A nap besüt a szobába* letelepszik a régi bútorokra és puha talpakkal mindég odébb megy.
Beniczky Mihályné az íróasztalnál ült* vissza-vissza nézett rám és halkan beszélt.
Vigyázni kel).
Mindenütt ólálkodik valaki.
Családomat tudakolta.
Régi időkből ismeri a Földváryakat...
Egyre zavartabbak lettek a feleleteim.Később az ellenforradalomról kezdett beszélni az öreg dáma , a nevemet említette, igazi nevemet, rólam beszélt, igazi önmagámról.
Hirtelen meleg csapott a fejembe.
Az hihette, hogy nem hallom és megismételte a kérdését: — Erzsébet, — szólított kis vártáivá — nem tudod, mi történt Tormay Cécile-el?
A leányom találkozott vele a télen.
— Úgy mondják Svájcba szökött. . .
Szégyeltem magamat.
Idegen név alatt, hamis jogcímmel lopakodtam be hozzá.
Menedéket kértem, habár tudtam, hogy ez veszélyt jelent számára is.
Nyomorult, csúnya érzés volt.
A szájam szélén lebegett, hogy megmondjam az igazat.
Miért is nem látja, hogy megcsalom őt, aki azzal fogadott : Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél.
Ebédre hárman voltunk.
Balassagyarmatról látogató jött ki az öreg dámához .
Könyvekről beszéltek és ekkor a vendég, aki époly kevéssé sejtette, mint a háziasszony, hogy ki vagyok, felemlítette a "Régi ház" -at.
— Vájjon hová lett Tormay Cécile?
Hallottam, hogy keresik.
Szerencsére háttal ültem a világosságnak.
Megint Svájcról dadogtam valamit .
Beniczky Miháiyné mintha magának mondta volna, közbe szóit: — De hát miért is nem jött ide?
Ügy eldugtam volna, hogy soh'se találnának rá.
Ebben a pillanatban feloldódott bennem az önvádló kínos szemrehányás és valami olyanfélét éreztem, mintha már nem az irgalmas idegen név jóvoltából, de magamért lennék itt.