Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Tagnap este még átjött a két tiszt, aki a házban lakik.
A térképeiket is magukkal hozták és szétterítették az asztalon ...
Sötét kétségbeesés volt az arcukon.
Helyzetük egyre elviselhetetlenebb.
A hadseregfőparancsnokságtól rendelet érkezett a politikai front- megbízottakdioz, hogy ezentúl "megbízható " elemekkel figyeltessék a tiszteket.
Ezek a megbízható elemek kivétel nélkül zsidók.
Tegnap kezdődött.
Minden tiszti szállás előtt megállt két szuronyos katona.
Az egyik bement.
Azóta felváltva mindig nyomon követik a tiszteket.
Ott esznek az asztaluknál, ott hálnak a szobájukban.
Oroszországban is így van .
Trockij kínaiakat is alkalmaz erre a munkára.
Odakinnről hangok hallatszottak.
A tisztek összekapták a térképeket.
Szuronyos katona állt az ajtónyílásban.
A függőlámpa ernyője alacsonyan verte le a fényt .
A katona arca sötétben volt, csak visszataszító dülledt szeme fényiéit, amint hirtelen vizsgálódva körülnézett a szobában.
Aztán odakiáltott a tiszteknek : Elvtársak, jöjjenek!
Megint egyedül maradtunk.
És az ágyúk dörögtek egész éjtszaka.
A virradatban nyüzsgő tábor volt a kis falu.
Ponyvával letakart trénszekerek dübörögtek Gyarmat felől.Kiürítik az Ipoly mentét...
A katonák lélekszakadva csomagoltak.
Tábori konyhák vonultak az országúton.
Lovas katonák ügettek.
Por , rengeteg por ...
A trombitás sorakozót fújt.
Senki sem hallgatott rá.
Tanácsot tartottunk Jolánta nénivel.
Ha a csehek csakugyan megszállnák Balassagyarmatot, odabenn nem keresne többé senki.
Mit tegyünk?
Aztán nehezen búcsúztunk egymástól és megint elmaradt mögöttem a kedves udvarház és a kert.
Kispál János kertész, a direktórium tagja, vállalkozott rá, hogy besegít a városba.
Mikor Szügy határához értünk, fegyveres katona állta el az utat.
A szuronyát nekem szegezte.
— Hová megy?
Van igazolványa?
Nincs?
Mars vissza!
— Nem addig van a', — mondotta Kispál János önérzetesen.
— Én kísérem, én pedig a direktórium tagja vagyok!
A katona rám nézett.
— Mit keres most Gyarmaton ?
Mi van abban a csomagban?
Aztán barátságtalanul mordult egyet: — Hát vigye ördög, mehet!
Kispál János büszkén nagyokat lépett és látszott az arcán a megelégedés, hogy olyan befolyásos ember, aki előtt félrekotródnak még a vörös katonák is.
Hangtalan belső nevetés fogott el.
Tanácsmagyar- ország egyik direktóriumának a tagja veszekszik, hogy a menekülésemben segítsen és a botjára akasztva viszi a csomagomat.
Otthon pedig az íróasztalomon fekszik az elfogatási parancs.
Gyarmat felől egyre sűrűbben jöttek a kocsik.
Hosszúhajú fiatal zsidók ültek a párnákon.
— Mi történik itt?
— szólt oda Kispál János két gyalogos gazdaembernek.
Az emberek elvakkantották magukat: — Menekül a gyarmati direktórium.
Félnek, hogy úgy járnak, mint a fülekiek.
— Az egyik kerek mozdulatot tett ujjával a nyaka magasságában, aztan sebesen felpillantott a levegőbe.
Jó ideje haladtunk szótlanul, mikor egyszerre felém fordult a kertész: — Megtisztelem alássan, mit tetszik gondolni, nekem úgy-e nem lesz belőle bajom , ha megfordul?
Mindig eszemben van ez, mert nem jó ha az ember valamiről azt hiszi, hogy csak így lehet. így is lehet, úgy is lehet.
Legokosabb úgy cselekedni, hogy jó legyen, ha így is van, meg akkor is jó legyen, ha amúgy van.
A szőlőhegyen dörögni kezdtek az ágyúk.
Surrogva jött át egy gránát az Ipoly felett, lecsapott az út mentén és felhőt vert az égnek.
Az országúton egyszerre nem látszott többé kocsi.
A frontmegbízottak, a direktóriumi tagok, a katonai detektívek hintóit hirtelen kisöpörte a gránát szele a tájképből.
Vad iramban letértek az útról és az utánuk jövők már nem merészkedtek arra felé jönni .
Vaiaminő biztonságban kezdtem magam érezni.
A gránátok emberségesebbek, mint a bolsevisták.
A város felől ekkor már trombitahangok hallatszottak.
Nyergeit lovak mellett katonák várakoztak.
Lázas sietség fogott el.
Hamar, hamar, dobolta minden érverésem ...
Fia lecsapnák előttem a sorompót és megint benn maradnék a vörös börtönben ...
— Nincs nálam igazolvány, — mondotta a kertész.
— A főutcán tessék menni.
— Sápadt volt és látszott rajta, hogy fél.
Aztán egyedül voltam.
Átugrottam a vasúti vágányon.
Az emberek a kapuk alá szaladtak.
Nem tartóztatott fel senki .
Elértem Huszárék házát.A gyerekek elém futottak.
Huszár Aladárné mind a két kezét nyújtotta telem.
Mögöttem ' egy katona jött lefelé az utcán.
Minden szegleten megállt és riadót fújt.
Nagy bojt volt a trombitáján.
És a vad szél az ember szája felé csapkodta a vörös bojtot.
Mikor visszanéztem, úgy rémlett a szürkületben, mintha a katona vért trombitált volna.
Május 25.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE