VII.
Nem mindég jó tudni valamit.
Legtagadhatlanabb tény az, hogy az ember mindent megszokik.
Alig múlt el egy év besoroztatásunk óta» s már is bizonyos humoristicus oldalról kezdénk helyzetünket tekinteni, s nemével a könnyen megbocsájtható ravaszságnak, mindent elkövettünk, hogy azt ne csak türhetővé tegyük, hanem ott hol lehet, még előnyünkre is használjuk fel.
— Voltak ugyan nehányan, kik előnyüket más szempontból tekintve, s némi aggodalommal nézve a nyolcz évi közcserepárkodás elé, megtagadák az általunk felállított s a nagyobb résztől híven meg is tartott elvet, miként semmi tisztséget sem vállalunk el, s felcsaptak, mihelyt lehetett őrvezetőnek, majd tizedesnek. . . .
Igaz hogy némelyikét kissé kényszeritették is ; volt ki egy hétig is elheverészett a börtönben, mielőtt megadta volna magát; de végre még is csak engedett.
E részben az illető tiszteknek tagadhatlanul volt bizonyos csaknem csalhatlan tapintatuk, melynél fogva választásuk ritkán esett olyan egyénekre, kiknél okvetlen fiescot csinálhattak volna .
Meglehet, hogy volt felsőbb parancsuk, miként a legmakacsabbakat ne háborgassák s csak az engedékenyeb-beknek látszókat használják fel magasabb szolgálatra.
Midőn a Sommai őszi táborozásból megtértünk Milánóba, hogy onnét ismét kissebb állomásokra osztassunk szét, a besorozottak már két táborra valának oszolva, az úgynevezett consequensekre — kik megmaradtak közcserepárokul — s avancirozottakra, kik két csillaggal, pamut kardbojttal, és paszomántos csákóval díszelegtek.
E két tábor között neme a tartózkodásnak támadott, mely főleg az előlépettek részéiről keletkezett, miután a reájuk szórt gúnyos, némelykor tán kissé kimélytelenebb élezek, kezdettek sértőleg hatni, s azt eredményezni, hogy lassankint elmaradtak azon tanyákról, hova a közcserepárok mulatni jártak.
Igaz, hogy sok jó, és kedves bajtárst vesztettünk el ez által, de nem a társaságunkban való meg nem jelenésük volt az, mi leginkább fájt, hanem hogy oly emberekkel kelle most altisztségüknél fogva te s tu barátnak lenniök, minők például Pihanek ur is, voltak, s mert mintegy múltúnk szent ügyét véltük e lépésökkel általuk elárulva látni.
De e szakadás csak szorosabban fűzé együvé az elvökhez híven maradtakat, s ezredünk tisztei s közvitézeinek becsületére kell megváltanunk, miként a hűn maradottak irányában sokkal több kimélyt, sőt mondhatni tiszteletet tanúsítottak, mint amazok irányábán, kik most már az ő közönséges káplárjaiktól mit sem különböztek.
Ilyen formán állottak testületünk belviszonyai, midőn 1850. Deczember elején ezredünk két zászlóalja Bresciába érkezett meg, s ezek egyike, melyhez én is tartózám, a kaszárnyává átalakitott Jezsuiták zárdájába szállásoltatott.
A második századnál, melynek humánus kapitánya nemesen férfias bánásmódja által csakhamar kinyerte s meg is tartá becsülésünket — hárman valánk honvédek egy erdélyi unitárius fiú, Szalánczy, ki komolysága daczára, igen kedélyes tudott gyakorta lenni s szenvedélyesen szerette a zenét, ritka tökéletességgel játszván a fuvolát; a másik Szendey Gyula volt röppentyűstiszt Dembinszky táborából — nagyon érdekes, finom arczu férfiú, ki forradalom előtt a Müncheni festészakademián tanulván, e szenvedélyét elvitte a csatamezőre s elhozta onnét a cserepár laktanyába is.
A harmadik csekély egyéniségem volt, ki mindkettő mesterségében tudtam kontárkodni kissé.
Századosunk egy kisded szobát rendelt számunkra, hol illető ordonánczainkkal, kik nem annyira felügyeletünkre, mint inkább ruháink s fegyvereink tisztogatására valának mellénk rendelve, a lehető tisztaság s kényelemmel berendezők magunkat.
E szoba mellett egy nagy terem feküdt, melyben az ezredzenekarának iskolája volt.
Nem volt ugyan valami kellemetes e gyakorta borzasztó hangzavart hallgatni, de Szalánczynak nagy öröme telt benne s csak azon sohajtozott, hogy fuvolája nincs.
Egy vasárnap délután tehát, midőn fuvolázhatási vágyának már nem állhatott ellen, igy szólott ordonánczához:
— Van -e valaki ismerősöd a bandisták között?
— Igen, panye, ott van az én földim Horriitsek a ki fuvolyát játszik.
Szalánczy csaknem megölelte a polákot; és zsebébe nyúlva egy félhuszast nyújtott neki mondván:
— Eredj brátye, keresd fel a te barátodat Hornitseket, kérd el számomra fin oláját kölcsön, s azután igyátok meg a kantinban vagy a hol tetszik a félhuszast, s hagyjátok engem délután háboritlanul.
Az ordonáncz öt perez múlva visszatért a fuvolyával.
A vágyó szerelmes hosszú távoliét után nem ölelheti oly áhitatos hévvel keblére kedvesét, mint minővel Szalánczy e fuvolyát.
Szeme felragyogott a kéjtől, arczára örömsugár ült, s ajkaira neme a bűvös mosolynak lopta magát, midőn azokkal a fin ólát érinté.
Melle kidagadt, mintha az egész szoba legét magába szívta volna, ujjai reszketve érinték a billentyűket, végre egy futamban tört ki a büvhang, mely azonnal elárulá a művészt.
Ekkor már magunkra voltunk hárman a szobában.
Szendey s én torzképek rajzolásával lévén elfoglalva, félretevők a rajzónt s bámulva hallgatók az édes magyar dallamokat, melyek bűvös erővel ragadák meg lelkeinket.
De ha megbűvöltek minket, tevék ezt egy más valakivelis, a kinek Szalánczyra nézve üdvösebb lett volna e pillanatban inkább Siberiában dermedni, mint Italia langy ege alatt hallgatni oly magyar dalokat, melyek a szegény elragadott művésznek veszedelmét vonhaták maguk után.
E valaki pedig sem több sem kevesebb nem volt, mint az ezred karmestere, kit a mesteri hangok a szoba felé csaltak s ki most bámulva s gyönyörködve állott a nesztelenül felnyitott ajtó keretében, nyitott fülekkel hallgatva s fürkész szemekkel vizsgálva fuvolázó bajtársunkat.
Szendey Gyula rögtön oda veté nehány vonással a papirra e jelenetet, mig én ezalatt egy barátom azon állítását véltem bebizonyulva látni, hogy bizonyos zenefaló egyének fülei, annélkül hogy fejőket mozdítanák a hang iránya felé konyulnak.
Ha állt valaha valakiről amaz állítás, hogy tiszta fül, úgy a karmester ez alkalommal legalább egészen annak látszott.
Szalánczy mit sem vön észre.
Lelke egész kéjélvezetével látszott függeni kedves hangjain, mint a pacsirta, midőn a tavaszi lég hullámain ön dallama ütemére lebegteti szárnyait.
Midőn jó félóra múlva a szokatlan élvezettől kifáradva elvoná ajkaitól hangszerét, a karmester eltűnt, maga után csukva hirtelen az ajtót; de az csakhamar feltárult ismét s századosunk lépett a szobába.
— Ugyan mit cselekszik ön — szólott szokatlan in-gerültséggel. . . .
Szalánczy nyugodtan emelve fel a hangszert, tiszte-letteljes hangon válaszola:
— Fuvoláztam — százados ur — mert azt hittem, hogy ez nincs megtiltva.
— Megtiltva nincs, de tudja -e ön, hogy minő következést vonhat ez maga után ?
— Nem tudom — felelt a kérdett kissé megütközve.
— Tehát tudja meg ön általam, hogy önt remek zenetehetségénél fogva egy szép napon felöltöztetik fehér paszomános kék frakkba, azután sipolhat ön nyolcz évig az ezred bandájában.
A kapitány e szavaira Szalánczy minden művészi ihlettsége lelohadt s arcza elhalványult.
— Igen — igen folytatá a százados — ön hallotta számtalanszor a reglement azon szabályát, hogy mindenki köteles bevallani tudományát, művészetét, vagy mesterségét, hogy azt az aerarium számára felhasználtassa; önben a hallgatozó karmester egy oly zenetehetséget fedezett fel, mely tanításra már nem szorul s igy önt mint tökéletes egyént e nemben bármely órában a banda közé sorozhatják.
— Inkább főbe lövöm magamat!
Szólt Szalánczy a fuvolát, melyet az imént oly szenvedélyes hévvel ölelt magához, mérgesen csapva le az ágyra.
A százados mosolygott Szalánczy viselete fölött s mintha az egészben észre sem venné a subordináczio elleni illetlenséget, higgadtan igy szólt:
— Kedves barátom, ez ön részéről nagyon esztelen lépés lenne, általa sem magán, sem társain nem segítene; sőt ha észrevenné az elöljáróság, miként önök öngyilkosság által akarnak menekülni helyzetüktől, iparkodnék azt humanitási szempontból is meggátolni az által, hogy egyéni szabadságukat a legszorosabb korlátok közé szorítaná. . . .
Azonban ha a dolog komollyá válnék, s a karmester ön iránt lépéseket tenne, egyetlen ut volna a menekülésre, ha ön kimutathatná, hogy gyenge mellű, rósz tüdejü. . . .
Akkor ez utón nincs menekülés, vágott közbe elkomorodva Szalánczy, kidomborult mellére ütve, — mert itt baj nincs s aztán tüdőm olyan, hogy tiz lépésről elfuvom a gyertyát.
— Az már e körülmények között csakugyan baj.
Arra pedig épen nem számíthatunk, hogy a karmester elhallgassa, vagy épen használatlanul hagyja felfedezését pedig annál kevésbbé, mert az ezredes szenvedélyes zene kedvelő, s zenekara tökéletességére igen is hiú lévén, a karos mester iparkodik minden áron kedvében járni.
Készemről a lehetőt elkövetendem a baj elhárítására.
Alig végzé a kapitány e szavait midőn egy szolgálattevő tizedes sietett a szobába az illetőnek hivatalos levelet nyújtva át.
A százados boszusan olvasá végig a levelet: aztán a Iá irta a vét rovatot.
Az ordonnáncz távozta után ismét Szalánczyhoz fordult, mondván:
— Önnek ma erősen hátat fordított szerencse csillaga, íme a mai esti vonattal indulnom kell Veronába, hogy egy csapat ujoncz szállítmányt vegyek által, — mire onnét megkerülök, belekerül három nap, s akkorra ... de adjanak önök írószereket.
S a kapitány rögtön irt az ezred segédtisztjének, köz-benjárását kérve Szalánczy ügyében.
Ezt még ma kézbesítsék önök — de előre kijelentem, hogy feltétlen reményeket nem kötök a kedvező sikerhez.
Ezzel mind hármunknak kezét nyujva távozott.
E rövid jelenet ép elég volt Szendey Gyulának arra, hogy zeneművész barátunkat mint czifra nyakú s hajtókáju bandistát egy éktelen nagyságú bombardont fúva lerajzolja.
— No még ez iszonyú hangszer kellene csak — szólt Szalánczy félboszus mosolylyal, tekintve a rajzra.
— Barátom, mondá a festő, a ki tiz lépésről elfujja a gyertyát, annak nem fognak egy ártatlan fuvolát bízni tüdejére, hogy a Zephir suttogását utánozza, hanem ilyen hangszer ni, melyen veresenyt bömbölhetsz a viharral.
A levelet még az nap kézbesítők ugyan a segédtisztnek, de daczára ennek a másnapi ezredparancs Szalánczyt orvosilag megvizsgáltatni, s ha alkalmasnak találtatik, az ezred zenekarába sorsztatni rendeli.
Nem volt s nem lehetett semmi kibúvó, s a parancsmeg az nap szigorúan végrehajtatott.
Szivünkből sajnáltuk bajtársunkat, nem csak mert társaságától megfosztatánk, hanem mivel tudtuk s láttuk mily fájdalmasan s szégyenitőleg hát reá ez eset.
Pedig hát semmi oka sem volt szégyenleni helyzetét s pedig annál kevésbé, mert kényszeritetett reá.
De ő bár mennyire imádta is a zenét: a bandistákat, mint ő nevezni szokta, nem tekintette egyebeknek mint Ízléstelen, czifra bérruhákba bujtatott zenélő automatoknak.
— Se had között sípoljak én végig az utczákon! kiáltá indulatosan.
— Bombardont fogsz fújni!
— Vágott közbe Szendey komikus biztatással.
— S lásdd e hangszer kezelőjének bizonyos tekintélyt, sőt méltóságot kölcsönöz, s elfeledteti a czifra bérruhát.
— Oh hogy fújnád hát te az ítélet napig, ha úgy gyönyörködöl benne! fakadt ki Szalánczy — s mérnéd utánna tekintélyedet s méltóságodat, ha ugy tetszik.
Szendey megragadta Szalánczy kezét s békitőlegszólt;
— Ne haragudj, kedves művészem — mindezt csak a feletti örömem mondatta velem, hogy tehetségeidnek ily szép tér nyílt; fogadd e rajzot tőlem a mai szép nap emlékéül ! s átnyujtá a rajzónnal tegnap készített, de mesterileg talált alakot.
Szalánczy figyelemmel vizsgálva a rajzot, tárczájába tévé, s mintha már elfeledte volna bosszúságát, nevetve szólt:
— Tudod -e kedves Gyulám, hogy nincs miért irigyleni tőlem szerencsémet, midőn magad egy nagyobbnak küszöbén állasz!
— Ha az ezredes egy szép napon felfedezné, hogy mily nagy festő vagy!
— Nos talán bizony learczképeztetné velem gyönyörű leányát — ah mily antik ó-görög vonások; mily . . .
Szalánczy kaczagásával szakasz tá félbe Szendeyt.
— Nos — folytatá az utóbbi — van ebben valami lehetlenség.
Hogy festői tehetségeidet felhasználják ?
— Igen . . . s hogy . . .
— Ki szólt itt lehetlenségről, midőn a legnagyobb valószínűség áll előttünk; hogy a hány festetlen kaszárnya kapu, faköpönyeg, és fegyvertámasztó korlát csak van, azokon mind neked kell művészetedet gyakorolnod . . .
No de nem fogsz zavarba jöni a színek választásában . . . egy kis kinrusz, meg sárga agyag . . . s készen vagy színeiddel !
Ördögbe! dörmögött Szendey elgondolkodva ... ha valakinek e bolondság csakugyan eszébe jutna.
— A mint az én fuvolázásom engem bandistává tett, úgy ... .
— Jaj ne folytasd, az Istenért! kiáltott közbe Gyula; mig Szalánczy újból felkaczagva folytatá!
— Tehát a miként én pikulázásom után bandistáválettem, úgy válhatsz te festészeti tudományod után kapu mázolóvá.
Szendey válasz helyett felszedte az asztalról min-dennemű rajz és festő készleteit s hirtelen becsomagolva azokat, ágya szalmazsákjába rejté el.
— így ni — mondá — s mától fogva egyetlen karczolást sem teszek, még az Írást is elfeledem ....
Szalánczy annyit birt kieszközölni, hogy a zeneterem közelségénél fogva megmaradhatott szobánkban s e körülménynél fogva tanúja lehetett másnapon annak, mi Szendey Gyulával s velem történt.
Kora reggel a szolgálattevő tizedes azon parancscsal lépett szobánkba, hogy mindent a legnagyobb rendbe hozzunk, mert a tábornok kaszárnya-visitátiót fog tartani a délelőtti órákban.
A ki valaha katona volt, tudhatja, hogy minő felfordulást okoz hasonló esemény a laktanyákban ; az ezredestől kezdve le az utolsó őrvezetöig mindenki vizsgál, intéz, parancsol, korhol, igazit, káromkodik, fenyeget, mig végre beáll ama rend és tisztaság, mely megkivántató arra, hogy a vizsgáló tábornok elégület nyilvánítását helyezze kilátásba. így volt ma is, és tiz óra felé már mindenki rendben ágya előtt állott várván a bekövetkezendőket.
Féltizenegykor lépett a tábornok az ezredes és több törzs és főtiszt kíséretében szobánkba.
Meg-lehetős figyelemmel tekintett körül, s midőn pillanata Szendey Gyulán megakadt, lengyelül tudakozódott neve után.
Gyula — ki velem együtt egy év óta már elsajátított annyit a lengyel nyelvből, hogy csaknem mindent megértsen, habár nem beszél is, megnevező magát.
— Friss -e a szalma a kendtek zsákjában ? . . . kérdé a tábornok . . .
Szendey zavarba jött, arcza elpirult s nem tudta ha-marjában mit feleljen; mit a tábornok észrevévén s valami rendetlenséget gyanítván, a szakasz tizedes után kiáltott.
— Szedje ön ki a szalmát e zsákból! parancsolá a megjelentnek.
A tizedes feltüré egyenruhája ujjait s kezdé kiszedni a szalmát, midőn keze hirtelen az elrejtett csomagra akadt, melyet félig már ki is rántott a zsák száján, de csakhamar visszabocsájtott ismét.
A tábornok azonban élesszemű ember volt, közelebb lépett az ágyhoz, s kemény hangon parancsolá a tizedesnek, hogy mindent kiszedjen, mi kezébe akad.
A tizedes tehát kivonta a csomagot.
Szendey Gyula olyan formán nézett ki, mint kinek ép most olvassák halálos ítéletét; a tábornok halkan feléje fordult s szigorúan függesztő reá pillanatait.
Fenntebbi nyilatkozatunk után azonban ki se hidje azt, hogy Szendey talán a gyávák közé tartozott.
Ha zavarba jött valamely véletlen nem várt esemény első benyomása alatt, e zavara az első benyomás szüntével végkép elenyészett s hideg, megvető bátorságnak adott helyet.
Azután nem is volt ok itt valami nagy ijedelemre; hisz a csomag ártatlan dolgokat tartalmazott; az egyedüli hiba abban feküdt, hogy a szalma közé volt eldugva, hol mit sem volt szabad rejtegetni.
A tábornokkal szemben Gyula barátunk ismét visszanyeré hideg nyugalmát, s bizonyos stoicismussal várta a történendő t.
Annál feszültebben néztünk mi, bajtársai, a dolog elé:
Várakozásunk ellenére azonban magyarul szolitá meg ét a tábornok.
— Mit rejteget ön e csomagban ?
— Festő szereimet — válaszolt Szendey.
— Bontsa ön fel, látni akarom.
Szendey felbontá a csomagot s kiraká a tárgyakat a szalmazsákra.
A tábornok nehány rajzot kezébe von s figyelemmel vizsgálá.
— Ön úgy latszik nem tartozik a kezdők sorába.
— Három évig tanultam a müncheni iskolán.
— S ez eréditvényi tervrajzot is ön készitette ?
Szendey egy oldalpillanatott vetett reám, miután a tervrajz az én karczolásom volt.
Inték neki, hogy csak vallja be a valót.
Szendey nehány szóval tudtára adá a tábornoknak miként é nem foglalkozik ily komoly dolgokkal, s reám utalt, mint készítőjére.
— Minő terv ez ? kérdé most a tábornok hozzám fordulva.
— Unalmamból karczolám — válaszoltam, — s puszta képzeletem silány szüleménye.
A tábornok az ezredesnek nyujtá oda a rajzot s nehány szót ejtett halkan.
Az ezredes igenlőleg inte fejével, mire a tábornok ismét Szendeyhez fordult s most már németül kérdé :
— Miért rejtette ön e helyre rajzeszközeit ? . . .
— Mert nem akartam a közvitézek kíváncsiságának kitenni.
— De hát nem tudta ön, hogy az aerariális szalmazsák nem festék magazinja önnek — hogy oda szalmán kívül semmi sem ducál.
— Jó.
E hibájáért az ezredes ur a körülményekhez képest szigorúan meg fogja büntetni önt, a többit rövid időn megtudandják mindketten.
S ezzel vége volt a szoba-visitnek.
Midőn az illetők távoztak egymásra tekinténk, Szalánczy oda lépett közibénk, s megragadva kezeinket mondá:
— No bajtársak, nektek is alkalmasint megesett a csicsói búcsú; ez a szoba ugyan végzetes lesz mindnyájunkra.
Másnap csakugyan elvezényeltek mindkettőnket oly hivatalba, hol erőditvényi s más katonai építészeti terveket kelle másolnunk; mig Szalánczy bajtársunk reggeltől estig fújta a fuvolát.
így lön csakugyan végzetessé mindhármunkra nézve azon szoba, melyben együttlétönknél fogva némi élvezetet véltünk feltalálhatni.
Azonban — eltekintve szétszakittatásunktól — Szendeyre s reám nézve nem volt ép kellemetlen a dolog.
Először megszabadultunk a laktanya büzhödt levegője s kellemetlen zajától s másodszer csak reggeli tiz órától délutáni kettőig lévén elfoglalva, a nap egyéb részéről, minden felügyelet nélkül szabadon rendelkezheténk.
E mellett oly kényelmesen szállásoltatánk el, minőről katonai pályánkon soha álmodni sem mertünk.
Hivatalunk ugyanis az úgynevezett "Casa Martinengi déllé Palle" palotában feküdt, mely egyike vala Brescia legszebb épitészeti műremekeinek.
Mig a tulajdonos idegen földön ette a menekültek keserű kenyerét, s talán fedél nélkül bujdokolt, addig pompás palotája balszárnyában a mozaik s márványfalas-termekben rendőr katonák tanyáztak, mig a jobb szárny istállóiban egy huszár szakasz lovai tomboltak s haraptak szénát aranyozott vas falkosarakból, s ropogtaták a zabot műfaragványokkal ékített fekete márvány medenczékből. ...
A szökőkutas udvar délszaki diszcsemetéi kivágvák s a felhurolt gyep helyére szőrt száraz porondon ujjonczok lovagolják be magukat.
Az épület középhomlokzata első emeletében volt hivatalunk, mig az emeletközi szobák ketteje lakhelyünk- külszolgált.
E szobácskák puha kényelemmel voltak berendezve s bútorzatuk kétségtelenül oda mutatott, hogy a hajdani úrnő legbennsőbb komornáinak szolgáltak egykor lakhelyül.
Az ablakok vasrácsai a folyondár rózsa indáival voltak befuttatva, melyek daczára a közelgő valódi télnek, még mindig tárták sötétzöld lombjaikat.
Oly furcsán vették ki magukat, ez egészen más lakóknak szánt falakon az egyszerű fafogasról függő borjú, fegyver s más efféle katonai kellék, valamint a vaságy aerariális felszerelésével s a mahagóni fából készült sarokasztalkára rakott komisz kenyér, hogy ellentétüknél fogva is már — sokáig gyakoroltak kellemetlen hatást szépészeti érzékeinkre.
E szobácskák egyikét lakóhelyül használtuk fel, mig a másikat Szendey rendezte be magának festői műteremül.
Itt nem kelle meglepetésektől tartania, azután festészi tudománya már .úgy is érvényitve volt hivatalunkban.
Megvallom, kezdők ismét jól érezni magunkat e kedves helyen, habár sokszor, csaknem naponta belevegyült ez érzetünkbe ama szomorú tudat, hogy e hely jogos tulajdonosai, mig mi itt a kényelem párnáján heverünk, talán a nélkülözés szalmáján sóhajtják el életöket ....
Volt azonban belső kényelmünkön kivül még egyéb is, mi uj lakásunkat valóságos tündértanyává varázsolta.
A palotával szemben ugyanis az újabb ízlés szerint épült csinos külsejű emeletes ház állott, melynek ablakkeretei között a legritkább növények, s dúsan viruló virágok pompáztak ; valami véghetlenül vonzó, barátságos külsőt kölcsönözve az épületnek, Úgy nézett ki a ház, mint haablakai mindmegannyi csendéletet ábrázoló festvények volnának, valamely fal hosszában sorban aggatva.
De mi mindennek a legfőbb bájt kölcsönzé — sőt a virágok ragyogó színezetét is elhomályitani látszék, az egy az ablakoknál koronkint megjelenő angyali szépségű arcz volt, melynek szemei a sötétzöld levélárnyak közül, mint ég csillagai fénylettek elő, mig a gyönyörű ajkak a feselni indult rozsabimbót üde pírjuk s metszetükkel megszégyeniték.
De ez arcz mindannyiszor eltűnt, valahányszor bár-melyikünk is az ablakhoz közeledett.
Az olasz nők ez időben véghetlen gyűlölettel viseltettek a fehér kabát iránt, s e gyülöletöknek nyíltan kifejezést is adtak, főleg a Bresciaiak, kiknél még igen is friss emlékezetben éltek a közelmúlt idők borzasztó jelenetei.
Ha boszantott is tehát e körülmény, megvigasztalt az, hogy szomszédnőnkben egyikét ismertük meg ama lelkes olasz hölgyeknek, kik a mily forró szeretettel csüngnek hazájukon, ép oly engesztelhetlen gyűlölettel tudnak viseltetni annak ellenei iránt.
Sokaktól hallám már és sokszor e szavakat: a nő ne avatkozzék politikába, ne terjeszkedjék házi körén túl stb. de épen a nőnek kázi köre az, hol ha józan politikai elvekkel, s a közügy helyes elfogulatlan ismeretével s felfogásával bir, ez utóbbinak többet használhat, mint egy egész serege ama szájhősöknek, kik életökkel szemtelenül hazudtolják meg zengzetes nagy szavaikat, s ez által a nő , házi körét oda sem hagyva, még is túlterjeszkedett azon, anélkül azonban, hogy a nőiség fogalmain a legparányibb csorbát is ejtette volna.
Ki mondaná például az anyai fogalmakkal össze nem férőnek, ha a nő gyermekét már zsenge korában tanitja hazáját szeretni, vagy ifjú korában helyes irányt ad gondolkozásának, melyet követve, egykor a politikai téren ott állhasson, hol minden becsületes honfinak állnia kell . . .
Hány ifjút láttam és ismertem, kit egy hölgy szava téritett vissza a rósz útról s vezetett a jó ügy zászlai alá.
Hány politikai halottat, kit a nő varázshangja támasztott fel uj életre.
S történt volna -e ez, ha a nő nem foglalkozott volna kissé politikával ? . . .
E rövidke kitérést bocsássa meg a szives olvasó, melyet azért tarték e helyen szükségesnek, hogy némileg ellensúlyozzam azok kárhoztató szózatát, kik az olasz nőket úgy szeretik a fenntebbieknél fogva nőietlenséggel vádolni
Miként tehát említők, a mi kis tünde szomszédnőnk gyűlölettel viseltetett a fehér kabátok iránt, s igy az én Gyula barátomnak semmi kilátása sem lehetett arra, hogy a bájló vonásokat vásznára lophassa át.
Pedig ez volt ez időben vágyainak ne továbbja.
Órákig elleselkedett az ablaknál papír s rajzónnal kezében, de hasztalan.
A szép vilii, megjelent pillanatra — s aztán, mint az álom eltűnt, s Gyula boszusan dobta üres papírját az asztalra.
Egy vasárnap reggelen azonban, midőn hivatalunkzárva volt, Szendey kitekintve az ablakon, hirtelen megragadá karomat s felkiáltott:
— Ah nézd minő termet, minő arczél! minő fő, minő nyaktartás ! . . .
— Bizony szegény öreg, kissé görnyedtnek látszik már! felelém.
— Oh mit beszélsz te, hisz én nem ama vén embert értem, hanem azon seráphot, a ki mellette lépdel, . . . ah lépdel . . . minő kifejezés ez ... a ki mellette a légben lebeg . . . igazitá magát az elragadott művész, egy öreg tisztességesen öltözött urra s karjába fűződött fiju hölgyre mutatva, kik az átelleni házból most léptek ki, s mint a hölgy kezében levő imakönyv bizonyítani látszék, templomba indultak.
Szendey magára rántá fehér kabátját s nyakába vetve szuronyszijját, felcsapá fejére a csákót, s tova rohant.
— Ne felejtkezz meg fehér kabátodról! kiáltám utánna; de ő mit sem látott, mit sem hallott, hanem rohant tova.
Midőn magamra maradtam, elgondolkodtam a felett, vájjon hogy lehetne e kis szomszédnővel tudatni, hogy mi tulajdonképen nem vagyunk közönséges cserepárok . . .
Levélben posta utján, nem lehete, hisz nevét sem tudók; a levelet az ablakon bedobni az utczáról veszedelmes dolog lendett; ablakunkból átvetni: a vasrács s az arra fonódzó indák gátolák.
Aztán a levélnek úgy kelle mennie, hogy a leányka ne tudja, kitől jő, mert különben olvasatlanul a tüzbe veti....
De mi hasznotok volna abból, ha a leány megtudja is kiléteteket ?
Kérdi tán a szives olvasó.
A felelet rövid.
Fiatalok voltunk mindketten s az ily rejtélyes, habár czéltalan kalandoknak nagy baráttai; másodszor pedig Szendey barátomat a klassikailag szép arcz mint festészt annyira érdekelte, hogy lázas ingerültséggel leste a pillanatot, melyben annak csak körrajzait is láthassa vásznán.
Mire az én barátom utjából megtért, készen valék tervemmel .