31
Ha a múltra visszagondolunk, azt találjuk néha, hogy azt, ami egész jövőnkre a legkárosabb hatást gyakorlá, nem valamely csalódás befolyása alatt követtük el.
Átlátjuk hibáinkat, sejtjük következéseit, s úgyszólván öntudattal tesszük életünk legnagyobb esztelenségét; s nem azért, mert ellenállhatlan szenvedélyek ragadnak el, vagy mert a jelen, melynek jövőnket feláldozzuk, oly boldogító, hogy azt bármi áron meghosszabbítani akarjuk : hanem csak azért, mert állapotunk megváltoztatására nem határozhatjuk el magunkat.
- Ez vala Vámosy helyzete is.
Csaknem naponkint látta Margitot, de az órák, melyeket körében töltött , kínosak voltak.
Ha vele társaságban találkozott, alig bírt annyi erővel , hogy érzelmeit mások előtt eltitkolja, s ha vele maga maradt, nem bírt annyi bátorsággal, hogy azokat bevallja.
Életét adta volna néha, ha szerelmét csak egyszer kimondhatná, s Margittól bocsánatot vagy csak egy vigasztaló szót kérhetne; de nem határozhatá el magát.
Volt valami e nő magaviseletében oly hideg, oly visszautasító, mi őt kétségbeejté.
Lelke ellenkező feltételek között habozott, s az egész idő közben, melyet Margit közelében töltött, nem volt egy óra, melyben magát megelégedve érezte volna.
Észrevevé, hogy jelenléte Margitnak kellemetlen.
Tudta, hogy távozásnál nincs egyéb menekvés, mégis itt maradt; nem mert remélt, hanem mert egészen lemondani nem érzett erőt magában.
Voltak pillanatok, midőn csaknem kétségbeesett.
Ha Margit ellenszenvet, ha gyűlöletet mutatna ellene: elviselné; csak e közönyösséget nem.
Ez egyben Vilmos mindazáltal csalódott.
Margit távol vala azon nyugalomtól , melyet magaviseletében mutatott, s midőn Vérthalmon Vámosyval ismét találkozott, alig titkolhatá el a zavart, melyet váratlan megjelenésénél érzett.
Vámosy maga sokkal inkább fel vala gerjedve, hogysem azt észrevegye ; de Káldorynak figyelmét a változás, mely e pillanatban nején történt, nem kerülte el, noha ő azt csak a hatásnak tulajdonítá, melyet gyöngélkedő asszonyok idegeire minden váratlan esemény tenni szokott.
Margit nagy uralommal bírt maga fölött, s ki őt, ez első találkozás kivételével, Vámosy társaságában látá, az a belső küzdelmeket, melyeken lelke néha keresztülment, nem gyaníthatá: annál nagyobb volt a hatás, melyet e szünetlen feszültség lelkületére gyakorolt.
Ha már maga a gondolat, hogy valamit, mi reá nézve fontossággal bír, férjével közölni nem lehet, gyötrő s lealázó vala: mennyivel kínosabb volt még az öntudat, hogy mindazon bajok- s nehézségekért, melyektől magát környezve látá, csak önmagát vádolhatja.
Férje iránt nyugodt vala lelkiismerete - hisz mindent, mit múltjában megbánhatott, csak szerelmétől elvakítva tevé; de nem játszott -e Vámosy szívével; - azon szeretetet, mely által ez ifjú most szerencsétlennek érzé magát, nem ő nevelte -e, midőn csak azért, hogy férjében szerelemféltést gerjesszen, benne reményeket táplált?
Soha Margitnak nem volt nagyobb szüksége valakire, ki előtt szívét feltárva , vigasztalást s tanácsot keressen, mint e pillanatban - s éppen most magánosan kelle hordania terhét.
Ha a történteket anyjával közli, ő, ki szomorúságát eddig csak gyermek utáni vágyainak tulajdonítá, még szerencsétlenebbé lesz; s vajon Mariska értheti -e, mi szívét gyötri , tanácsolhat -e valamit oly helyzetben, melyről fogalma sincs?
Kétségkívül kínos, elhagyatva állni a világon, s a legerősebb néha legörnyed az élet közönséges terhei alatt is, ha egyetlen egy szerető lényt sem lát maga előtt, mely őt küzdelmei között érdekkel követné; de ha kedveseink körében szenvedünk, ha mindenfelől szerető karok ajánlkoznak támaszul, s nem szólhatunk velök, mert mi szívünket terheli, azt pirulás nélkül nem mondhatjuk el senkinek, mert tudjuk, hogy bánatunkat még ők sem vigasztalhatnák: - ó, ez százszorta kínosabb!
S ez vala Margit helyzete .
Remény nélkül tekintett a jövőbe; de neki mégis úgy látszott, hogy bánatát bárhol könnyebben fogná elviselni, mint éppen itt, s alig vára a pillanatot , melyben a városba költözhetik.
Mikor Káldory először mondá neki, hogy az ő kedvéért Pesten akar telelni , majdnem sértve érzé magát, és csak férje kedvéért egyezett tervébe; most, ha tőle függ, azonnal útnak indult volna.
Hisz azt, mit anyai házában keresett , miért annyira visszakívánkozott, mégsem találta fel többé!
Itt voltak kedvesei, s itt mindazon szeretet is, melyre számolt; de akik szeretik, nem érthetik őt többé; s ha már elkülönözve kell állnia, jobban tűrheti azt idegenek között.
Margit kedélye mindinkább elborult.
Voltak napok, melyekben nem érezve erőt magában, hogy szomorúságát anyja előtt eltitkolja, Káldorfalván maradt, hol , mióta a ház körül tett javítások bevégeztettek, letelepedett, s jobban érezé magát, mint Vérthalmon, boldogabb éveinek emlékei között.
A káldorfalvi vár - vagy kastély, mint újabb időben nevezik - semmi tekintetben sem volt a vérthalmihoz hasonlítható.
A főépület még azon korban készült, midőn az emberek házaikban csak menhelyet kerestek, s a szépség és kényelem igényeit feláldozák a biztosságnak.
Kétemeletes négyszög volt , szegletein kinyúló nyolcszögű tornyokkal, melyeknek egyike a lépcsőt foglalá magában; a többiek az illető szobákkal összekötve erkélyeket képeztek.
A melléképületek szintén már a múlt század kezdetéből valók.
Egyike elébb magtárnak, a másik, sokkal alacsonyabb, a gazdatiszt lakásául használtatott ; s habár Káldory újításokhoz fogva, még mielőtt Margittal külföldre utazott , a tisztlakást fölemelteté, s a két melléképületet folyosók által a főépülettel összekötvén, azokat ügyes építész által külső alakjokra nézve ezzel összhangzásba hozatá: az egész távolról sem tevé azon hatást, melyet a megújítására tett költségek után várni lehetett volna.
Nincs talán ország, mely építészeti emlékekben szegényebb lenne a miénknél .
Elődeink többet harcoltak, mint építettek, emlékül csatamezőket s nem házakat hagyva reánk; s mi a középkor épületeiből megmaradt, inkább azok iránt, kik ily alacsony s gyönge falakat védelmezni, mint azok iránt, kik e falakat építeni tudták, ébreszt tiszteletet.
Az egész országban alig találunk egy úri lakot, mely a középkorban épült volna, s hegyesívű ablakokkal díszlenek, a középkori regényesség ezen első kellékével, melynek utánzása által a mai kor magát oly nevetségessé teszi.
A káldorfalvi vár is külsőleg csak falainak színe által emlékeztetett korára; de az egészben semmi sem volt, mi által Margit magát azelőtt ez új lakához vonzódva érzé.
A vastag falak, a régi tölgybútorok, miket Káldory részint itt találva , összeigazíttatott, részint nagy költséggel szerzett; a nagy családi képek , melyek közül néhány a kor által annyira elsötétült, hogy a várúrnak vagy asszonynak halvány alakja, csak miután a képet hosszabb ideig néztük, vált ki kísértetként az őt környező homályból; minden, mi e házat elkomorítá, s másra talán kellemetlen hatást tett volna, Margitnak most jólesett.
Az egész összhangzásban állt kedélyállapotával, s azért otthonosnak érezé magát .
Főképp a ház környezete vala, mi neki tetszett.
Miután a kastély - Adorjánnak apja s nagyapja a városban vagy ahhoz közelebb fekvő jószágukon lakván - majdnem félszázadig csak vadásztanyául használtatott: azon kis téren kívül, melyen elébb a tiszttartó zöldségeit termeszté, s mely most virágos kertté alakíttatott át, minden természetes állapotban maradt.
Egyik oldalán a dombot, melyen a kastély állt, s hol a régi kerítő falnak még egyes darabjai fennmaradtak, pázsit takarta; a másikon a házat csak egy kis tér választá el a sűrű erdőtől, s ezen is elszórva egyes óriási bükkök álltak, csaknem az ablakokig terjesztve lombos ágaikat.
Margit, ki a ház ezen oldalán lakott, órákat töltött erkélyén , szabadon átengedve magát ábrándjainak; szomorúak voltak ezek, de hatásuk hasonlók az áloméhoz, mely után magunkat kipihenve érezzük, ha a képek , melyeket előnkbe hoz, nem derültek is.
Így találjuk őt egy szép őszi nap délutánján.
Az éjnapegyeni szelek s hideg esők után, mikkel az utolsó napokban az ősz beköszöntött, az ég ismét tisztán boltozott a táj fölött, s a nap meleg sugarakat önte a földre.
Azon bájló s éghajlatunk alatt nem ritka októberi napoknak egyike vala ez, midőn csaknem nyárban képzeljük magunkat; a méhek elhagyva kasukat, ismét virágokat keresnek; a pacsirta legszebb dalával az ég felé emelkedik; s a nap ragyogó sugarai alatt az átélt zordonabb napokról, melyek a tél közeledésére intettek, megfeledkezünk.
Csak ha a tájt részleteiben nézzük , akkor vesszük észre ama napoknak szomorú munkáját.
A földön letört ágak hevernek.
A színezett lomb, melyet távolról virágnak gondolhatnánk , közelebbről nézve, fonnyadásnak indult levelekből áll, s messze belátunk az erdőbe, mely elébb zöld falként állt előttünk.
Margit sokáig ült erkélyén.
Mi szívét e pillanatban eltölté, nem bánat s nem öröm, hanem a kettőből vegyült érzemény; hasonló az alkonyhoz, melyben napunknak sötét s világos órái összefolynak, s az égnek harmata ereszkedik reánk.
Az ábrándozót gyönge nesz ébreszté fel, s midőn megfordult, Farkas Mátét látá maga előtt.
Ámbár az öregúr szokása szerint nemigen halkan lépett a szobába, Margit annyira el vala mélyedve gondolataiba, hogy jöttét észre sem vevé.
A plébános, megállva a szoba közepén, hosszabb ideig nézé Margitot; redős arcain meghatás vala észrevehető, melyet azonban, mihelyt az feléje fordult , mosolygással iparkodott eltakarni.
- Bocsásson meg, kedves tisztelendő úr - mondá Margit, midőn felkelve, kezét nyújtá -, észre sem vettem jöttét.
Nem hallottam kocsiját.
- Az természetes, miután gyalog jöttem.
Hisz tudja, nem nagy barátja vagyok a kocsizásnak.
Legjobb, ha az ember maga marad ura lépéseinek, hintóban akaratlanul poggyásznak érzem magamat.
- Az éppen a fő dolog.
Kocsin szintén eljöhetnék, s még hamarébb; de az élvezet, melyet hosszabb sétálás után a pihenés nyújt, ily módon elveszne .
Maholnap ezt úgyis csak a napszámosok fogják ismerni; a többiek annyira kerülnek mindent, mi nekik fárasztó vagy kellemetlen lehetne, hogy csupa kényelem miatt végre a gyönyört, melyet a falócán vagy egyszerű bőrszéken találhatnának, nem is sejtik.
- Így, reménylem, e ház ellen nem lehet kifogása - szólt Margit mosolyogva -, ím ott a nagy kályha mellett áll a lóca, s ama sötét tölgyasztal körül a bőrszékek, melyeknek puhasága ellen legalább eddig senki sem panaszkodott.
- Dehogy nincs kifogásom.
Igaz, az egész ház elég ószerű, sőt annyira az , hogy első tekintetre meglátszik, miként csak most készült.
E tisztességes kályhán, melyet a gróf nem tudom honnan hozatott, más családnak címere áll ; a faragott tölgyasztal Nürnbergből került, s a székek között kettő régi, a többiek az idén készültek.
Az egész igen szép utánzás, igen tökéletes középkori dekoráció, de nem egyéb.
- De ha a múlt idők a miénknél annyival szebbek s boldogabbak, mit tehetünk jobbat, mint hogy utánozzuk? - mondá Margit ingerkedve.
- Úgy nem közeledünk hozzájok, ha ellessük egyes külsőségeiket, hanem azáltal, ha példájokat követjük; s jótállok érte, nagysád s a gróf elődei között nem volt egy sem, ki azt, mi e házban történt, csak meg is érthette volna.
Századunk, vagy jobban mondva, az utolsó tized - mert e nyavalya nálunk még új - lakásai elrendezésében is rendszereket állít fel.
Az egyik minden régit elhány; a másik házát a tizenharmadik vagy tizennegyedik század stílusában építi s bútorozza oly tökéletesen, hogy az összes középkorban oly középkorias ház nem lett volna található.
Az eredmény mindkét esetben ugyanaz, őseink az építésnél s bútorozásnál saját szükségeiket s ízlésöket követték; akkor, ha a házba léptünk, mintegy a család történetét láttuk szemeink előtt; most úri házaink csak az építész vagy kárpitos ügyességéről tesznek bizonyságot.
Napjainkban országok s egyes lakok ivadékról ivadékra tökéletes felforgatáson mennek keresztül; csodálkozhatni -e, ha magunkat sehol sem érezzük otthonosaknak, s mert semmi emléket nem tisztelünk, remény nélkül nézünk a jövőbe?
- Hiába, szegény korunk nem talál kegyelmet szemei előtt; s pedig az egyszer nincs igazsága; nem mondhatom, mily otthonosnak, mily jól érzem magamat e házban.
- Az csak úgy látszik nagysádnak; én az ellenkezőről vagyok meggyőződve.
E homályos szobák, hol a kevés világot, mely a vastag falakba vágott, aránylag kis ablakon keresztülhatna, sötét kárpitok fogják fel, máris megtették hatásukat.
Sokkal szomorúabb, mint mikor nálunk lakott.
- Nem találtam -e most is elmélyedve?
- Mert erkélyemen ültem s kinéztem, abból következteti, hogy szomorú vagyok.
- Hisz maga e kilátás elég, hogy az embert azzá tegye.
Ha itt laknám, s ablakomból kinézve, mindig e sötét erdőt látnám magam előtt, mely minden távolabb kilátást elzár, magam is elszomorodnám talán; főképp most, midőn az ősz a legderültebb tájat is szomorúvá teszi.
- Ne ócsárolja az őszt.
Kevesek virágai, de a sárga s piros levelek bőven pótolják e hiányt.
Igaz, e színek csak fonnyadásnak jelei, s a lomb, melyet a dér festett ily széppé, nemsokára szárazon hull le ágairól, de vajon a virágok nem múlékonyabbak -e még?
S ha e gondolat annyira bánt, találhatunk -e örömet a világon, hol minden, amit reménylettünk, minden, mihez ragaszkodunk, szintén nem állandó, s magunk is csak átmenő vándorok vagyunk ?
Nem éppen e múlékonyság -e az, mi köztünk s a természet között rokonságot képez, s amiért az estig elhervadó virágnál többet érezünk, mint a sziklabérc előtt, melyen ezredek nyom nélkül mentek át?
- Ez okoskodások talán helyesek, de rosszul illenek korához - mondá Farkas , részvevő tekintetet vetve a szólóra.
- Ön szenved, Margit; mi gyötri szívét?
- Nem mondtam -e, hogy nincs bajom? - szólt Margit, lesütve szemét, hogy Farkas tekintetét, mely részvéttel függött rajta, kikerülje.
- S azt nekem mondja, legrégibb barátjának?
Tehát elvesztettem a bizodalmat , mellyel egykor legtitkosabb gondolatait is velem közlötte?
- De ha nincs mit közleni?
Megengedem, néha rosszabbkedvű vagyok: azért szerencsétlennek kell -e lennem?
Nem gyötörtem -e magamat gyermekkoromban is néha oly gondolatokkal, melyeknek semmi alapjok nem volt, például, hogy anyám nem szeret; s nem történhetik -e az most is, habár gyötrelmeim alaptalanságát magam is belátom?
- Mi jut eszébe?
Férjem nem adott reá alkalmat.
- Annál rosszabb.
A szerelemféltés, mint minden félelem, még kínosabb, ha nincs bizonyos tárgya.
- De ha mondom, hogy csalódik.
Én nem vagyok szerelemféltő.
- Teljes életében az volt.
- Most legalább nem vagyok, s férjem irányában nem is leszek az soha.
Adorján nem tartozik azok közé, kik magukat szenvedély által elragadtatják.
- Vagy kik való szeretetet csak viszonozni tudnának is.
- Tehát ismét ezzel gyötri magát, mivel már gyermekkorában annyi óráit keseríté el.
Nincs -e elég való baj s keserűség életünkben, hogy magunkat hasonló képzelgésekkel kínozzuk?
- De ha ez nem volna képzelgés?
- S miként tudhatja, hogy nem az?
Mi által győződhetik meg, hogy férjének szerelme annál, melyet ön érez irányában, kevésbé meleg?
Mert nem oly szenvedélyesen nyilatkozik?
De nem különböző -e természetünk e részben is, s az, ki érzelmeink kifejezésére kevesebb szót talál, érzéketlenebb -e azért?
- Bizonyosan nem.
S ha tőlem az okokat kérdi, melyek bennem ezen meggyőződést támaszták, azok egyenkint véve oly csekélyek, hogy ha elmondom, talán mosolyogna; s mégis tudom, hogy nem csalódom.
De hagyjuk ezt.
Talán igaza van, s képzelgésekkel gyötröm magamat; mindenesetre legjobb, ha nem szólunk azokról.
- S miért ne szólnánk?
Hisz egész életének boldogsága forog kérdésben.
Hány ember vált szerencsétlenné csak azért, mert magát hasonló képzelgéseknek átengedé, melyeknek alaptalanságáról, ha rólok nyugodtan gondolkozik , könnyen meggyőződhetett volna.
- Eleget gondolkoztam e tárgyról, s tisztában vagyok iránta.
- Férjem nem szeret.
- Csalódik; higgye el, Margit, bizonyosan csalódik.
A gróf való elragadtatással szól önről, magam is többször beszéltem vele.
Nem képzeli , mennyire aggódik egészségén, mennyi örömmel teljesíti kívánatait.
S nem mondta -e maga, hogy szerelemféltésre semmi okot sem adott?
- Mindezt elismerem.
Jól tudom, hogy panaszra okom nincs, s nem is panaszkodom; de vajon mindezen előzékenység, mindezen figyelem, melyet irántam mutat, a készség, mellyel kívánataimat teljesíti, szerelem -e?
Azon érzés -e ez, mely e szívet eltölti, melyet karjai között kerestem, melyre őt képesnek gondolám?
- De ha azon szerelmet, melyet keresett, csak azért nem találta fel, mert egy fiatal hölgynek ábrándjai e földön nem valósíthatók, s mert még azon esetben is, ha álmaink teljesülnek, a való sohasem oly szép, mint azok voltak: ok -e ez, hogy magát szerencsétlennek érezze?
Minden érzésünknek van költői korszaka; s a barátság, azon érzés, mellyel a házhoz vagy hivatásunkhoz ragaszkodunk, idővel szintén prózaibbá lesz, de valóbbá is; s ugyanez történik a szerelemmel.
A házasság talán sohasem teljesíti mindazt, mit a szerelem tőle vár.
A különbség a kettő között olyan, mint az, mely a korány és a dél között létezik.
Ott bájlóbb a színezet, költőibb a kilátás; emez nem képzelhető erős árnyékok nélkül, de vajon melegebb, nem termékenyítőbb -e mindamellett?
- Ne legyen igazságtalan; ön, Margit, nem panaszkodhatik az ellen, hogy szerelmet nem talált.
Farkas még többet szólt hasonló értelemben; s ha az, mit mondott, meg nem győzé is Margitot, jólesett néki, s nem maradt minden hatás nélkül.
A meggyőződés, hogy szenvedéseinkben nincs semmi rendkívüli, hogy mindazok , kik az élettől fölötte sokat reméltek, velünk hasonló csalódásokon mentek keresztül, csak szomorú vigasztalás, de vigasztalás mindemellett; s az öreg plébános, ki, mint tudjuk, sohasem viseltetett nagy rokonszenvvel Káldory iránt, most annyira kiemelte minden jó tulajdonait, hogy beszéd közben csaknem magát is meggyőzé, s Margitot azon vallomásra bírá, hogy sorsa másokéhoz képest csakugyan irigyletre méltó lehet.
- Higgye el, hogy az - mondá Farkas, ki midőn a hatást, melyet szavai Margitra tettek, észrevevé, e pillanatban oly boldognak érezé magát, mint rég nem -, s eljő az idő, midőn ezt nemcsak átlátni, de érezni is fogja .
Próza az élet, de szép próza, melyben elég költőiséget találunk, mihelyt egyszer azon meggyőződésre jutottunk, hogy az egész nem állhat egyedül ilyesből.
- Átlátom, hogy igazsága van, s iparkodni fogok, hogy ezentúl józanabb legyek; hisz végre talán még azon gondolat is elveszti keserűségét, hogy olyas reményekre sem számolhatunk, melyeknek teljesüléséhez csak az szükséges, hogy más szív úgy érezzen, mint a mienk.
- Főképp, ha végre átlátjuk, hogy az érzéseknek e tökéletes egyenlősége fel nem található.
Hiába, a férfiú valamint a hangban, úgy érzéseiben a nőhöz hasonló magasságra nem emelkedhetik, de az élet összhangja csak szebbé válik e különbség által.
Higgye el Margit, ön ismét boldog lesz; s valamint azon keservekre, melyeket, térdemen ülve, sokszor zokogással elpanaszlott, most mosolyogva emlékezik: úgy nemsokára hasonló érzésekkel fog visszatekinteni azokra, miket most csaknem elviselhetetleneknek gondol.
- Adja az ég, hogy igaza legyen, vagy, hogy ha lelkemet bú terheli, legalább mindig találjak valakit magam mellett, kinek vigasztaló szavai szívemnek oly jólessenek, mint a részvét, melyet ön mutat irántam.
- Az, míg én élek, nem fog hiányzani - mondá a plébános, midőn Margit feléje nyújtott kezét megszorítá.
A gróf, ki vadászatból visszatérve a szobába lépett, más irányt adott a beszélgetésnek, s kevéssel később Farkas elment.
Úgy látszott, mintha Margit gondjait elvitte volna magával.
Margit rég nem érzé magát nyugodtabbnak.
Az öreg Farkas mély gondolatokba merülve gyalogolt Vérthalom felé.