Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Közül a nap.
És a megtépett bokrok már nem voltak olyan reménytelenek a csillogó csepegésben.
Az esőtől felágaskodtak a legázolt füvek, kinyíltak a megkímélt orgonák.
Kis tócsákban fényiéit a víz és a hirtelen napsütésben pára emelkedett az utak dombosán.
Mint egy tömjéntartó füstölt a kert.
Fejünk felett virradat óta dongott a levegő.
Acél vakondok túrták a felhős eget .
Nem látszottak, csak mikor lecsaptak, vetették maguk fölé dühös nagy vakondtúrásban a földet.
Miskolcot visszavették a csehektől a vörösek.
Budapesten tizenegy ellenforradalmárt letartóztattak.
A "Frankéi Leó laktanyában" leleplezték a párisi kom- mün óbudai születésű "vezérének"", Frankéi Leónak emléktábláját ...
Felnyöszörögtem . .. elég volt.
És arra kellett gondolnom, hogy mialatt mi az ellenségek és a lelkűnktől idegen rútságnak diadalában kínlódunk, más országokban meghajolhatnak a népek saját szellemük szépsége előtt.
Másutt van béke és van holnap.
Van ébredés* amely nem kín* van álom* amely nem lidércnyomás* van otthon* amelynek ajtaját szabad becsukni* szekrény* amelyet nem kutatnak át és tűzhely* amelyen nem főznek velünk együtt civilizálatlan gyűlölködő idegenek.
Ott dalolnak és nevetnek még.
Ott még fennhangon és boldogan lehet beszélni.
És van zene* hangszerek* képek és könyvek* melyeket nem visznek el a házból.
És teremthet az ember szabadon.
És dalok és szobrok és festmények támadnak a lelkekből és a tudósok még gondolkoznak és mosolyognak még az asszonyok.
Egy pillanatra a szépség égő honvágya fogott el a rút* a megalázottság* a kietlen durvaság* az önkény, a rabság és a gyűlölet sorvasztó* meddő levegőjében.
Csak még egyszer.. . úgy mint régen.
Jolánta néninek vendége jött.
Idősebb hölgy* aki a faluban lakott.
Hirtelen kiszöktem a szobából.
A vendég suttogva beszélt.
Időnként mégis megfeledkezett magáról.
Ilyenkor áthallatszott a szava.
Egyszer észrevehette* hogy hangosan beszél és eszébe jutottam.
Hallottam, hogy Huszáréknak valami szegény rokona lakik itt* hol van ?
— kérdezte nyugtalanul.
— A szomszéd szobában?
De hiszen akkor . . .
Nagyot hall, — mondotta Jolánta néni és szívéből, hosszan csendesen nevetett.
Mióta bujkálok* Ür Isten* mi minden voltam már!
Hol menekült tanítónő* hol ápolónő, hol szegény rokon* most még süket is lettem.
De azért idegen nevek * változó álarcok alatt is sokszor találkoztam az emberek jóságával.
Habár akadt olyan is* aki leereszkedően éreztette jelentőségét velem.
Mindég hálás leszek neki, hogy a mások gőgjét hordozni megtanított.
Többekközött egy vörös hadseregbeli parancsnok elvtárs is lenézte a "szegény rokont".
Csak olykor vett észre, olykor elnézett felettem.
És ha szóltam valamit, fölényesen a levegőbe unatkozott.
Zavaró feleslegesek, süketek, szegény rokonok, kis tanítónők, mindannyitok voltam én és ha el is múlik ez valaha, nem fogom elfelejteni és mindég a rokonotok maradok.
A látogató elment.
Aztán barátságos, jó tűz égett a kályhában.
Petőfi verseiből olvastam fel az öreg dámának.
Lassan alkonyodon.
Mikor már nem láttam a betűt , halkan elbeszélgettünk a félhomályban.
— Jó szerencse, — mondotta Jolánta néni — hogy nem engedtelek elmenni a pappal .
Az Isten őrzött. ..
Megint csendben maradtunk egy ideig.
Délután hozták volt el a hírt.
Kováts-Sebestyén nagytiszteletű úr, bár nem mentem vele, mégis átindult látogatóba szüleihez.
Az Ipoly-partról rálőttek a csehek is, a vörösek is.
A puskatűzben belevetette magát a vízbe.
Egy asszony felismerte.
Egyebet nem tudni róla.
— Ha ott lettél volna.
Ha elfogtak volna, vagy . . .
Emlékezel mit álmodtál akkornap éjjel?
Borzongása mintha átterjedt volna rám is.
Bennem is felrémlett az álom holdfényes, fehér országútja és a véres kis batyu.
Megint éreztem a sorsom körül a tapogató szörnyű kezet, Két hónap óta keres és mellém nyúl és nem talál meg.
— Miért is mentél volna, — mondotta Jolánta néni — itt jó helyen vagy, mintha az anyád vigyázna rád.
És ekkor egyszerre ott volt közöttünk, akiről beszélt.
Nem látszott és mégis láttam szép fetaríását, tiszta kék szemét és finoman metszett keskeny arcán csodálatos mosolyát.
Petőfi könyve könnyű súllyal a térdemen feküdt: az álmok nem hazudnak. .
És a sötétben valaki* aki nem volt ott, csak mosolygott tovább.
Május 22 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE