33
Ha olvasónőim Káldory magaviseletét megbocsáthatlannak tartják: mentségére nem mondhatok egyebet, mint hogy a hidegség, mellyel nejétől távozott, csak színlelt vala, s hogy az utolsó fejezetben elmondottak után szobájában fel s alá járva, ő sem érzé magát Margitnál szerencsésebbnek.
Természetünk oly tökéletlen, hogy belőlünk egy jóravaló ördög éppoly kevéssé telnék ki, mint egy csak középszerű angyal sem; s midőn Káldory a történteket nyugodtan átgondolá, bánni kezdé magaviseletét.
Meggyőződése szerint a főhibás ugyan Margit vala, ki minden ok nélkül mindig elégedetlen, s most is szenvedélyessége által idézte elé a kellemetlen jelenetet; de úgy látszott neki, hogy Margit irányában ő is hibázott.
Talán nem szerette nejét igazán , hiszen a való szerelem olyan, mint a való költészet: százan s ezeren, sőt talán az emberek többsége száll sírjába anélkül, hogy természetünk e legszebb képességéről fogalma lenne; a gondolat azonban, hogy Margit e pillanatban szerencsétlennek érzi magát, rosszul esett néki.
Aztán ha nem tartozott is azok közé, kik házi boldogság által egészen kielégítve érezik magokat: a házi boldogságnak színe minden jól nevelt embernek nélkülözhetlen; s a gondolat, hogy feleségével feszült állapotban éljen, s ez végre mások által is észrevétessék, nem kevéssé nyugtalanítá őt.
Őszintén sajnálá a történteket, s feltevé magában, hogy mihelyt lehet, kibékül nejével - de mit tegyen?
Margit, bármennyire szerette is férjét, büszkébb vala és szenvedélyesebb , hogysem a kiengesztelésre ő tegye az első lépést; de vajon teheti -e ezt Káldory anélkül, hogy hibáját bevallva, nejének oly hatalmat adjon maga fölött, melyet eltűrni nem akart?
Ha most enged, most, midőn az igazság az ő részén van, az engedéseknek nincs többé határa.
Margit talán jobb másoknál ; de van -e nő, ki, ha egyszer észreveszi, hogy akaratjának kivitelére csak egy érzékeny jelenet szükséges, e hatalommal vissza nem élne?
Hosszú gondolkozás után Káldory végre azon meggyőződésre jutott, hogy legjobb, ha az egésznek tisztába hozását elhalasztja.
Úgyis Bécsbe kell mennie; mikorra visszajő, Margit nyugodtabb lesz, ő maga is kevésbé ingerlékeny, s akkor, ha nejétől félig enyelegve engedelmet kér, minden magától rendbe jöhet.
Erre határozá tehát magát.
Mint a kő, melynek esését első pillanatban gyönge erővel feltarthatjuk, de mely, ha ezt elmulasztjuk, percenkint növekedő súllyal és sebességgel rohan lefelé, s ellenállhatlan erővel ront, s magával ragad mindent, mivel találkozik: ilyen a nehéz szó, melyet felgerjedésünkben kimondunk.
Az első percben visszavehetjük; rövid ideig még tőlünk függ, hogy hatását enyhítsük : de ha az elmúlt, hasztalan minden; azon egy szó, melyet meggondolatlanul kiejténk, felszámíthatlan súllyal ront le egész életünkre, s nincs viszony , mely hatalmának ellenállhatna.
- Ha Káldory tegnap, miután maga is átlátá , hogy hibázott, Margithoz visszatér, s őt néhány meleg szóval megnyugtatja, e nő neki mindent megbocsátott volna.
Hisz maga is érzé, hogy szenvedélye által elragadtatta magát; s midőn őt férje elhagyá, talán éppen az fájt szívének leginkább, hogy ezt nem mondhatja meg neki.
Ez tegnap volt; de miután óra óra után múlt anélkül, hogy Adorján visszatérne, s a gondolat , hogy férje szeretetét elveszté, mindig több erőt vett lelkén; miután szerencsétlenségének érzetében ennek okait keresé, s eszébe jutott, hogy Adorján talán sohasem viszonozta szerelmét: Margitban feltámadt büszkesége .
Nem vádolá többé önmagát, mindennek okát csak Adorjánban keresé, ki szerelmére érdemetlen, ki azt magától eltaszítja.
Valamint akkor, midőn a felkelő nap első sugárai szemeinket elvakítják, a környező tárgyak való alakját legkevésbé ítélhetjük meg: úgy nem csalódunk soha inkább, mint oly pillanatokban, midőn, mert minden új világításban áll előttünk, azt hisszük , hogy csak most látunk igazán; s Margit most talán igazságtalan lett férje iránt.
A szerelem mindig az: távcső, mely, amint egyik vagy másik végén nézünk át, mindent a valónál nagyobbnak vagy kisebbnek mutat; de e pillanatban semmi ama kínos meggyőződést nem ingathatá meg a szerencsétlen nő szívében.
Mit fog tenni, mit kell tennie ezután, nem tudá, csak egyre vala elhatározva , hogy magát férje előtt megalázni, hogy szerelmeért koldulni nem fog; s midőn ez másnap reggel hozzá jött, s szándékát, hogy még délelőtt Bécsbe indul , vele közlé, bámulva látta a hidegséget, mellyel őt neje fogadá.
Mintha tegnap óta évek folytak volna le, annyira megváltozott magaviselete, s Káldory mélyen sértve érzé magát az egykedvűség által, mellyel neje vele közönyös dolgokról szólt.
- Az orvos érkezése azonban e kínos helyzetnek , melyben a házastársak magukat egymás irányában találák, nemsokára véget vetett, s Káldory rövid búcsú után a vasúthoz sietett.
Míg ő vasúti kocsijának egyik szegletében nejének megbocsáthatlan magaviseletéről gondolkozik, s rosszkedvében azon meggyőződésre jut, hogy minden hiba csak Margitban fekszik: az majdnem hasonló gondolatokkal tölté idejét.
E gondolatoknak hatása azonban különböző vala.
Káldoryt a meggyőződés, hogy magának neje végett szemrehányásokat nem tehet , megnyugtatá.
Margit mindig nyugtalanabbá vált, s végre nem tűrhetve tovább kínos érzéseit, befogatott s Irmához ment.
Az olvasó ismeri a helyzetet, melyben e nő Margithoz s férjéhez állt, s a befolyást, melyet a házastársak közötti viszonyok kifejlődésére gyakorolt .
Mióta Káldoryval találkozott, újra egész szenvedélyességével szerette őt ; bámulhatjuk -e, ha a bizodalmat, mellyel Margit s férje iránta viseltettek , arra használá fel, hogy a közöttök támadó szakadást nagyobbá tegye .
Naponkint inkább meggyőződött, hogy sem Káldory, sem neje jelen helyzetökben nem érzik magukat megelégedve; miért ne siettesse a szakadást, melytől saját s Vilmosnak boldogsága függ, s mely talán úgyis kikerülhetlen?
Irma magaviseletéből szándékát senki sem gyaníthatta volna.
Ő, valahányszor Káldory neje ellen panaszkodott, túláradott ennek magasztalásaiban ; valahányszor Margitot szomorúnak látá, bizonyosan nem hagyá vigasztalás nélkül; csakhogy a dicséret s vigasztalás mindig olyan vala, hogy Káldory s neje még inkább elkeseredtek egymás ellen.
Ha e közöttök támadt egyenetlenség naponkint terjed, s végre orvosolhatlanná válik, ő maga alig tehet magának szemrehányásokat.
Egyes rövid észrevétel, néha egy szó vagy tekintet, egy semmi az, mivel ő a bajt elősegíté; csakhogy e csepp az illető pillanatban éppen elég volt, hogy a csordultig keserűséggel eltelt szív túláradjon; csakhogy a parányi új teher éppen eleget nyom, hogy a léleknek nehezen feltartott egyensúlyát egészen megzavarja.
Dárdayné éppen Margithoz készült, midőn ez szobájába lépett.
Halvány arcán annyi testi s lelki szenvedés vala kifejezve, hogy Irma az első pillanatban csak sajnálkozást érze.
Hisz nem gyűlölte, sőt, mint magával elhiteté , szerette Margitot, s a részvét, mellyel bajáról kérdezősködött, nem vala színlelés.
Margit még Irma előtt is ritkán panaszkodott férje ellen; ma tartózkodás nélkül szólt.
Neki részvétre, vigasztalásra van szüksége.
A kín, mely szívét tölté, nagyobb, hogysem azt magánosan elviselje.
S Irma nem tagadta meg tőle részvétét, csakhogy vigasztalásainak most, mint mindig, az volt eredménye, hogy Margit magát még szerencsétlenebbnek érezé.
Szívét leírhatatlan keserűség tölté el, nemcsak férje, hanem önmaga s az egész világ ellen, melyben legszebb reményeink nem teljesülnek; s mint Irma mondá , végre csak pirulva emlékezhetünk az érzelmekre, melyekkel egykor az életbe léptünk.
E beszélgetés közepett Vámosy lépett a szobába.
Margit már elébb elküldötte kocsiját, s így nem távozhatott.
Erőt kelle tehát vennie magán.
Vámosy régóta nem találta őt oly közlékenynek, oly elmésnek, mint ma, habár élcei keserűebbek voltak, mint máskor, s egész magaviseletében szokatlan izgatottság volt észrevehető.
Kis idő múlva Irma felkelt, s azon ürügy alatt, hogy levelet kell írnia , látogatóit magukra hagyá.
Margit s Vámosy néhány pillanatig hallgatva ültek egymás ellenében.
- Igen sajnálom, hogy Adorján elutazásáról nem tudósított - mondá végre Vámosy, alig győzhetve le elfogultságát -, legalább Bécsig együtt mehettünk volna.
- S most akarna elmenni, még a farsang vége előtt; mit mondanának táncosnéi?
- Nem táncoltam az idén, s így nem vesztenek semmit; úgyis elég soká halasztám utazásomat.
- Oly soká, hogy azt most még néhány héttel kellene elhalasztania.
Ily időben csak nem indul el.
Mit mondana Irma?
- Úgy hiszem, maga is átlátja, hogy tovább maradtam, mint kellett, s nem tartóztat többé.
Éppen ma akartam tenni tiszteletemet, hogy nagysádtól búcsút vegyek.
- Természetesnek találom, hogy ön, kire Párizs örömei várnak, türelmetlen .
Élénken emlékszem, mennyire vágyódtam én is e város után, s az egész világon nincs is hely, mely tulajdonképp várakozásainknak inkább megfelelne.
Rómában kevesebb romot láttunk, mint reménylettük; a híres német kedélyt s költőiséget legalább keresni kell, ha találni akarjuk; Svájcban az utazó idillek helyett csak kényelmes hoteleket talál; de Párizs teljesíti ígéreteit.
Csak mulatságot keresünk, s azt fel is találjuk körében; én magam, fájdalom, rosszkor voltam ott.
A februáriusi forradalom előre elkeseríté a kedélyeket; de még akkor is, mikor az emberek egy része már remegni érzé a földet lábai alatt, mindenki jókedvűen rohant a vészbe.
Ön igen jól fogja érezni magát Párizsban.
- Kétlem, hogy a grófné ezt higgye.
De végre, jól vagy rosszul érzem -e én magamat, mindenkire s főképp a grófnére nézve igen közönyös.
- Csalódik; én mindig részvéttel fogom követni önt - mondá Margit.
- Azon részvéttel - tevé hozzá, midőn érzéssel ejtett szavainak hatását észrevevé -, mellyel legjobb barátném testvére iránt viseltetem.
- Legjobb barátnéja testvére iránt - mondá Vilmos, s ajkai körül keserű mosoly lebegett.
- Ne féljen a grófné, hogy e meleg részvétet félreértem.
Ha egyszer csalódtam, eleget bűnhődöm érte; s talán megérdemlem bocsánatát.
Margit inkább fel vala gerjedve és szerencsétlenebbnek érezé magát, semhogy a mély fájdalom, mely Vilmos szavaiban hangzott, reá hatás nélkül maradhatott volna.
- Miért e keserű szavak? - mondá érzékenyen.
- Ha egyikünknek bocsánatra volna szüksége, az talán én vagyok; de ha kérem, vajon meg fogja -e tagadni tőlem?
- Margit mélyen meghatva nyújtá kezét, Vilmos szenvedéllyel ajkaihoz szorítá azt.
- Higgye el, nincs senki, ki ön jövője iránt melegebb részvéttel viseltetnék.
Váljunk el mint barátok.
- Ó, nem mint barátok! úgy mi nem válhatunk el egymástól - szólt Vilmos, s szemeiben könny ragyogott.
- Barátok csak hasonlók lehetnek, s az érzés , mely szívemet tölti, nem az, mely a hozzánk hasonlókhoz köthet.
Az első pillanatban, melyben találkozánk, ön felsőbb lényként tűnt fel előttem , melyet csak imádni lehet.
S így áll képe előttem most, s így viszem azt magammal, mint életem legboldogabb pillanatainak emlékét, mint minden szépnek s jónak eszményképét, melyről tudjuk, hogy elérhetlen, s mely által mégis boldognak érezzük magunkat.
Nem is saját sorsom fölött panaszkodom én.
Ha egy percig őrültségemben reményleni mertem is, keserűség nélkül mondottam le.
De ha önre gondolok, önre, kiért minden percben életemet adnám...
- Nem értem önt - mondá Margit megzavarodva.
- Szerencsés -e ön? - folytatá az előbbi, mindig növekedő szenvedéllyel.
- Oly szerencsés -e, minővé csak viszonszerelem által válhatunk, minővé én tehetném?
Margit lesütve szemét, hallgatott.
- Lám, ez fáj nekem; ez az, miért végzetemet átkozom, mely még azon vigasztalást sem hagyja meg, hogy legalább önt boldognak láthassam.
- Irma, úgy látszik, visszaélt bizodalmammal, s oly dolgokról szólt, melyek csak neki mondattak; de - folytatá Margit, mosolyra kényszerítve magát - több fontosságot tulajdonít egyes szavaimnak, mint mennyit azok érdemelnek .
Ki nem panaszkodik néha?
Önök, férfiak, az ország dolgai, mi azon világ ellen, melyben élünk.
Mindebből csak az következik, hogy néha rosszkedvünk van.
- S hiszi, hogy ha Irma nem szólt volna, nem tudnék mindent?
Nem ismerem -e önt s főképp Káldoryt?
- Férjemet?
Ha néha elkedvetlenedem, vagy mert már úgy akarja, ha nem érzem magamat szerencsésnek, vajon ennek okát szükségképp férjemben kell -e keresnem?
- Ön szereti őt; s ki egy nőnek szívét bírja, nem boldogíthatja -e ez őt?
De Káldory...
- Nem jogosítottam önt fel semmi által, hogy jelenlétemben férjem ellen szóljon.
- Nem mondok semmit ellene, mit jelenlétében is nem mondanék, mit neki százszor nem mondtak mások, s mit ő maga nem ismerne el büszkeséggel .
Káldory elmés, bátor, nemeslelkű, mint állítják; de nincs szíve.
Barátja iránt hű, sohasem szegte meg szavát, talán nem hazudott soha életében , kivévén egyszer, mikor az oltárnál esküvé, hogy önt szereti.
- Csak azt, mit ő maga, ha velem e pillanatban szemben áll, minden bátorsága mellett nem merne tagadni, azt, mit neki az egész világ előtt bebizonyíthatok.
- S ön meri állítani, hogy férjem, már mikor az oltárhoz léptünk, nem szeretett többé?
- Sem akkor, sem elébb.
Káldory soha életében nem szerette önt.
Minden szó , mely által az ellenkezőt mondá, hazugság vala.
Ha Vámosy szavainak hatását észreveszi, élete boldogságát nem vásárlaná meg azon kínért, melyet Margit arca e pillanatban kifejezett.
De Vilmos felgerjedésében nem látott semmit; s Margit erőt vett magán.
- Önt elragadja gyűlölete - mondá rövid hallgatás után.
- Ha nem szeret, mi bírhatta volna férjemet arra, hogy elvegyen?
Maga a gondolat képtelen.
- S mégis úgy van; Káldory soha, de sohasem szerette önt.
- Ez rágalom.
Ily aljasságot, minővel férjemet vádolja, a legrosszabb ember sem követ el ok nélkül; s reménylem, azt talán még ön sem fogja állítani , hogy vagyonomért vett feleségül.
Mily gyöngének, mily aljasnak tarthat ön , ha rólam felteszi, hogy szavainak hitelt adok.
Mondaná bár az egész világ ugyanezt, mégsem zavarhatná fel nyugalmamat.
Hisz gyermek is átláthatja , hogy ez lehetetlen.
Margit a legnagyobb indulatban szólt.
Meg vala győződve, hogy Vámosy hazudott, s mégis, bármint ragaszkodott ezen meggyőződéshez, érzé, hogy e rágalom a kételynek egy új tövisét fogja hagyni szívében.
- És ha saját keze írását látja; ha saját leveleiből meggyőződik, hogy mikor önnek szívét megnyeré, mást szeretett; hogy azon aljasságot, melyre őt képtelennek hiszi, önmaga vallja be?
- Ha ezt látom... akkor...
Éppen Dárdayné lépett a szobába.
- Irma meggyőzheti - mondá Vámosy, feléje mutatva.
- A levelek kezében vannak.
- Menjen el ön, hagyjon magunkra Irmával!
Kérem önt.
- Ó! s ha majd meggyőződik, hogy igazat mondtam?
- Gyűlölni fogom önt, mint most megvetem - szólt Margit a legnagyobb szenvedéllyel.
- Menjen, iszonyodom öntől.
Vámosy még szólni akart, de Irma csaknem erőszakkal a másik szobába vezette őt, s kéréseivel rábírta, hogy távozzék.
- Mikor visszatért, Margit elébe sietett.
- Hallottad, mit mondott Vilmos; igaz -e az? - kérdé elfojtott, alig hallható hangon.
Irma rég el vala készülve e pillanatra.
Ezért közeledett Margithoz, ezért kereste barátságát.
Érzeményei megváltoztak; a gyűlölet helyett, mellyel egykor Káldoryra gondolt, szívét most ismét szerelem tölté el; de reményeinek teljesülése most, mint akkor, attól függött, hogy a szakadás Margit s férje között orvosolhatlan legyen; s tudta, hogy ezt csak úgy érheti el, ha a viszonyt, melyben Káldoryhoz állt, felfedezi neki.
Rég el vala határozva reá.
Kincsként őrizé a leveleket, melyek által Káldory s Margit sorsát kezében tartá, s melyekre jövőjének minden reményeit alapította; s mégis e pillanatban habozott.
Lelkét határtalan sajnálkozás tölté el Margit iránt; s inkább lemondott volna minden reményeiről, hogysem ennyi fájdalomnak tanúja legyen.
- Szörnyen fel vagy gerjedve, kedvesem - mondá megnyugtatólag -, máskor szóljunk e dologról.
- Én nyugodt vagyok; legalább az leszek, ha egyszer mindent tudok.
De tudni akarok, tudni, mindent s azonnal; e bizonytalanság megöl.
- Öcsém nem szereti férjedet; s ha oly valamit mondott...
- Mondd tehát, hogy öcséd hazudott, hogy a leggonoszabb, legalávalóbb ember a világon...
- Magadon kívül vagy, kedvesem.
Nem mondtam -e neked többször, hogy a férfiak a szerelemről másképp gondolkoznak, mint mi. A nő annak, kit az oltárhoz követ, egész szívét adja; a férfi mindig csak szívének maradványait.
Férjed e részben nem különbözik a többiektől: s bizonyosan nem neked mondá először , hogy szeret.
- Nem kérdezősködöm a múltról.
Öcséd azt mondá, hogy férjem, mikor az oltárhoz vezetett, akkor szeretett mást...
- És ha öcsém igazat mondott?
- Ő tudja, s te engem meg fogsz győzni szavainak igazságáról.
Levelei kezedben vannak, hozzád írattak.
Téged szeretett, téged hagyott el!
- S ha én lennék az? - kérdé Irma, bámulva a változáson, mely Margiton történt.
- Ó, értem! értek mindent - mondá ez, s arcán öröm sugárzott.
- Ő elhagyott , miattam hagyott el, s te bosszút akartál állni.
Azért kerestél fel, azért közelítél hozzám, azért színlelél barátságot Adorján iránt is, hogy bizodalmunkat megnyerve, annál biztosabban megronthass bennünket.
Nem te valál -e - folytatá mindig növekedő szenvedéllyel - az, ki szívemben férjem iránt kételyeket ébresztél; nem te tanácslád -e, hogy őt szerelemféltővé tegyem: nem te idegenítéd -e el szívét tőlem?
Ne tagadd, tisztán látok mindent.
Mit nálam tettél, azt tetted nála is.
Felhasználva minden pillanatot, félremagyarázva minden szót, elferdítve legártatlanabb tetteit , elkeserítve szívemet álnok vigasztalásaid által - így álltál közöttünk .
Elébb boldogok voltunk; fondorkodásaidnak köszönöm, hogy csaknem utálatossá váltam férjem előtt, s most midőn eltávozott, midőn kétségkívül te bírtad reá, hogy elhagyjon - fellépsz régi leveleivel, hogy ellene felingerelj.
Azt hiszed, hogy leveleiddel gondolok, hogy azokat elolvasom, vagy bármi álljon bennök, elfelejtem, hogy Adorján szívét te idegenítéd el tőlem?
Mintha nem tudtam volna rég, hogy Adorjánnal egykor viszonyod volt, mintha bánnám, s mintha egyeben csudálkozhatnám, mint azon bátorságon, mellyel saját szégyenedet bevallod, sőt hogy senki se kételkedhessék rajta, írott okmányokra hivatkozol.
- Margit?! - kiálta Irma a legnagyobb indulatban - hogy bátorkodol így szólni velem?
Margit alig hallá e szavakat.
Eszébe jutott mindaz, mit szenvedett; eszébe jutott, hogy férjének szeretetét, melyet elvesztett, talán nem nyerheti vissza többé; s előtte állt az, kiben mindennek egyedüli okát látta.
- Csalatkoztál, nagyon csalatkoztál bennem - mondá s arcai lángoltak.
- Hála Istennek, még elég jókor árultad el magadat.
Még nem történt semmi közöttünk, mi által a szakadás orvosolhatlanná válnék.
Elmegyek férjem után még ma, s lábaihoz borulva bocsánatot kérek mindazon keserű pillanatokért , melyeket neki okoztam.
Elmondom, mily ördögi cselnek voltunk áldozatai, s ő meg fog bocsátani.
- Csak még egy pillanatig várj - mondá Irma, midőn sietve a mellékszobába távozott.
Néhány perc múlva egy köteg levéllel tért vissza, melyet Margit előtt az asztalra tett.
- Itt a levelek - mondá, felgerjedésében a szalagot , mely a leveleket összetartá, széttépve, s egyet közülök Margitnak adva -, s itt az, melyben velem tudatja, hogy megkért.
A többiek elébb írattak, de mind Káldorfalván.
Margit szó nélkül vette át a levelet, de már az első soroknál egész testén reszketni kezde, s a levelet az asztalra téve, székre ereszkedett.
Néhány perc után ismét felvevé, s tovább olvasott.
Adorján kezeírása volt; a levél Káldorfalván íratott; ez nem lehet félreértés, nem lehet csalódás; s mégis lehetséges -e, hogy Adorján ugyanakkor, mikor neki örök hűséget esküdött : másnak azt írja, hogy szíve örökre övé marad?
Nem volt -e mindez csak egy borzasztó álom, csak felgerjedt képzeletének szüleménye?
Margit még egyszer átment a levelén, többször átolvasva egyes helyeket, gondolkozva, nem talál -e valamit, mi e borzasztó rejtély megfejtésére kulcsul szolgálhatna , csak egy szót, melyből magával elhitethetné, hogy Adorjánt félreértette: de hasztalan!
- Minden világos; bármennyit keres, mindig csak azon meggyőződés áll előtte, hogy férje megcsalta.
Margit letette a levelet, s mintegy gépileg a többi után nyúlt.
Mind azon időből való, mikor Margit magát leginkább szeretve gondolá.
A boldogtalan jól emlékezett a napokra, melyeken egyes levelek keltek.
Életének legboldogabb napjai voltak azok, mikor Adorján szerelmét sejteni kezdé, mikor arról meggyőződött; s most előtte fekszenek a levelek, melyekben ő ugyanakkor Irmának lángoló vallomásokat tesz, itt-ott ugyanazon szavakkal, miket maga elragadtatva hallott tőle .
Mindazon boldog pillanat, melyre visszatekinteni szívének oly jólesett , életének bájló emlékei, a remények, a véghetlen üdv, melyet férje karjai között talált, egész léte egy roppant csalódás; való csak egy: hogy az , kinek életét szentelé, nem szereti, nem szerethette őt soha.
- Beszélik , hogy egyesek, nagy gond vagy nehéz csapások után egy éj alatt megőszültek ; az esetek ritkák, s azért nagy sajnálkozásnak tárgyai; de hány ember van , kinek néhány óra, sőt néhány perc alatt nem haja, hanem ki előtt az egész világ színe megváltozott; s kevesebb sajnálatra méltó -e az, ki, mint Margit , ily pillanatban mindenét elveszti, s még a múltban is, mely elébb oly virágzón élt emlékezetében, egyszerre csak rideg, örömtelen pusztaságot lát?
Irma e néma fájdalmat nem nézheté részvétlenül.
Félóra előtt sértve Margit által, gyűlölte őt; most fájdalmát látá maga előtt, s lelkét mondhatlan bánat tölté el.
- Bocsáss meg, Margitom - mondá, midőn könnytelt szemekkel feléje hajolt s kezét megragadta.
- Indulatosságom elragadt, másképp soha e szerencsétlen leveleket nem mutattam volna neked.
- Hisz én sértettelek - szólt Margit, hozzá emelve szemeit.
- Mindennek csak ő oka, csak én magam; miért hittem szavainak.
Ó, de én nagyon szerencsétlen vagyok.
- Nyugtasd meg magadat - szólt Irma, mélyen megindulva -, ő nem érdemlé szerelmedet.
Ó, én ismerem a kínt, mely szívedet e pillanatban eltölti.
- Te? hisz téged ő szeretett?
A nők egy ideig hallgatva álltak egymás mellett.
Irma kezében tartá Margit jéghideg kezét.
- Légy oly jó - mondá végre az utóbbi -, s küldj kocsimért , vagy fogass be.
- Most nem hagylak elmenni.
Tégy szemrehányásokat, csak szólj, s ne fojtsd magadba fájdalmadat.
Vagy ha nem akarsz maradni, engedd, hogy veled menjek , csak míg nyugodtabbnak látlak.
- Ne félj semmit, én nyugodt vagyok; de magányra van szükségem.
Mindez oly új, oly váratlan előttem, még tisztába kell jönnöm magammal.
Kérlek, fogass be, vagy küldj kocsiért - tevé hozzá mindinkább felgerjedve, midőn Irma határozatlanságát látá -, csak arra kérlek, ha valaha szerettél, csak most hagyj magamra.
Midőn Irma kiment, Margit ismét kezébe vevé Adorján levelét, és szemeit a boldogtalan sorokra függesztve, gondolatokba merült.
Annyira el vala mélyedve, hogy Irma visszajöttét észre sem vevé, s csak a kocsi zörgése által ébresztetett fel bús ábrándjaiból.
- Add nekem e levelet - mondá, midőn felkelt s távozni készült.
- Nem mehetek -e veled? - kérdé csaknem esdekelve Irma.
- Most nem, ismerem természetemet: hidd el, legjobb, ha magamra maradok.
De küldeni fogok érted, talán holnap, talán még ma.
- Ó, Istenem, s ha meggondolom, hogy ennek én vagyok oka - szólt Irma nem színlelt fájdalommal.
- Vajon nem tudtam volna -e meg elébb-utóbb, s nem fogom -e végre megszokni ezt is? - mondá Margit keserűen; s visszavonva kezét, melyet Irma még mindig az övében tartott, sietve távozott.
Dárdayné könnytelt szemekkel nézett utána.
- Szegény asszony - sóhajtá végre -, meg fogod szokni ezt is, ó, de mily fájdalmak után! s mégis mennyien mentek keresztül kínjaidon!