VI.
Santa Afra kis tündére.
Az elbeszélt események után mintegy nyolcz hét telt el.
Az ezen idő alatt történteket — részint csekély érdekök, részint kissé csiklandós természetüknél fogva — jónak láttam e helyütt hallgatással mellőzni.
Úgy hiszem azonban, hogy a szives olvasó még nem feledkezett meg a Santa Afra szállitóház tündéréről, a kis Mariettáról s örömest fogja követni lépteimet ama szűk, kanyargó sikátorok egyikén végig, melyek e hajdani zárdához vezetnek.
Február vége felé volt.
A tavasz ragyogó szinezetü virágokkal himzett s kéjes illatárt árasztó diszöltönyében már eljött kebelbarátnőjé, Itália látogatására; követve szárnyas énekkara által, mely vidám dalok között ringatá magát az üde tavaszi lég hullámain.
A Pó folyam játszi szellők által fodrozott tükrén egy-egy vitorlás sajka surrant végig, mintegy pályázva a vijjogó halászmadarakkal, melyek röptűkben lelecsapva gyorsan elsimuló barázdát hasítottak a viz színén.
— A termékeny rónát földművesek ezrei lepék, szorgalmazók az anya földet a minden napi kenyérért, melynek felét azonban atyáskodó idegen hatalom zsoldasai emésztendik fel. . . .
A tavasz betekintett a város szűk sikátoraiba is, kicsalva a járatlan kövezet hézagaiból a fű sarját, s az ódon falak repedéseit a repkény és folyondár rózsa indáival szőve be, mintha a szétomlástól akarná megvédeni azokat.
Egyes kanyargásoknál, hova a nap egy-egy vidám sugára belövelt, félmeztelen apró gyermekek üzék vidor játékaikat csengő kaczaj között, örvendve a természet ébredtének.
Még a zárda bomló falai is, mint az eltűnt iíjuság boldog ábrándjain merengő agg anyóka arcza, némi derűt látszottak ölteni magukra.
Az elbeszélt események óta nem jártam e helyütt; pedig hálátlanság leendett fel nem keresnem az egyszerű családot, melynek legalább női részről, oly nemes részvétével találkozám; ha ki nem mentene az, hogy a lefolyt idő alatt fedezet nélkül nem volt szabad sehol is megjelennünk ; e kísérettel pedig itt — bármi megszokott lehetett is — megjelenni nem akartam.
Első szabad napomat azonban rögtön e czélra használtam, annál is inkább, mert gyűrűmet, kedves ereklémet valék kiváltandó.
Lelkem vidámabb volt a szokottnál; mert hisz a szabadságnak csak árnya is képes némi derűt varázsolni különben sötét kedélyünkbe; nem akarván itt említenia kiváncsot, mely a kis Marietta viszont látására ösztönzött.
Mintegy délutáni három óra lehetett, midőn a kisded udvar kapujánál megállottám.
Ad udvar egyik szögletében magas terebélyes fügefa állott, melynek viruló ifjú gályái játszi árnyakat vetettek az udvar fülepte kövezetére.
A fa tövében alacsony, kezdetleges művű szalmaszéken ült a kis Marietta; finom fehér terítő hímzésével foglalkozva.
A kis leány, mintha e rövid két hó alatt töltebb s szebbé vált volna.
A gyermekded kifejezést, [testtartást, mintha szűzies méltóság váltotta volna fel; s arczán neme a szelíd komolysággal vegyült ábrándnak honolt.
Ha elég meggondolatlan lettem \olna — e nőhöz egyikét ama könyelmübb tréfás mondatoknak intézni, melyek akkori könnyű véralkatomnál fogva gyakran lesiklottak akaratlanul is ajkaimról, ez arczvonások láttára bizonyosan megfagyandott a szó ajkaimon.
Hosszan néztem őt, mielőtt a küszöböt átléptem volna; s lelkemben önkénytelenül felmerült a gondolat: miként e kis leány komolyabb szivérzelmekkel foglalkozik.
A kis Marietta — talán nem annyira hímzésével, mint inkább gondolataival elfoglalva — nem vette észre, midőn az udvarra lépve, annak az ő ülhelyével ellenkező szögletébeni kisded gömbölyű kő-asztalánál helyet foglalék.
Különben annyira nesz nélkül tevém ezt, hogy éberebb egyén figyelmét is könnyen elkerülhettem volna.
Letelepülve mintegy öt perczig méláztam a szép gyermek arczvonásain, ezer lélektani sejtelmet bízva a jövőre, hogy kiderítse azokat; midőn mindkettőnk figyelmét egy az udvarra gyors léptekkel siető iíju ember vonta magára.
Midőn azt mondom: mindkettőnk figyelmét! ez annyit jelent, hogy Marietta s én egyszerre pillantánk az ifjúra ; de anélkül, hogy Marietta engem észre vett volna.
Az ifjú magas, szikár alak volt, holló-sötét dús göndör hajjal, mely csaknem vállaig ért.
— Halvány arczának balfelén hosszú sebforradás volt látható; mig sötétzöld bársony felöltőjének bal ujja tétlenül csüngött alá jeléül: hogy a kar hiányzik belőle.
A kis Marietta felugorva ülhelyéről az ifjú elé sietétt s keblére simulva csókra nyujtá ajkait.
Az ifjú lehajolt, hogy érintse az illatos, üde ajkat; de a csók édébe az ilju szemeiből egy keserű köny hullott alá.
A leányka visszakapta fejét s bűvös szemeivel szerelmese arczába tekintett.
— Miért e köny szemeidben Giovanni?
— Kérdé a szerelem és meglepetés hangján. . . .
— Távoznom kell.
— Felelt a kérdett, — jobb karával szivéhez ölelve a kis tündért.
— Mához egy hétre már Novarában kell lennem!
— Novarában!
Kiáltá bámulva Marietta.
— Igen ott — mond az iíju — hol hazám szabadságának vértanúi közé avattatám — vagy hétköznapi nyelven szólva — hol bénává lettem.
S mit léssz teendő ott ? . . .
Kérdé Marietta ama heves aggálylyal, mely csak olasz nők tulajdona.
— Kereskedősegéd leendek atyám egyik jó barátjánál.
— Válaszolt sóhajtva Giovanni.
— És én ? . . . kérdé hevélylyel Marietta.
— Te szüleidnek jó s engedelmes gyermeke leendesz, mint eddig valál.
—- Mi annyit jelent, nemde? . . .
Hogy én éljek nélküled, s talán ne lássalak soha ! . . .
— Vissza fogok térni — mint önálló ember, az akkor talán már szabad hazába — s ha boldogságodat addig más karjain fel nem leléd, vagy mástól nem várod azt, én fogom meghozni számodra.
— Mondá az ifjú, hévvel szorítva szivéhez kedvesét.
— Szép, de hiú ábránd — rebegé — csüggeteggé vált arczát az ifjú keblére rejtve — Marietta — midőn reményid összetört sajkájának forgácsait ide vetendi a sors, azokból alig leendesz képes napokig álló keresztecskét összeilleszteni Mariettád sírjára.
— Ha szeretsz — folytatá a kis leány hirtelen felemelt fővel s határozott hangon — maradj és tűrj velem s hazáddal.
— Neked az inkábk kötelességed, mint másnak.
Hadd lássák a pulyák, kik remegve hajtják — a vészen kívül büszke— fejeiket az önkény igája alá, miként Olaszhon hősei, kik a vérmezőn közösen vérzeni tudtak: az elnyomatás napjaiban a közös iga terhei alatt sem roskadnak össze. . . .
Meggyőzetni az erősb által, nem szégyen; de nem is dicsőség a balszerencsében kislelküvé s csüggeteggé fajulni. . .
Az ifju felegyenesedett a leányka utóbbi szavára.
— Halvány arczára a szégyenülés pírja szőkéit, s még forróbban szorítva kebelére a szép gyermeket, mintha a nemes SZÍV lelkes dobbanásait egyesitni akarná az övéivel, felkiáltott:
— Meggyőztél Marietta, maradni fogok, s szenvedni veled ...
De mit mondok, szenvedni!
Hisz melletted megszűnik a szenvedés.
— A fájdalom kéjjé; a csüggetegség bátorsággá; a kislelküség hősies önérzetté válikOh légy és maradj angyolom és védem.
Én imádni foglak mint őrszellememet, kit isten rendelt számomra, hogy támogasson, midőn erőm fogyatkozni kezdend, hogy nemes szelleme szárnyain emeljen fel oda, hova az alacsonyság rohasztó lehe fel nem hat! . . .
— Tiéd leszek Giovanm! . . . válaszolt a leány ismét az ifjú szemeibe tekintve. . . .
Tiéd lesz szivem minden dobbanása, agyam minden gondolata, s lelkem öszszes tehetsége, mindaddig — mig hazánk szeretete lángol szivedben! . . .
— Ez pedig onnét ki nem alszik soha !. . .
— E szerint örökre tiéd ! . . . fejezé be Marietta, újból Giovanni szivére borulva. . . .
— Corpo di dió! . . . kiáltá ekkor egy fél rekedt torok a kantina ajtajából, s a szerelmes pár ijjedten forditá arczát a táj felé, honnét a viharszerü hang keletkezett.
Az öreg kantinos mint a megtestesült bámulat megredezett a kantina ajtajában, rémledező tekintetét le nem vehetve a szerelmes párról.
Az ifjú szivek frigy-kötéseiknél ritkán gondolnak a papák vagy a mamák számításaira vagy helyzetére; igy történt itt is.
Egyik sem eszmélt arra, hogy a szülők katonai haszonbérletből élnek, s hogy a félkarú Adbnis többszöri megjelente Santa Afrában ép elég arra, hogy az öreg Gióvannit egy szép napon más, loyasilabb érzelmű egyén váltsa fel üzletében.
Az ifjú Giovanni Bertani az olasz szabadságharcz bersaglierjei között küzdött s vesztette el balkezét, s csak is ennek köszönheté szabadságát; mindamellett elég bélyegzett és veszedelmes egyén volt az öreg kantinos családjára nézve.
Innen magyarázható az öreg rémülete, melybe őt ama felfedezés ejté, hogy életének egyetlen szemefénye, a Santa Afra tündére, oly SZÍV dobbanásairól számítja boldogsága perczeit, melynek érzelmei sötét betűkkel jegyezvék a politikai bűnök lajstromába.
Az öreg rémületét, mint lenni szokott, csak feltámadt haragja múlhatta felül.
Mint nyíl termett leánya mellett s megragadva annak kezét, dühös pillanatait az ifjúra szegezte — rekedt hangon kiáltván:
— Azt gondolod -e gaz fattyú, hogy ily országgyujtogató számára növeltem fel egyetlen gyermekemet ?! . . .
— Signor! viszonzá az ifjú lángba borult arczczal — elfeledte -e, hogy ön is olasz ?! . . .
— Az vagyok, az; de nem olyan, mint te nöcsábitó, ki országot segitesz felforgatni, azután meg egy hű alattvaló egyetlen kincsét rablód meg orv kezeiddel.
— Atyám! . . . rimánkodott a leány atyja kebelére akarván simulni; — ne légy igazta lan Bertani irányában, itt ha valaki bűnös, az egyedül én vagyok, hogy szivem legszentebb titkát elrejtém elölted. . . .
— Ne sziszegj kígyó ! . . . orditá az öreg durván lökve el magától a remegő leányt . . .
Avagy azt hiszed -e tévé utánna leánya könybe borult szemeit megpillantván — hogy idétlen pityergéseddel meglágyítasz ? . . takarodj be innét.
S a leányt, mint pelyhet, kanyaritotta be az ajtón.
— Uraim! kiáltá az ifjú az öreg elé lépve — igy a fenevadak sem bánnak kölkeikkel, mint ön!
— Ne említsd szentségtelen ajkaiddal e nevet még egyszer; mert rögtön megmutatom, hogy a fenevad, ha kőikét nem is, de ellenét mindenesetre széttépi!
Mondá fogait csikorgatva az öreg s megragadva mellén az ifjút rázni kezdé.
Ép segélyre akarék sietni, midőn Mariettaismét az ifjú mellett termett s atyja két kezét megfogva, s a dühös öreg szemeire függesztve galambszelid tekintetét, ez egyetlen szót rebegé :
Volt e hangban valami, mi megállította volna a martalékára rohanó tigrist.
Az öreg karjai is lehanyatlottak, elbocsájtva a szégyen és haragtól lángoló fiut.
— Távozzál Bertani, — mondá csillapuló haraggal az öreg.
— Távozzál s én elfeledem, hogy valaha átlépted e ház küszöbét; de fogadd meg előbb a holdogságos Szűzre, hogy ide vissza nem térsz többé; mert ittléted szerencsétlenséget hoz reám, s családomra; miattad elvesztem üzletemet, rabságra kerülök, vagy ép ... s itt elakadt az öreg szava, mig arczát halálsápadtság önté el. . . .
— Vagy — egészité ki az ifjú — becsületesebb életmódot lelhetsz.
— Általad ? . . . veté utánna megvetőleg a kantinos.
— Igen általam.
— Folytatá Bertani. . . .
Hallgass meg, én tiz perez alatt felvilágosítalak.
— Nem — nem — nem, — szaporázá az öreg — én meg nem hallgatlak; valaki meglephet bennünket, meglátja, hogy veled beszélek, elfut a rendőrséghez vagy ép a térparancsnoksághoz s én egy óra múlva nem vagyok többé a Santa Afra kantinosa.
— Hanem becsületes mezei haszonbérlő, — vágott szavaiba az iíju — hol mással is szabad leszen beszélned, nem csak katonákkal. . . .
— Hasztalan ámítasz Bertám, koldusok vagyunk te is, én is . . . úgy kell élnünk, a hogy lehet, s attól, a kitől lehet.
Távozz s ne lássalak többé.
— Uram, — mondá határozottan az ifjú — még nehány szót. . .
Hallgass meg s azután távozom.
— E föltétel alatt meghallgatlak.
Beszélj szaporán.
— Az imént búcsúzni jöttem Mariettától.
— Azt okosan tetted.
Azaz, hogy nem tetted okosan ; mert neked soha sem kellett volna ide jönnöd .... dörmögé az apa.
— Novárába akartam menm, hol még szabadon érezhet a SZÍV ! . . .
— Kár is volt onnét visszajönnöd.
— De e leány azt mondá: hogy nem dicsőség gyáván odahagyni a szenvedő hazát; sőt polgári erény osztani annak fájdalmát s terheit.
— Per dió — kiáltá az öreg összecsapva kezeit s ijedten tekintve leányára . . .
Marietta! . . . te . . . te . . . proclamáczióból olvastad ezt ... ?
— Nem atyám ... én nem olvasok proclamácziókat ... az isten ezt nekem szivembe irta, onnét olvasom ki . . . felelt szelíd hangjával a kis leány. . . .
— Oh Madonna! . . . nyögé nehéz sóhajjal az öreg.
Minő szivük van ez elfajult időben még a nőknek is. . . .
— S én elhatároztam, hogy maradok . . . folytatá Bertani.
— Nem maradsz, — kiáltá uj haragra lobbanva az öreg . . . nem maradsz, hanem rögtön távozol. . . .
— Egyetlen hangot sem . . . makacskodék a kantinos — tolva kifelé az udvarból az ifjút.
— Signor . . . mondá ez.
Én nem vagyok oly szegény, mint minőnek hisz. . . .
Vagyonomat azért rejtegetém: mert féltém a sasok körmeitől.
Az öreg e szóra megállapodott s körültekintve az udvaron, s megpillantva egyenruhámat, ijedten kiáltá:
— Siamo perduti! (el vagyunk veszve.)
— Ne féljenek önök, — mondám felkelve s közéjük lépve.
— Én csak gyűrűmet jöttem kiváltani.
— Minő gyűrűt akar ön itt kiváltani ?
Hisz én nem ismerem önt.
Tudtommal nem láttam önt soha; s különben is kételkedem, hogy lett volna önnek valaha oly gyűrűje, melyre józan keresztyén ember egyetlen dénárt kölcsönözne !
— Hadará egy lélekzettel a közbejöttöm által kellemetlenül megzavart öreg; majd megvetőleg tekintve végig valóban selejtes parádémon, majd ismét fürkésző szemeit mint vasvillát szegezve arczomra s egyet-egyet rántva kissé fakó fejtakaróján, hihetőlég azért, hogy megbicsaklott emlékező tehetségét ezáltal ismét talpra állítsa.
Más, ki egyéni becsét onnét méri, a mi anyagi birtoka van, mindenesetre sértve érzendette magát az öreg kantinos utóbbi fitymáló szavai által; de az én keserű tapasztalataim pánczéláról visszapattantak azok nyomtalanul, még a sajnálat mosolyát sem idézve ajkaimra.
Lassanként megszoktam úgy venni az életet, a mint van; nem akadtam fenn azon, ha láttam, hogy az ember belbecsét még ráadásul sem igen igénylik az anyagira akkor, midőn ezt a kor viszonyaihoz mértten mint kamatozó tőkét értékitni nem lehet, vagy nem szükséges.
Azonfelül az öreg kantinost a világért sem tekintettem oly egyénnek, kitől e szavakat bármi körülmények között is sértésnek vehettem volna; azért felelet helyett nyugodtan kivonám zsebemből ama zálog-jegyet, mit karácsony éjén adott az öreg s elébe tartván, kérdém:
Az öreg kikapta kezemből a papirszeletet s figyelmesen vizsgálva azt, felkiáltott;
— Per dió! . . . hogy ne ismerném, hisz ez saját magam Írása.
— Ah signor — Csenge közbe most a kis Marietta hangja — e szerint ön azon gyűrűs magyar ki . .
— Hallgass szerencsétlen gyermek ! . . . vágott közbe az öreg, a kezében tartott zálogjegygyei tapasztva be a picziny ajkakat, melyek szerinte oly veszedelmes titkot valának kifecsegendők.
A leányka szavaira s az utánna következett jelenetre a csonka Bertani érdekelten függesztő reám tekintetét segyetlen kezét felém nyújtva megszoritá jobbomat, mialatt halkkan suttogá:
— Én is. . . .
Felelém, szemeibe tekintve a derék ifjúnak s viszont szoritám kezét, mig a váltott öt rövidke szóból tökéletesen megértők egymást.
Ez alatt az öreg kantinos a lehető legzavartabb hely-zetben találta magát s talán régóta most ohajtá először őszintén, hogy bárcsak neje jelen lenne.
De az istenek rendesen csak a szinpadon jelennek meg a veszély kellő pillanatában, az életben pedig az ördögöt küldik maguk helyett.
Mintha nem tudom honnét nőtt volna ki, ott meredett egész nagyszerűséges, s méltóságában előttönk Pihanek ur.
Arczán oly édeskés meglepetés ült, mintha egy meszely v u d k i helyett legalább is egész itcze milánói rosoglióval öntötte volna körül szerelmes szive táját, melynek nemes érzelmei sajátszinü sugarakban tündököltek vissza piczided szemecskéi szivárványán, melyek a kis leány ajkaira tapasztott papíron függtek.
Ah, ah!
— mondá egyetlen kaffantás után — az a malicski bábó hát úgy szereti a czukios papirost, ha tudtam volna, hoztam volna egy egész árkust s pedig olyant a melyiken a legnagyobb piskótákat sütötték! . . .
A öreg Giovanninak sem kelle több, hogy Pihanekláttára rögtön sőbálványnyá változzék, mig magam boszuságom daczára alig fojthatám el nevetésemet.
Marietta mint tünde lidércz osont a zárda beljébe, maga után intve Bertánit, ki sietett követni őt.
Hárman maradtunk az udvaron.
Pikanek boszankodva a kis leány eltűnte miatt, háritót keresett a keblében fellobbant villámnak s felém fordult:
— Mit keres ön e helyen ?
— kérdé mérgesen.
Felelet helyett Giovannihoz fordultam s egy pinta bort parancsolék.
A kantinos hozott volna fösvénysége daczára tizet is, csakhogy volt ok, miért helyébül mozdulón; én pedig az imént elhagyott kőasztal mellé települtem.
Pihanek háromszor körültekintő az udvart s miután látta, hogy senki sincs, ki előtt tekintélyét koczkáztatná, lefojtva mérgét szinte az asztal mellé ült.
Úgy tettem, mintha nem is látnám őt; de ő jól tudta, miként egy egész pinta bort nem fogok meginni magam; azért egész leereszkedéssel szólt :
— Ahá ön is a jó borra s a szép leány után jött ? ! . . .
— Csupán a jó borra!
Válaszolám röviden.
— E szerint ön nem szereti a leányokat ?
— Akár soha se lássak egyet is.
Hazudtam pirulás nélkül.
— No — mondá Pihanek szemével csiptetve — nekem még a bor sem kell, ha nem szép leány hozza.
— Akkor itt szomjan is maradsz ! . . . dörmögém.
— Csője to ? . . . kérdé, szavaimat nem értve.
— Akkor — mondám — nincs egy Ízlésünk.
— Nem is szeretném, ha egy volna.
Főleg borra és szép leány-csókra! . . .
Dicsekvék az érdemes amoróso.
Ha az a szép leánycsók ép oly jó, mint a kantinos bora, akkor édes testvér lehet a pofflével, gondolám; de nem mondám el, nehogy a szelídülni kezdőt újból neki vadítsam.
A kantinos a pinta mellé, finom tapintattal két poharat hozott s én megkínáltam Pihaneket.
, — No, - mondá kegyúri leereszkedéssel szolgálaton kivül vagyunk, elfogadom ; még koczintott is velem a maga egészségére.
Azután Virginiákra gyújtottunk s beszélgeténk a világ legérdekesebb tárgyairól; talpalatlan bakkancsok, megkozmásult menázsik, ma rövidebbre nyírt, holnap ismét megtoldott waüenrokkokról, öt helyett hat gombbal felszerelt kamáslik — s más efféle a felsőbb hadműtanba tartozó állapotokról.
Ez alatt a pinta kiürült s mást parancsolék.
A kantinos némileg vidám arczczal közeledett a hivásra, miből következtetém, hogy benn nem legrosszabbul állhatnak az ügyek; de annál rosszabb lábon állott Pihanek ur, ki már ide is némileg felöltözötter érkezett s most felemelkedni akarva szépen visszaült helyére, habár akaratlanul is.
— Ne te hozdd a bort, vén majom ! . . . rikácsolá, — hanem az az én hamis szemű kis leányom ! . . .
Giovanni az asztalról elkapott korsóval oly mozdulatot tőn, mintha szét akarná azt zúzni a polák fején; de csakhamar kanyarulva egyet sarkán eltávozott.
Perez alatt ott habzott a fanyar veres bor az asztalon.
A kis leány hozta azt; de mire Pihanek ur felé fordult karcsú derekát átölelendő, már csak öltönye lebbenése volt látható az ajtóban.
— Hm — mormolá Pihanek, — önhitten piszkálva ujjaival azon helyet, hol más ember bajusza szokott lenni, rösteli a kis bohó, hogy ketten vagyunk.
— Ezen könnyű segiteni — mondám készséggel — én a konyhára távozom, valamely eledelt rendelendő, azalatt ön fohászaival ide csalhatja őt.
— Dobre — mondá a szerelmes hős; — de oly hangon, mintha nem igen biznék ügyében.
A kantinba lépve együtt lelém az egész családot Bertani s Marietta boldogoknak, a szülők elégülteknek látszottak.
Az anya felém jött s megragadva kezeimet; kérdé:
— Ön az uram, ki gyűrűjét karácsony éjén elzálogitá nálunk ? . . . .
— Én vagyok asszonyom ! . . . felelém.
S ép e gyűrű kiváltásáért jöttem.
— Istenem ! mint lúegváltozott ön, csak hangjáról ismerem fel ismét . . .
Pedig ön szerencsét hozott házunkhoz, akkor, midőn segélyünket vette igénybe! mert im ép, mire gyűrűjét ismét elvinné, Mariettám boldog arává lón.
E pillanatban Pihanek türelmetlenül zörömpölt oda künn.
— Menjen ön Marietta — kérém a kis leányt — s tartsa féken szép szeme varázsával őt, mig itt dolgomat végzem ; mert különben nem leend nyugtunk tőle.
Remélem Bertani szerelme erősebb, semhogy e csekélységen fennakadjon.
Marietta gondolat-gyorsasággal szökött ki az udvarra ; Bertani némán szoritá meg kezemet.
Öt perez múlva kedves gyűrűm ujjamon s a hetvenöt lira signor Giovanni kék harisnyájában volt, mindkettőnk nagy megelégedésére.
Megígérvén, hogy rövid időn meglátogatom őket, távoztam Pihanek urat átpoharazandó a mámor országába.
A harmadik pinta elköltése után már nem tudta ezrede nevét megmondani; a negyedikre pedig már engemet nézett a kis Mariettának — mint egy ismerősöm bizonyos poezokos és kopasz urat édes leányának — s midőn ölelésemre sietne, oly módon bukott orrára, mintha érdekes portraitját akarná az udvar fövenyében megörökitni.
Ott hagytam őt; másnap annyit tudván meg róla hogy szerelmi mámorát rövid vason piheni ki.
Az elbeszéltek után néhány hétre az ezred parancsot kapott Majlandba indulni.
Az indulás előtti napon a besorozattak mindnyájan kiballagánk ama kis temetőbe, melyben elhunyt barátunk hamvai pihentek.
A lég oly üde, a madarak éneke oly bájló, az ég oly tiszta lazurkék volt, mintha a boldogság ünnepét ülné; pedig az emberek legnagyobb része sziveiből úgy eltűnt az, mint azon sirok lakóiból az élet, kik fölé ragyogó virág-szőnyeget hímzett a jótékony természet, hogy vele a megsemmisülés szomorúan való képét eltakarja.
Midőn a sirkert ajtaján beléptünk, az ellenkezőn egy ifjú párt látánk távozni.
A barátunk sírkeresztjén díszelgő friss virágkoszoru azonnal elarulá kilétöket.
Bertani s neje Marietta voltak.
Legyetek áldva a kegyeletért, melylyel egy nemes SZÍV hamvainak áldoztatok; — mely reátok nézve idegen hongyermekének keblében dobogott ugyan, de mely érzelmeitek azonosságánál fogva a tiétekkel rokon volt.
Mi is elbucsuzánk a kedves kis viráglepte halomtól, egy bokrétát kötve azon virágokból, melyek a nemes fiú szivporából sarjadzottanak fel, hogy elküldjük az árva hazába azon anyának, ki sok ezred magával sir azok után, kik jobb szerették hazájukat, mint az életet.
Mielőtt távozánk, fogadást tevénk, hogy bár hol melyik világrész temetendi is porainkat, de halálunk hazánk dicsőségét homályositani nem fogja .