ÍZ ülönös álmom volt az éjjel.
Álmomban levilágított a hold az udvarházra.
Menekülnöm kellett.
Siettettek.
Valaki hirtelen zsebkendőbe kötött kis batyut és botot adott a kezembe.
Aztán egy folyó partján az országúton voltam és álmomban mentem magányosan az ezüstfehér holdfényben.
A víz látszott a fák között és csillogott.
Egyre nehezebb lett a batyu a kezemben.
Lepillantottam rá, a zsebkendő egészen véres volt, a batyuból csörgött a vér és lefutott a boton a fehér útra.
Felébredtem és elmeséltem Jolánta néninek az álmomat.
— Ne menj el, — mondotta — lesz még erre más alkalom is.
Délután búcsúzni jött Apáthy László, a szügyi tüzérek parancsnoka.
A csehek visszavonulnak az egész vonalon, mondta keserűen.
Már Losonc felé üldözik őket a vörösek.
Fülek a kezünkön van.
Az oláhok sem bírnak többé támadni .
Németországban is kiváltják a szörnyű békefóhételek a spartakista forradalmat.
A németek szövetkeznek az oroszokkal.
Franciaország nem törődik velünk.
Saját védelmére igényli csapatait.
A magyarországi entente-akció véget ért. . .
Kétségbeesetten nézett maga elé: — A tanácsköztársaságoké a világuralom.
Ha csakugyan így lenne. . . akkor nem szököm többé sehová.
Megyek Anyámhoz és jelentkezem.
Elfárad az ember ...
Huszár Aladárné ...
Ő is sápadt volt és halkan beszélt.
— Rossz hírek.
Vége ... a város már tele van detektívvel.
Nem maradhatsz tovább.
El kell menned.
És a férjed?...
Ha csakugyan nem változna mindez évekig?
Hírt kaptam* — mondotta Huszár Aladárné — az erdőkben bujkál.
Az ő sorsa is nehéz, de ő férfi.
— Magáról nem beszélt* csak rólam: — Most már nincs többé* mire várjunk.
Megállapodtunk* mihelyt a lelkész visszatér* üzenet jön és indulok.
A hold atrezgett a falombok között.
Csend volt és a kék világban* a gyepmezőn, a láncfű fehér pehely- gömbjei himbálództak* mint kicsiny lampionok apró póznák végén.
A szellő belefeküdt a fűbe és eloltotta a lampionokat.
Pelyhek szálltak szerte a holdfényben.
Szétfosziott remények pelyhei.