Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
XIII.
Ez időben, mióta oly élénk lett a fürdői élet, ritkán találkoztam a tanár urral s tán még ritkábban az én Hamupipőkémmel.
Mind a kettő félrehuzódott a zaj elől s ugy láttam, hogy kerülnek engem, a mi nagyon bántott s néha ugy elkeseritett, hogy csaknem könnyekre fakadtam.
A tanár urat még néha láttam reggeli sétánk alkalmával; de mihelyt messziről észrevett bennünket, mindjárt másfelé fordult.
A fiukkal még beszélgetett néha, de többnyire behuzódott odujába, a honnan nem jött ki, mig csak azt nem sejtette, hogy a láthatárról eltisztultunk.
A nagy társaság megzavarta, a zaj elriasztotta tőlünk.
Hát azt még értettem, hogy nem szereti a társaságot, de miért kell azért reánk haragudnia?
Mert abban a mogorva dacban, melylyel minket került, világosan lehetett látni, hogy haragszik.
- Majd megbékél, ha tetszik neki, - mondta rá a mama, a ki előtt egészen kiesett a kegyből a tanár ur.
Mert, hogy egy ilyen ember még apprehenziókat is formáljon, az hallatlan.
Talán bizony tőle kérdezzük meg, hogy kikkel társalogjunk?
A mama nem tudott elég erős szavakat találni ennek a bárdolatlan magaviseletnek a jellemzésére.
De én, nem tudom miért, sajnáltam azt az embert.
Bizonyosan azért , mert láttam, hogy szenved.
Az arca is megsápadt s megint az a bus, zsémbes, vén kifejezés ült vonásaira, mint azelőtt.
Ugy szerettem volna vele legalább pár szót szólni, megkérdezni: miért haragszik ?
Hiszen mi nem bántottuk.
De soha sem állt meg.
Mikor az ebédlőbe mentünk, már ő ott ült asztalánál, kezében egy ujsággal, melyet csak addig tett le, mig evett.
Gyorsan bekapta az ebédjét s aztán ment.
Horváthék egyszer beszéltek vele s azt mondják, nagyon szomoru volt.
Melitta nekem titokban elmondta azt is, hogy megtudta a történetét.
- Tőle magától? - kérdeztem kiváncsian.
- Oh dehogy!
Ő nem beszél soha arról.
Gondold csak, szerelmes történet.
Én nem csodálkoztam azon.
Oh! én azt mindjárt gondoltam.
- Mert lásd, Melitta, minden ember szerelmes egyszer életében.
Melitta rám nézett komoly, okos szemeivel, aztán elmosolyodott:
- Némelyik talán többször is?
Megöleltem és nevettem vele együtt, de a könnyek szemembe gyültek és sirni szerettem volna, mert tudtam, hogy Melittának is volt egy szerelmes története, ámbár arról soha sem szólt és én nem mertem neki soha előhozni.
Tudta, hogy mire gondolok, de most sem szólt arról az ő történetéről, csak a mogorva tanárról szólt, aki nem volt mindig ilyen mogorva, hanem jókedvü fiatal ember volt és bolondulásig szerelmes egy szép leányba, egy nagyon szegény leányba, a kit igen ellenzett az édes anyja, hogy ne vegye el.
A miatt meghasonlott az édes anyjával, a ki még halálos ágyán sem eresztette magához, ha arról a leányról le nem mond.
Ugy halt meg az öreg asszony, hogy fia el sem bucsuzhatott tőle.
S mikor aztán jött egy gazdagabb kérő, a leány visszaküldte a jegygyürüt s nőül ment ahhoz a gazdagabbhoz .
Annak már tizenhárom éve s azóta lett ez a szegény ember olyan világgyülölő.
- Mért nem próbált másodszor szerencsét? - mondtam én.
S magamban azt gondoltam:
- Hát te, édes, jó, nagylelkü leánykám, mért nem próbáltad meg másodszor?
Megértette gondolatomat s kissé elpirult:
- Tudod, senki sem szeret csalódni másodszor.
Aztán az a második virágzás sohasem olyan mint az első.
És uram Istenem! agglegényeknek és vén leányoknak is kell lenni a világon.
Két kezem közé fogtam a fejét, megcsókoltam és ugy néztem a szemei közé:
- Melitta, mondanék én neked valamit.
Zavartan mosolygott, még jobban elpirult s ki akarta szabaditni fejét a két kezem közül.
- Megmondjam?
Oda hajoltam füléhez, mintha meg akarnám sugni, de nem sugtam meg, hanem nevetve megcsókoltam még egyszer:
- No majd megmondom, mikor itt lesz az ideje.
Akkor vettem a fejembe valamit s a mit én egyszer a fejembe veszek, azt nem könnyü onnan kiverni, mert nagy mértékben megvan bennem az a mit a szebbik nevén állhatatosságnak s a csunyább nevén makacsságnak neveznek.
Mamának nem szóltam a dologról, mert az akartam, hogy senki se tudjon róla s a mama nem állta volna meg, hogy el ne mondja.
De bele sem egyezett volna, mert annyira ingerült volt a tanár ur ellen.
Csak magam kezdtem hát hozzá.
Nem ment könnyen, mert az elvadult embert nagyon nehezen lehetett ujra visszaédesgetni.
Próbáltam meglepni mikor nem is sejtette s mikor gorombaság nélkül nem igen menekülhetett előlem.
Hát törődött ő azzal, hogy gorombaságnak tartom -e vagy sem az ő magaviseletét?
Morgott valami affélét, hogy jó napot kiván s ott hagyott a faképnél.
Horváthékat is messziről elkerülte, ha engem velök látott.
Nagyon neheztelhetett reám.
Más leány helyemben talán nem is nagyon járt volna utána: ha duzzogni tetszik , hát tessék.
De én olyan vagyok, hogy a mit föltettem magamban, azt nem hagyom abba , ha meg vagyok győződve, hogy helyes, a mit föltettem magamban.
- Fiuk, - mondtam a kis öcséimnek, - ki akar Dobos-tortát?
Természetes, hogy mind a ketten akartak.
- Ha a tanár urat ma elhozzátok a Mátyás-tetőre - mondtam nekik - akkora Dobos-tortát kaptok, mind a kalapotok.
Nem értették ugyan, hogy mit akarok, de ha azt mondtam volna nekik, hogy nem egy tanárt, hanem egy eleven medvét hozzanak nekem oda, hát egy Dobos-tortáért nem hozták volna -e el?
Jókor beültünk Melittával abba a kis fabódéba, mely a Mátyás tetőn állt.
A mamától elkérezkedtünk s magunkkal vittük a Mátyás király történetét, melyet oda fent fogunk olvasni.
A mama még meg is dicsérte kegyeletes szándékunkat.
- A nagy történelmi hagyományok iránt való szeretetet ápolni kell, édes leányom.
Megcsókolta mindkettőnknek homlokát s ugy eresztett el.
Útközben nagyon nyomta a szivemet, hogy igy megcsaltam az én jó anyámat s kis hija volt, hogy vissza nem fordultam s mindent ki nem vallottam.
De mégse tettem, mert hiszen akkor a szegény fiuk is kikapnának, a kik pedig egészen ártatlanok.
Melitta nem tudta, hogy mi készül s igazán elhitte, hogy a Mátyás király történetét megyünk oda olvasni, a mi nagy mulatságot szerzett nekem s olyan hangos kacagásra fakasztott, hogy szinte féltem, hogy a tanár ur, aki a fiukkal jön, meghallja.
Nem sejtett szegény semmit az ellene szőtt összeesküvésből.
Nem gondolta, hogy ezek a fiúk, akikkel annyi jót tett, egy Dobos-tortáért elárulják.
- Csitt, most hallgass! - sugtam oda Melittának, amint hallottam, hogy jönnek.
S még a száját is befogtam, hogy ne szólhasson.
A tanár ur egészen gyanutlanul belépett.
Csak akkor hült el, mikor minket ott látott.
Nem engedtem neki időt a visszavonulásra.
Mindjárt megrohantam:
- Miért kerül minket?
Mért haragszik reánk?
Mondhattam volna ugyis, hogy: »reám «; de nem akartam még nagyobb zavarba hozni .
Irult-pirult mint valami iskolás fiu s nem tudott semmikép sem kigázolni a mentegetőzéséből, a mibe belekezdett...
Nem akart alkalmatlankodni... mindig olyan nagy társaságunk volt... olyan előkelő társaság... nem tudta, valjon az ő igénytelen személye nem lenne -e kellemetlen...
- Hát csak annyi az egész? - szakitottam félbe nevetve.
Olyan jó kedvem támadt, hogy szerettem volna tánczolni.
- Béküljünk ki, kedves tanár úr, - mondtam, kezemet nyujtva.
Milyen hálásan fogadta oda nyujtott kezemet!
Azt hittem, hogy mindjárt megcsókolja .
Talán akarta is; de mégis restelte, hogy ilyen fiatal leánynak kezet csókoljon.
Most hát szent lett köztünk a béke s megmondtam neki, hogy már most a mamával is béküljön ki.
Kérjen szépen bocsánatot, amint illendő, mert a mamával nem lehet ám úgy kibékülni, mint velem.
Nem is tudom, hol vettem a bátorságot, hogy igy beszéljek evvel a meglett emberrel, a kihez képest én csak gyerek voltam; de éreztem, hogy én vagyok az okosabb, akármilyen tudós ember legyen is ő s valószinü, hogy ő is érezte, mert oly szépen engedelmesen alárendelte magát annak, a mit én mondtam.
Igazán csodálatos és már sokszor gondolkoztam rajta, miért van az, hogy mi nők már tizennyolc éves korunkban okosabban tudunk gondolkozni, mint sok férfi negyven éves korában?
Most megint egy uj példáját láttam.
Itt van ez a nagy tudományu ember, kit egy cérnaszálon vezethetek, a merre nekem tetszik.
De ne tessék félni, nem vezetem rossz utra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE