesett a kezéből s ő maga a lova nyakán át lefordult az út porába.
Mindez egy pillanat alatt történt.
De már akkor a többi legény is fegyvert rántott, s neki a pogánynak.
Talán mind levágják, ha egy nagy szélroham olyan nagy porfelhőbe nem burkolja az egész harcot, hogy mindenki kénytelen behunyni a szemét, míg a por el nem vonul.
Abban a porfelhőben menekültek el a törökök .
- Ki ütötte le ezt a latrot? - kérdezte a bíró, a szemét törülgetve.
Dávidka egy nyeletlen ásót vett föl a földről a török mellől.
- Ezzel találta, - szólt a kiállott ijedelemtől remegve.
- Kis Andor, - felelték hárman is .
A legény kedvetlenül nézett az ásóra.
- Derék ember vagy fiam, - mondotta a bíró.
- Egy forintot kapsz ezért.
És a jegyzőre tekintve, így egészítette ki a szavát:
- Éntőlem is, - felelte Dávidka a kendőt visszarendezve a batyuba.
- Megmentetted az életemet.
Hogy erre mindenki elmosolyodott, Dávidka megröstelkedve folytatta:
- De nemcsak egy forintot adok én neked, hanem akármit, amit kívánsz.
Itt, tanuk előtt mondom, hogy megadom.
A kezét nyújtotta.
Andor azonban úgy tett, mintha nem látná: azzal foglalkozott , hogy az ásóját visszadugta a tarisznyába.
- Nem kell semmi, - felelte röviden .
Ideje volt, hogy födél alá jussanak.
A zápor nem is cseppekben, hanem patakokban ömlött a viharzó magasságból.
A lakatlan tanya pajtájában tüzet raktak a legények és szárítgatták a ruhájokat .
Holmi töredékszalma is volt ottan.
Azt odanyalábolták a tűz mellé, a bírónak meg a nótáriusnak, s azok mingyárt le is heveredtek, a többiek meg körülülték őket és beszélgettek.
Andor félrefeküdt, mintha álmos volna.
Az arcán látszott is valami bágyadtság, de azért nem aludt, csak a szeme volt behúnyva.
A tűz mellett a rabló töröknépről folyt a beszéd.
Nincs miattuk nyugta a magyarnak.
A mult őszön tizennégy falu népe kerekedett fel és húzódott az erdős felvidékre.
Ott hagyták földjüket, házukat a töröknek, szedje be az adót ahogyan akarja.
- Kipusztul az egész ország! - szólt elkeseredetten a bíró.
- Száz esztendő mulva nem lesz magyar a világon, - mondta rá a nótárius.
- Olyanok leszünk, mint más elpusztult népek, akiknek a neve se maradt fenn.
Mi maradt a dákból, a gótból, keltából, gepidából?
A nevük csak.
Mi maradt a görögből?
Egy könyv: Homerosz.
Nekünk még csak egy könyvünk se marad.
- Nono, - szólt a bíró, - magyar azért marad, ha elpusztul is az ország.
Lám a tatár is elpusztította az országot, mégis vagyunk.
- Kigyelmed paraszt ember, - szólt a nótárius a tűzbe mélázva.
- Kigyelmed nem tudja elképzelni a világot magyar nélkül.
De lássa én tanultam históriát, én tudom, hogy a nemzetek épp úgy meghalnak, mint az emberek.
Az erősebb állat elpusztítja a gyöngébbet.
Ez a törvény .
- De mink nem vagyunk állatok.
- Ragadozó állatok vagyunk, bíró uram.
A történelem ezt bizonyítja.
Kezdetben minden ember külön élt, családosan, mint az oroszlán, - így támadott mindent : állatot, embert, ami eléje került.
Aztán csoportokba verődött, mert azt látta , hogy sokadmagával erősebb.
Mi lesz később: nem tudom.
De a világ rendje az, hogy egyik nemzet annyit vegyen el a másiktól, amennyit csak lehet.
A bíró nem értette ezeket a szavakat, sem az ott ülők.
Igaz, hogy a nótárius nem is annyira nekik beszélt, mint inkább magának.
- Ügyes gyerek ez az Andor, - szólalt meg a bíró, hogy a nyomott gondolatok alól szabaduljon.
- De mondd csak fiam, minek neked ez az ásó?
A legény fölemelte a fejét.
A szeme pillogásáról látszott, hogy zavarja ez a kérdés.
Egykedvű, nyugodt ember volt pedig máskülönben.
Sohase nevetett, se nem haragudott.
- Azért vettem, - felelte, - hogy munkát vállaljak.
- Okosan van, - fiam, bólintott rá a bíró.
- Tebelőled hát mégis csak becsületes ember lesz .
A tebelőled szón akarat nélkül is olyan nyomaték volt , hogy a társaság egy pillanatra elhallgatott.
A legény fölkelt és sötét szemmel nézett a bíróra.
- Én, - felelte nehéz hangon - nem tehetek arról, ami volt.
- Nono, - szólt csillapítón a nótárius, - a bíró úr éppen a jót keresi tebenned.
A bíró is enyhíteni iparkodott a szaván :
- Az apád is becsületes ember volt, - mondotta, - egész életében becsületes volt , csak az utolsó esztendőben változott meg, mikor a török elvette adóba a tehenét is.
- A város vette el, nem a török, - felelte komoran a legény.
S a bíró csizmájára fordította a tekintetét .
- Az mindegy, akár a város kezével vette el a török, akár a magáéval, - mentegetődzött a bíró.
S hogy el ne mérgedjen a beszéd, sóhajtott egyet:
- Hej, ügyes ember volt szegény, Isten nyugtassa, még harangöntő is lehetett volna belőle.
A legény éles, kémlelő pillantást vetett a bíróra, azután a tűzre fordította a nézését.
Dávidka szalonnát pirított a tűznél.
Ahogy megpirult a szalonnaszelet , felnyújtotta a vesszőn a legénynek:
- Köszönöm, - felelte Andor és fejét rázva, - nem tudnék most enni.
- Nem haragszol tán rám ?
És hogy megmutassa mennyire nem haragszik, leült Dávidka mellé; ölébe vette a kibomlott papirosbatyut és gondosan bekötözgette.
- Mikor az én kertemben a harangot öntötték, az apád segített az öntésben.
Senki se tudott segíteni az öntőnek, csak ő, mert csak ő értett németül.
Mikor aztán az öntésre került a sor, azt kérdeztem tőle: - No Mátyás, melyikünknek szól előbb ez a harang?
- Nekem, - felelte a Mátyás furcsa nevetéssel, nekem szól először, de nekem vígan.
A legény nyugtalanul nézett ismét a bíróra .
- Különös mondás volt, - folytatta bíró, - sokszor eszembe jutott.
De máig sem értem, hogy mért nevetett és hogy mit akart vele mondani?
A legény visszaadta a ruhacsomólékot Dávidkának.
- Kissé megvizesedett, - mondotta - de majd megszárítják otthon.
Dávidka hálásan és barátságosan meresztette bádogszín szemét a legényre.
- Pedig, - folytatta a bíró a nótáriushoz fordulva, - nem szólt szegénynek a harang, Isten nyugosztalja.
A legény a tűzbe mélázva felelte:
- Máshol meghúzzák a harangot olyankor, Párisban meghúzzák.
- Mit tudsz te Párisról, - szólalt meg a nótárius.
- Hol hallottál te Párisról?
A legény nyugodt nézéssel felelte:
- A törökök között.
Ott hallottam egyszer egy különös történetet, az jutott eszembe.
- Micsoda történet volt az?
- Csak annyi az egész, hogy egyszer ott egy embert lefejeztek, törvényt tettek előbb rajta, azután fejezték le, mert ott előbb megvizsgálják a bűnt, csak azután fejeznek.
Egyet köhintett a legény, s folytatta:
- Egy másik ember meg, valami orvos, mingyárt a lefejezés után vissza tudta forrasztani a fejét.
A törökök aztán azon tünekedtek, hogy mégegyszer lefejezték -e, vagy hogy szabadon mehetett?
- Hát nem tudták, hogy mi lett vele? - kérdezte a bíró.
- Bizonyosan lefejezték megint, - szólt a bíró.
- No nem bizonyosan, - felelt rá a nótárius.
- De bizonyosan.
Hát a Hunyadi fiát nem háromszor vágta -e meg a hóhér?
- Nótárius uram sokszor mondotta, hogy a magyar bíró nem tudja a törvényt, de megérzi az igazságot, mint a kutya a foglyot.
- Ez olyan kérdés, amin örökké lehet disputálni.
Az is igaz, hogy aki egyszer valósággal meghalt és csodaképpen kapja vissza az életet, már azt az új életet tőle elvenni nem igazság.
Az is igaz, hogy nem az a fő, hogy hányszor vág a hóhér, hanem hogy aki ártalmas, elpusztuljon.
Meg az is igaz, hogy életet adni , életet elvenni, csak az Isten joga.
- De van -e erről törvény? - kérdezte a legény.
- Nincs, - felelte a nótárius.
- Én ismerem az egész Korpusz Júriszt, egy szó sincs benne erről.
De hogy is lenne?
Nálunk sohase ragasztották még vissza senki fejét.
A legény nem szólt többet.
Elsápadt.