Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A 2 utolsó berceli nap.
Mintha valamilyen kcz nyúlt volna a frissen festett tegnapi képhez és eltörölte volna.
Csak itt-ott hagyott meg belőle egy darabot.
Reggel sütött a nap a füvön az ab'akom alatt.
És hűvös aranyába beiehempergett a fehér Krampusz kutya.
Egyszerre délután lett.
A nap már nem sütött az égen.
Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlód- tak a kalászok.
Vájjon hány szem van még benne a számomra ?
A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért.
Ö bizonyosan tudna valami tanácsot adni.
Mikor el-mondták neki, mi történt, jó, emberi megértés vo't a tekintetében.
Irt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzéseimet: — Majd eldugom a kéménykürtőbe.
Talán csak nem akadnak rá . ..
Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el akkor az aszódi vonat.
Ráeszméltem: ez a vonat kísértett egész nap a gondo 'ataim mögött.
Most már elmúlt.
Ma még nem hozta el a nyomozókat, még nem érkeztek .
Holnap pedig már nem találnak.
— Ezóta beért volna a kocsi az állomásra — mondotta Lenke.
— Ők is ugyanazt gondolták . . .
Autó tülkölt az országúton.
Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: — Rossz álmom volt az éjjel.
Azt álmodtam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.
A kert alatt már elzúgott a gépkocsi, de a lehetőségnek a kínja keservesen velünk maradt.
Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő .
Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám.
Erről mondtam valami szánalmas szót, mikor elbúcsúztam: — Köszönöm és bocsássanak meg.
Apor Henrietté ideadta a gyufáit.
Néhány szál volt az egész, mégis kincs , mert a házban régen nem volt gyufa.
Erzsébet ekísért a szobámba.
Aztán egyedül maradtam.
Addig soha sem tudtam, milyen egyedül van az ember a világon.
Mindenki magának van csak, egészen egyedül.
A lelkem halálsejtelemmel volt tele.
És azokra kellett gondolnom, akiket meghalni láttam.
Csodálatosan érteni kezdtem őket , akiknek mindent
Iű6maguknak kell a halállal elintézniük.
Hiába fogiák a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasztónak velük.
És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztóit velem senki sem.
Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidűlt volna a ház falának és tele sírta volna az ablakot.
Kis cseppek peregtek a sötét üvegen.
A márciusi éjtszakán is esett az eső és nekem mégis mennem kellett otthonról és az utcák üvöltötték : " Éljen a proletárdiktatúra !"
Ezek a szavak magukkal hozták az akkori órák kísértetek.
Megint csak az eső, a kitaszítottság és az el- hagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ.
Behunytam a szememet.
Ha meg tudnék szökni önmagámtól.
Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan á ómmal.
Aztán, mintha megráztak volna, felugrottam.
Oktalan sietséggel öltözni kezdtem a gyertyafénynél .
Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja.
A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön.
Búcsúzni jött, ez jói esett.
Aztán megfogtuk egymás kezét: — Isten veled.
Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kíméletlen lucskos hideg csapott az arcomba.
Visszahőköltem.
Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém.
Ennek a falnak kellett neki mennem.
Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz .
Ez is elmúlt.
A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt, mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen, hontalan , otthontalan, koldus földönfutó.
Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba.
Gyalog mentem le a kerten át az istálló
107felé.
A kocsi várakozott reám.
A kerekek körül frecs- csent a sár.
Az eső végigcsorgott a vállamon és a ‘' érdemen hirtelen áztatta át a ruhát.
Lucskos országúton virradt.
Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt .
Ki fog-e még valaha nyílni valamelyik kapu, vagy így minden mindégre marad?
A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át.
Közben talán el is aludtam.
Az utolsó nagy iódulásra emlékezem.
Aszód! . . .
Alinden az eszembe jutott.
A perronon mállott szemét feküdt a vízben.
Egy vagon falán embersárral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsu- jokra!
Az állomás még piszkosabb volt, mint a múltkor.
És a korai óra dacára, csoportba búit, vörös zászlós küldöttségek várakoztak Álmos, szomorú emberek.
A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó- gyűlés lesz.
Pestről jönnek az elvtársak szónokolni.
Már jelezték is a különvonatot.
Hirtelen fejvesztett sietség fogott el.
Ekkor vettem észre, hogy a berceii útravalót valaki kihúzta a hónom alól.
Mindegy.
A táskám már a ruhatárban volt, mentem a város felé.
A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló.
Amott is sok zászló ...
A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak.
Alint össze- gomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak.
Alikor jobban odanéztem, a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok , halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő.
"Be a vörös hadseregbe! . . ."
"Meghalt az alkohol! . .
"Fegyverbe proletár!"
Fáradtságomon át ijesztőnek látszott minden.
A görcsös csupasz utcafák úgy álltak sort, mintha akasz-
108tásra vártak volna.
A vörössel bevont szónoki emelvény, a piac közepén, az ólomszínű ég alatt olyan volt, mint egy vesztőhely.
A házak gonoszul figyeltek és fintorgatták magukat.
Az utcákban nyúlósan terült el a sár.
Mint undorító fekete kása terpeszkedett és csakis a házfalak tartották össze medrében.
Ha félre tolták volna valamelyik házat, a nyíláson szétfolyt volna a sár az egész táj felett.
És itt emberek élnek!
Emberek, akik a förtelmes plakátszörnyek között némán vonszolják magukat süppedve, megadóan a fekete csatákban.
Semmi sem lázad , minden fuldoklik.
Túl a városon sem lázad, túl is fuldoklik az egész.
Egy kocsin városi kabátban, sportsapkás zsidó ült.
Megállította a kocsit és intett.
Két munkásformájú ember futott hozzá.
A piac irányába mutatott és rendelkezett.
Az emberek engedelmesen hallgatták.
A bolsevizmus szervezett rothadás ...
Nem gondolhattam végig.
A sportsapkás rám nézett.
Amint a tekintete hozzám ért, nyilalást éreztem az arcomon.
Mégegyszer visszafordult, mintha ismerne.
Bennem is felrémlett, valahol már láttam azt a puha arcot, puha duzzadt ajkat, puha nagy füleket.
Talán Budapesten egy bankház rácsos pultja mögött hajlongott előttem ez a puha arc, amely olyan szétfoiyó. zsíros, sötét volt, mintha a sárból jött volna elő.
Már nem látszott.
Egy földszintes ház előtt temérdek vörös katona ácsorgott.
Vörös szalagos tányérsapka volt a fejükön, vörössel kihányt oroszos szabású zubbonyt viseltek.
Ez az embercsoport nyugtalanítóan és idegen- szerűen hatott.
Ezek nem voltak többé magyar katonák.
Ellenségek voltak.
Egy idegen hatalom fegyveresszolgái, a m': feloszlatott hadseregünknek rettenetes lárvája.
A vörös hadsereg ! . . .
Magyar honvédek, magyar huszárok, hát ezért kergettek szét bernieteket?...
Ekkor láttam először a szovjet vörös gárdáját.
A katonák mögött rendeletek és parancsok tapadtak a falon.
A kapu tárva volt.
A nagy udvaron gépfegyverek meredtek.
Néhány lépéssel odébb egy asz- szony állt a gyalogjárón és a nyitott ablakon át befele beszélt.
Közben bizalmatlanul hátra pisíongatott.
Hallottam a sóhajtását.
Aki ma bizalmatlanul néz maga mögé, aki sóhajt, attól nem kell tartani.
Hozzá szegődtem: — Hol lakik Sárkány főszolgabíró ?
Az a kapu.
— Az asszony egyszerre megijedt és odébb surrant.
Egy alacsony házba nyitottam be.
Nem, nem, hiába jött, a szolgabíró elvtárs nincs itt, elutazott.
Mintha hirtelen süppedt volna lábam alatt a küszöb.
Mitévő legyek?
Kérni kezdtem, hogy eresszenek be.
Messziről jöttem, fáradt vagyok.
Semmi sem használt.
— Egy üzenetet hoztam.
— Ekkor beeresztettek.
Kora reggel volt.
Soká kellett várnom.
Aztán Sárkány főszolgabíró felesége jött be az ajtón.
Mialatt Jeszenszky báró levelét olvasta, egyre izgatottabb lett.
— Hát akkor . . . ezért...
Ma reggel egy hölgyet és egy urat kerestek itt a vörösek.
Kiss Károlyra kellett gondolnom.
Lehetséges-e, hogy kettőnket kerestek volna?
— Itt nem maradhat — mondotta Sárkányné.
— Figyelik a házat.
És Pestről jön Bokányi; szónokolni fog a piacon.
Újságírók kísérik.
Ide szállásolják őket, azok amúgy is fölismernék.
Egyre sápadtabb lett.
—
Nem, itt nem maradhat — és tanácsolta, utazzam odébb a következő vonattal Hatvan felé.
Az életösztön lázadhatott bennem, mert magam is meghökkentem, milyen visszautasítóan feleltem: — Az olyan lenne, mintha a fegyház torkába rohannék .
Miért küldenek egyre közelebb Pest felé, hiszen a vonaton ismerhetnek rám legkönnyebben.
Itt nincs biztonságban egy percig sem.
Ha kocsit lehetne szerezni — mondottam.
Egyszerre eszembe jutott: — Ikladra mehetnék, Ráday grófnéhoz . ..
Sárkányné bólintott és sebesen kiment.
Mennyi idő múlt közben, nem tudom.
Megint ott volt és mondta, készüljek, mert lesz kocsi.
Borzasztóan fáztam.
Egy kis teát kértem.
Aztán haboztam.
Nem jutott eszembe, hogyan kellene mondanom.
Néhány szál gyufát szeretnék.
Sietve mindent adott.
Hamar ... hamar . ..
Valaki [elrántotta az ajtót.
Egy öreg hölgy állt a küszöbön.
Ólomszürke volt az arca és a két kezével a fejéhez kapott.
— Már késő!
A vörösek elvették a kocsit.
Mégis kimentem.
A szekér mellett három katona állt.
Az egyiknek pénzt nyomtam a markába.
Lopva megnézte, hogy a többiek ne lássák.
Kérleltem őket, engednék meg.
Csak ide a szomszédba.
Félóra se kell, megint visszaküldöm a kocsit .. .
Mialatt az emberek maguk között tanakodtak, hirtelen felkapaszkodtam a szekérre.
A kocsis a lovak közé csapott.
— Az állomásra!
A poggyászomért!
A katonák valami durvaságot kiabáltak utánunk, de a kerékzörgés elnyelte.
Híg trágya nyomai látszottak a szekéren, ganéjdarabkák ugráltak a saragiyában , atöbbit csak rövidesen nem rég szórhatták ki belőle.
A fenékdeszkán nagy lyuk volt.
A lyukon át láttam, ahogy alattam az út visszafelé futott.
Borzadást erezem.
Még egyszer át kell mennem ezen a vesztőhelyen, az egész városon.
A pályaudvaron hirte en kiváltottam ott hagyott táskámat.
— Gyorsan!
Hajtson .
Ekkor került megint elém a sárképű, sportsapkás ember.
— Hamark..
A kocsis visszanézett rám, úgy nézett okos paraszteszével, mintha megértett volna .
Nekieresztette a gyeplőt és a rázós kis szekér ugrálva nyargalt át a sártengeren.
A puhaarcú utánam fordult.
Már letértünk egy mellékutcába.
Sebesen tűntek a megtorpant házak- bezárt kis boltok.
Az ablakokból csodálkozóan hajoltak ki emberfejek.
Feltűnő lehettem városiasán öltözve, a trágyás-szekéren.
Szemközt autók jöttek.
Autókon most már csak zsidókat látni .
Valószínűleg budapesti agitátorok.
Szinte ösztönösen az arcom elé kaptam a zsebkendőmet.
A házak ritkultak.
Szép régi barokkkastély alatt vitt el az országút.
A körvonalai egy pillanatra kibukkantak a park fái között a szürke égen.
Egyetlen szépség a sár sivatagában.
Öngyilkos lett, aki itt lakott — dörmögte a kocsis és ostorával a kastély irányába szúrt.
Aztán lecsapott az ostor a lovak közé.
A szekéren keresztbe vetett deszkaü és ide-oda ugrált a rázástól.
Meg- fogództam a saraglya szélébe és előrehajoltam.
— Ki lakott itt?
Olyan nevelőintézetet tettek ide jó szívbül a Podmaniczky bárók.
Kis kisasszonykákat tanítottak benne.
Kérdeztem, nógattam az embert.Hát tetszik tudni, — mondotta fontolgatva — most iiogy ez az új rend lett, lejön egy eivtars.
Nem volt több tizenöt évesnél, meg aztán zsidó is volt az istenadta.
A piacon szavalt az iskolásgycrekeknek . . .
Megint biztatni kezdtem.
Restellem, — dünnyögte az ember — de már tessék megbocsátani, hangosan elmondta a piactéren az az éretlen kutyakölyök, hogy hogyan lesz a gyerek .
Meg, hogy nem kell szótfogadni senki szülőjének.
És azt is mondta, hogy nem baj, ha a lányok megbotlanak. csak a csuhások találták ki, hogy bűn az olyasmi.
Nincsen fattyú ezentúl, az állam gondol velük.
— A kocsis hátratolta a kalapját és egy nagyot köpött.
— A mindenségit neki!
Se Isten , se becsület.
Az a pesti kölyök itt a nevelőintézetben is ugyanazt mondta , mint a piacon.
Még biztatta is a kis kisasszonykákat, hogy csak szeretkezzenek bátran a diákokkal.
Képet is mutatott nekik, hogy hogyan kell csinálni.
Az igazgatónő csak sírt és tördelte a kezét.
Végül is elemésztette magát.
Zökkent a szekér.
Valami mintha bennem is zökkent volna.
Lefelé néztem.
A korhadt fenékdeszka tá- tongásán át leláttam az útra.
A föld most is visszafelé futott a kocsi alatt, sebesen futott.
Aztán egyszerre nem volt többé körülöttem város.
A vesztőhely elmaradt.
Az eső megint esni kezdett, de mit bántam én.
Szabad szél fújt a földek felett .
És akik szembe jöttek, szekeres, gyalogos parasztnép, mások voltak, mint azok odabenn.
Falu látszott, földszintes udvarház, virágos kert.
A kocsi befordult az ikladi udvarba.
Hirtelen jött.
Egy leány rohant felém a tornácon: —
113Nincsenek itthon!
Mióta Aszódra vitték a gróf úré- kai, nem eresztik őket haza.
Ügy faztam és olyan faradt voltam: — Taian mégis itt maradhatnék egy kicsikét ?
Csak a balassagyarmati vonatig.
Ne tessék, — mondotta a leany ijedten.
— Mindjárt itt lesznek a kommunistak.
Az aszódi Lloyd-gyar- böl jönnek ki rekviralni.
Persze, nincs is semmi értelme...
És egyszerié eszembe jutott, milyen nagyot dongott hajnalban a berceli kapu.
Minden kapu becsapódott akkor .
Valamennyi.
Menjünk hat, — mondottam a kocsisnak.
A leany hirtelen magara eszmélt: — Oda tessék menni, az őrhazba.
Ott bevarhatja a vonatot.
Jó ember Nagy bacsi, az őr, ő megengedi.
— Még arról is mondott valamit, majd hoz at egy kis ebédet, ha a kommunistak elmentek.
Az őrhaz túl az úton, a sínek mentén bújt meg az esőben a nagy öreg fak alatt .
Egy tyúkól, kevés ölberakott fa, kis kert, furfangos apró virágagyak . ..
Csíkos vasutas zubbonyban, magasnövésű öregedő ember jött felém.
Szolgalati sapkajahoz nyúlt és kérdezte, mit akarok?
Az iroda zarva van.
A vonat csak öt órakor indul.
Ez is el fog küldeni.
Megint éreztem, hogy mennyire faradt vagyok.
Az eső ataztatoít, az éhség kínozott.
Lassan mondtam ki a szavakat, hogy időt nyerjek és egy kicsikét még tető alatt maradhassak és egy darabig híhessem, hogy nem kell odébb mennem.
De az ember nem küldött odébb.
Vallat vont: —Hiszen itt maradhat, ha éppen akarja.
Valami kényelmes helye ugyan nem lesz.
Nevetni tudtam volna örömömben, hangosan nevetni.
Az öreg vasúti őr jósága végtelennek tetszett.
Itt maradhatok és még mentegetődzik is.
Fátyol futotta el a szememet a meghatottságtól.
Kényelem ? . . .
Ő nem tudja, milyen királyi kényeimet ad.
Egy zug, amelyikben úgy húzhatja meg magát az ember, hogy ne lássák, egy szeglet, amelyből nem küldik odébb, egy lóca, amelyikre nem zuhog az eső és amelyiken ülni szabad.
Az asszony is odajött.
Jó arcú, törődött, koravén asszonyka volt.
Hívott, mennék be a szobába.
Letörölte a kötényével a széket.
Kisvártatva hallatszott, hogy fát hasogat a konyhán.
Mikor a tűz erőre kapott, kinyitotta az ajtót és beeresztette a meleget.
Meleg . . . lassan ért hozzám és ez is meghatott.
Eleinte nem gondoltam semmire .
Jó volt.
Csak lassan- kint vettem észre magam körül a dolgokat.
Az alacsony mennyezet alatt, a tornyosra vetett ágy felett, cifra keretben egy mondat függött a szentírásból.
Sokszor elolvastam a hosszú órák közben és még se bírok rá emlékezni.
Olajnyomatok, családi képek is függtek a falon.
Mereven ülő nők , kifent bajuszú merev férfiak.
A háromfiókos komodszekrényen lombfűrészkosárka állt.
Mindennek meleg, vörhenyes színe volt.
Vörös kendő iógott függönynek a kicsi ablakon.
Ahogy a kemény faszéken kuporodtam, lassanként sajátságosán ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi.
Mintha már jártam volna itt.
De akkor más tájon állt a ház.
Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken és én
"5fiatal voltam.
És első regényemet írtam: -/Emberek a kövek között4'.
Két alagút közön áili az a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda.
És egyszerre babonásan kezdtem hinni, hogy nincsen véletlen és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.
Megakadt a szemem.
Eddig nem vettem észre.
Falinaptár függött a meszelt falon, a vörhenyes homályban : 1919 április 16.
Ez visszarántott.
Az országúton kocsik közeledtek Aszód felől.
A rabiott hintók- ban gyanús külsejű emberek és prémes bundában zsidók ültek.
Valamennyien behajtottak a Ráday-kastély udvarába .
Kilestem a vörös kartonfüggöny mögül.
Lármázva mentek be a házba.
Már minden az övék volt. ...
És a kastély kertre nyíló ablakai meredt csodálkozással bámulták maguk elé, mintha nem értenek, hogy mi történik mögöttük.
Órák múltak.
A Ráday-udvarban pakolództak a kocsikon a kommunisták, vitték magukkal, amire kedvük volt.
Egészen csendben ültem a szobában és néztem ki az ablakon.
Ha nesz hallatszott, visszahúzódtam, megint kinéztem.
Dél felé lárhatott az idő, mikor Aszódról egy hajtány futott be.
Több hang parancsolgatott a kis irodában.
Lépések jártak a ház körűi.
És számomra mindennek más jelentősége volt, mint azelőtt.
Visszafojtottam a lélekzetemet .
Elmentek.
Megint csend lett.
A konyhában elkészült az ebéd.
Főtt burgonya szaga érzett.
Nagyon éhes voltam.
Az asszony megkínált.
De olyan kevés volt az a burgonya a mázos zöld cseréptálban.
— Nem. köszönöm, még korán van ...
Később átü ^ eni a leány a Ráday-kastélyból, üzente, hogy 9 kommunisták mindent megettek, mindent elvitteK, amit a konyhán meg a kamrában találtak.
Nem küldhet ebédet, de inam fel a nevemet, hogy a grófnénak megmondia, ha majd hazaeresztik.
Az öreg asszony letepte a naptár laptat és mondta, hogy arra írhatok.
Ekkor iutott eszembe a név, melyet Káilay Erzsébet választott számomra, hogy elrejtőzzem mögötte, ha Balassagyarmatra érkezem .
Földváry Erzsébet . . .
Többször megismételtem magamban.
Furcsa és ezentúl így fognak szólítani és ez lesz a nevem.
De azért nem írtam oda.
Az asszony nem figyelt rám.
Jött, ment, mint egy szürke hangya dolgozott a házban.
Rendbe tette a konyháját, aztán leakasztotta a vörös függönyt az ablakról.
Mosni kezdte az üvegeket.
Az eső elállt.
Fagyos szél kergette a felhőket.
Fütyült. sivalkodott és a házban finoman, szüntelen zöng- tek a lelzőharangok.
Az őr bejött.
Kormos kis jelzőzászlót sodorgatott a kezében és a kommunistákról mondott valamit az asszonynak: Ha még így tart egy darabig, mindent eihordanak a kastélyból.
Hozzám is szólt.
Meséim kezdte, hogyan volt, mikor híre tött, hogy Ráday grófot elfogták az aszódiak.
— Az utcán kellett neki a zsidók automobillát mosni, — mondotta az ember sötéten — de megadta nekik.
Feltűrte az inge uiját és odaparancsolta a gazembereket — ide nezzetek!
— azt mondta nekik — tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztara takarítani.
— A ló öreg pályaőr halkan nevetni kezdeti.
Gyönyörködött a históriájában.
— De aztán kaszát is fogtak ám az ikiadiak.
Két szomszéd falu is velük ment.
Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falumindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat foghassanak a kocsijuk elé. . ..
Az ember nem volt ott.
Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája.
A kezében jelzőtárcsát emelt.
Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síneken.
Vörös szalagos katonák álltak a vonaton és lekiabáltak eimenőben.
A fekete kocsikon fehér krétafirkálások húzódtak: Éljen Kun Béla!
Éljen a vörös hadsereg!
— Csirkefogók, fegyvert szállítanak, — dörmögte az ember mikor ismét bejött.
Hát még az aszódi direktórium!
Csupa kegyetlen zsidólegény.
Remegve élnek itt mifelénk az emberek.
Éjjel sincs nyugta a lakosságnak.
A háború alatt a sok szökevény cseh katonát ott dédelgették a repülőgyárban.
Most ők a legnagyobb kommunista hősök.
Azok rabolnak legtöbbet.
— Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé.
— De majd lesz még másként is.
Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval.
Minket nem vesznek meg.
Mi, vasutasok is szólunk majd valamit.
Az irodában megint csonögm kezdett a telefon, A távolság felett repülve jött a jelzés.
Aszód szólt át a huzalokon.
Az eszembe nyilait: ez az én vonatom .. .
Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom.
Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról egy kendőt rántottak volna ie .
Szinte kínzott a fedetlenség.
A vonat lassan sustorogva közeledett.
A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is.
Fel akartam kapaszkodni.
Visszalöktek .
Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak.
Belülről feszítették őket zsúfolódva az emberek.
Megint futót- xxStam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is.
Egy kilincs vergődött a kezem alatt.
A vonat indult.
Mi lesz belő ^^ m^* ha lemaradok ? ...
Az őr segített.
Végre, de ládák* kofferek tömték el az ajtó torkát.
Valaki előre taszított* valaki húzott fölfelé.
A táskám a hátamra esett.
Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával.
Forgalomból kivett régi kocsi volt* amelybe szálltam.
Betört ablakain jegesen fújt át a szél.
Kis perron- ján szorongtak az emberek.
Asszonyok* katonák, egy tiszt* egy kövér piszkos ember.
Közéjük ékelődve, féllábon álltam, több hely nem volt.
Meleg, ember- szagú közelségük szinte emelve tartott.
De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett.
A jegyet a vonaton kellett megváltanom.
Szakszervezeti igazolványt kértek . ..
Most mindjárt le fognak kergetni innen.
Közben úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék.
A tiszt, aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és valami írást mutatott: — Állítson ki két személyre jegyet.
A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét.
Kifizettem az árát. ő is Balassagyarmatra utazott .
Egyszerre két lábon álltam* így vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság.
A k s állomásokon le-Ieszállt valaki és új utas nem jött.
Már az előttünk döcögő kocsi ablakos perrónjára is át lehetett látni.
Prémes kabátban egy fiatal férfi cigarettázott odaát.
Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől .
Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert.
Egyszerre minden ok né kül kényelmetlen érzésem támadt.. .
Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem.
Homályos nyugtalanságom egyre elviselhetet'enebb ctt.
Haragudtam magamra.
Képzelődés ...
De mégis, hátha engem keres az az ember?
A galgagutai állomásra értünk.
Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el.
Hogy elfáradtam azóta ...
A túlsó kocsi üvegezett perron- jának hirtelen kinyílt az ajtaja.
A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult.
Engem keres!
Olyan erősen éreztem ezt, mintha valaki hangosan mondta voína . . .
Bercelre megy és nem talál.
Határtalan öröm fogott el.
Csak erre felé kellett vo 'na fordulnia...
Jó estét elvtárs!
Szerencsés utat . . .
Mindenféle bolond szó jutott az eszembe és fintor- gatm szerettem volna az arcomat.
Utasok tolongtak el mellettem.
Többen leszálltak.
Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térített.
Ostobaság. . .
Hátat fordítottam az ajtónak.
A szántások és zöldeiő táblák mögött messziről kanyargóit a gyaiogösvény.
Az ösvényen egy kis lány himbálta magát.
Feje körül lobogtak a piros pántlikák.
A szél a szemembe vágódott.
Visszafordul am.
Hirtelen döngést éreztem a mellemben.
A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szemmel rám nézett.
Állát a hüvelyk- és mutatóujja nyergébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon.
Mosí. . .
Megint éreztem a döngést a mellemben.
És minden csepp vér leszaladt az arcomból.
Szinte a fájdalomig eisápadtam.
Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó abiak felé.
De a táj nem látszott .
Összefutottak a színek.
Meddig tartott?
Csak azt tudom, hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájultvolna.
A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hu!' lottak egy kongó ürességbe.
Ügy éreztem, mintha velük zuhantam volna én is.
Istenem, meddig tart még?
Markolja hát meg a vállárnál, ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit , de ne folytatódjék így tovább.
Biztatni kezdtem magamat.
Hízelegtem , könyörögtem magamnak, hogy színleljem hát a bátorságot.
Hiszen most már úgy is mindegy.
Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek.
Felegyenesedtem , ameny- nyire csak bírtam és félrehúztam a szájamat, mintha mosolyognék.
A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót.
Lehetséges-e?
Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban.
Fellélekzettem.
A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat.
Szegény bolond, hogy is lehet így képzelődni . . .
De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi .
Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember.
Felhúzott térddel ült , mint egy gonosz manó.
Az állam remegett.
Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon.
De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha megint mosolyognék.
A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben.
Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról.
És az a félszemű, akinek kiadtak, símán eltétet láb alól .
Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akiktől elmentem, Huszárék, akik nem várnak, — senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem.
A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antantmissziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki sem fogja keresni és mire keresnének majd addigra ...
Az ember még mindig a ládán ü1t.
Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám.
Sohasem fogom elfelejteni a szemét.
A kövesdi állomáson utasok szálltak fel.
Megint sokan voltunk a kis perronen.
Két férfi, aki vörös gombot viselt a kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért: — Csakhogy megértük!
Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek .
Az ember a ládán bólon- gatott.
Megvetést éreztem.
Ezek mind magyarok voltak és odaadták magukat az idegeneknek.
Szennyes és aljas volt az egész.
Lázadó gőg csapott a fejembe.
Elfogatni magam ilyenektől. így nyomorultul, a nélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést.
Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud.
Egyszerre elviselhetetlen szégyennek rémlett a mozdulatlanságom.
Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szomszédos szakasz ajtaján.
A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt.
Mellettem egy ember szorongott a pádon és felnézett rám .
Homályosan emlékszem az arcára.
Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzoít.
Jegyzőkönyvébe irkáit.
Kitépte a lapot, megint irkáit .
Aztán már nem figyeltem oda.
A rövidbundás, aki odakünn ült a perronon, időnként kissé felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne.
Kivártam ezt a pillanatot.
Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb.
Nem volt tervem.
Csak menni, menekü ni, tenni akartam va amit.
Ki tudja, talán sikerül.
Talán megszököm egy állomáson.
Talán leugrom a vonatról.
Mikor az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám fogantyúja és a tenyerem közé dugott valamit.
Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságosán nézett rám az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot.
Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben.
Sebesen mentem e'őre a harmonikás vagonkapcsolókon, zsúfo-t kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között.
Meglöktek, tasz gáltak, go- rombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról.
Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már láttak volna?
Miért nincs olyan arcom, mint mindenkinek?
Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát.
Eiforduí az ember és már nem bír rá visszaemlékezni.
Aztán undorított ez a gondolat.
Tovább tolongtam.
Egyszerre nem volt tovább.
Eljutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba.
A törött ablak mellett volt egy szabad hely.
A mozdony szikráit épp oda vágta a szél.
Senkinek sem kellett az az ülés.
Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tartottam a szemem elé.
Ez védett és takart is.
Már senki se figyelt rám.
Szétbontogattam a kis papirost, amelyet a tenyeremben szorongattam.
Csakugyan írás volt rajta , zegzugos, ferde sorok.
Minden szóra emlékezem : "Arcképpel körözik, meneküljön .
Ha kézre kerítik, elteszik láb alól."
Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névtelen borzalmat?
Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kirepítgettem az ablakon.
Közben leküzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok.
A szakaszban emberek ültek , hangok beszéltek, de minden hihetetlenül messze volt.
Önmagam voltam legközelebb magamhoz.
Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is Szerettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet.
Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat.
A tagjaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megmt rágta az éhség.
Csak teát ittam tegnap este óta.
Hirtelen egész sötét lett , kőszénszagos nehéz füst tódult a fülkébe.
Mire felfogtam, már túl voltunk rajta .
Alagút volt.
Ha előbb eszembe jut, talán . . . ostobaság, — kitörtem volna a nyakamat.
Megálltunk. . .
Nyílt pályán állt a vonat.
Mély árok húzódott a töltés alatt.
Itt leszállhatnék ...
Az utasok az ablakhoz seregiettek.
Valaki odakintről felkiáltott: — Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a csehek lövik az állomást.
Még lobban belefúrtam magamat a szegletbe.
Semmi érteimé, nem, semmi értelme . . .
Aztán még egy kis állomás következett.
Mindenütt vörös katonák.
A rövidbundás embert is láttam.
Végigfutott az állomás épülete előtt és kimeredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk.
Ügy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha káromkodott volna.
Engem keresett-e?
Vagy arra gondolt, hogy rosszul vigyázott rám és hogy megszöktem?
Megint beugrott a vonatba.
Alkonyodon.
Egy állomáson soká várakoztunk.
A fűtő elment vacsorázni a kocsmába .
Egyik utas beszélte, hogy érte már kétszer küldtek, de a fűtő azt üzente, csak hadd fejlődjék a gőz . . .
Éjtszaka volt, rmre odébb mentünk.
Az eső esni kezdett.
És a lucskos feketségből lassan átderengő világosság iött elénk.
A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek.
— Balassagyarmat, — mondotta egy hang.
Már az ajtónál álltam.
A vonat iassítva ment, mér nem éri be.
Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledobtam a táskát, utána ugrottam.
A többi aitó csak később csapódott ki.
Már mentem futva a kuáráson át, a város felé.
Senki sem kérte a legyemet , senki sem törődött velem.
Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben .
Mellé lapultam.
Aztán vártam, vártam, míg mindenki elment, kocsik . emberek . . .
Távolodón a rövidbundás alakja is felrémlett egy pillanatra.
A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében.
Elmúlt!
És csodálatosan mégis folytatódott.
Egyre éreztem azt az idegen akaratot , amely keresve keres a sötétben, éreztem egy kezet, amely konokul tapoga- tódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál, Most még nem, talán később . . .
Ösztönösen félre- hajlottam álltó helyemben.
Szinte akaratomon kívülállón elhúzódott a testem.
A kéz mellém nyúlt.
Mindig mellém, de mindig a közelben.
A leselkedő autó a kőfaragó-utcai kaputlan ház előtt.
Az aszódi vörös katonák.
A sárszínű puha arc és az előbb az a rövid- bundás.
A kéz közelemben tapogatott .
Csak egy szerencsés mozdulatot kellett volna tennie.
Tegnap is, holnap is ... de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok.
Körülnéztem.
Az éltszakából házak dugták ki az arcukat, A szemem megszokta a sötétet.
Hova menjek?
Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a város felé.
Arra menjek?
Emlékezetemben összezavarodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai.
Katonák jöttek szemközt, aztán munkásformájú emberek, aztán egy kis fiú.
A gyerekben volt legtöbb bizalmam.
— Segítenél a táskámat vinni?A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt.
Vittük hát a táskát kelten.
Nem is az volt a fontos, hogy segítsen.
Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár? A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át.
Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott.
Lucskos fák, ázott, homokos út.
Az egyik kapuban egy asszony állt.
Útbaigazított: — A város végén az utolsóelőtti ház. összerezzent a szívem.
Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk-e ?
Most, hogy ez elmúlt, eszembe jutott: ha elmentek volna innen?
Huszár Aladár ellenforradalmár hírében áll.
Az új hatalom rossz szemmel nézi.
Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke.
A helybeli szociálkommunista lapok már a tél folyamán támadták.
Rácsos kapun fordult be a hú.
Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett .
Nehezen.
Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenyegetnek.
Kínlódtam és szégyeltem magamat.
— Ott a csengő!
— mondotta a gyerek.
Még mindig haboztam.
Aki üldözötten, kitaszítottan sohase tétovázott idegen ajtó előtt, aki szegényen sohase állt hideg éjtsza- kában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen elviselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve.
A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt.
A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe.
Szinte megijedtem.
Most már nem lehet eltörölni a csenge- getést.
Most már eldőlt.
Ők pedig odabenn összerezzennek és valami rosszra kell gondolniok.
Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélekzetiik ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon.A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeledtek.
Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok.
— Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett. ..
Ajtók nyíltak.
Világosság esett ki és a fénysávon hosszúszőrű, szép vadászkutya futott előre ugatva.
Mögötte Huszár Aladár jött.
Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem.
Szőke feje, széles válla tisztán körvonalódzott a lámpafényben.
Okos zöld szeme egy pillanatig kutatón nézett rám: — Földváry Erzsébet ?
Ekkor már magunkban voltunk.
Súgva mondtam a nevemet.
Mintha feje egy kicsit megrándult volna.
Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött.
Segítsen át az Ipolyon . ..
Ráér, majd beszélünk, jöjjön hamar.
Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába.
Egy kis halion mentünk át.
A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre.
Középütt a lámpafényben állt az asztak Másik szobába értünk.
A nagy könyvszekrények üvegjébe belcverődött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak.
Feltűnően szép , fiatal asszony jött elém.
Fehér homlokán egymásbaugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme.
Az arca hideg, szinte mozdulatlan volt.
Szorongást éreztem.
Vájjon mit fog szólni?
Se csodálkozás , se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy külföldre szöktem.
Ügy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el.
Csendben, nyugodtan intézkedett:
Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk.
Vörös tiszteket lakoitattak az emeletre.
Két helyisegünkbe kommunistákat akartak telepíteni; régi kocsisunkat tettük oda.
A könyvszekrénynek támaszkodtam.
Körülöttem lassan forgott a szoba.
Enni adtak .
Huszár Aladár szánakozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az á'matlan éjtszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van.
A ruha lógott rajtam , a kezem remegett.
A gyerekek is bejöttek.
Mondták nekik, hogy rokonuk vagyok .
Két kis leány és egy kicsi fiú.
Aztán az ágyuk mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük.
Odakinn zuhogott az eső és a világ vörös katonákkal, detektívekkel volt tele .
Vad gyűlölet, nyomor, piszok, félelem, megaláztatás.
Idebenn hosszú fehér in- gecskéj ükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér- zöld játékzászló függött a falon.
A vil anyvilágítás kialudt.
Tizenegy óra ...
A ház elcsendesedett.
Egy szál gyertya mellett ülve még maradtunk.
Nem kellett sok szót mondanunk.
A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg.
Sok jó barát menekült erre, — mondotta Huszár Aladár.
Átsegítene engem is?
Megrázta a fejét.
— Az Ipoly e'öntötte a réteket.
A hidakat őrzik, most nem lehet.
Nem engedjük el innen.
Ügy is csak napok kérdése.
Szobná koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kővár hídnál is azok vannak .
Ma az a kósza hír terjedt el, hogy Nagykanizsára angol katonaság érkezett .
Harmincezer emberről beszé nek.
Aradon franciákvannak.
Ide talán már ma éjjel bejönnek.
Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedűi.
Fáradt voltam, halálosan fáradt es a kimerültségemen át mégis olyan erősen , frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne.
Szépen hangzott. . .
Milyen furcsa, nem küldenek odébb.
Nem akarják, hogy elmenjek . . .
Hát megpihenhetek egy kicsikét?
Köszönöm . .. köszönöm, mondottam hangta. anu és fennhangon nem mondtam semmit.
Balassagyarmat.
April s 27 .
A zt hittem, abbamarad ez az írás, többé nem folytatom.
De a rossz sors megint mellettem ment el Csak rám nézett, még nem kellettem neki .
És most itt vagyok.
Meddig? tovább kell mennem innen is?
Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már.
Azt sem tudom, hogy az írásom végére magam teszek-e a pontot, vagy valaki más.
Mindegy.
Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat.
A földomláshoz minden zuhanó rög hozzátartozik és minden rögben benne van az egész nagy tragédia.
Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok.
Egy könyves szekrény üvegjébe verődött be e a világosság.
Odakintről tilm- kózás hallatszott.
Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyüli.
De hát hol vagyok?
Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot.
Hiszen megjelölt földönfutó vagyok.
Kinéztem az ablakon.
A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé.
És mindenmás volt, mint tegnap.
A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában.
Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a Vármegye- ház-térre.
Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret.
Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza . . .
Igen, ilyen lehet.
Az idegek furcsán ugráltak a fejemben.
Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre.
Most mindúntalan magam mögé kellett néznem .
Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.
Jó reggelt !
— friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából.
Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli.
A veranda ablakai az udvarkertre néztek.
A régi virágágyak helyét zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt.
Bokrok és túl a palánkon megint csak fák , zsindelytetők, városvégi kertek.
Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudár topolyák.
A kiáradt Ipoly ...
Hegyivizekkel terhes nagy völgye túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása.
Két hónap óta onnan fordulnak ágyúik a város felé.
Feljegyzéseimről beszéltünk.
Huszár Aladár papirost és ceruzát adott.
A kapucsengő!
Ki lehet?
Ilyen szokatlan időben ...
Gerge'y, a régi hű kocsis bedugta a fejét:
Itt vannak.. . két fegyveres vörös.
A kezem egymásba szorult.
Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: — Ha téged keresnének?
Tele van a város detektívvel.
— Kiment, mikor visszajött , nevetett.
— Sohse ijedtem meg így.
Kérdezték, Huszár elvtárs lakik-e itt?
Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy . . .
Azt hittem rád kerül a sor.
Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy — könyvtárunk van.
Szép könyvtár.
Soká nézegettem.
A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története.
Olvasni fogok.
— írj inkább — mondotta Huszár Aladárné.
— Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.
Április 18 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE