40
Mikor Margit másnap reggel Vikta után kérdezősködött, az már rég elhagyta a házat.
Mint a komorna mondá, igen jókor kelle elindulnia, mert mikor ő felkelt, már csak hűlt helyét találta.
- Készítsd el lovagló-öltönyömet - mondá Margit.
- A lovagló-öltönyt? - kérdé a komorna bámulva.
- Reménylem, nem felejtetted Káldorfalván?
- Elhoztam a többi ruhával.
De nagyságod még mindig köhög, s e kemény időben...
- A nap gyönyörű, s nekem nem árt a hideg.
Megkísértem, talán a lovaglás jót tesz.
De minek titkolóddzam előtted? - folytatá kis szünet után, komornája ijedtségét észrevevén.
- Káldorfalvára kell mennem, s nem akarom, hogy anyám tudja.
Ismered nyugtalanságát.
- De ha nagysád később kocsin megy, az bizonyosan nem tűnhetik fel senkinek.
- Nem késhetem - mondá Margit határozottan -, s ha anyám a kocsizörgést hallva megtudná, hogy én mentem el, mindenféle rémekkel ijesztegetné magát .
Menj az istállóba, s mondd lovászomnak, hogy nyergeljen, s a lovakkal a kertkapunál várjon.
- Nem fogják észrevenni.
Naponkint jártatja a lovakat, s abban, hogy egyszer jókorább megy ki, nincs semmi feltűnő.
Parancsold neki nevemben, hogy az egészről senkinek mit sem szóljon, s jótállok, titokban marad; elég ügyes embernek ismerem.
Te, ha később anyám jő, mondd neki, hogy éjjel rosszul aludtam, s délig nyugodni akarok; addig mindenesetre visszajövök.
- De lóháton, ily időben?
- Visszafelé, megnyugtatásra, majd kocsin jövök - mondá Margit -, de most siess.
Magam fogok felöltözködni.
Mihelyt a lovak a kertkapunál lesznek, adj hírt azonnal.
Míg a komorna Margit parancsait teljesíté, addig ő maga sietve felöltözködött.
Félórával később már lóháton vala.
Hogy senki által észre ne vétessék, megkerülte a kertet, s a szokott út helyett, mely a falun a plébánia mellett visz el, azt választá, melyen tegnap férje jött.
Az út most egészen el volt hagyatva, rajta a havon csak egyes nyomok látszottak; s Margit, miután meggyőződött, hogy a mély hó miatt csak lépésben haladhat, átengedé magát gondolatainak.
Találkozása Viktával mély benyomást tett reá.
Miket Vámosyról hallott , meggyőzek őt, hogy nem kellett magának szemrehányásokat tennie miatta; s egyszersmind új színben tüntették fel szemei előtt férjének magaviseletét , mely neki előbb megbocsáthatlannak látszott.
Adorján, midőn hozzá közelített, más asszonyhoz vala lekötve; s talán csak hideg számításból vette őt nőül, de legalább nem színlelt.
Hányszor mondá Margitnak, még jegyes korában, hogy szerelmére érdemetlennek érzi magát; hányszor fejezte ki kételyeit, hogy őt boldoggá nem fogja tehetni, mert tiszta boldogságát megosztani nem képes.
Ha eljárását Vámosy következetes álnokságával összehasonlítja, mennyivel nemesebb alakban tűnik az fel.
S ez Margitnak e pillanatban jólesett.
Legalább megbocsáthat férjének.
Mint e hótakart tér, melyben a fergeteg a rég lehullt lombot s virágokat csak mélyebb hó alá temetheti: ilyen lesz élete.
Nem vár a jövőtől egyebet, mint hogy a múlt szomorú emlékeit mélyebben eltakarja fátyolával; de legalább nyugodni fog.
Megvetés s gyűlölet nélkül gondolhat Adorjánra; mi zavarhatná ezentúl meg életét?
A lombtalan fát a vészek nem bántják többé, s a sors elveszti hatalmát a szív fölött, melynek reményei nincsenek.
A történtek benyomásai újak, s a veszély, melyben férjének élete forog, s mely iránt magát vádolja, még izgatottságban tartják lelkét.
Érzi, hogy még egy nagy kötelessége van.
És azután?
- Vége mindennek.
A múltat semmi nem hozhatja vissza többé, s vele a remény s aggodalom, az öröm, s fájdalmak serege örökre eltűnik; s ő nyugodt lesz.
- Ó, ha az, mit Vikta mondott, igaz lenne, vagy ha a múltra visszatekintve, legalább azzal vigasztalhatnám magamat, hogy egyszer szeretett!
Margit ezalatt az országútra jutott, az itt talált csapáson vágtatva közelített a kastélyhoz.
Az udvaron nem talált senkit, s leszállva lováról, egyenesen férje szobájába sietett.
Ez is üresen állt.
Úgy látszott, hogy férje nemrég távozott.
A szoba még nem volt feltakarítva.
Az íróasztalon egészen leégett gyertyák állnak , körülöttük széttépett levelek s írások feküsznek, a kandallóban vígan pattog a tűz, mintha nemrég rakták volna meg újra.
- Csak nem késtem el?
Vikta világosan mondá, hogy délben találkoznak.
- Margit megijedve e gondolattól, éppen csengetni akart, mikor a komornyik, ki azalatt megérkezését megtudta, a szobába jött.
- Tárnára ment az öreg kapitányhoz - válaszolt a komornyik.
- Rendelést hagyott, hogy fél tizenkettőkor Vámosy úrnál legyek, s őméltóságát megvárjam.
- Még egy levelet bízott reám, melyet méltóságodnak ma délután Vérthalomra vigyek.
- A méltóságos úr szorosan meghagyta, hogy azt csak délután adjam át - válaszolt a komornyik kétkedve.
- De a levél nincs is kezemben.
Íróasztalán hagyta, s még nem vettem magamhoz.
Miután a komornyik távozott, Margit az íróasztalhoz sietett.
Soha életében nem volt annyira felgerjedve, mint midőn a levelet megtalálva , a pecsétet feltöré; szemei előtt összefolytak a sorok, egész testén remegett, végre erőt vett magán.
A levél a következő vala:
» Mikor e sorok kezedbe jutnak, nem leszek többé, s e gondolat talán mentségemül fog szolgálni még előtted is, hogy azokat hozzád intézem.
Mit az élőtől megtagadtál volna, azt most megteszed talán; végighallgatsz, hisz utolszor szólok hozzád.
Nem akarom menteni magamat.
Én rontottam meg életedet, én tettelek szerencsétlenné, megérdemeltem, hogy gyűlöli, s átkot mondj a pillanatra , melyben találkozánk.
- De ne kételkedjél szerelmemen.
Minden vádjaid között ez egy igazságtalan.
Nem tagadom, hogy Dárdayné, kivel akkor találkoztam, mikor még nem ismertelek, egykor mély benyomást tett reám.
Ő szép, s mint magad tudod , szeretetreméltó; mindazok között, kikkel a társaság érintkezésbe hozott, nem láttam érdekesebb nőt, s volt idő, mikor őt szerettem, vagy legalább azt hivém, hogy szeretem.
De a csalódás nem tartott sokáig.
Dárdayné szenvedélyes ragaszkodása, melynek első időben örültem, terhemre vált, s még mielőtt veled megismerkedtem, el valék határozva, hogy a viszonyt, mely hozzá kötött, felbontom.
- S ez volt az ok, melyért a várost elhagyva , Káldorfalvára jöttem.
- Találkoztunk.
- Naponkint inkább feléd vonzódva érzem magamat.
- Te érdeket mutattál irántam, s minél többször láttalak , annál mélyebb gyökeret vert szívemben a meggyőződés, hogy azon boldogságot , melyet egykor puszta ábrándnak képzelek, veled feltalálhatnám.
A viszony , melyben Dárdaynéhoz álltam, e pillanattól tűrhetlenné vált.
Hisz úgy látszott, csak ez áll útjában boldogságomnak, s mit elébb óhajték, arra most eltökéltem magamat: vissza akartam nyerni szabadságomat bármi áron.
Hibáztam kétségkívül.
Miért közelítettem hozzád?
Nem tudtam -e, hogy én, kit az élet csalódásaitól s velők egyszersmind hitétől megfosztott, tiszta keblednek érzéseit méltólag viszonozni, hogy azon boldogságot, mely után ifjú szíved vágyódik, neked megadni képes nem vagyok?
Vissza kellett volna vonulnom; s ha néha azon boldog órákban is, mikor szerelmedről nem kétkedtem többé, szomorúnak láttál, csak az vala oka szomorúságomnak, mert érezem , hogy azon eszményképnek, melyet bennem szerettél, megfelelni nem fogok, hogy reád nem vagyok érdemes, s nem boldogíthatlak úgy, mint kívánám.
Ha kevésbé szeretlek, talán követtem volna e belső szózatot: de ha szerelmemtől elragadtatva, életem boldogságáról, melyet a végzet kezembe adott, lemondani nem bírtam, s ha mindent, mi szerencsémnek útjában állhatott, bármi áron eltávolítani igyekeztem: elítélhetsz -e?
A kötelesség azt kívánta tőlem, hogy a viszonyról, melyben Dárdaynéhoz álltam, téged vagy legalább anyádat értesítselek; a levél, melyet ez asszonynak írtam, nem igazolható; de ha az elsőtől az tartóztatott vissza , mert szerelmedet bírva, magamat oly valaminek bevallására nem határozhattam el, mi által szemeidben süllyednem kellett volna: a másodikra az vitt, mert Dárdaynénak indulatosságát ismerve, őt legalább némiképp megnyugtatni, s minden fellépéstől, mely szerencsémet veszélyezteti, visszatartóztatni kívánám; ezt pedig csak úgy reméltem elérhetni, ha iránta szerelmet színlelek, s házasságomat csak mint családi tekinteteknek hozott áldozatot tüntetem fel.
Érzem, hogy eljárásom nem igazolható; s hidd el, eléggé büntetve vagyok , midőn visszagondolva, pirulnom kell, s még e pillanatban is a kétely támad szívemben: vajon fogsz -e hinni szavaimnak?
A szín ellenem szól.
Az, hogy a viszonyt, melyben e nőhöz egykor álltam , előtted eltitkolám; még az is, hogy természetemnél fogva keveset szóltam érzéseimről, benned azon meggyőződést gerjeszté, hogy soha nem viszonoztam szerelmedet; ó, de hidd el, Margit, most e pillanatban, midőn érzelmeim eltitkolására már okom nincs, midőn soha többé e világon találkozni nem fogunk, s nincs miért ámítsalak; én szerettelek híven s igazán, mennyire csak szívem szeretni képes, s bármennyire vétkeztem ellened, nem csaltalak meg soha.«
A hatást, melyet e levél Margitra tett, leírni lehetetlen.
Minden körülményből látá, miszerint Adorján azon meggyőződésben írá e sorokat, hogy azok csak halála után jőnek kezébe.
Vajon kételkedhetik -e az érzések valóságán, melyeket kifejeztek?
Mi oka lehetne férjének, hogy őt most is ámítsa?
- Ó, ő szeret, ő mindig szeretett! - kiálta fel, s lelkét első pillanatban mondhatlan boldogság tölte el.
A másodikban helyzete jutott eszébe, s eliszonyodott.
Ha Adorján felgerjedésében Vámosyt halálosan sértette meg, s ha ez a párviadaltól visszalépni nem akarna?
Min Margit elébb nem kételkedett, hogy a férfiakat kibékülésre bírhatja, az neki most, midőn boldogsága függött tőle, csaknem lehetetlennek látszott.
- Csak kilenc óra vala.
De talán Vikta rosszul érté a beszélőket.
- Ha elkésnék.
- Hamar lovaimat - mondá Margit a komornyikhoz, ki erős csengetésére a szobába lépett.
A pillanatok, míg a lovász a lovakat elővezeté, óráknak látszottak.
- Margit iszonyú felgerjedésben járt fel s alá a pitvaron.
- Mennyire van Vámosy úr jószága ide? - kérdé a komornyiktól.
- Legalább egy órányira - felelt ez -, ily úton, mint a mostani, még többre .
Ha méltóságod parancsolja, azonnal lovászt küldök.
A lovak azalatt előjöttek.
Margit felült, s vágtatva hagyá el az udvart.
A komornyik bámulva nézett utána.