V.
Egy fehér frakk története.
A ruhatár az épület második emeletében feküdt.
Ide követtük ketten, s a napos tizedes Pihaneket.
Nincs undorítóbb valami, mint ama fehér kényszer-öltönyök belül rút izzadságtól szennyes, kivülröl agyonkréfázott halmazát látni.
A magazin a leirásból ismert galérák kényszer-zubbonyainak raktárát juttatá eszembe.
Kellemetlen dohos bűz terjedt itt el, mintha rég sírban nyugvó halottakról szedték volna le ez öltönyöket.
A halomra hányt bakkancsok némelyikéből egy- egy patkány kandikált ki kiváncsi szemeivel, majd mérgesen kapva vissza fejét, hihetőleg a feletti boszonkodtában, hogy valamely még zsírosán maradt bakancsfüzőszij rágicsálásában háborgatják.
Fürge egerkék osontak a rongyos köpenyek foszlányi között ide oda, mintha figyelmeztetni akarnák egymást, hogy veszedelem van a közelben.
Pihanek mindezt észre sem vette, csupán miután
pisze orrát a szoba büzhödt lege boszantani kezdte, az ablakot nyittatá ki a káplárral.
Csaknem megköszöntem neki már e szívességet midőn Peti komám a beömlő friss léget mohón szíva magába elsohajtá:
— Hála istennek, e kutya lyukban megfulladna az ember ! . . .
— Zumachen! . . . kiáltá Pihanek észrevéve, hogy Peti örül az ablak kinyitásának.
De most az egyszer magam is feltaláltam magamat.
— Köszönöm — mondám Pikanekhez fordulva — hogy betetette ön; mert a beömlő hideg könnyen megárthatna az átöltözködösnél.
— Aufmachen! . . . just aufmachen! kaprai mind a két ablakot, hadd szokjanak a hideghez.
A tizedes menten feltárá mindkét ablakot.
— Brr! ... diderge Peti — De hunczfut ez a . . .
Pihanek ! . . .
Kezdődött az átöltöztetés.
Szép, emlékezetes nap marad ez örökké reám nézve.
Arczunk halovány, beesett volt a kiállott testi s lelki sanyarok után, de e pillanatban a lealázás szülte méltó harag lángja lobogott fel azokon.
Ha választást adnak, 10 évi börtön, vagy ugyanannyi idei cserepároskodás között, percznyi habozás nélkül az elsőt választom.
S mennyire hibáztam volna, megmutatta a következmény ; mer t sokat, igen sokat lehetett tanulni a kényszerkabátban ; mig a börtön sötétében talán megtört volna nehéz sóhajai alatt a lélek.
De ekkor ezeren gondolkodtak velem hasonlóan bajtársaim közül.
Peti barátomat is elhagyta egy pillanatra megszokott humora, midőn az őrmester egy pár éktelen nagyságú félretiport sarkú s már elviselt bakkancsot vetett lábai elé, oda kaffogva, hogy:
— Tu más cseviki (Ne bakancs ).
A jó fiú összeránczolá homlokát, szemei villámo kát szórtak s ajkairól olyféle hangokat hallottam, mintha fogait csikorgatná.
De ez mind csak pillanatig tartott; a másikban már megfordult balsarkán s jobb lábát felemelve patkóját mutogatá Pihanek urnák.
Ha Pihanek ekkor elég eszélytelen s lehajol, hogy megvizsgálja a lábtyű minőségét, alig hiszem, hogy Peti meg ne rúgta volna őt.
De az őrmester élt a gyanúperrel s jónak látta kissé távolabbról szerezni magának meggyőződést.
Megvizsgálta az én csizmáimat is sjjóknak találván, megkimélt az aerarium e tyukszemgyártó gépétől, hanem adott mindkettőnknek egy-egy pár durva vászonnal bélelt kamáslit, minőt ezer számra találtunk N.-Sarlónál s miről honvédeink azt tartották, hogy ez a cserepárok kis lájbija.
Az emberek legkomolyabb, lég drasztikusabb helyhezete iben is fordulnak néha elő kicsinységek, mik mosolyt kényszeritnek az ajkakra.
Lehetlen volt nem nevetnünk e minden öltönydarabok legéktelenebbikének láttára, mely e felül még oly terjedelmes volt, hogy csizmánk hegye fél hüvelknyire is alig látszott ki belőle, majd egy-egy kék posztó nádrágot vetett elénk, mely térdein erősen fehérre volt kopva mig szárai alul el voltak tiporva s rojtolódva.
Pihanek azt jegyzé meg, hogy csak be kell alul szegnünk s ünnepnapi öltönynek is elég szép lesz még.
A fehérsárgás frakk látása, melyet — csak ujjai hoszszuságát mérve hozzám — vállamra vetett, borzadálylyal töltött el.
Az öltöny hátán tenyérnyi nagyságú vérfolt s annak közepén akkora nagyságú lyuk volt látható, minőt kis fegyver golyó szokott szakitani.
Figyelmeztetém reá Pihaneket.
— Nye robi nyitz — mit sem tesz — monda — meglehet azt nagyon szépen foltozni.
Egy-egy elmállott szürke köpenyt nyújtva még — s díszes — úgynevezett favágósipkát (Holzmützli) nyomva fejünkre, halbrechts-et vezényelt s elhagyók a raktárt.
A század lakosztályába érve ágyamra vetém a gúnyát.
Ordonnánczomat — Szipcsiket — szörnyen bántotta a kíváncsiság, hogy az adjustirungnak miféle kategóriájával tisztelték meg az ő Kossuthját, mert rövidség okáért csak igy czimeztek bennünket a polákok.
Midőn a frakkot szétterítve annak először is a bélését vizsgálná, a vérfolt felett e szavakat olvasám;
Gemeiner Johann Zatorszky.
Jakubovics a mellettemi ágy szélén ülve szivarozgatott; de midőn a nevet megpillantá felugrott s ordonnánczom karját megragadva kérdé:
Ismerted Zatorszkyt ? ! . . .
— Hogy ne — feleié ez — 1846-ban sorozták szá-zadunkhoz, oly forma okért, mint az urakat most.
— Igaz, mondá Jakubovics önfeledten . . .
Hol, s miként halt meg ?
— SommaCampagnánál csatárlánczban vol-tunk.
A tüzelés heves volt.
Embereink úgy hulltak, mintha a pestis pusztítaná.
De mi sem maradtunk adósok.
Csak Zatorszky nem lőtt egyetlent is.
Midőn ezért a hadnagy reá rivalt azt feleié ; hogy nem sül el a fegyvere.
Végre vissza kelle vonulnunk.
Zatorszky vidáman fütyölte ama dalt!
" Estje polszka ne zginyela stb.
De hirtelen elhallgatott, halvány lön, száján vér kezde ömleni, tántorgott s aiczra bukott; de nem halt meg rögtön.
Az ellenséges golyó a borjún keresztül hátgerinczébe fúródott.
Három napig szenvedett a veronai kórházban, mig meghalhatott.
Jakubovics szemeiben könyük bsillogtak; de csakhamar letörölve azokat, elővevé kését s a véres foltot kikanyaritá az öltöny hátából.
— Elküldöm anyjának — sugá aztán — Zatorszky unoka fivérem volt ....
Mig Szipcsik az öltöny foltozásával foglalkozott, a felett elmélkedtem: hogy mily bámulatosan találkoznak néha az emberek gondolatai.
Táját, melyben az utolsó dobperdülés és trombita-hang után lassankint be kezde állani ama sajátos, megdöbbentő csend, mely népes épületekben oly nyomasztólag szokott hatni a kedélyre, beburkolá sötét árnyaival a Farnesiek palémár csak amaz ellentétnél fogva is, melyet a hallgatag éj a nappal zsivajával képez.
A palota — alvó hadinépével — hasonlithata külről valamely pihenő óriás szörnyhez, melynek álmaiba erőszakos merényletek tervei szövődnek.
A szélkakasok koronkénti nyikorgása ; a szörny nyugtalan nyöszörgése ; a kapu alatti őr hol sebesebb, hol lasubb léptei lázas ütere lüktetéséül tűnhettek fel a hevesebb költői képzelem előtt.
A termekben elcsendesültnek látszott minden.
Látszott — mondom —; mert a szomorúan pislogó mécs világánál, — mely szeszélyes, játszi árnyalatokban torzitá el a falak s boltívek dombormüveit — a gyakorlott szem könnyen kiveheté, miként még több helyütt virasztanak ágyaikon ülő alakok, fehér pakróczaikba burkoltan, alig észrevehető taglejtések között társologva egymással, kiknek suttogó beszédét elnyelte ama sajátszerü vegyüléke a hangoknak, mely az alvók lélegzetvételéből ered.
E virrasztó, kísérteties csoportok egyikét hárman képezők: Jakubovics, Peti s én.
Elbeszélők egymásnak történetünket.
Egyéni múltam alig érdekelné igénytelenségénél fogva a szives olvasót ; azért mellőzve azt, legelőször Peti barátomnak Wéber századossali ismeretséget indokoló rövidke elbeszélését igtatom ide.
A csornai csata utolsó lövése is elhangzott — beszélte Péter.
— Mintegy tizenhat emberemmel egy a város végéni házat szállottam meg, hol egy gyerkőcz állítása szerint ellenséges katonák voltak elrejtve.
Felkutattunk mindent a padlástól kezdve a kis zöldséges pinczéig.
Nem leltünk semmit.
A dobszó csakhamar kifelé intett.
Mig legényeim az utczán sorakoztak, visszasiettem a házba szomjamat oltandó.
A konyhába lépve ugyanazon gyerkőczöt lelém a tűzhely mellett, ki a házba vezetett — s ki ép egy csomó alomszalma meggyújtásával foglalkozott.
— Mit mivelsz itt fiú ? . . . kérdém.
— Hát — németet füstölök tiszt ur! volt a rövid felelet. . . .
Önkénytelen a kéménybe tekinték.
Fenn a sonka és sódar helyett ellenséges tisztet pillanték meg a füstfán gummaszkodva.
E pillanatban füstött vetett a büzhödt szalma s a másikban nehéz test hullott alá a tűzhelyre. . . .
,
A fiúval együtt egyszerre kaczagtam fel.
Ily hideglelte bajnokot leggúnyosabb fántásiam sem teremtett soha.
— Ön foglyom, kövessen, mondám, midőn első kaczaj-rohamom szűnni kezdett.
— Ich kann nicht! . . . rebegte a lefüstölt harczfi szomorúan görnyedve kétrét a büzölgő szalmakupacz mellett.
— Beteg — nagyon beteg vagyon ! . . . folytatá németül — hagyjon ön itt vitéz bajtárs meggyógyulnom vagy meghalnom.
Vagy én hálálom meg valaha önnek, vagy megjutalmazza az isten irgalmas tettéért! . . .
Keményen szemébe néztem a vitéznek, azután mint isten tudnom engedé, németül kérdem:
— Megismer -e ön engem, ha még az életben találkozunk ? . . .
— Mint megismerném édes testvéremet.
Feleié re-ménykedve a kérdett.
— Gut! . . .
Mondám méltósággal, s ott hagyva őt, századomhoz távoztam.
E vitéz Wéber kapitány volt.
Peti beszédének végezte után némi szünet állott be, melyet nemsokára Jakubovics szakított félbe.
— Történetem rövid — mondá — de mit elbeszélendek, a költészet legcsekélyebb árnyalatától is ment.
1846-ban volt.
Lengyelhonra reá sulyosult az istenbüntető keze.
A pokol legundokabb szörnye .
— az ármány — mérges karmaival belenyúlt az éretlen tömeg szivébe, hogy felköltse az ott szunnyadó legféktelenebb szenvedélyeket.
A pórnép magas érdekek és czélok kivitelére fegyvert ragadott földesurai ellen, s mint az Izraelre bocsátott gyilkoló angyal meghordozá azt kastélyról kastélyra, hogy azoknak SZÍV vérébe mártsa, kik néhanapján az éhhaláltól menték meg őt.
A pór ellen-forradalom rémhíre villámszárnyakon repült szét az országon.
A nemesség apróbb, majd nagyobb csapatokban iparkodott védeni magát.
Atyám ekkor fontos ügyekben Lembergben tartózkodott, birtokunkon anyám s én a 15 éves fiú maradtunk vén erdészünk felügyelete alatt.
Remegtem anyám életéért, a magamét elhatároztam drága áron adni el.
Falunk népét nem ragadta meg azonnal a veszélyes láz, mely megrázkódtatá a szerencsétlen hazát, s kiölte annak sarjai legnemesbjeit.
A jobbágyok a történt izgatások daczára nyugodtan maradtak egyideig.
Azonban a csapás számunkra is fen vala tartva.
Egy alkonyaton pór-öltönybe bujt izgató jelent meg a helység csapszékében, s a népet a dühösségig lerészegité.
A pálinka s izgatás megtevék hatásukat.
A bősz tömeg a kastélynak rohant, s a bezárt ajtókat egetverőkáromlások között kezdé döngetni, halállal fenyegetőzve, ha fel nem nyitjuk.
Anyám térdre borulva imádkozott segélyért a magasból, s úgy látszott, hogy az ég meghallgatá őt.
Öt tagból álló lovascsapat vágtatott az udvarra, s szétverte az ostromlókat.
Élükön atyámat ismerém fel.
Rohantam anyámhoz az örömhirrel s az ablakhoz vonszoltam őt.
E pillanatban lövés dördült el.
Atyám nyergében ingadozni kezdett, s a lóról lebukott.
A tömeg újból megrohanta a kastély udvarát, vezetve az idegen izgató által, ki fegyvere másik csövét irányzá a lovagok egyikére.
Atyám bukta pillanatra jéggé fagyasztá ereimben a vért: de a másikban a fellángoló bosszú biztossá tévé remegő kezeimben a fegyvert s a czélzó haramia-vezér zúzott agygyal zuhant a porba.
Ez a bősz tömeget megdöbbentő, mig a négy lovagnak uj bátorságot kölcsönze.
Végkép kiverték s kastély udvaráról az ostromlókat, s a vas-rácsu kaput eltorlaszolták.
Ekkor már vén erdészünkkel együtt atyám teteménél valék; mig anyám eszméletlenül feküdt elterülve a szoba padolatán.
Borzasztó nap volt ez mindnyájunkra.
A bosszú s fájdalom érzeteinek oly kimondhatlanul keserű keveréke fogta el lelkemet, hogy máig sem tudnám meghatározni, melyik uralkodott a másik felett, de hogy eltörölhetlen nyomait a túlvilágra is elviendem magammal, az kétségen kivül áll.
Atyám halott volt.
A czinkos golyója ép a szivén fúródott keresztül, azon szivén, mely nemességében alig leié párját, mely nem ismert más érzelmeket, mint a melyek az embereket nem a képzelt, hanem a valódi nagyság tündöklő polczára emelik.
Őt, ki egész életét hazája, családa s jobbágyai boldogitásának szentelé; kinek faluiban nem volt szegény, ki éhezett; nem nyomorék, ki koldulásra szorult volna! ki az erkölcstelenség, a bűn útjáról nem a szigorú biró büntető karával, hanem az atya szeliden dorgáló s intő kezével térité vissza az éltévlyedtekee; ki a sérelemért keresztényi boszut tuda csak állani, — ugyanazok, kik védő erős karának oltalma alatt biztos boldogságban éltek, rohanták meg a fegyverek legocsmányabbikával a hálátlanság átkos orgyilkával, hogy ön helyrehozhatlan kárukra örökre kioltsák azon életett, melynek világa a boldogság mosolygó virágait termeié utjokon.
Szegény atyám ! szegény félrevezetett nép!
A tetemet felvivők a kastélyba, s a fegyverterem asztalán helyezők el, mint rögtönzött ravatalon.
Midőn a gyertyákat meggyujtók, anyám tántorgó léptekkel közeledett, s a terem nyitva hagyott ajtajában megállott.
Arczán a fájdalom s a megszentelt harag siri halványa ült.
Úgy nézett ki, mint ki a túlvilágról jön vissza, hogy a gonoszságot isten birói széke elé idézze.
Szemei a tetem merevült, nemes vonásain függtek.
Majd intett, hogy támogassam őt a ravatalig.
Itt főiegyenesedve újból megragadó kezemet jobbjával, mig balját a véres sebhelyre téve; kérdé:
— Tudod -e, ki cselekedte ezt ? . ..
— Az már nem él — felelém.
Csalódol — folytató anyám fejét rázva — még él — e százfejü hidrát egy sark tiprással elemészteni nem lehet.
Azután lehajolt s fülembe súgott valamit.
Én meg-értettem őt.
— Tedd jobbodat e dobogni megszűnt szívre, s esküdjél a bosszúálló isten szent nevére, hogy a bűn megtorlásában kezének eszköze leendesz. . . .
Ez eskü vitt engem magyar hazátok véráztatta földére, ez vezetett ide, ez fog szólítani, valahányszor a szabadság harczi riadója lobogó alá gyűjti a rabszolgaság hős ellenségeit.
A ravataltól ismételt lövések s élénk zsivaj riaszta el.
Erdészünket szólitám, hogy kövessen az udvarra.
— Nem hagyhatom egyedül a grófnőt; — szabódott az öreg.
— Távozz — mondá anyám — s védd ama fészket, hol biztos jólétben töltéd napjaidat; védd azon férfiú holt tetemeit e gazok megbecstelenitése ellen, ki számtalanszor megmenté éltedet. ...
Ha kifáradtál a küzdelemben, jöjj ide s imádkozzál a szabadság e dicsőült vértanúja fölött — mig én fölváltalak, hogy a nőoroszlán bátorságával tartóztassam föl az undok férgeket, melyek dögleletes lehökkel jőnek ellepni a nemes tetemet! . . .
Rohantunk le a lepcsőzeten s az udvarra.
De ez már telve volt idegen helységekbeli lázadókkal.
Ezek közül mintegy tizen ama lázitó hulláját vonszolták a kastély felé, kinek golyója atyám szivét fúrta át, s kinek agyát az enyém zúzta szét.
A hulla láttára öreg erdészünk a falnak tántorodott, homlokáról hidég izzadság-cseppek peregtek alá, mig szemei ama kifejezést vevék fel, mely határos az őrületté vált ijedelemhez.
Ah! . . . nyögé . . ez György ... az én fiam! . . .
S eszméletlenül rogyott össze.
Ez esemény annyira hatott ifjú kedélyemre, miként pillanatnyira megfeledkezve helyzetemről, az ájult öreg mellé térdelék, ápolandó őt.
Azonban ép ez óvatlan pillanatot fölhasználva a tömeg — reám rohant, megfoszta fegyveremtől, s a másik perczben már megkötözve állottam a dühtől tajtékzó félemberek között.
Öljük meg! kiáltának többen .... ha felnő, ő is csak zsarnoka, bobéra lesz a népnek, mint apái voltak . . .
— Öljük meg! öljük meg! . . . orditá erre csaknem az egész tömeg ....
Erre mintegy tiz kiegyenesített kasza szegeztetett mellemnek s csaknem ugyannyi lőfegyver sötét ürege tátongott felém.
Megvallom, nem borzadtam el a bizonyos balál láttára, ... de lelkemet nehéz, sújtó fájdalom tölté el, midőn ez egetverő, baromi hálátlanságot kelle családunk irányában tapasztalnom.
Már kérni akarám őket, hogy vessenek véget e kínos pillanatnak, midőn alacsony, zömök emberke tolongott felém — nehéz nyeregpisztolylyal czélozva reám.
— Brátyék ! . . . kiáltá ... ezt nekem engedjétek, ez az én pecsenyém legyen . . . beleegyeztek -e ?!. . .
Bele, mindnyájan . . . volt a zajos válasz.
— Jó! . . . folytatá a zömök emberke — ti tudjátok, hogy én finnyásan szoktam fölemészteni prédámat. . .
— így tehát kijelentem, hogy mára jól vagyok lakva, s ez úri tüdőt reggelire tartom fenn magamnak. . .
Az otromba élczet, még otrombább hahota követé.
A kis ember intett s a pórok néhánya engem fölragadva a kastély egyik rejtett pinczéje felé vonszolt, melyet a családtagokon kivül ki sem ismert.
A kis zömök ember azonban nem csak hogy ismerte, de még annak kulcsát is bírta.
— így ni — mondá — kinyitva a nehéz nyikorgásu ajtót — s azon betolva engem — ez itt marad, mig érette nem jövök.
Azután becsapódott az ajtó s én pokoli sötétségtől körülvéve fűztem életem legrémesebb gondolatait.
— Nem tudom — folytatá Jakubovics rövid szünet után — mennyi idő telhetett el addig, mig a pinczeajtó ismét fölnyilt — s a kisérők durva hahotája között az említettem kis ember anyámat vezeté a rejtekbe.
A szegény, meglátogatott nőnek talán az kölcsönze elég erőt lehatolni a lépcsőkön, hogy remélte; miként, ha nem látandja is egyetlen gyermekét a pokolsötét fészekben ; de tudni fogja, hogy közelében van.
Egyetlen szurok fenyő-szövétnek volt a kisérők egyikénél, mely a nedves, nehéz légben füstölt inkább, mint világitott.
De én mind ennek daczára azonnal fölismertem anyámat s a kis zömök embert; s az ég tudja, minő titkos lelki sugallat nyomán ez utóbbit némileg mentőkint kezdém tekinteni borzasztó helyzetünkben.
— Várjatok reám itt a lépcsőzeten — kiáltá ekkor rekedt hangon a vezető — a grófnéval (s itt gúnyosan megnyomta a szót) némi magán ügyeim vannak elvégzendők. . . .
A kiséret sajátszerü nyihogást hallatott s a szövétneket átengedve a vezetőnek, az orruk előtt becsapott ajtó mögött maradt. . .
A kis zömök ember hátát a vas ajtónak vetve, magához inte mindkettőnket.
Az intésnek ösztönszerűleg engedelmeskedtünk.
— Ismernek engem méltóságtok?
Kérdé suttogva.
Egyikünk sem ismerte fel őt s tagadólag válaszolánk. . . .
— Én Panocha Bolezláv vagyok. . .
Önök én erdészének fia, testvére Györgynek, ki jelenleg már a büntető isten kérlelhetlen törvényszéke előtt áll s testvére Panocha Jánosnak, ki mint hadfi szolgál a boldogult gróf kegyelméből az osztrák hadseregben. ...
A gróf után jövék, mint egykori komornyikja, általa Lembergből meghivatva — s midőn a dolgok egetrázó menetét látám, a lázadókhoz csatsakozám, hogy koczkára téve saját éltemet, megmenthessem önöket; némileg jóvá tenni akarva fivéremnek önök irányában elkövetett iszonyatos bűnét.
Itt e pisztoly, ifjú gróf. . . folytatá . . .
Itt a tőr — mondá — anyámhoz fordulva s hosszú két élre köszörült, inkább vadászkést, mint tőrt nyújtva át, mit anyám remegő ujjai közé szorított.
S most — suttogá még halkabban — imádkozzanak önök ahhoz, ki engem s általam talán önök életét is megmenteni egyedül hatalmas.
Ezzel feleletet nem várva, hirtelen felnyitá az ajtót s azt reánk zárva, kíséretével rekedt tivornya-dalt hangoztatva felhaladott a lépcsőzeten.
Ismét a kétség sötété vett körül bennünket.
Anyám jéghideg ujjai görcsösen szoriták kezemet, mely remegett az izgatottságtól.
Hosszú ideig állotunk némán a pincze ajtó közelében, mig végre anyám suttogva rebegé: térdre fiam; imádkozzunk!
Az isten igazságot oszt, könyörül; de bőszül is! . . .
Mindketten térdre ereszke dénk.
Anyám nyakamba borult s arczát az enyémhez értetve fejét vállamra nyugasztá.
Oly hideg — tapadó volt a kedves arcz, mint a nehéz tusa után halálra váltaké szokott lenni, s a fő oly súlyos, mintha a halál örökkévalósága nyomná azt az elmúlt s a jövendő idők terhével.
Nem tudom, ha imádkozott -e valamelyikünk.
Agyamban oly zűr támadott, hogy gondolatim egyikére sem emlékezhetem vissza többé.
Midőn feleszméltem, két férfiú állott előttünk, az egyik szövétneket tartott kezében, kiben lassankint öreg erdészünkre ismerék; a másik ennek, az imént távozott György fia volt, kinek nyakában óriási vadasztáska csüngött valami nehéz tárgygyal terhelve; oldal zsebe mindegyikéből atyám ezüstveretes nyeregpisztolyai látszottak ki, mig jobbjában kétélű hosszú vadászkést szoritott.
— Siessünk . . . mondá ez utóbbi felemelve anyámat térdelő helyzetéből, — minden percznyi késedelem meghiúsíthatja menekvési tervünket.
De anyámnak nem volt ereje követni őt.
— Bocsánat asszonyom — suttogá hirtelen elhatározással György — hogy most nem követhetem az illem szabályait.
— S ezzel mint könnyű pelyhet felkapva roskadozó anyámat, könnyű szökésekkel haladt fel a lépcsőn.
Én s az öreg erdész lassúbb léptekkel követők őket.
Ez utóbbi a lépcsőzet felső fokain eloltá a szövétneket s visszahajitá a pincze torkolatába.
Az udvart a hajnal első szürkülete önté el derengő világával.
Borzasztó látvány tárult szemeink elé.
A nemes lovagok tetemei fej nélkül, csonkán hevertek leölt lovaik hullái mellett.
Közöttük s körülöttük holtrészeg pórok horkolták baromi álmukat, hogy az erkölcsi halál fekete éjjére ébredjenek fel.
Ki sem virrasztott felettük, mint a bosszuló isten örökéber őrszeme, mely figyelemmel kiséri az emberek tetteit, nappalait s álmait, hogy midőn megtelik a mérleg, elküldje a koronás fők márvány halmazai s a pór szalma gunyhója közé a bűntorlás lángoló villámait, melyek úgy nem kímélik a bíborba burkolt trónok szülötteit, mint a rongyaiban didergő koldust. . . .
Az udvaron sebes léptekkel végig haladva a kertbe hatoltunk, melynek ajtajánál cselédeink ketteje várakozott reánk ásós kapákkal ellátva.
Ezek beléptünk után rögtön követtek, mintegy utócsapatot képezve.
A kert sűrűjén áttörve egy alig két nögyszög ölnyi tiszta téren állapodtunk meg.
A tér közepén fehér lepedőbe burkoltan feküdt elterülve atyám teteme.
— Temessük el őt — szólt György — mielőtt e hyena-had, mely a sirok lakóit sem kiméli vak dühében, felébredne.
György felszólítására a két cseléd elkezdé hosszu- dad négyszögben felhasogatni a gyepet.
Ez alatt anyám térdeire rogyott a tetem mellé s a fő táján félrehajtá a lepedőt; de ugyan e pillanatban az ijedelem borzasztó sikolyával pattant fel, s kezeit összekulcsolva szive felett hátra lépett, szemeit a kétségbeesett őrület kifezésével meresztve a tetemre.
Követém pillanatai irányát s a vér jéggé fagyott ereimben a látványra: a tetemről hiányzott a fő !... .
Akkor az emberek emberfőkkel kereskedtek.
Ha a festő megörökítette volna ecsetével e csoportozatot, hogy később megmutassa azoknak, kik e jelenetet előidézték, hasznos szolgálatot teendett az emberiségnek ; mert láttára a legördögebb szívben is megdobbant volna a bűntől irtózat.
Hosszú, halálosan néma szünet után, melyet csak a sírásók szerszámainak dübörgése szakított meg, Györgya tetem mellé térdelve felbontá a nyakában csüggő táskát s abból kivette a levágott főt.
— Megloptam őket — suttogá szederjes, reszkető ajkakkal — megloptam tiz bankó forintig4, de remélem, isten nem tudandja be e bűnömet az Ítélet napján ! . . .
Még nem végezhette szavait, midőn anyám mint oroszlán rohant feléje s kiragadá kezeiből a véres főt, s azt magasan tartva az ég felé, könytelen szemeit oda emelé, hol hitünk szerint az igaz biró lakik.
Ajkaira nem jött hang, de a hajnal derengésétől világított arez többet beszélt az éghez, mint százezrek panaszló hangjai.
Felülről a hajnal csillag nézte a jelenetet, de mintha nem tűrhette volna sokáig, néhány perez múlva a regg páráiba burkolózott.
A borzasztó dráma ez utóbbi része azonban végkép megtörő szerencsétlen anyám erejét, tántorogni kezde s mielőtt felkarolhattuk volna őt, eszméletét vesztve a mintegy lábnyira már megásott sirgödörbe hanyatlott.
Jobb is lett volna — íolytatá Jakubovics alig fojthotva el zokogását — onnét fel sem kelnie többé; mert a sors csak újabb szenvedésekkel kárpótolta veszteségét .
Félóra múlva a négy férfiú elvégezte a temetkezést, s a felhasított gyepet ügyes kézzel illesztette vissza helyére, nehogy az ördögi penzvágy meglophassa a sir lakóját. . .
Azután folyton eszméletlen anyámat a kert árka mellett várakozó szekérre vivők, hol György mindkettőnket szalmára fektetve, gyékénynyel betakart, s magára vállalván a kocis szerepét, járatlan utakon Lemberg felé hajtatott.
Mit beszéljem az ut veszélyeit, melyeknek Lembergig folytonosan kitéve valánk.
Anyámat kinos láz s rettegtető agyrémek gyötörték.
Attól kelle remegnem, bogy az irtózatos rázkódások kioltják a lélek világát, s a nők eme legnemesebbikét az őrület sötét éjjébe taszítják.
Anyám ez állapota hetekig tartott Lembergi rejtekünkben, hova Györgynek a legnagyobb óvatossággal si-került csak bennünket szálitania.
Ha ellenségeimet a bosszú legnehezebb fegyvereivel akarnám sújtani: ily napokat kérnék számukra istentől, minőket én éltem át itt.
De hátramaradt még a legkeserübbje.
Egy napon György élelmi szereket vásárlandó távozott.
Szorgosan bezárám utánna az ajtót — nehogy valamely hivatlan vendég fölfedezze rejtekünket, melyet anyám bizalmas orvosán kivül ki sem ismert.
György távozta után mintegy negyeddel később ama hármas ismeretes kopogás hallatszott ajtónkon, melylyel az orvos szokott bebocsájtatást kérni.
Az orvos vigasztaló angyala, isten után reménye a betegnek: sieték tehát fölnyitni az ajtót.
Elszörnyüködtem.
A folyosóról rondőrbiztos tört be a szobába, mintegy tizenkét katona kíséretében.
— Kit keresnek önök ? ! . . .
Kérdém minden erőmet összeszedve, hogy közönyösnek látszassam.
— Épen önt és anyját! fiatal ember !
— volt a biztos durva válasza ... mi nem szeretjük, ha ilyféle nép fejei vállaik felett büszkélkednek.
— Hol van ön anyja, ama rebellis kigyó ? ! . . .
E szavak hallattára lángfolyammá vált ereimben a vér; összeszoritott ökleimet a biztos homlokához emelve a felháborodott düh elnyomott hangján suttogám: nehogy a másik szobában fekvő anyám meghallja:
— Tisztelettel szóljon ön e nőről ; mert különben szétzúzom ön agyát! . . .
A cserepárok e kihivó mozdulatomra mellemnek szegezék szuronyaikat; mig nehánya hátulról kerülve megragadott, hogy kezeimet bilincsbe verjék.
Két perez alatt rab valék.
Ajkaimról elhalt a szó, szivem dobbanása megszűnt, midőn a biztost anyám szobájába látám lépni.
Anyám szunnyadott.
A betegségébőli üdülés első álmát aludta szegény.
De a durva erőszak véráztatta karmaival belemarkolt a szerencsétlenség emez üdítő menhelyébe is, hogy a feledés jótékony fátylát letépve, a való borzasztó rémkaczajával riaszsza föl a szebb világban bolygó lelket.
Az istentelen gaz felrázta álmából a boldogtalan nőt.
Gyenge sikolyon kívül — halánték ütereim borzasztó verése miatt — mit sem hallhattam.
Szét akarám tépni bilincseimet, de az irgalmatlan kemény vas nem tágított, s az emberek még keményebb szivei nem könyörültek.
Oh! hogy váltak volna kővé ez istentelen hustömegek, hogy tulajdonosaik mint elviselhetlen bünsulyt hordozták volna fásult kebleikben az életen át.
Mi történt tovább anyámmal, nem tudom ; a cserepárok dühömet fékezendők, megragadtak s kihurczoltak az udvarra.
— Hah! mi lesz anyámból — riadt fel a gondolat agyamban . . . ; de ekkor György jutott eszembe, ő tán megmentheti őt; s önkénytelenül az utcza ajtaja felé tekinték.
Utolsó gyenge vigaszom is romba dőlt.
Györgyöt már megkötözve őrizte négy katona.
Szegény fiú úgy nézett ki, mint az eleven kétségbeesés.
Rövid idő múlva kilépett a biztos is, és őrizetet hagyva bátra, kettőnket a vár börtönébe kisértetett, hol mindegyikünk külön záratott.
Három nap múlva haditörvényszék elé állitatám.
— Hol van ön atyja ? .. . kérdék.
— Megöltétek őt — felelém daczos kétségbeeséssel.
— Hova menekült?
— kérdé szigorúbban a hadbíró.
— Oda, hol vérbüzhödt körmeitek el nem érhetik őt többé! . . .
Ez volt utolsó feleletem, ezentúl hasztalan kérdeztek havakon által, noha böjt és súlyos lánczczal sanyargattak...
Hónapok múlva kiszabadultam, de csak azért, hogy egy cseh ezredbe sorazzanak, hogy védjem a kezembe adott fegyverrel azon hatalmat, mely eltiporta hazámat, feldúlta házam szentélyét, apátián árvává tőn és oh boszszuló isten! . . . anyámnak lelki világát oltá ki! . . .
Azon ezrednél tudtam meg, hogy szerencsétlen anyám a Lembergi irgalmas szüzek tébolydájának lakója."
Itt elhallgatott Jakubovich, és arczát két tenyerébe rejtve, mint gyermek zokogott.
Mig szemeinkből a részvét meleg könyüi hullottak, addig ökleink görcsösen szorultak össze ; s ha volt imánk e pillanatban, az nem áldás, de átokért repült a mennybe.
Midőn túl van az ember az eseményeken; midőn azok s a jelen között már évek fekszenek, az akkor érzett benyomások szinezete már halványultan, s a lelket megrázkódtató érzetek s indulatok lanyhább alakban tűnnek fel emlékünk láthatárán.
Találkoztam baj társokkal, kik nevetve regélék el a jelenben cserepárkodásuk fanyar napjait; pedig én voltam ama tanuk egyike, ki láttam szemükben a könyüt, ajkaikon a düh halvány rángásait, midőn a szabadság rugékony szárnyain szállongó lélekre bilincset vert az önkény; midőn megf inánczoltáka gondolatot s a szent harcz rongyaiban is büszke ifjú hősre reá vonták a kényszer öltönyt.
Magam is megmosolygom e multam némely eseményeit ; de ez első éjét s ifjú lengyel barátom élettörténetét feledni nem fog?n soha, annál is inkább: mert az egy jobb sorsra érdemei nemes nemzetnek a történelem könyvébe vérbetükkel jegyzett időszakát tünteté elé m.
Lelkem felborzadt a gondolatnál: ha az ármánynak sikerülne e borzasztó dráma második előadását végigjátszani meglátogatott hazánkon is.
De nem, nem lehet, hogy e nemzet önbakójává legyen, hogy akkor döfje az öngyilkolás mérges tőrét szivébe, midőn erős karjaival, akarata erejével, s lelke megtörhetlenségével a halál fagyos, kétségbeesett vigyorgásává változtathatja át az ellensége ajkain — bukta felett — támadozó gúnykaczajt.
A jó vagy rósz tényeket megjutalmazza vagy megboszulja az idő; ki mely fegyverrel vétkezett, annak éle alatt fog elhullani.
Tegyétek a népeket saját feleik irányában hitszegőkké : váljon meg fogják -e hitöket tartani irányatokban is, ha érdekök máskint kivánja ?
Bőszítsétek fel a szendergő fenevadat; váljon nem valószinü -e, hogy önmagatok véreztek el legelsőbb is ádáz dühe alatt ? ! . . .
Szítsátok lángra az alvó nemtelen szenvedélyeket: váljon nem a ti nagyravágyástok szárnyait fogja -e tűzök legelsőbben is érni s elperzselni, hogyt visszahulljatok élettelenül ama göröngyre, melynek eltiprátok áldásos gyümölcseit, hogy az csak gazt teremjen sírotok felett ? ! . . .
Bocsánat e kitörésemért, szives alvasó.
— Soha sem szövendem azt egyszerű naplóm sorai közé, ha a hazánkban itt-amott felmerülő tények eszmbe nem juttatják a tárgy azonosságánál fogva ama szerencsétlen 1846- ki katasztrófát, s lelkemben fel nem merül ama gyászos színezetű kép, melyen egy szebb jövőre hivatott nemzetnek saját vérei ellen küzdött haláltusáját ábrázolja.
A Jakubovics elbeszélését követte csendet Peti barátunk szakasztá meg, mondva:
— Fiuk! éjfél elmúlt.
Nyugodjunk, ha tudunk; holnap úgy hiszem szellemi s anyagi erőnkre szükségünk leend.
E pillanatban körültekinték, ha nem veszi -e valaki észre szétoszlásunkat, s úgy tetszett, hogy a tőlünk harmadik ágyon ép akkor temeté valaki fejét takarója alá, melyet eddig könyökére támaszkodva tartott volt.
Nem akarám e körülményre figyelmeztetni társaimat ; de magamban meg valék győződve, hogy körüllöttünk kém ólálkodik.
Reggeli hét órakor megjelent a teremben a derék Pihanek őrmester s tudtunkra adá, hogy mindhárman anapos tizedes vezetése alatt a százados szállására vagyunk rendelve reggeli 10 órára; egyszersmind meghagyva a szobaparancsnoknak, hogy ez ideig is minden közöttünki közlekedést meggátoljon.
A parancsnok lelkiismeretesen teljesitette, mi neki meghagyatott.
TÍZ órakor a százados szállásán valánk, honnét az ezredeshez vezettetnénk.
A százados egy hanggal sem értesített ide vezeetetésünk okáról; e feletti kétségünk azonban csakhamar szétoszlott.
Az ezredes komoly, szigorú arczczal lépett elénk.
— Tehát önök besoroztatásuk első éjét is már arra használják fel, hogy összeesküdjenek! . . .
Riadt ránk. . .
Eszembe jutott a harmadik ágyon fekvő ember, ki mint helyesen gyanitám, s múlt éjen a kém szerepét játszá.
— Történetünket beszéltük el egymásnak.
— Felelém higadtan.
— Ön mitsem beszélt — vágott szavaimba az ezredes.
— Hanem igen ez ifjú, ki nem Jakubovics, mint magát álnokul nevezi, hanem Z . . . . sky gróf. . .
Ifjú lengyel barátunk elhalványult neve hallatára; de csakhamar összeszedő lélek erejét.
— Nevem Jakubovics — mondá szilárdan, van -e ki az ellenkezőt reám bizonyíthatja ? . . .
— Frájter Zaklukál!
— kiálta erre az ezredes.
A harmadik ágybéli cserepár lépett elő.
~ Hogy hívják ez embert ?
— Gráfsky . . . volt a válasz.
— Ez ember csalódik; — vágott közbe Jakubovics — az álmatlan éj unalmait elüzendők, egy történetet beszéltem el e két magyarnak s e szerencsétlen engem ama történet hősével ugyanazonitott.
— Miért nevezi ön szerencsétlennek őt ?
— Tarthatom -e azt szerencsésnek, a ki a kém aljas szerepére vállalkozik ?
Válaszolt egész léleknyugalommal Jakubovics.
Az ezredes ajkaiba harapott s néhányszor fel s alá járva a teremben, a századoson kivöl mindenkit eltávolított, azután megállva előttünk s szigorú pillanatait reánk szegezve monda:
— Ön Jakubovics — e szót különösen megnyomá — holnap induland a komáromi strafcompániához ; viseletétül függ, hogy ott meddig marad.
— Ön áttétetik még ma a második századhoz, lesz gondom reá, hogy ott complottokat ne szervezzen.
Horváth Péter pedig maradni fog, a hol van, s bölcsen elhallgatand csornai hősködéseivel, nehogy azok torkára forrjanak.
A jövő perczben hármunkat, három felé kisértek . .
Jakubovicsot soha sem láttuk többé, de hallottunk róla.
Mit ? azt később közlendem a szives olvasóval.