II.
A rapport.
A temetés utánni napon fényes palota előcsarnokában valánk — hogy katonailag fejezzem ki magamat — glédába felállítva.
Előttünk az ezred segédtisztje sétált felalá, szőke göndör haja, szájszegleteinél befelé kunkorodó haszonszinü bajusza s az üres, kongó dölyf, mely minden mozdulatából kirítt, azonnal felismerhetővé tette a poroszt s e népfajnak is még valamely háromholdnyi burgonya földes buga mágnását.
Fel s alá jártában oly ügyesen tudta sarkait a mozaik talajra illeszthetni, hogy sarkantyújának pengése azonnal elárulta aba ka ezred lovas tisztét, mint Merkúr istent a szárnyak, melyek bokáin lebegnek.
A sarkantyúk szép, ezüst pengésüek voltak.
Korunkban holmi át tuhutu mosodott hajdani auscultáns, mit nem adna a népszerűvé válhatás ily szóló eszközéért!...
Akkor tán csak én vevém figyelembe e körülményt, mint a physikának — e szerint a hangtannak is kedvelője; — mert ismét a tapasztalat után véltem meggyőződhetni arról: miként a hangzó szerek üres hangfenéken nagyobb hangot adnak. . . .
A csengő-bengő segédur hátraillesztett kezeiben hosszú, félrét hajtott papircsomagot tartogatott, koronkint elővéve azt s belemélesztve hófehér szemöld- és pillákkal adjustirozott kékes szürke láteszközeinek fontos pillantásait ; de e mellé oly komoly arczot öltött, hogy önként eszünkbe kelle jutni acuncta supercilio moventis (a mindeneket szemöldei rángásival igazgató) Jupiternek amaz álarcza, melyet felvon, midőn Európa kisaszszonynak udvarolt.
Ha az érdemes férfiú kissé végig nézendette amaz arczok sorát, melyek előtt végig haladott, fontoskodó helyzetében aligha meg nem zavarodik kissé.
A megvetés, utálat, harag, gyűlölet s boszu kifejezései váltakoztak azokon a tulajdonosnak vérmérséke s lel-kihangulata szerint.
Készemről semmitsem találván nevetségesbnek, mint a helytelen időben s körülmények között alkalmazott fon-toskodást s a minden alkalommal szánalmat érdemlő üres gőgöt: mig egyrészről sajnáltam, hogy istennek ily te-remtményei is léteznek, másrészt csaknem kaczajra fakadtam az alacsony termetű, karika lábú, szöszke, sarkantyus vitéz rémitő tekintély vadászata fölött.
Ép azon ponton állottam, hogy lélektani egybeveté-seimnek szabad tért engedjek, midőn az ajtó hirtelen feltárult s az ezredes előttünk termett.
Nem volt Deus ex machina; mert vártuk őt, azaz, nem hogy épen szívszakadva vártuk volna, hanem tudtuk, hogy eljő.
Hogy a belépő ur nem volt arra készülve, mit itt látni fog, az bizonyos; mert a hatalom amaz öntudata, mely a feltétlenül hű sereg élén holmi fenköltséggel sugározza körül a parancsnokát, láttunkra hirtelen a meglepetés kifejezésének adott helyet arczán.
így nézhetett Zsigmond, midőn Konth- és társaival szemben állott , ) alázatos bünbánat helyett az igazság tudatával felegyenesííett, a vészszel bátran szembeszálló homlokkal találkozván.
Egyetlen izom sem rándult meg az ezredes beléptére rögtön egyöntetűvé vált, szigorúan elhatározott arczokon.
Az alig harminczkét éves — szép magas termetű s más körülmények között mindenesetre parancsoló külsejű férfi elejté szokott, vagy csak ez alkalomra felvett szerepefonalát s tán e feletti bosszúságában kissé elhalványult.
A szót, mely már ajkain lebegett, az által iparkodott elfojtani, hogy alsó fogsorával kezdé bajuszát rágni...
A peczkes segéd ur, ki főnöke beléptekor mély bókkal tisztelgett, ennek szokott biztos fellépése e megzavarásán azzal fejezte ki bámulatát, hogy száját elfeledő becsukni.
A beállott, kissé komikus csendet, természetesen ki sem törhető meg más, mint az ezredes, tevő pedig azt következő:
— Tudnak önök németül ? ! . . .
Nehány kivételével midnyájan értettük s beszéltük is e nyelvet; de elég udvariatlanul, egyikünk sem felelt.
Nehány percznyi szünet után a kérdő boszusan fordult segédéhez parancsolva, hogy olvassa fel a névsort.
A megszolitott hirtelen megnyergelé orrát szemüve-gével, kitárta iratát s olvasni kezde :
Ki sem mozdult.
Ily nevű egyén nem volt közöttünk.
Peter Kherfát !!!... kiáltá újból két hanggal feljebb a segédur, mely felkiáltást az ezredes lába toppanásával hangsúlyozta.
Egymásra tekinténk, egyikünket sem hivták igy.
Donner und Dorka! . . . kiáltá most az ezredes boszusan — rögtön vasra veretem, ki nevére nem jelenti magát! . . .
Erre egy higgadt kecskeméti bajtárs, kit különben Péternek kereszteltek, élvén a gyanúperrel, hogy tán őt rágalmazhatják a felolvasott névvel, oldalt fordulva mormogá:
— Beszéljen hát, a ki tud németül; mert különben délig sem lesz vége.
Bajtársaim reám tekintettek, hogy hát szóljak már.
Magam is átlátva a további hallgatás szükségtelenségét felszóllalék :
E néven nincs közöttünk egy is!
Erre az ezredes, mint látszék, némileg örülve, hogy van, a ki megértse őt, kikapá a segéd kezéből a névsort s orrom elé tartva kérdé:
— Wie heisst dér ?! ... .
A hova mutatott, az első név igy volt irva, hogy : Peter Kherfát!
Önkénytelenül elmosolyodtam.
— Mi van itt nevetni való ?!
Förmedt reám a kérdő egy lépést hátrálva.
— Ezredes ur — válaszolám nyugodtan — ilyen név nincs egész Magyarországon.
— Hát kit jelent e mázolás? . . .
Kérdé ismét, a papírra ütve.
— Talán Horváth Pétert ? . .
Felelém.
Erre a már emlétett kecskeméti bajtárs kilépett s jobb keze ujjával mellét érintve mondá :
A kilépő alcasony, tömör ember volt, mintegy harmincz éves.
Magas homlok, hajlott sasorr, hegyes bajusz s félmellig érő tömött fekete szakállal.
Az ezredes merően nézett a marczona alakra.
Pillanataik mint két boszus fegyver villámai találkoztak.
Minden perczben vártuk a zivatar kitörését, mely nem is maradt el.
Az ezredes boszusan kiáltá el magát, Peti barátunk elébe lépve.
— Hogy merészel ön a sorból kilépni; ennyi fegyelmet sem tanult ön ama rebellis csordáknál ? !
Peti, szemeit még mindig az ezredesre függesztve, vállat vonitott, mint ki egy hangot sem ért az egészből.
Az ezredes vérvörös lett.
Azután hozzám fordulva parancsolá, hogy magyarázzam meg e tudatlan embernek a kérdést.
Megtevém.
Peti egykedvűen állott vissza a glédába.
Most az ezredes néhányszor felalá járva megállapodott s hozzáfogott dictiójához, mely ily formán hangzott.
" Tudják -e önök, hogy a kegyelemnek is van határa.
Ha önök meg nem böcsülik magukat — rettentő bűneik után — igen is fényes állásukban, sorjába főbe lövetem önöket.
Önök beszennyezték a magyar vitézség nevét, mely mindig s mocsoktalanul csak a trón érdeke körül harczolt s önök bűnös kezeiket ellene merték emelni.
E szenyfoltot a magyar történelemből ki nem törölheti semmi egyéb, mint a nemzet ezentúli feltétlen önfeláldozása; s csak ha nagy áldozatokkal bizonyította be megtérését, leend érdemes a magyar arra, hogy a monarchia többi hű és loyalis népeivel egyszerre említessék. . ..
Bánják meg önök, mit cselekedtek, talán meggondolatlanságból, vagy erőszakolva; vegyék tekintetbe kegyelmünket, kik a helyett, hogy önöket — mint perduelliseket — a legelső fára köttettük volna, a háromszázados fényes hadseregbe. fogadtuk be; (kéredzkedtünk is oda nagyon ), hol, ha jól viselendik magukat, nehány év múlva altiszti rangra is vergődhetnek.
( Köszönjük a jó akaratot, de nem élünk vele.)
S most mindenek előtt vallják be önök, hogy meg - bánták - e a mit cselekedtek! . . .
Egy hang, egy mozdulat sem felelt e kérdésre.
Az ezredes bámulva hátrált nehány lépést, hogy jobban végig lásson arczainkon.
— Das ist merkwürdig ... ily csökönösséget még nem láttam; — kiáltá s egyenesen elém lépett.
— Ön se bánta meg ?! .. . kérdé csaknem arczomhoz hajolva.
— Nincs mit megbánnom; mert nem vétkeztem.
— Felelém komolyan.
A kérdő homloka középéig húzta fel szemöldeit, hasonlót tőn a mögötte álló segéd is.
— Donner und dória!
— fakadt ki végre.
Ezek még véteknek sem tartják, hogy ellenünk merészeltek harczolni.
— Mi csak védelmeztük azt, mi a magyarnak leg- legszentebb kincse : az alkotmány és szabadság!
— Csitt a glédába!
— vága dühösen közbe az ezredes.
Hogy meri ön e helyen e két istentelen szót emlegetni!
Merkwürdig.
Azt képzeli e dölyfös magyar nép, hogy nekik majd külön kalbászt fognak sütni Becsben. ..
Szabadság !
Constitutio kellene ?! ..
Was denn nocb! ...
No hisz majd adok én nektek szabadságot a stockházban, s meglátom, mennyit bir el a constitutiótok belőle. . . .
Verstocktes Gesindel! . . .
Azután ismét visszalépve, mintegy az utolsót meg-kísértendő — kérdé:
— Tehát egy sincs, ki megfogadná itt nyilvánosan a többiek példájára, hogy loyalisan lóg gondolkodni, hogy feltétlen, hivünk leend ?!
Egy fiatal pozsonyi fiú szóllalt fel :
— Mi tűrni fogjuk, mit a sors reánk mért, de nem ígérünk, nem fogadunk semmit; különben mi hadi foglyok vagyunk — legalább névleg — s mint ilyenek kötelező ígéreteket nem tehetünk.
— Önök nem hadi foglyok, önök e pillanattól fogva császári katonák!
— kiálta közbe az ezredes.
— Akkor köt bennünket a reglement; azontúl egy hajszálnyira sem vagyunk kötelezve!
— Felelt nyugodtan az előbb szóló.
Az ezredes ajkaiba harapott.
Látszott arczán, hogy elfojtja, mit mondani akar.
Mérges pillanatát végig hordozva még egyszer a soron, segédéhez fordult :
— Látott ön valaha ily saját veszedelmébe rohanó hadat? . . .
— Soha, ezredes uram! s én meg nem foghatom ezredes ur türelmét.
— Volt az alázatos válasz.
— Oh e türelem fonala is el fog szakadni, s én hiszem, nehány nap múlva meglesz törve ez eszeveszetten büszke had. . . .
Most oszsza őket szét segéd ur a századokhoz ; de úgy, hogy a legnagyobb szakáluak a legkeményebb kapitányokhoz jussanak.
Adja ki parancsolatbal, hogy e besorozottaknak tizennégy napig nem szabad elhagyniok századuk numerusát; azonfelül mindegyik mellé ordonnáncz rendeltessék, ki minden lépten nyomon kisérje őket, s legcsekélyebb gyanús tettüket azonnal feljelentse.
Szakácsoknak nem szabad alkalmazni őket, mert ezektől minden kitelik.
Öltönyt a legócskábbat adják ki számunkra a raktárból; mert az ily rekruták nem tudják megbecsülni a jót.
Naponkint iskolázni kell őket, hogy tanuljanak németül Írni, olvasni, legalább később hasznukat lehet venni, hogy ne egyék hasztalanul a császár kenyerét.
Őrségre nem szabad küldeni őket, mert a töltött fegyver igen veszedelmes az ily kezekben, hát ha még nem tudnak vele bánni.
Századaikhoz érkeztökkor azonnal nyiressenek s borotváltassanak meg vorschriftsmássig.
—
E szavai után röviden üdvözölve egy kézintéssel segédét, megpördült sarkán s távozott .