VIII.
Az antik képtár
Az én Szendey Gyula barátom sajátságos egyéniség volt, a mennyiben mindent csupán és egyedül festészeti szempontból szeretett felfogni.
A legrútabb, legbizarrabb arez, alak, vagy tárgy irányában ép úgy tudott lelkesülni, mint a legnagyobb költői szépség iránt, de e lelkesülés csak addig tartott, mig az illető tárgyat rendkívüli ügyességével a papírra vagy vászonra át nem varázsolta, mi ha megtörtént, az eredetit többé legcsekélyebb figyelmére sem méltatta.
Emlékező s képzelő tehetsége bámulatos volt.
Ha mit egyszer vagy kétszer jól megnézett s lelkében érdekeltség támadt a tárgy iránt, azt fényképészi hűséggel de több s hivebb életkinyomattal tudta festeni. így történt ma is.
Midőn szállásunkra visszatért, a művész elragadtatásával arczán s bizonyos lázas türelmetlenséggel fogott munkához, mintha félne, hogy a további szórakozás elmossa lelke benyomásait.
Figyelmeztetém az ebédre; de ő válasz helyett tovább dolgozott.
Leültem tehát, könyvet vettem kezembe s olvastam egy egész óra hosszat . . .
Ekkor letéve rajzonját, s némi távolságból vizsgálva művét, felém fordult s felmagasztalt arczczal mondá :
— Dicső! . . . remek teremtés! . . . .
— A "Madonna della Campagnau egyházban; szemben vele egy oszlophoz támoszkodva, egész óráig vizsgáltam, illetőleg tanulmányoztam az imádkozót; de most menjünk étkezni — azután festem az öreget.
Jó arcz ez az öreg, nem hétköznapi lélek, s úgy látszik vau valami nemesebb szenvedélye.
— S mi lehetne e nemesebb szenvedély ? . . .
— Az hogy a szépmüvészetek valamely ágának bolondja.
— Például a festészeté; mert az egész istentisztelet alatt le nem vette szemeit a templom boltozatának frescóiról.
— S mi az üdvösséges tanúság ebből ?
— Az, hogy ez ember gazdag, egyedül lakik egy házban, mely hihetőleg sajátja; s e ház sokkal nagyobb, sem hogy csupán lakásul használná, s igy az én combinatiom szerint valamely antik képtárral kell bírnia; mit onnét is gyanítok, hogy csak a napokban láttam egy olaszt egy eltakart festvénnyel a házba betérni.
S ha ez öregcsakugyan festészetbarát, s képtára van, minden áron meg kell vele ismerkednem.
— S ha nem volna képtára, hanem csupán csak ama szép leánya.
— Ez esetben mi gondom sincs az öregre ; leányát pedig birom!
— Igen igen — hanem csak papíron természetesen ; az eredeti többé nem érdekkel.
Az öreget délután fogom festeni; de ha képtára van, leányával is i smeretséget kell kötnöm.
S hogyan véled ezt eszközölhetni ?
— Az által, hogy megküldöm neki atyja jól talált arczképét, s megírom három szóval, hogy magyar, s belé halálig szerelmes vagyok.
— S nem pirulsz e szemtelen hazugság felett ? . .
— Miért is pirulnék, ha az öregnek képtára van; s én másként nem juthatok hozzá.
A kis leány ürügyöt fog találni azután, hogy a házba juthassak, hogy a képtárt láthassam; mert most már meg vagyok győződve, hogy az öregnek okvetlenül kell képtárral bírnia.
— S elég lelkiismeretlen birnál -e lenni, hogy elbolonditsad azt az ártatlan gyermeket, a ki csupán azért mért szerencsétlen politikai áldozatnak adod ki magadat, ha nem is személyed, hanem sorsoddal rokon szenvezve, óhajtásodat — a képtárt láthatni, lehetségessé teszi.
—
— Nem igen szoktam okoskodni; — válaszolt
Szendey, — de azért hallgass meg, lehet hogy igazat mondok: kevés, nagyon kevés ember van a világon, a ki inkább cselekednék valamit politikai rokonszenvből, mint hiúsága ösztönéből.
Ha e leányka megtudja, hogy politikai áldozat vagyok — mint kifejezted magad — akkor el van háritva azon akádaly, mely elfogadásomat fehér kabátomnál fogva gátolja, és ez által az ő — s atyja — szemeiben megszűntem cserepár lenni.
De ez még nem elég ok arra, hogy atyjánál közbenjáró legyen.
Hanem ha tudja, hogy iránta szivemben is érdekelve vagyok, ha egyébért nem, kíváncsiságból is, látni, beszélni óhajt velem, ha csak egyszer is.
— Részemről fogadom, hogy ovatos leszek, nehogy akár saját, akár a leányka szivében oly érzelmeket gerjesszek, melyek bármelyikünk nyugalmát is felzavarhatnák.
— A te nyugalmadat nem féltem — válaszoltam — hanem az a szép teremtés nagyon tapasztalatlan gyermeknek látszik még, s lehet, hogy ama kis, nagyon is menthető hiúságot, mely tán egyelőre ösztönzé őt, hogy kérelmednek helyt adjon, egykor megbánnia lesz oka.
Szendey komolyan tekinte reám, azután elmosolyodva mondá:
— Ah látom a nyulat a bokorban.
Ne félj, nem fogok utadban állni.
Legelőször is megígérem, hogy holnap ez arcz másolata birtokodban lesz, hogy ábrándozhassál a kedves vonásokon, midőn az eredetinek látásameg lesz tagadva tőled.
Másodszor fogadom, hogy mig magamat a legegyugyübbnek mutatom be, tégedet minden tekintetben égig foglak emelni; de sőt ki fogom kérni, hogy mint müértő, te is elkísérhess a képtárba; mig én ott elfoglalom az apát, addig neked szabad tér nyílik a signora körül édelegni.
— Hagyd el, válaszolám.
Habár óhajtom is, hogy egyhangú életünket az oly rég nélkülözött családi körben vidithatnók fel kissé, még sincs szándékom oly szerepet játszani, melyért később pirulnom kellene; habár csak egy óra negyeddel előbb is, bizonyos tervem volt.
— Ah tehát még is volt terved; — kaczagott Szendey . . . tudtam; hanem most kiváncsi vagyok e tervet hallani is.
— E terv által egyedül azt akartam eszközölni, hogy e leányka ne osonjék el rögtön az ablaktól, valahányszor megtekint bennünket.
Azaz, hogy kilétünket tudassuk vele; s pedig úgy, hogy egy levelet lövünk ablakvirágai közé.
— Felséges gondolat — kiáltá — a galambot lövéssel szelídíteni.
— E lövés nem fog semmi durranást, s annál kevésbbé kárt okozni.
— Hanem surranni, mint a nyilveszsző, nemde ?
— Eltaláltad.
Az udvaron a Casermiere kis fia szokott ily ártatlan fegyverrel játszani.
A múltkor sokáig néztem e gyermeket s úgy tapasztaltam, hogy kilőtt nyílvesszeje elment húsz lépésnyire.
Az átelleni ház alig van tizenkettőre, ha tehát a vesszőre egy levélkét csavarunk s azt a virágok közé lőjjük, ott a kis leány megtalálja, s csupa kíváncsiságból, minden gyanú nélkül elolvassa Szendey elgondolkozva tekintett reám, azután mosoly között nyújtva kévét — mondá:
— Nem vagy utolsó ember a találékonyságban.
Tervedet jónak, nagyon is jónak találom ; mert általa kit sem kell titkunkba avatni és költségbe sem kerül.
Hanem szeretném e tervet rögtön foganatba venni.
E család most ebédel, azután siestát tart, igy nincs tartanunk, hogy a felső osztályba jöjjenek, azonfelül a virágos ablakok nyitvák.
Ülj le, ird meg a levelet, én az alatt megkentem a nyilas ámort, felhozom szobánkba, mutatok neki rajzokat — mig te a bűvös fegyvert felhasználod.
S Szendey feleletet sem várva kirohant.
Én pedig fogalmazám a következő levelet:
Signora!
Kegyed átellenesei bocsánatot kérnek, hogy megjelenésükkel zavarják, midőn kedves testvérei, virágai között, mulat.
Engedelme nélkül ezt többé tenni nem fogják; miután sokkal inkább tisztelik kegyed azon érzelmeit, melyek távozni késztik; semhogy zavarólag akarnának azokra ezentúl is hatni; s pedig annál inkább minthogy ők is hasonló érzelmek áldozatai; de a melyet azóta hordanak szívesen, a mióta szerencsések voltak kegyed bájos, lelkes arczát láthatni.
Hazánk Magyarhon , mely ép úgy érez a népek törvényes joga s szabadságáért, mint a kegyed bájoló hazája, melyre őszinte szivünkből kivánunk áldást; tisztelői stb.
Mire e sorokkal készen valék, Szendey betoppant az ajtón a pseudo nyilas ámorral karján, s letéve rajz mappája elé a gyermeket, kicsempészte a nyilat kezéből s azt hanyagul az ágyra vetve, olvasni kezdé a levelet.
— S a szerelem ? . . . mondá — kimaradt ? ! . .
— Egyelőre igen. ügy hiszem kezdetnek ennyi elég.
Ha a szép gyermek hiúságára óhajtasz hatni, s csak ez által vélsz boldogulhatni, úgy van ott nehány szó, mely annak szitására elégséges.
— Igazad lehet, de én határozottabban szerettem volna, különösen a képtárt illetőleg — nyilatkozni.
— Erre még van idő, ez iránt egyebütt kell előbb bizonyosságot szereznünk.
— Vendéglősnénk minden ház visszonyait ismeri e város negyedben, attól fogunk tudakozódni.
— Helyes — attól megtudhatjuk az öreg nevét, hajlamait; hova szokott járni, talán találkozhatunk s beszédbe is ereszkedhetünk vele, s ha csakugyan bolondja a festészetnek, mint annyi sok öreg ur Olaszhonban, akkor nem lesz nehéz dolog ismeretséget kötni vele.
Mig Szendey beszélt a nyílvesszőre csavarám a levelet s a nélkül, hogy a rajzok szemléletébe merült gyermek észrevenné, átlőttem azt az átelleni ablakba.
A vessző egy óriási Cactus tüskéi között akadt meg.
— E lövés egy Horáczius Coclesnek is becsületére válnék — kiáltá Szendey elégülten dörzsölve kezeit.
Azután felkarolá a feleslegessé vált ijjászt, s mint szokták a kipréselt czitromot, visszalóditá az udvarra.
Mintegy két órával később -e magában véve csaknem gyermekiesen nevetséges esemény után — de mely nem maradt bizonyos komoly következmények nélkül — a nyílvessző eltűnt a Cactus derekáról, s az okozott seb helyére alig észrevehető, finom háromszinü szalag volt kötve.
— Látod -e túl a remény szivárványát, miniatur kiadásban — szólt Szendey félben hagyván a szomszéd öreg ur arczképezését s kipillantván az ablakon; szinte látom már a Ticián, Correggio s Rafaelek műcsarnokának bűvajtait megnyílni előttem.
Oh! barátom, mennyi tanulmány tárul fel ismét előttem.
Én megyek tüstént az öreg Mammához tudakozódni rejtélyes szomszédságunk iránt — s ezzel nem várva feleletet, kirohant az ajtón.
Ez a fiú még mindent elront, gondolám magamban, s úgy helyezkedtem el szobámban, hogy mindent észlelve, mi túl történik, magam meglehetősen észrevétlen maradjak.
Mintegy negyed óra múlva, mely alatt sajátságos álmákat szővék lelkemben, csakugyan megjelent a kis tündér ablakában s kihajolva világai között, futó, zavart pillanatot vetett ablakunkra.
A hanyatlóban levő nap rézsutan veté sugarait azátlátszó, üde arczra, mely e pillanatban úgy tűnt fel, mint valami kandi najádé, midőn az a vizi növényzet szinpompája közül félve, remélve leskelődik földi imádója után.
Valami ellenállhatlan ösztön késztett az ablakhoz lépni, talán hogy levelünk hatásárál meggyőződjem, vagy hogy közelebbről láthassam e sajátszerüleg szép teremtést.
A nő nem vonult vissza, hanem látszólag virágaival foglalkozva megmaradt helyén.
— Jó jel . . . gondolám; a levél hatott.
Gondolataimat Szendey belépte zavará meg.
Arcza örömtől sugárzott s oly mozdulatot tőn, mintha nyakamba akarna borulni.
— Barátom minő nap!
— tört ki — ki hitte volna, hogy e nehány lépés ennyi eredményre vezessen.
Az öreg Mammát vendéglője ajtajában találtam s röviden előadám neki ügyemet; mosolygott felettem, s elkezdett élczelni művészi rajongásom felett; a helyett, hogy felvilágositást adna ....
Csaknem boszankodni kezdék már, midőn az öreg kémlő pillanatát végig hordozva az utczán, megragadta karomat s befelé vonszolt.
Maradj itt csendesen! mondá — szokott bizalmas modorában s ismét az ajtóba lépett.
— Bon giorno, ne signor Giovanin! haliám az öreget üdvözölni valakit.
Az a "Giovanin* (Jánoska) szó úgy hangzott ajkairól, mintha valamely ifjú leányka üdvözölné kedvesét.
Feszülten vártam a történendőket.
Feszültségem azonban rögtön bámulattá vált, midőn a szomszéd öreg urat pillantám meg vele szemben, ki szívélyes mosoly között nyujtá kezét a Mammának, ki igy szolitá meg az öreget:
— Nem érne -e reá kegyed egy pillanatra belépni öreg barátnőjéhez.
— Szívesen válaszolt, ez s átlépte a küszöböt, midőn azonban engem megpillantott, némileg megütközve állapodott meg.
— Kérem, kérem, épen ezen fiatal ur érdekében óhajtanék önnel beszélni — Signor Giovanin — ő a miénk . . .
S ezzel az öreg Mamma olyféle jeleket csinált kezeivel, minőket a carbonarik vagy szabad kőművesek szoktak.
E jelek után az öreg ur rögtön felém nyujtá kezét, mig az öreg Mamma folytatá: Ez a fiatal ur azonkívül festő, s óhajtaná kegyed remek képtárát tanulmányozni.
A Mamma e szavaira az öreg ur csaknem hévvel szorongatá még el sem bocsájtott kezemet, s örömragyogó arczczal nézve szemeim közé, pillanatig mintha emlékei között kutatna, hallgatott, azután e szavakat intézé hozzám.
— Ön oly ismerős vonásokkal bir, mintha láttam volna önt már az életben.
— Ma egy oszlophoz támaszkodva szemben álltam kegyeddel a Madonna della Campagna egyházban, felelém.
Az öreg ur tagadólag rázta fejét, s válaszolt: Én azegyházban nem láttam önt;; megvallom legyőzhetlen ellenszenvvel viseltetem a fehérkabát iránt és sohasem pazarlóm tulajdonosára figyelmemet; az én emlékeim, melyeket ön ismerős vonásai költettek fel bennem messze időbe szállnak vissza, midőn még talán ifjabb valék, mint ön most.
No de ez nem tartozik a dologhoz; majd lesz időnk máskor erről beszelni.
Ön tehát festő s képtáramat óhajtja látni, szívesen teljesítem kivánatát, de ne alkosson magának valami vérmes képzeleteket fölötte, mert az korántsan oly remek, mint minőnek gúnyolódó öreg barátnőm elnevezte.
Azonban egy gátló körülmény merül fel, önnek nagyon bajos lesz házamba bejutni.
Átelenemben, önökkel egy fedél alatt rendőrkatonák laknak, azon felül a kapu alatt őr áll, ezek kémszeme folyton kapumon, ablakaimon függ, gyanús egyén vagyok előttök, mint minden olasz; ha önt házamba lépni, vagy onnét kijönni látják, rögtön politikai összeesküvést gyanítanak.
Elszomorodva hallgatám az öreg szavait, mert nagyón is éreztem azoknak igazságát.
Azonban — folytatá az öreg — van egy más módunk.
Házam mögött magas kőfallal kerített kert terül el, a kőfalba keskeny vasajtó van illesztve, mely a fal melletti szűk járatlan sikátorra nyílik.
Ez ajtón a kert szemetét szokták kitakarítani.
Ennek kulcsát holnap reggel itt találandja ön öreg barátnőmnél; s én délben pont 12. órakor elvárom önt, ha jövetelét valami rendkívüli esemény gátolná, jelezze ezt ablakára kifüggesztett szurony, szíjjá által.
Ez nem költ gyanút, mert mindenki azt hiszi, miként száradni tette ön oda . . .
— Szabadna -e az ígért élvezetben barátomat is részesíteni ? koczkáztatám.
— Ismeri az öreg Mamma ön barátját ?
Mamma nemjvárva míg én felelek, bele vágott: hogyne ismerném, a kezemet tenném érette tűzbe.
— ügy az ön barátja ép oly szívesen látott vendégem leend, mint kegyed . . . kinek vonásai — hm ... no de majd beszéljünk erről; tehát a holnapi viszontlátásig, isten önnel.
S az öreg Giovanin, mint a Mamma őt nevezni szerété - • forrón kezet szorítva, s még egyszer hosszan kémlőleg tekintve arczomba, fejcsóválva eltávozott.
Én pedig örömemben a tett jó szolgálatért megöleltem az öreg Mammát, megígérve, hogy arczvonásait megörökitendem mappámban . . .
Tehát, végzé kezeit dörzsölve Szendey . . . holnap . . . holnap . . .
Az öreg nő, kit mi "Mamma" néven neveztünk vendéglősnő volt szomszédságunkban.
Jelleme, ereje, s kitartására nézve inkább férfi, mint nő.
Hozzá jártunk étkezni és sohasem volt panaszunk ellene.
— Az öreg a hetven körül járt — de alig látszott, hófehér fésületlen bodor hajától eltekintve, ötvenesnek.
Fiatal korában markotányosnő volt első Napóleon ama roppant hadseregénél, mely 1812-ben az északi óriást eltiprandó Moszkváignyomult.
Az akkor még deli erőteljes hölgy férjét, a tam- bour majort kisérte.
Midőn ezt Szmolenszknél egy ágyúgolyó tönkre zúzta, kiragadó a megholt merev kezei közül az ezüst gombu botot, megcsókoló férjét, nehány könnyüt ejtett útónná, és saját fejére csatolva annak medvebőr süvegét, vezényelte a csonka gránátos zenekart .....
Midőn aztán az europa tespedő nyugalmára oly veszélyes keselyüt Helena szikláihoz lánczolák, a kiszolgált nőkatona visszatért Olaszhonba s megtakarított fillérein e kis üzletet nyitva, itt élt napjainkig, élénk emlékébe vésve a hazája felett ez idő alatt elvikarzott eseményeket mint egy élő krónika; és gyűlölve lelke* mélyéből ama kétfejű tollas szörnyeket, melyek az ő egykor dicsőségben szállongó sasának szárnyait szegék . . .
E nő jelleme nemes, kedélye vidám, szive jó — csupán verálkata volt az akkori körülményekhez képest kissé forrongó ....
Giovanint, mint később megtudók tőle, mint ama nagy sereg egyik kiváló ifjú tiszjét ismeré s kitüntető bárátsággal viseltetett irányában.
Ennyit találtam szükségesnek, a Szendey elbeszéléséből ismert Mammát érdeklőleg megemlíteni.
Másnap pontban déli 12 órakor a sikátorról nyiló kertajtónál valánk s Szendey a csakugyan megkapott kulcscsal felnyitá azt.
Elbámultunk a kert szépsége fölött, mely az előhaladott időszak daczára is rendkívültisztán volt tartva, s buja zöldje körül itt-ott egy-egy őszi bokor virágai közül remek carrarai márvány szobrok kandikáltak elő.
De nem igen értünk reá a kert szépségeit bámulni, mert az öreg ur rögtön előttünk termett, s szívélyes mosolylyal nyújtva kezét szó nélkül vonszolt maga után.
Egy lélekkel sem találkoztunk sem az udvaron, sem a folyosókon, melyek egyikén csinos faragványu tölgy ajtót nyitva fel, egyenesen festő barátom álmodott bűvös paradicsomába vezetett, a képtárba.
A festészet legritkább műkincseinek meglepően el-ragadó, s mesterkézzel rendezett sora tárult fel előttünk, mely a legavatlanabbat is bámulattal töltötte volna el; hát még azt, ki, miként Szendey e művészetnek élt és halt s ki nemével a szent áhitatnak hordozá körül szemeit a terem falán.
— Egyszerre azonban két egymás mellett függő olajfestvényű arczkép vonta magára figyelmét.
Szép, halovány női arczok voltak ezek, Annyira hasonlók; miként egyiket a másik másolatául lehete tekinteni.
E kettő alatt gömbölded, dús arabeskekkel ékített arany keretben egy kissebb alakú, de vonásokra amazokkal tökéletesen egyező arczkép függött, csakhogy a kék szem s szőke hajat, itt fekete szem s haj helyettesiték.
Szendey gyors léptekkel termett a képek előtt, szinte oly gyorsasággal követte őt az öreg ur; midőn az előbbi hirtelen visszafordult s mig arczán a legkülönbözőbb indulatok kinyomata váltakozott, mohó, szakgatott hangon kérdé:
— Uram, hol vette ön ez arczképeket ?
— Magam festém egykor, midőn teremtő erőm még teljes virágában volt s kezem nem reszketett az évek s viszontagságok sulyja alatt.
— Tehát ez arczok csak képzelő tehetsége szüleményei ?
— Korántsem; hanem gyenge másolatai az egykor élt eredetieknek; az egykor szót csak e gyermekre nem lehet alkalmazni — folytató a gömbölyded arczképre mutatva.
Szendey ekkor mintegy sajátszerü gondolattól meg- kapatva, kirántó hóna alól rajz-mappáját s lázas gyorsasággal nyitva azt szét, egy pergamentre festett arczképet vön elő s az öreg ur szemei elé tartó, mig másik kezével a falonfüggő képekre mutatva — mondá:
— Mit mond ön uram e hasonlatossághoz ? ! . . .
Az öreg ur helyre igazitá szemüvegét s növekedő bámulattal vizsgálta a képet, mi közben arcza halovány, vonásai lassan kigyulladtak s szemei a képről önként siklottak Szendey arczára.
— S kit ábrázol e kép? kérdé az öreg reszketeg hangon.
— Boldogult anyámat — váloszolt Szendey .... ki egykor sokat szenvedett, sokat sirt elveszett, idegen földön elhalt iker nővéréért.
— S hol laktak önök ? ! kérdé Giovanin növeked ő indulattal . . .
— Kassán ! . . . válaszolt Szendey.
Ekkor az öreg mintegy önfeledten nyakába borult ba-rátomnak s mint bűnbánó gyermek zokogásba törve ki, e szavakat fuldoklá:
— Oh bocsáss meg nekem, bocsásson meg anyád idvezült szelleme: mert az ő könyeinek, az ő fájdalmainak én valék okozója . . .
Öcsém én nagybátyád vagyok, Giovanni Pietri; én voltam, ki anyád nővére szivét elszakitám az apai ház szent tűzhelyétől, s hoztam idegen éghajlat alá . . . hogy itt a szerelme s megtört kötelessége közötti kinos harcz hant alá temesse őt.
— Ah tehát ön ama Giovanni Pietri — szólt most az ámulatából felocsúdó Szendey — ki ama szerecsétlen 1812. muszkaországi hadjárat után az összetört franczia sereg egy foszlányával Lengyelhonból Kassára vetődött s mint sebesült nagy apám házában ápoltatott, s mely jótett jutalmául azután nagynénémet szökteté meg ? . ..
— Nem öcsém — válaszolt az öreg letörölve könyeit s némi büszkeséggel egyenesedve fel — Anna önkényt követett engem; nagyapád büszke magyar nemes volt, s mint hű alattvaló kinyilatkoztatá, hogy inkább törjék meg leánya szive, inkább maradjon örökké hajadon, sem hogy az ő belegyezése — s áldásával fölkent királya ellenségének nyújtsa kezét.
Nem használt kérés, köny, rimánkodás, az öreg kérlelhetlen maradt, s egy naponkijelénte, hogy most már mint felgyógyúlt indulhatok utamra; mert ha felismernek, nem csak hogy foglyul esem* hanem őt is, mint ki ellenséget rejteget, bajba keverem.
Anna nem birt szerelmének ellentálni s a következő éjen együtt hagyók el nagyapád házát.
A legközelebbi faluban, rejtőztünk mintegy három hónapig, tudván miként a távolban inkább fognak keresni, mint itt, mely idő után menekvésünk csakugyan sikerült is.
— Frankhonba utaztunk s az első városban egybekeltünk.
Itt irtunk nagyapádnak s az esketési bizonyitványt mellékelve, bocsánatát s áldását kértük.
Nehány hó múlva a levél visszajött, haragos kézzel volt e szó reá Írva "retour."
E levél most is megvan, úgy felbontatlanul . . .
Frankhonból visszatértem szülőföldemre, hogy csendben élvezhessük boldogságunkat.
Anna nemsokára gyönyörű leánykával, tökéletes képmásával ajándékozott meg, de őt nehány év múlva a fájdalom, melyet forró szerelme sem birt leküzdeni eltemette . . .
Egyedüli vigaszomul kis leánykám Anina maradt meg.
Közös veszteségünk feletti szent fájdalmunkat leszámítva, boldogul éltünk.
Tizennyolcz éves korában Annina szive szerint választva, Stefano Bertani neje Ion s nem sokára egy kedves unokát ringaték karjaimon.
A négy év előtt kitört zavarokban Bertani Brescia védelmében hulló tt el, a benyomult horvát határőrök szuronyai* alatt. . .
Leányomat e borzasztó csapás kórágyhoz szegezte, s alig tiz éves unokám, a kis Mariánna nemsokára árva lön . . .
Az öreg Pietri szemeibe ismét nehéz könyük tolultak, s pillanatait a falon függő arczképekre emelve, mély fohász között végzé:
— Most már csak e vásznán s a szivembe temetett emlékben birom kedveseimet, ez egyen kívül, folytatá a gömbölü keretre mutatva, kit Isten kegyelme meghagyott agg napjaim vigasztalásául.
Szendey megragadá nagybátyja kezét s benső meg-indulással szólt:
— Anyám szelleme ott fenn a magasságban megbocsájt önnek, hogy egykor elszakitá kebléről imádott iker nővérét, s én a múltakban elég vezeklését látva akkori hibás lépésének, mint öcs tiszteletem és szeretetemet ajánlom fel önnek.
Pietri forrón zárá keblére öcsét s azután eltolva őt magától s könyes szemekkel vizsgálva arczát felkiálta:
— Valóban bámulatos családi hasonlatosság, mely tegnapi látásodnál rögtön rokonszenvet költött szivemben irántad.
Ah de most jer, jöjjön ön is kedves barát, ki titkaink avatottja lön, keressük fel Mariannát s lepjük meg őt e boldogító nap öröm hírével.
De mielőtt egy lépést tehettünk volna, a könyvtár ajtaja hirtelen feltárult s azon egy rendőrbiztos lépett be három csendőr kíséretében.
Mig mi e nem várt jelenet fölött kissé megdöbbenve állottunk, addig az öreg Pietri összefont karokkal s feszes állásban várta a történendőket.
A rendőrbiztos gyanús pillanatokat vetve reánk, meghagyá a csendőröknek, hogy mozdulatainkra ügyeljenek ; azután e szavakkal fordult Pietrihez:
— Uram, ön azzal van gyanusitva, hogy fegyvert s lőszereket rejteget, s nekem parancsom van házkutatást tartani önnél, mit annál is inkább meg kell tennem, hogy két ily gyanús egyén társaságában találom önt.
— Mindenekelőtt megjegyzem önnek, hogy ez urak egyike unoka öcsém s igy jelenléte házamnál semmi gyanúra sem adhat okot, valamint ama másik űré sem, ki öcsémnek sorsosa s barátja, szólt Pietri hideg nyugalommal — s most ha tetszik — folytatá, — tessék a kutatáshoz fogni.
A biztos körültekintett a képtárban s szemei egy képen akadtak meg, mely Máltai lovagot ábrázolt életnagyságban s melynek kerete leért a padolatig.
A biztos diadalmas arczczal lépett a kép elé s figyelmesen vizsgálá annak keretét.
— Uram, monda, önnek itt titkos ajtaja van, mely az elrejtett fegyverekhez vezet.
Pietri arczán gyönge gúnymosoly vonult el s a biztos mellé lépve, megérintő ujjával a kép keretét, mely mint valamely láthatlan erőnek engedve, hirtelen eltűnt a fal mélyedésében.
Valamely sötéten tátongó rejtett zug helyett azonban, mely veszélyes öldöklő szereket rejt, gyönyörű látvány tárult szemeink előtt, mig az ajtó nyíláson át bóditó illatár özönlött felénk.
A titkos gyanús ajtó, a gazdag Pietri téli kertjébe nyílt.
A haragos zöldű, óriás levelű délövi növények egy csoportozata alatt a bájos Marianna ült, könyv olvasásába mélyedve s észre sem véve a közeli jelenetet.
Azonban a biztos első meglepetéséből felocsúdva, a csendőrök kettejének intett, hogy kövessék őt — s a növényházba lépett.
Marianna feltekintett s egy sikolylyal ugrott fel ülhelyeről.
De ekkor az öreg Pietri már mellette termett s átkarolva karcsú derekát, mondá:
— Ne félj gyermekem; ez urak csak meg akarnak győződni, ha a Cactusok tövisei nem szuronyo s a virágcserepek nem bombavető mozsarak -e?
A biztos mérges tekintetet vetett Pietrire s boszusan szakitá őt fálbe :
— Gondolja meg uram, hogy helytelen gúnyolódása önt még nagyobb bajba ejtheti; s ezzel elkezde csendőreivel mindenfelé kutatni, de természetesen hasztalanul, mert az öreg Pietri sokkal eszélyebb ember volt, sem hogy vészelyeztetné szabadságát esztelen merényletek által, s koczkára tenné ezáltal unokája nyugalmát, sőt talán jövőjét is.
Az eredménytelen vizsgálat után a biztos visszatérta képtárba, s az ott elhelyzett Íróasztalhoz telepedve, elővéve iratait s jegyző könyvet vett fel, melybe egyszerűen bejegyző neveinket, minthogy hatósága alá katonai egyének nem tartoztak.
Azután hidegen üdvözölve Pietri urat, esendőéivel együtt távozott.
Igen jól tudtuk mi már tapasztalásaink után, miként ha a rendőri beavatkozás egyszer valamely család nyugalmát fölverte, az nem egyhamar szokott visszaszállani ismét; azért sajnálni kezdők tett lépésünket, mely minden valószínűség szerint okozója volt a bajnak, s e sajnálatunkat épp nyilvánitandók valánk Pietri irányában, midőn ez, mintha mi sem történt volna, vidám arczot öltve, s megragadva kezeinket az ijedttéből csak most ocsúdó Mariannához vezetett, s szeretetteljes csókkal érintve annak homlokát, Szendeyt mint nagybátyját mutatá be.
A szép gyermek arczán e meglepetésre futó halvány felleg vonult át, de melyet csakhamar élénk pir válta fel, midőn e szavakat rebegé:
— Mint örvendek, hogy a nemes magyar nemzet egy ily derék fiát üdvözelhetem nagybátyámul.
— S honnét tudod te, hogy ő magyar ? vágott szavába az öreg.
A leányka vérvörös lett e kérdésre, de rövid habozás után keblébe nyúlva, kivonta onnét a nyilröpitette levelet s nagyatyjának nyutva át, elfogulatlanul szólt: 11*
— Tudod, hogy mit sem szoktam előtted titkolni, kedves nagyatyám, im e levél megmagyarázza titkomat.
Az öreg átfutototta a levél tartalmát s tréfás feddően fordulva hozzánk, mondá:
— Lesz alkalom midőn ezért megpirongatlak benneteket ; de most kedves Mariánnam öleld meg újdonsült nagybátyádat s azután itt lévén ebédre várt vendégeink, végezd gazdasszonyi szerepedet.
A szép teremtés úgy tőn, mint az öreg paráncsolá, s nyakába borult Szendeynek, ki mint szégyenlős gyermek tűrte az ölelést s zavarában még csak meg sem csókolta unoka húgát.
Mint szerettem volna e mulasztását pótolni; azonban Mariánna kibontakozva hirtelen Szendey későn érkezett öleléséből, felém nyujtá kezét, melyet bizonyos áhítattal s talán öntudatlanul vontam ajkaimhoz, mialatt ő vidáman csengő hangon mondá:
— Kedves nagyatyám az ebéd kész s csak vendégeit várja.
Ebéd alatt az öreg ur mindenről felvilágositá unokáját, ki nem tudott eléggé a szerencsés véletlen fölötti örömével eltelni, főleg miután az öreg ur a közbejött rendőri beavatkozást illetőleg azzal nyugtatott meg bennünket, hogy a városparancsnok ifjúkori barátja lévén, mihelyt előtte kilétét felfedezi s a valóról felvilágosítja, el fogja hosszas huzavonna nélkül ütni a dolgot, s ő e miatt még e délután jelentkezni fog nála ....
Midőn e reánk nézve eseménydús találkozás után szállásunkra tértünk, Szendey nyakamba borult s nemével a szorongásnak mondá:
— Barátom azt hittem, hogy szivem nem fogja érezni soha azt, mit az emberek szerelemnek neveznek, s most úgy tetszik, mintha több volna rokoni szeretetnél, mi e bájos gyermekhez bűvöl s szinte óhajtanám, ha a vér kötelékei nem fűznének együvé.
— Ah tehát még is lépen akadtál valahára — kiáltám ; s most már nem csak a rajzot, hanem az eredetét is óhajtanád bírni; no, én szivemből kívánok szerencsét, habár megvallom, hogy szivem nem ment minden irigységtől, mert úgy látszik, hogy a szép kis húg is néhányszor egész más szemmel nézett reád, mint a nagy bátyákra szokás.
— Tréfálsz — válaszolt Szendey — mi is volna egy cserepáron s még hozzá nagybátyán szeretni való.
— Nagy bölcs volt az, ki a nők szivét a rejtélyek legmegoldhatlanabbikának mondá — vágtam közbe, — ügyelj reá, hogy egy szép napon azon veszed észre magadat, hogy a kis, bájos húg, mint feleség simul kebledre.
Álomnak szép — de valónak kissé hihetetlen; — sohajtá a természetéből kiforgatott művész elővonva mappájából Mariánna arczképét s hosszan elmerengve a szép vonásokon ....
Még ugyanazon nap alkonyán az öreg Pietri rohantinkább, mint lépett szobánkba s nem is üdvözölve bennünket, egy iratot tartott elénk, mely nem is volt egyéb, mint: hogy Szendey Gyula közvitéz a nyolczszáz forintnyi váltságdíj lefizetése után szabadon bocsájtathatik.
— Se pénzt — szólt az öreg szaporázva — elfogadod tőlem kölcsönül, hogy a dolog hamarabb menjen.
Szendey nem tudott hova lenni bámultában s valami hála félét akart rebegni; de az öreg nem engedé őt szóhoz jutni.
— Három négy napig eltart a dolog, mig végkép megszabadulsz, azután egyelőre hozzám jösz lakni, antik képtáram rendelkezésedre álland, s ha azt s talán minket is meguntál, mehetsz Florenczbe, Romába s képezheted tovább magadat . . .
— Florenczbe, Romába! . . . tört ki öröm sóhajjal Szendey ...
Oh Istennem, minő nap, minő dicső nap ez.
De mintha felgyulladt örömével talán szomoritana engem, hozzám fordult s megragadva kezemet érzékenyen szólt:
— S te kedves barátom ? . . .
— Én — vásaszoltam őszintén — örülni fogok sze-rencsédnek s higgadtan tűrni, mit a sors reám mért.
— Nem soká kell önnek tűrnie, vágott közbe Pietri — a tábornok, ki egykor nagyon bizalmas barátom volt, midőn más zászlók alatt szolgált velem, kijelenté, hogy egy parancs van kezei között, melynél fogva a besorozott honvéd tisztek — ha honlétük szüleik vagy rokonaik részéről kivántatnék, szabadságra bocsájtatnak s legfeljebb háború esetére vonatnak be . . .
Örvendetes híreimhez még azt csatolom, miként a tábornok megengedő, hogy addig szabadon látogathatják önök házamat ...
Ah minő sajátságosán nyúl a végzet keze, — folytatá — az emberek sorsába ...
Ha ama rendőri kutatás nincs, sohasem jut eszembe régi barátomat felkeresni, s mi tán titokban fűzzük ismeretségünket, de a felfedezéstőli folytonos remegés között, s az én Gyula öcsém is tán szabadságra megy, de meg nem szabadul . . .
De jöjjetek, közölnünk kell mindent Mariánnával, meg kell őt nyugtatnunk, örvendeztetnünk.
Az öreg szavait Szalánczy belépte szakitá félbe, ki észre sem véve az öreget egy csinos szekrénykét tarta elénk.
— Nézzétek — kiáltá — anyám elküldte fuvolámat, ez atyámtól maradt kedves ereklyét...
Ah de bocsánat — nem vettem észre, hogy vendégtek van . . .
Alig szükség mondanunk, hogy a vidám estélyen, mely a napot követte, Szalánczy is vendégünk volt, ki azután oly gyönyörűen játszá magyar népdalainkat, hogy a kis Mariánna majd megölelte őt lelkesedésében.
Mint olasznő imádta a zenét, mint magyar nő unokájának szivét ragadta meg a magyar dallam .
Négy nap múlva e feledhetlen nap — s estély után Szendey csakugyan el lön bocsájtva s nagybátyjához költözött, hol azután élt a művészet, de tán még inkább a szerelem boldog, boldog álmainak.
Csaknem naponta láttuk egymást.
Nem akart addig távozni Bresciából, mig mi el nem szabadságoltatunk hazánkba, midőn a rég óhajtva várt ebbeli parancs végre megérkezett, az öreg Pietri egy csomó dispensátióval felszerelten azzal lepett meg, hogy Mariánnája Szendey jegyese s nehány nap múlva neje ... .
A szertartás minden fény nélkül az antik képtárban, ama családi arczképek előtt történt, melyek oly szomorú emlékekkel voltak egybekötve s melyekre vonatkozólag az öreg azon kívánságát fej ezé ki, vajha nem sokára művész öcsé és veje boldogabb arczokkal szaporíthassa őket....
Mindnyájan, még az ez alkalommal szinte jelen volt, humoristicus Peti barátunk is — szivünk mélyéből osztók e kívánságot.
Másnap aztán elbúcsúztunk egymástól.
Szendey bájos nejével s ipával, ki semmikép sem akart unokájától megválni — útra keltek Florenz felé; mi pedig felfűzvén úti sarunkat s kezeinkbe ragadva vándorbotunkat gyalog indultunk, de azért vidám kedvvel, szeretett hazánk felé ; hogy itt aztán vérző szívvel legyünk tanúi elhunyt Fehér barátunk utolsó, halálos álma valósultának, s lássuk ama szomorú gazdálkodást, melynek következményeit e szegény elsanyart haza, bárminő kedvezőre forduljon is sorsa, soká — igen soká fogja érzeni még.