IV.
A farnese palotában.
Peti barátommal egyetemben — uj cerberusunk felügyelete alatt s szünteleni káromkodásai között — mi is elértük rövid idő alatt a laktanyává átalakított Farnese palotát.
Ez épület tökéletes kinyomata a letűnt hűbéri kor-szaknak.
Nagy, részint még ép, részint már leomlott — vagy fel nem épülhetett — tornyokkal erődített négyszög.
A zsarnoksággal párult müvészetkedvelés tanyája, visszaemlékeztető Spárta és Athéné ama fénykorára, melyben csak rabszolgákhoz illett a szépmüvészetek gyakorlása, midőn a szabad férfit — a nemest — csak személyes bátorság, testi erő s az ezekkel járó gyakran jogtalan, durva erőszak díszítette, mely visszatorlásra készté az ellenfélt, s midőn a számos apró zsarnokot a kölcsönös féltékenység, gyűlölet, vagy bosszúvágy kényszerité, hogy fészkeiket külmegtámadások ellen sötét, mogorva falakkal s védtornyokkal erődítsék s népesítsék ama kalandor — bárkit zsoldért örömest szolgáló hadakkal — melyeknek erkölcsi értékük nem volt soha, kiket nem vezetett elv — vagy az ügy igazsága, melyért éltöket a sorom pókba veték, csupán kaland és rablási vágy; midőn a művészt, a költőt csak mint udvari bohóczot tekinték, mint simább nyelvű, finomabb, műveltebb hangú jobbágyot, kinek — különös kegyelemből szabadott robotját, nem kapával: hanem észtehetségeivel leszolgálni.
De nem akarok pálczát törni ama korszak felett — nem is tartoznék ez szerény naplóm körébe — csupán annyit jegyzek meg itt, hogy még ama korszak is, midőn egy-egy darabnyi földön egy helyett száz zsarnok uralkodott, ama helyzetemben fényesebbnek tetszett, mint azon jelen, melynek sötétében valánk kénytelenek botorkálni, a felvilágosulással kérkedő tizenkilenczedik század közepette.
A fogalmak s az ezekből alakuló nézetek s Ítéletek természetesen leggyakrabban saját énünkből indulván ki, e nézetemet senkire sem erőszakolom, annál is inkább, mert tudva lévén, miként a legerősebb világosság vet legmélyebb árnyékot alig leend szükség a sötétség ama gyászmadraira mutatnom, kik tömegesen rohanták meg koppantójukkal az ész és felvilágosultság ama fáklyáját, melynek fénye szemöket vakká, agyukat kábulttá vala teendő. . . .
De bocsánat, a csepárnak ily eszmékkel nem szabadna foglalkozni; mentsen ki azonban ama történi visszaemlékezések halmaza, mely agyamat megrohaná, midőn ama terembe léptem, melyet Pihanek ur számunkra, mint a század numerusát kijelelt.
Mintegy tizenhat öl hosszú — nyolcz széles s talánugyan annyi magas hófehér carrarai márványból épült s mesteri dombormüvek s diszfaragványokkal ékitett terem volt ez.
Öt, csaknem két ölnyi magasságú ablakon ömlött be a nap tiszta világa a fehér és fekete márvány koczkáju talajra, melyen a terem közepén gyönyörű mozaikban a Farnese herczegek ős czimere valakirakva, s melyen jelenleg a cserepárok éktelen nagyságú saruinak patkós sarkai kopogtak keresztül, karczokkal undokitva a hajdani büszke nagyság e jelvényét.
A nagy négyszögü márvány koczkáknak, melyek a falat képezék, alig látható összeillesztései köze, ügyetlen kezek által vésett lukakba lábnyira kiálló vas korgok valának illesztve s azokon gyalulatlan deszkák fektetve végig, melyekre egér rágta komisz kenyér s egy-egy pondró fúrta kétszersült lepény volt felrakva, tápláléka ama hadnak, melyet a sors az egykori olasz grandok és n o b i 1 i k helyébe ide szállásolt.
A falak körül, mintegy negyven ágy vala elhelyezve, négyszögre tömött szalmazsákokkal, a fejnél arasznyi széles s mintegy három hüvelyknyi magas, szalmával kitömött, durva vászonból vart fejpárnákkal, melyek fölött két lepedő s egy fehér pakrócz ugyanoly alakra összehajtva diszelgett.
A középső ablak előtt a század vargái dolgoztak tőkéjük körül, mulattatva a bámuló ujonczokat jeles élczeikkel s művészi ügyességükkel.
Pihanek ur a terem közepére vezetvén bennünket megállított s fontos arczczal körültekintvén e két nevet rikácsolá:
— Szipcsik és Novák! . . .
A felszólításra két egyén lépett elő, mindkettő ép fegyvertisztogatással lévén elfoglalva, pongyolára vetkezetten.
Az előbbi magas de tömör termetű, mintegy huszonnyolcz éves; az utóbbi alacsony, kissé pohos, e mellett kopasz s mintegy negyven éves közvitéz volt.
Engem Szipcsiknek ; Peti barátomat Nováknak adta által, utasítását irányunkban azzal végezvén, hogy:
— Dájtje pozor bestie, kebi tego obié dva Kossuthszki bestie som.
Mi annyit jelent, hogy :
— Vigyázzatok ezekre bestiák, mert ezek mindketten Kossuth bestiák! . . .
( Zárjel között mondhatom, hogy ha annyi forintja volna bizonyos államnak, mint mennyiszer a cserepár koromban lefolyt két év alatt a czivilizatio hadseregének ama részében, hova a sors vetett e szót " bestia" hallottam ; ez állam minden státusadósságát sine cura kifizethetné.)
Szipcsik engem; Novák Petit vezeté ágyához, mondván : hogy ezentúl ez leszen azon tanya, melyen kívül nincsen számunkra hely.
Fáradt és boszús valék, talán beteg is kissé, mint a hajós, midőn nehéz küzdelmei után végre zátonyra vetődik.
Levetém pogyászomat az ágyra s magam is melléje heveredtem; láttam hogy Peti is hasonlót tőn.
Felügyelőm nem gátolt e műtétben, sőt felszedve eldobott málhámat szépen fölrakta a kenyér mellé a polczra.
Alvásról szó sem lehetett.
A teremben levő nyolczvan ember, ezek közt az öt dolgozó varga szüntelen zajgott, fütyölt és énekelt.
Miután ordinánczom eltakaritá málhámat, holmi rósz németséggel kérdé, ha nem vagyok -e éhes ?
Egy lirát nyomtam markába, kérvén őt, hogy hozzon valamit.
A legény távozott.
Visszatértéig elmélkedtem nem annyira a magam, mint inkább e palota sorsáról, melynek rajzát s történetének leírását évek előtt tanulmányozván, nem bírtam leküzdeni magamban ez uj lakásom iránt lelkemben támadt érdeket.
Ha nem untatom a szives olvasót, rövid vázlatát adandóm a Farnesi herczegek e palotával összekapcsolt történetének.
A Farnese herczegek ősfészke hasonnevű erődített kastély és városka volt a pápai államban, közel Viterbóhoz.
Eredetök egész a 13. században fészkel, midőn már jelentékeny szerepet játszottak mind a harcz, mind a politika terén.
E családot azonban a kebeléből származott III. Pál pápa emelte hatalma s fénye legmagasb polczára akkor, midőn a 16. század derekán LuigiPiert Parma és Piacenza uralkodó herczegévé tette, e méltóságot utódai számára is biztosítván.
A fényes palota az említettem pápa pénzén épült, ki nagy pártolója lévén a művészetnek — főkép a szóbrászat és építészetnek az egyházi állam akkori roppant jövedelemből tömérdeket fordított e czélra.
A Farnesiek palotája Rómában világhírű Ion mű-kincseiről, miknek legnagyobb részét III. Pál szerezte! e kincsek azonban a családnak 1727-ben történt kihaltával a nápolyi királyok birtokába kerültek s máig is főékei a Bourbon-féle múzeumnak.
III. Pál családjára büszke s mellette pazar, fényűző férfiú volt s igy a családjábóli első uralkodónak világhírű lakot akart emelni.
A közel Carrara hófehér márványával a hajókázható Pó folyam s sz. Péternek akkor még tömött erszénye könnyűvé tevék a munkát.
Az épület az akkori idők szellemében nem egyetemes terv szerint, hanem részenkint emelkedett úgy, hogy midőn az egyik szárny már lakható volt, akkor kezdettek a másikhoz, mely gyakorta az előbbivel merően ellenkező stylben épült.
Egyik rész fejedelmi pazarfényben tündökölt, mig a másik csaknem a szegénység bélyegét viselő ; a mint az építők erszénye engedő.
így történt itt is.
Mig a pápa élt, dúsan folyt a pénz Rómából s küldettek onnét a művészek elsei s a leendő nagyszerű műremek varázs gyorsasággal haladt előre; de III. Pál pápa halála után megszűnt a pénz Romából Piacenzába vándorolni s a roppant vállalat megakadt; a Farnesiek magukra hagyatva csupán durva védfalakat valának képesek emelni a folytonosan lázongó nemesség ellen.
Luigi Pier átkossá tette a Farnesiek uralkodását a két herczegségben, nem leven isten és társadalom elleni bűn, mit el ne követett volna.
Nőrablások, a sértett apák titkos kivégzései s javaik elkobzása napirenden voltak.
Az izsákos, dobzodó s erő-szakoskodó uralkodót megutálta a főnemesség s gyűlölni tanulta a nép.
A herczeg ezek láttára még kegyetlenebb lett s hogy pazar fényűzéséhez pénzt szerezhessen, a nemességre súlyos adót vetett; dé ekkor megtelt a pohár.
A már rég titkon szított összeesküvés nyílt lázadássá tört ki sLuigi Pier 1547-ben sept.
10-én alattvalói által meggyilkoltatott, alig uralkodhatván két évig.
Még nyolez Farnese uralkodott változó szerencsével, de többnyire áldástalanul a népre nézve.
Önző, kegyetlen s kicsapongásra hajlandó család volt ez, hatalmuk idők haladtával mindig lejebb szállt.
Farnese Ferencz 1694-ben már csak úgy tarthatá fenn magát, hogy XI. Kelemen pápa hűbéresévé szegődött, mi által a pápa ellenségeit nyakára zúditá s tartománya s népének tömérdek kárt tőn.
Az utolsó Farnese Antal volt; az előbbinek halála után 1731-ben V. Fülöp spanyol király lön Piacenza és Párma urává. . . .
A Farnesiek emlékéből tehát még csak az említettem palota áll szomorú jeleül a zsarnokság s nem a nép szeretete alapjára épült nagyságnak.
Bocsásson meg a szives olvasó e kis történeti vissza-pillantásért, melylyel csak azért fárasztám becses türelmét, hogy legyen mivel betöltenem az időt addig, mig ordonánczom az ígért étkekkel visszatér.
Szipcsik háromféle tárgyat rakott elém.
Kis, fehérmázas és sajátságosán törpe alakú korsócskát, melyben édes kerti bor vereslett.
Egy fényes bádog csészét, két óriás nagyságú vereshagymával, végre jókora szelet polentát, mely többrétű durva itatóspapírra vala fektetve.
Ez utóbbi eledelt már meglehetősen megszoktam s nem találtam épen rosznak; rögtön falatozni is kezdék.
Ordonánczom e között vastag szeletekre kezdé aprítani a hagymát s szép rendben egyiket a másik után lerakosgatá a csésze fenekére, minden réteget szorgalmasan meghintvén sóval és fekete borssal.
E műtét végezte után fülön fogá a kancsót s leönté tartalmával a lesózott s leborsolt hagymát.
Bámulva tekinték e sajátságos vegyészre; de ő a művész diadal mosolyával tévé elém az étket, mondván :
— Egyék az ur, ezzel ha jóllakik, meg nem ehül huszonnégy óráig, csak kissé szomjas lesz utánna!
A gondolatra, hogy a borzasztó zagyvalékot meg kellene ennem, oly formán kezdem érezni magamat, mint kit a legdühösebb tengeri betegség kerülget.
— Elhiszem — felelém — nagyon jó lehet az annak, a ki szereti.; de ha el nem viszed innen, a puszta látásával is úgy jóllakom, hogy a kórházba visztek utánna.
Szipcsik csak úgy bámult a felett, hogy van ember, a ki nem szereti a vereshagymát sóval, borssal és édes borral.
— Edd meg magad, — mondám — ha szereted.
— S elfordultam, hogy ne lássam az étkezőt, elfeledvén, hogy füle is van az embernek, a melylyel meglehet hallani amaz éktelen csikorgást, melyet az emberi fogak által őrlött nyers vereshagyma okoz.
Őrömestebb hallottam egykor a hatfontosok zúgását s a kartács zizegését.
Hátha még ama mögöttem működő fogak az én fogaim volnának s a gyomor, melynek ez ételt megemészteni kellend, az én gyomrom volna! . .
Kinomban szemeim Petit keresék.
Ő elterülve ágyán az igazak álmát aludta; talán kecskeméti tarhonyás pörköltről ; vagy még ennél is fellengzőbbről álmodván.
Csaknem megirigylém boldogságát, hogy nem kelle látnia s hallania azt, mit nekem.
Szipcsik kész lévén étkezésével kérdé: Mit hozzon hát;: sajtot, szalámit, vagy valami főtt ételt; mert itt mindent kaphatni a k a n t i n bán; a húszasból megmaradt még 85 Centesimi, az imént hozottak csak 15 centimbe (3 pengő kr.) kerülvén.
Tagadólag ráztam fejemet, egy országért sem tudtam volna egyetlen falatot is enni többié; pedig nem tartozom a kényes gyomruak közé; de van az istennek egy adománya, melylyel a világ végéig kergethetnek s ez a: vereshagyma.
Ez nem valami dicséretes ugyan reám nézve ;de minden embernek megvan a maga bogara s ez az én bogaram.
Szipcsik tehát elment a kanosét visszaviendő, hogy visszakapjon a húszasból, melyet a kanoséért zálogban addig ott fogott a kantinos.
A legény távozta után a terem íveinek arabeszkjeire s domborműveire függesztém szemeimet, hogy elmerengve a visszaemlékezéseken, feledjem a kellemetlen jelent, midőn nevemen hallám széllitatni rn agamat.
A hang után tekinték.
A mellettemi ágy párkányán egy ifjú ember ült, rózsás piros arczczal s ragyogó, gyönyörű metszetű sötétkék szemekkel.
Ha a felső ajak felett mutatkozó gyenge árnyalat nincs, cserepár mezbe öltözött delnőnek vélhetnők.
Úgy tetszett, mintha e vonásokat már valahol láttam volna; mintha gyönyörködtem volna már, talán álmaimban — e nőiessen finom és szabatos arcz szépségében.
Az emlék, mit az ifjú látása bennem felköltött, bizonyára szebb, fényesebb napok vissztükre volt.
— Ne szólj, barátom, — mondá halkan az ifjú — nem szabad észrevenniök, hogy ismerősek vagyunk.
Kérdő tekintetet veték reá.
Ő halkan, mint az imént, folytatá:
— Emlékszel -e ama fiatal dzsidás-hadnagyra a lengyel légióból, ki az elmúlt májusban hozzád, mint nyitrai térparancznokhoz, levelett vitt Nagy Sándor tábornokól ?
— Ah, te Psszky gróf vagy! . .
Kiáltám meglepetve.
— Csitt. . . suttogt es, hirtelen körültekintve, ha nincsenek -e kémfülek körültünk.
— Itt, Jakubovics a nevem.
-Úgy tekints, mint kösönséges polákot, csak e ssin alatt társaloghatunk koronkint egymással.
Alig végsé szavait as ifjú, midőn Ssipcsik as ágyhoz lépett, a ssalmassákra olvasva a 85 centesimét.
Est nyomban Pihanek követé, ki nagy mérgesen reám förmedt; hogy nem arra való a csássár ssalmassákja, hogy én nappal is heveréssssek ason, hanem keljek fel rögtön s pajtásommal egyetemben kellő stellungbán álljak ki a terem kösepére, mert rögtön itt less a panye leidnand.
Ki is álltunk rendesen; de a rögtönből kerekes két óra lett.
Pihanek ur igenis tudta, mi as a: ssekatura.
Midőn a hadnagy végre megjelent, as őrmester "haptág-ot kiáltott s a legénység, kiki saját ágya előtt, igasodásba tette magát; mert hát a hadnagy ur iskolát vala tartandó.
Est a hadnagyot úgy hivták hogy: pan leidnand Panocha.
Ennek egyéb nemes tulajdonain kívül meg volt as a ssép ssokása, hogy minden öt percsben felső ajakát as orra hegyéhes vonta fel, hogy láthassa mekkorát nőt ason kilencs ssál verhenyes ssőr, melyet ő bajussnak szokott gúnyolni.
Midőn a vitéz ur elénk ért, az őt kisérő Pihanek csákójához érteté balkeze két ujját s gehorsamst meldolta, hogy ez ama két bestia, kik a mai ezresparancs szerint mint zuwachs-ok rukkoltak a compániához.
Vitéz Panocha uram összevonta szemöldeit s szép szürke szemeinek igéző pillanatait reánk szegezvén eme fontos szót hallatá, hogy;
Kik a világtörténelemben jártasok, tudhatják, hogy bizonyos nagyfontosságu ajkakról ejtve, minő horderejűvé válhatik e szó.
Peti meglökött könyökével, míg egy hirtelen oldal-pillantással kivehetém, hogy hegyesre kikent bajusza oly formán rángatózik, mint kit a kaczaghatás viszketege bánt .
Nagyon jó fiú volt ez a Peti, csakhogy igen hamar meglátta azt, a mi nevetséges.
E szócska pedig, vagy is hang inkább — igenis ne-vetségesnek tetszett előtte, főleg a vitéz ur orrhegye alá vont ajakáról ejtve.
Későbbi magyarázata után — ez ur, miután minden ember valamely állathoz hasonlít, úgy tűnt fel előtte, mint a négylábúak azon osztálya, mely felvont orrmánynyal szaglálva élelme után, közönként egyet röffent.
Ez az én Peti barátom szörnyű csintalan s gyakran sántikáló hasonlatokkal élő ember volt .
Panocha ur, hogy e két — századába oltott csodaszörnyet — veres zsinóros áttilláikban, biztosabb szemle alá vehesse, balszemére nyomá csiptetőjét, mi által fél arcza vonásai bal füle felé kanyarodva holmi paragrafus forma alakba torzultak — s úgy jára körül bennünket.
Peti barátom, malicziosus humorában, azt vélve, hogy a tisztelt ur — mint már egyszer Veronában tevék — czizmáink talpának minemúségéről akar meggyőződni, hirtelen felkapá bal lábát s oda mutatá ama tisztes patkók egyikét, melylyel bizonyos hadsereg oly megdöbbentő hatással kopoga eddig végig a classikus Italia kövezetén ; lévén az én Peti komámnak — saját magyar lábhüvelyeinek végképi elmállása után — aerarialiter faszolt komisz bakkancsa.
A vitéz leidnand ur három lépést retirált, képzelvén, miként e bárdolatlan insurgens talán az újból octroyált obrigkeit ellen ki akar rúgni.
Peti barátom nagy gymnasztikus volt.
Megtudott állani egy lábon óra számra, mint a lúd a jégen.
A leidnand ur pedig csak várta, hogy mikor rúg már.
Azt pedig várhatta volna akár az Ítélet napig; mert az én Peti komám nem szokott oly erőmütani mozdulatokat tenni, hol maga is könnyen orra bukatnék.
A hadnagy ur megunta az üres bámulást, s nagy mérgesen kérdé;
— Wass isst dassss !!!. . hány sziszegőhangcsak létezik a német nyelvben, azt mind hatványozva szerette volna e fontos kérdésbe fektetni ....
A hamis Peti pedig ezt feleié reá:
— Hát nix bakancsvisitátió ? ! . . .
Mely kérdése után ismét két talpára ereszkedék.
Erre hátunk mögött ismét hangzott a végzetes: Hm! ....
Utánna a hadnagy rögtön a kettőnkből álló front elé került.
Arcza valami haragfélétől lángolt, a bajusznak nevezett nehány szál szőr orra alatt egyenes merevségben állt kifelé, mint villanyozott egyéneknél.
Percznyi szünet után a mérges ur az alter ego mérges Pihanekhez fordult, fülébe ordítva:
— Mondja meg ezen értetlen bestiáknak, ki légyek én ! . . . .
Pihanek ur, megfeledkezve hivatalos méltó nehez-telésében arról, hogy nem saját goralljaival van dolga, háromszor csattantott fogaival s kettőnk közé tartva a világ első photográfiáira érdemes pofáját mint záporral járó vihar orditá!
— Szluhajtje bestie, ten pan jeszt nási dobzse pan leidnant, pan leidnant Panocha! . . . (ügyeljetek bestiák ezen ur a mi jó hadnagyunk, Panocha hadnagy ur ).
Az én javithatlan Peti komám — a ki hihetőleg még most 15 év után sem javult meg ott Kecskeméten — nem értve ugyan — de mindenesetre gyanítva — a sententia értelmét, szép módosán meghajtá magát s udvarias hangon mondá;
— Örvendünk, hogy van szerencsénk ! . . .
A mi perzse ő nála annyit szokott jelenteni, hogy: üssön meg ez, meg amaz!
Az udvarias bók, bár mereven ellenkezett a katonai rendszabályokkal, mégis kibékité némileg a felförmedt urat, ki ismét az őrmesterhez fordulva parancsolá:
— Meg kell őket Vorschrift szerint nyírni és borotválni; mert ily kuszáit állapotban nem lehet őket a kapitány ur elé vezetni, mint a bessarabiai remondákat.
Ez utóbbi kitételt a derék cserepár-hadnagy alkalmasint valamely kávéházban leste el a huszártisztektől.
— Ki tud itt nyírni és borotválni ?!
Kiáltá Pihanek, körülhordozván szemeit az ágyaik előtt álló legény ségen.
E felszólításra ugyanazon ifjú, kiről fennebb emlékeztem, lépett elő s anélkül, hogy tisztelgett volna, mondá:
— Én tudok nyírni is; borotválni is! . . .
— Hát te sátán hajfodrásza ! . . . orditá a kilépőre a hadnagy — nem tanultad még meg, hogy magadnál különb ember előtt tisztelegned is kell !. . . he ? ! . . .
— Rekruta vagyok még!
— Felele a megriasztott alázatosan emelve balkezét tábori fövege felé; de e mozdulat oly kétséges jellemű volt, mintha szamár fületakarna mutatni s a hang túlzott alázatossága in inkább gúnyra mutatott.
— Rekruta ? ! . . . azt gondolod, bestia, hogy ez elég mentségnek ?! . . .
Hát én nem voltam -e szintén rekruta; persze, hogy nem olyan komisz, mint te, hanem kadett s mégis első napon tudtam, hogy kinek kell salutálni.
Ha e hibát még egyszer elköveted, rapportra viszlek s huszonötöt kapsz ! . . .
E fenyegetésre az ifjú areza elhalványult a dühtől s szép szemein a bosszú vad villáma czikázott át.
A hadnagy azonban mindezt nem látszott észrevenni s elébbi dölyfös hangján folytatá:
— Szedd elő műszereidet s adj emberibb alakot e gubanczos állatoknak ! . . .
Pihanek, hadnagyának e szép kifejezése feletti örö-mében, vigyorgásra vonta el száját s egyet csattantott fogaival, mint a vadkan, midőn álkapcsainak ruganyosságát teszi próbára.
Jakubovicsnak azonban sem ollója, sem borotvája nem volt, kölcsön kelle kérnie.
Ez volt, mi a hadnagy úrat borzasztó dühre gerjesztő, mint tigris ugrott az ifjú elé s megragadva baljával annak vállát, jobb kezét orra felé vivé, hogy dicséretes szokása szerint, megragadva azt, egyet csavarintson rajta.
De mielőtt e szép műtétet véghezvihette volna, Jakubovics egyetlen mozdulattal kiszabaditá magát, nehány lépést hátrálva védelmi állást vön, összeszoritott ökleit készülvén egyedüli fegyverül használni.
— Ha! orditá most dühösen a hadnagy — arretáljátok őt tüstént ! . .
Ez borzasztó insubordinátio, ezért bizonyosan felkötik e nyomorú koszvakarót ! . . .
Többen meg akarák fogni Jakubovicsot; de ez hirtelen a hadnagy elé állott s halkan, de sebesen nehány szót ejte ki ajkain.
Most a hadnagyon volt a sor elhalványulni.
Nehány pillanatig erősen megnézte az ifjút, azután szörnyen meg-változott hangon mormogá:
— Ha nincs önnek szerszáma, miért vállalkozik borbély szerepre ? . . .
Jakubovics felelet helyett ordonnánczomhoz fordult, ollót és borotvát kért.
Hogy a dolog soká ne tartson, Petit saját embere Novák vette kezei alá.
Háttal ültünk egymásnak, tehát nem láthattuk, mint változik át fokozatonkint külsőnk.
Jakubovics mester volt a hajnyires és borotválásban.
Csak az arczomat megütő hidegségről vettem észre, hogy egyik felől már vorschriftmassig nézek ki.
Midőn a hadnagy kissé félre ment, borbélyom halkan fülembe sugá:
— Sokat, igen sokat tettem koczkára a három szó által, mit e fenevadnak súgtam; de remélem, hogy darab időre legalább megszeliditettem őt.
Estére, midőn a legénység már elaludt, ágyadhoz lopózom, hogy elmondjam történetemet; ha teheted, várj ébren reám.
— Várni foglak! sugám halkan s felkeltem ülhelyemről.
Midőn megfordultam, Petit pillanták meg szemeim, kit honvédegyenruhája nélkül a világ végeztéig sem ismertem volna fel, annyira megváltozott s mondhatom előnyére; mert legalább tiz évvel fiatalabbnak látszott.
Midőn ő is megpillantott, első kötelességének tartá menten elkaczagni magát.
Természetes, hogy magam is azt tevém.
Pihanek a tiszteletlenség felett épp dühbe akart jönni, midőn holmi kardesörrenésféle zörej voná el másfelé figyelmét.
E perczben lépett a kapitány a terembe.
Szemen szedettebb három embert, mint ezek a mi elöljáróink, alig lehetne találni a kirokézek között is hamarjában egy csoportban.
Magas, szikár alak volt a százados.
Minden mozdulatából kitűnt, hogy öltönye alatt több a gyapot, mind a test.
Arcza, ha úgy szabad nevezni lelke hüvelyének ama részét, mely ez isteni szikrának vissztükre szokott lenni, mindenhez hasonlított inkább, mint emberi lélek kinyomatához.
Ha rút volt Pihanek az őrmester, még rútabb volt W é b e r a százados.
S ha meghunyászkodott Pihanek Wéber beléptére! csak ez utóbbi századosi rangjának vala köszönhető.
De meghunyászkodott a százados beléptére még egy más egyén is, t. i. a hadnagy ur.
— Was soll dass hie r? ! . . . kiáltá s kérdé egyetemben a százados ur, megpillantva kettőnket a terem közepén.
A hadnagy oda lépett remegve jelentendő, hogy kik és mik légyünk.
A százados a jelentő tisztet arra sem tartotta érdemesnek, hogy tudomásul vegye jelentését, hanem felém fordulva rivallá:
— Hogy merészük önök még most is hordani ez öltönyt ? ! . . .
Ép felelendő valék, midőn Peti komám meglökött s félbajusz alatt sugá:
— Ne félj tőle, ismerem a vitézt. . . .
Nem dicsekvésből mondom a szives olvasó előtt : hogy nem szoktam megijedni a magam árnyékától; valamint hogy más veszedelme is inkább szokott hatni reám, mint saját magamé; miután az ur isten talán szerencsémre jókora adag könnyelműséggel áldott meg; de anynyit bizton állíthatok, hogy Peti barátom biztatása e helyütt felesleges volt.
A helyett, hogy a helytelenül alkalmazott kérdésre feleltem volna, a legközönyösebb arczot vágva, hideg pil-lanatokkal mértem végig a századost, ép úgy, mintha szavaiból egy hangot sem értettem volna.
Wéber ur bámulatában hátrálni kezdett; de e műtété közben a mögötte dolgozó századvargák ama vizes csebrébe talált lépni, melyben ezek a bőrt s talpat szokták megáztatni.
Ha máson esik meg e veszedelem, a tisztes cserepár sereg homéri kaczajra fakad; de most elnevetni magát annyi lett volna, mint a legszebb alkalmat megragadni a huszonöt szerzésre.
A százados kikapva lábát a vederből, hirtelen megfordult, s a halványul meredő vargákra nézett.
A megrémültek ugyanazon helyzetben, melyben foglalkozásuk közepette a szerencsétlen eset történt, mint kőbálványok mozdulatlan merevségben várták a vésznek reájuk zúdulását.
Csupán a kapitányhoz legközelebb ülő kapta el néha néha fejét, mint oly ember, ki tudja bizonyosan, hogy nyakon ütik; de azt nem, hogy mikor.
A kapitány azonban csupán mint vészterhelt felhő maradt függve egy ideig felettük, annélkül, hogy kitörne; mig egyszerre hirtelen megpördült sarkán s kémlő sebes pillanattal futotta át a szobában levők arczait.
E hadicsel nyilván arra szolgált, ha nem lehetne -e valamely arczon a mosoly egyetlen rángását felfedezni.
A kapitány várakozása ellen kellemesen csalódott ; mert a félelmes — vagy csupán a következményekre kiváncsi arczok — azt bizonyiták, mily üdvös eredményt szült az általa követni szokott példás szigor.
Az összeszoritott ajkak végre megnyíltak hideg, parancsra szokott hangon e szavakat ejtve .
— Zimmerkommandant ! . . .
Fiatal tizedes lépett ki, meglehetős zavarral tisztelegve s mondva!
— Do befela! . .
A mi annyit tett, hogy: állok a parancsnak ! . . .
— Miért állott e cseber a Vorschrift ellenére két hüvelykkel külebb e tőkétől ?
— Kérdé a százados.
A fiatal tizedes felelet után kapkodott.
A kapitány azonban nem várta ezt be, hanem ismét a vargák felé fordult.
— Ki tette e helyre a csebret ? . . .
Ugyanazon varga, ki az imént fejét kapdosá, remegve kelt fel s szederjes ajkkal rebegé:
— Pihanek !
Ez ember holnap rapportra jő s huszonötöt kap!
— A káplár, a Zimmerkommandans, mert a ren-detlenséget észre nem vette, 48 órai kurtavasat.
— Ön Pihanek; mert a káplár hanyagságát be nem jelentette, 24 órai kurtavas.
— Panocha hadnagy ur pedig mindnyájuk rendetlensége elnézéséért szinte 24 órára a profoszhoz sétál.
— Hát a kapitány! ?
— sugá Peti — hisz az se látta, különben nem lépett volna bele! .
Nem felelhettem ez észrevételre — mert Wéber uram ismét hozzám fordult s mintha a reánk nézve mulattató intermezzó nem is történt volna, elébbi kérdését ismétlé!
— Hogy merészük önök még most is hordani ez öltönyt ? . . .
— Mert nem volt más, és mert ez öltönyt szégyeneim nincs okunk soha! . . .
— Merkwürdige effronterie! kiáltá Wéber ur előbbi higgadt szigorából kiesve.
— Hát nem ez öltönyt hordták -e önök Kápolna, Sarló, Izsaszeg, Vácz, Komáromnál, s más több helyeken, valamint Csornánál is ! . . .
Ez utóbbi hely emlitésénél Peti barátom hatalmasan oldalba figyelmeztetett könyökével.
A százados észrevette ezt, s merően kezdé vizsgálni Petit.
Peti pedig az ő humoristicus portraitját komoly ránczokba szedve jónak látta hasonlólag cselekedni.
Némi szünet után, mely alatt a kapitány arcza bizonyos aggályos színezetet kezde ölteni, melyet hihetőleg kellemetlen visszaemlékezések idéztek elé, ez utóbbi Peti elébe lépett s halkan kérdezé:
— Csornán volt szerencsém! . . .
Felelt Peti meglehetős gúnyt fektetve szavaiba.
A kapitány e felelet után rögtön Pihanekhez fordult, parancsolva: hogy vezessen bennünket a ruha-raktárba, s adjustirozzon vorschriftsmássig, miként a regiments-parancsolat dictálja ; azután sietve elhagyá a termet.
Mindnyájan csodálkozni látszottak e rögtöni távozáson, csak Peti nem, ki okát igen is jól tuda .