Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
TLTiába siettem.
A vörös börtön itt maradt.
A direk- ** A tórium megint visszatért.
Az éjtszakai harcnak sok halottja van.
Hajdúszoboszló, Szolnok, Abony, Miskolc, Fülek, Balassagyarmat... hörögnek a városnevek.
Hörög minden, ami magyar.
És vérben forog a kocka, lassan, rémesen .
A kockát a hatalmak pergetik, de a vér a mienk ...
Az Ipolyon túlról dörögve mond valamit a csehek ágyúja.
Hetven ... nyolcvan, nyolcvanegy ... abbahagytam a számlálást.
Minek, mire való ?
Az időközök nem változnak.
Most. ..
Recsegő robbanással feleltek a Nvíresből a vörösek.
Lépések mentek el sebesen az ablak alatt.
Valaki mondta odakinn:
— A páncélvonatot lövik a csehek.
Nyílt pályán.
Nem engedik be az állomásra.
Dél lett... délután . ..
És megint eljött az ipolymenti alkonyat babonásan szép órája.
A nap a parton áll , fenn a hegyen és behúzza rengő, végtelen aranyhálóját, melyet virradattal a völgyre kivetett.
Mint a halász a vizen, húzza, húzza maga után a tündöklő , könnyű hálót, földek felett, vetéseken.
A mértföldes háló pedig siklik nesztelenül, sebesen.
Aranya meg-megakad egy pillanatra a bokrokon, a topolyák lombján, a parti jegenyéken.
Aztán sötétek lesznek a fák.
Színét veszti a vetés , a víz, a rét.
A háló már a láthatárhoz ért.
Egy percre, mint hosszú arany csík , tétován még fennakad, még maradoz a honti hegyek kék élein.
Már eltűnik .
Lefordul, alámerül nyugat felé a túlsó oldalon.
Utána nézek.
Szerettem azt a fényt: hozzá ért valamennyi templomunk tornyához , valamennyi kunyhónk küszöbéhez, végig a régi, nagy országon.
Mint ezer év óta minden napon Erdélyen kezdte, mikor megvirradt.
Ragyogóan úszott el a Kárpátokon, a rónán, a Tisza vizén, a Bánát vetésein, a Karszton, Fiume sós, kék öblein, át a Dunán, a meggyalázott hősi vármegyéken, Buda és Pest és Pozsony és Trencsén felett.
A hálóban egy volt újra, ami szétszakadt.
De a nagy halász fogása mégis koldusszegény.
Csak egy elmúlt magyar napot visz magával és halálverejtéket, vért és könnyeket.
Elvétett puskalövések hangja kószál a csendes ház körül.
A város elfeketül odakinn.
Ma korábban aludt ki a villany.
Egy gyertya ég az asztalon.
Szemben ülünk egymással, Huszár Aladárné, meg én.
A tetők felett sivító gránátok túrják a csillagos eget.
Üjság nincs napok óta.
A könyv kifordul az ember kezéből.
A gondolat pedig megáll, felágaskodik és iszonyodva hátrál önmaga elől.
Mi történik a sötét országban?
Gyertya ég sok asztalon.
Vésztörvényszékek ítélkeznek az éjtszakában.
Nyargaló autók viszik szét a halált és Kun Béla évtizedekre szóló tervekről beszél.A falióra elhallgatott.
Már nem ketyeg, megállt.
Zsibbadt aggyal ki tudja mióta üldögélünk.
Nem lehet tovább elviselni.
Menekülőn nyúl a kezem a kányák után .
Kicsi patience-kártyák, régi világ színes játékai.
Koronás királyok , púderesfejű, hermelines kis királynék, hetyke ifjú lovagok, olyanok ők, mintha tetszelegve tükör fölé hatolnának valamennyien, hogy felfordított képük megismétlődjék odalenn, a kártya alsó felén.
Mikor hazulról el kellett mennem , Anyám tette ezeket a kártyákat kézibőröndömbe.
Egyedüli szegény kis fényűzéseim .
Valahányszor rájuk téved a szemem, halkan, finoman az otthonról mondanak va ^^ i ^ ii . ..
Gondűzők, jósok, jövendőmondók, furfangosak, kedvesek és furcsák . . .
Lassan rakjuk ki a kártyákat az asztalon.
Összesöpörjük.
Elölről kezdjük.
Hogy lefogyott a kezem ...
A tető felett, valahol a magasban, megint elsurrogott egy gránát.
Lecsapódása széles, tompa bőgés volt.
Kis vártaivá visszacsaholt a Nyíres.
— A vörösek . ..
— Most a csehek lőttek.
Csend lett.
— Megint a vörösek.
Fásultan, vontatva mondjuk.
Ismerjük az ágyúk hangját.
És közben a kicsi dámák és királyok jönnek, mennek az asztal lapján, a gyertyafényben.
— A csehek .. .
Három hete . . . azóta mindig, mindig így megy.
És az idő mértéke mintha hirtelen elveszne.
A hetek eltörlődnek.
A tegnap, a tegnapelőtt, a holnap . . . olyan mindegy.
Nincsenek többé se nappalok, se éjt- szakák.
Semmi sincs, csak örökkévalóságig megismétlődő tompa dörrenések vannak.
A kártyafigurák megálltak az asztalon.
És felettük nem látón, mozdulatlanul egymásra meredünk mi ketten.
Odakinn újra kezdődik.
Az utcában kísértetiesen fütyülnek a golyók.
A gránátok dörrenése útközben bezörget az ablakon.
Tegnap is ... holnap is ...
Valami a homlokom mögött lassan kuszáim kezdte a dolgokat.
Odakaptam, hogy abbamaradjon.
Holnap is, azelőtt is, azután is...
Egyszerre úgy rémlett, régesrégen van már mindez így.
Évek múltak el, mióta elkezdődött.
Közben megőszültünk, egészen öregek és görnyedtek lettünk.
Szerteszét az országban pedig még mindig gyertyák égnek a vésztörvényszékek asztalán.
Az oláhok mozdulatlanul állnak a Tiszánál.
A csehek lövöldöznek, a vörösek felelnek.
Semmi sem változik és mi várunk és egyre mondjuk :
Ez a vörösök ágyúja volt.
Most ... a csehek.
A vörösek ...
Hallom a hangomat és úgy rémlik, elment tőlem a tulajdon hangom és fojtottan , idegenül, messze, sok év múltán, öregen ismétli ugyanazt.
Ha csakugyan így lenne.
Ha így maradna mindig...
Valamilyen borzadás fut át a levegőn, Az asztal túlsó oldaláról ki- tágultan, mozdulatlanul néz rám két szem.
— A csehek ...
Gépfegyver kattogása hallatszik az Ipoly felől.
Ugatnak a kutyák.
A ház falán kemény ujjal koppant egy golyó.
— A vörösek . . .
Megint bezörgetett a dörrenés az ablakon.
A szoba végében magától kinyílt az ajtó, mintha bejött volna hozzánk a tébolyodon kétségbeesés és a csendben odaült volna harmadiknak kettőnk közé.
Május 24—25 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE