Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
XIV.
Már most az után láttam, hogy az én kis Hamupipőkémmel béküljek ki.
Nagyon elhanyagoltam szegénykét az utóbbi időben, nem csoda, ha neheztel érte.
De oly nagy társaságban voltunk mindig a mult héten, meg ezen a héten, hogy soha sem szabadulhattam s nem kereshettem föl Hamupipőkét az ő lócáján a fenyvesben.
Most azonban nem bánom a társaságot, egy fél órát vagy egy órát vele akarok elbeszélgetni és soha többé ily hosszu ideig nem hagyom el.
Itt nem kellett cselhez folyamodnom, mert a mamának semmi kifogása sem volt az ellen , hogy az angol nyelvben gyakoroljam magamat, sőt még ő ösztönzött:
- Bizony, édes leányom, gyakrabban is megtehetnéd.
Hamupipőke hidegen fogadott.
Láttam, hogy ezt az érzékeny leánykát nem lehet ám olyan könnyen megszeliditeni, mint a vén mackót, aki egy szavamra mindjárt megadta magát .
De nem hagytam abba.
- Iduska, Iduskám, hát ne haragudjék, - kérleltem szépen.
- Mért haragudnám? - viszonzá ő szárazan.
- Én nagyon jól eltöltöttem az időt könyveimmel s örülök, ha mások is jól eltöltötték.
- Azt akarja mondani, hogy nem hiányoztam önnek?
Lehet.
De én nem mondhatom azt, mert ön hiányzott nekem.
- Én? - felelt kétkedő mosolylyal.
Szép arczán valami kesernyés vonást láttam, a mi nem tetszett nekem.
- Elismerem, Iduska, hogy én voltam a hibás, - igyekeztem őt kiengesztelni; - de igérem, hogy többé nem fog megtörténni.
Ismét az a kétkedő mosoly futott át ajkain.
- Mi nem fog megtörténni?
Hiszen semmi sem történt.
Kiki párjával.
Ugy a helyes.
És csak az történt.
Megdöbbentem, mert arcában, szavaiban annyi keserüséget fedeztem föl, a mennyit nem sejtettem, hogy lehessen e fiatal lélekben.
Bizonyára más okait kereste az én elhanyagolásomnak s tán azt hitte, hogy én is osztozom már azok fölfuvalkodásában, kik őt lenézik.
Lehet, hogy egyéb is elkeseritette.
Büszke lelke minduntalan beleütközhetett itt valamibe, a mi bánthatta.
Nem gondolom, hogy Adolf, a csinos főpinczér merte volna még egyszer elkezdeni az udvarlást; de ki tudja, a fiatal gavallérok valamelyike, a ki talán a konyhában vagy másutt megpillantotta, nem próbálkozott -e oly modorban, a hogy ilyen gavallérok szoktak ilyen kisasszonynyal?
Arcza sápadtabb volt a szokottnál.
Ugy látszott, a hegyi levegő nem igen használ neki.
Egyébként, mondá, ugy is haza megy a napokban.
- Már? - kiáltottam föl.
Nem tudom helyesen cselekedtem -e, hogy marasztottam.
De nekem rosszul esett volna igy válni meg tőle.
- Legalább az Anna-bálra maradjon itt.
- Minek? - kérdezte fanyar hangon, de villámló szemekkel és elpirult arccal.
Azt hiszem, beláttam a lelkébe.
Oh, ábrándos kis leányom, nem veted meg te a táncot , mert szép vagy fiatal vagy, és örülni szeretnél az életnek, de büszke vagy s nem akarsz betolakodni abba a társaságba, a honnan téged kizártak, még egy nyilvános bálba sem, a hová mindenkinek szabad belépni.
Ugy szerettem volna segiteni rajta, de nem tudtam hogyan.
A mamát hiába kérném meg , hogy vigyük magunkkal.
Most láttam, mily tehetetlen az egyes ember az egész társadalommal szemben; de azért soha életemben nem éreztem még ilyen vágyat, hogy szembe szállják az egész társadalommal.
Csak tudtam volna, hogyan?
Hallgatva ültünk pár percig egymás mellett.
Nem tudtam, hogy miről kezdjek beszélni .
Ő sem.
Egyszerre hozzám fordult:
- Néhány nap mulva messze leszünk egymástól.
Ön el fog felejteni engem.
Talán én is önt.
De azért minek válnánk el haraggal?
Nekem nincs is rá okom.
Ön mindig oly nyájas és leereszkedő volt hozzám.
- Oh, édes, ne mondja ugy.
Rosszul esett nekem az a hang, a melyen még most is beszélt.
- Jó, hát nem mondom ugy.
Barátságos volt és szives volt.
S én, ki oly ritkán részesültem szivességben és szeretetben, azt gondoltam, hogy köztünk oly barátság keletkezik, a milyen talán nincs is az életben, csak az én könyveimben s az én bohó fejemben.
A beszéd fölmelegitette s oly gyönyörü volt igy kipirult arczával, ragyogó szemeivel , hogy elragadtatva néztem.
- S miért ne keletkezhetnék köztünk olyan barátság? - válaszoltam én megfogva kezét.
- Mert... mert...
Nem tudott rá felelni.
Akkor én, kezét folyvást kezemben tartva, igy szóltam:
- Én olyan barátságot igérek és fogadok, a milyen csak lehet a legtisztább és legigazabb barátság.
Örök szeretetet és hüséget fogadok s meg fogom tartani holtomig.
Ebben az ünnepélyes pillanatban oly lelkesedés és rajongás szállt meg, a milyen talán soha életemben és oly boldog voltam, hogy örök barátságot köthettem ezzel a kedves , szép teremtéssel, a ki csak bámult és nézett engem ragyogó szemeivel, melyekből annyi szeretet sugárzott ki.
- És én is olyan örökké tartó barátságot hűséget és szeretetet fogadok, erre esküszöm, - susogta lángoló ajkkal.
- Csókolj meg hát, édes, - mondtam neki.
S megcsókoltuk egymást és sokáig ültünk ott forrón szoritva az egymás kezét és olyan nagyon-nagyon boldogok voltunk.
Na hiszen, adott volna nekem a mama, ha ezt az örök barátságot megtudta volna.
Hát még Juci néni?
Mikor véleményök szerint én rám oly fényes jövő várt, hogy ha csak kissé ügyesen viselem magamat, okvetlen Pávay Kornélné lesz belőlem, a mi nagy megtiszteltetés mind reánk, mind a családunkra nézve.
Mert a Pávay nemzetség egyike a legelőkelőbbeknek s az én kiszemelt jövendőbeli férjem kamarás lehet, ha akar, bármikor és akkor én is méltóságos asszony leszek .
Nemcsak afféle méltóságos asszony, mint a szegény kuriai birák feleségei, hanem olyan méltóságos asszony, ki négy lovas hintón jár, kastélyban lakik s annyi ruhát csináltathat magának, a mennyi neki tetszik Monaszterly és Kuzmiknál, vagy akár Párisban, ha ugy tetszik.
Mindezt annyiszor hallottam Juci nénitől, hogy már csak annak a megfontolása maradt hátra, valjon Monaszterly és Kuzmiknál vagy csakugyan Párisban akarom -e varratni ruháimat, mert a többit már egészen eldöntött dolognak vették Juci néni is meg a mama is.
Az iránt nem támadhatott már semmi kétség, hogy a rozgony-füredi sah ő felsége , miután Szentgyörgyi Ellán s a cicuskán-mucuskán túladott, ujólag reám kegyeskedett vetni szemeit; a többi pedig önként következik ebből.
A mama oly boldog volt, hogy szinte megsajnáltam.
Milyen csapás lesz majd, ha föl kell ébrednie arany álmaiból!
A Juci néni szemrehányásait csak könnyen elviselném .
Mert hiszen a mint egyszer elmentünk innen Rozgony-Füredről, annyit sem fog többé velem törődni, mint egy kósza csirkével s csak addig tart ez a nagy szeretet, mig azt hiszi, hogy Pávay Kornélné lesz belőlem és méltó helyet fogok elfoglalni az ő rengeteg rokonsága közt.
Tolna is minden kitelhető módon előre s minduntalan faggat:
- No galambom, mennyire vagytok már?
Nem mondhatom meg neki, hogy: az én részemről, Juci néni, semennyire.
Remélem, hogy majd csak megérti Pávay Kornél is, aki okos ember, hogy semennyire.
Egyelőre persze még nem hiszi, mert nincs hozzá szokva, hogy találkozzék leány, ki rögtön szerelmes nem lesz belé, mihelyt ő legfelsőbb tetszésével kitüntetni méltóztatik.
Ez a nagy szerencse annyi irigyet szerzett már nekem az itt levő leányok közt, hogy alig merek közéjük menni.
A sok jó barátságnak vége.
Igazán nem tudom, hogy Melittán s az én kedves Hamupipőkémen kivül maradt -e még valakim?
A hajdani iskolatársam, a cicuska-mucuska, tudom, hogy megfojtana egy kanál vizben.
Ő is, meg Szentgyörgyiék is azt a hirt terjesztik most, hogy Pávay Kornélnak nincs is komoly szándéka, csak bolonditja a leányokat, kompromittálja, aztán ott hagyja .
Szentgyörgyiné egész sereg leányt tud megnevezni, akiket Pávay Kornél elhagyott s a kik aztán a vizbe ugrottak vagy megmérgezték magukat.
Nem mondta a mamának, de le lehetett olvasni az arcáról:
- Vigyázz, hogy a te leányod is ugy ne járjon.
Reám ugyan nem kellett vigyázni senkinek, de az a sok beszéd, amiből valami eljutott az én fülemhez is, bosszantott s végét akartam szakitani a Pávay Kornél gyanus udvarlásának.
- Tudja, hogy magának rossz hire van? - szóltam hozzá, amint egyszer mellettem sétált.
- Tudom, - szólt mosolyogva, mert a kérdés furcsának tünhetett fel előtte.
- Tudja, hogy nem nagy dicsőség az annak a leánynak, akinek maga udvarol?
Kissé meglepetve nézett reám, azután az ő nyugodt, csöndes és mégis oly nagyuriasan büszke hangján azt felelte:
- Meglehet, de van leány, aki nekem dicsőség.
- Mint hóditónak?
- Nem, - viszonzá ő, - hanem mint kérőnek.
A meglepetés sora most rajtam volt.
Oly hirtelen jött ez a fordulat, hogy egészen megzavarodtam.
Éreztem, mily gyorsan dobog a szivem, s nem tudtam hirtelen, hogy mit feleljek rá.
Ő mosolyogva nézett reám s ugy láttam, gyönyörködik zavaromban, ami még jobban felingerelt ellene.
Zavartan tekintettem hátra s ott láttam, hogy a mama és Juci néni sugdosva összedugják fejeiket, mintha mondogatnák egymásnak:
- No most!
S nyájas, biztató pillantásuk száll felém: no most!
Persze, hogy: no most!
De nem ugy, ahogy a mamáék gondolják, hanem amugy.
Pávay Kornél mosolygó tekintete még folyvást rajtam nyugodott azzal a jóakaró büszke öntudattal, amit nyujthat az embernek az a gondolat, hogy most egy kis leányt boldoggá tett.
- Meglepte Erzsike, ugy -e, amit mondok? - szólt aztán.
- De ne gondolja, hogy az csak egy hirtelen kiröppent szó.
Megfontoltam.
Szeretem, nőül kérem.
Akar az enyém lenni , édes?
Bizonyára legjobb lett volna egyenesen visszautasitni, de mikor az olyan nehezen esik.
Én is csak ugy tettem hát, mint a leányok többnyire.
- Menjen, menjen, - mondtam neki, - hisz jóformán nem is ismer.
Hagyja el ezt, ne beszéljen erről.
De ilyennel még senkit sem riasztottak vissza.
Az én kérőmet sem, a ki tudta, milyen nagy szerencse ő minden leánynak.
Valami megdöbbenésféle tükröződött mégis arcán.
Oly hihetetlen dolog lehetett, hogy egy fiatal leány nem borul a karjai közé s még vonakodik is kezét rögtön oda nyujtani, ámbár talán csak formaságból, fiatal leányos szemérmetességből.
Egy percig hallgatott, mintha ezen tünődnék, aztán megszólalt:
- Másról nem beszélhetek, Erzsike, mint arról, a mi egész lelkemet betölti.
Ha ma nem, hát elmondtam volna holnap.
Mióta magát megismertem, sokat gondolkoztam rajta .
Megvallom, hogy eleinte ki akartam űzni fejemből; de hiába űztem ki onnan, elfoglalta szivemet.
Meg vagyok babonázva.
Megigézett kedves lényével, azzal az üde bájossággal , melynek varázsát érzem, a mint közelébe lépek.
Hiszem, tudom, hogy egész életemen át boldog leszek ilyen nővel oldalamon.
Nem vagyok már gyerek, nem ragad el a szenvedély, de a mit mondok, azt szivem mélyéből mondom.
Meguntam ezt a hivalkodó életet, családot akarok alapitni, egy kedves kis kört, a hol engem szerető feleség vár.
És higyje el, hogy a ki engem boldoggá tesz, én is igyekszem lelkem minden erejéből azt boldoggá tenni.
Most feleljen.
Oly őszintén beszélt, hogy nem birtam bizonyos meghatottságtól szabadulni.
Sajnáltam a büszke férfit, mert tudtam, hogy az én válaszom rettenetes és váratlan csapás lesz neki.
Nem is gondoltam soha, hogy a dolog idáig fog fejlődni s hogy a Juci néni tervezgetése, a mit én csak olyan hiábavaló beszédnek tartottam, valaha komoly alakot ölt.
Most azonban már holmi kitérésekkel nem lehetett a dolgot elütni, nyiltan kellett felelnem.
De bár szivemben nagy bátorságot éreztem, életemben még soha sem volt oly perc, a mikor ugy remegtem volna.
- Egyenes kérdésre egyenes válaszszal tartozom, - szóltam elfult hangon.
- Szivemből ohajtom, hogy legyen boldog, de én nem lehetek az, a ki önt boldoggá teszi.
Csodálkozó, elámult arccal tekintett rám, mintha nem értené jól szavaimat, mintha nem hihetné, hogy igazán azt mondom.
- Nem, én nem lehetek az ön felesége soha, - ismétlém.
- Soha? - dadogta elsáppadva.
Egész arca elváltozott, oly megrenditőn hatott rá ez a lealázó csapás.
Nem tudom , büszkesége vagy szerelme volt -e jobban sujtva.
De azt hiszem, büszkesége.
- Soha? soha? - ismételte, gondolom a nélkül, hogy tudná, mit kérdez.
- Soha, mert nem szeretem; - feleltem határozottan.
Sápadt arca egészen eltorzult és gyülölettel teljes pillantást vetett reám.
- Nem mondta meg az igazat egészen, - hörögte tompán.
- Azért, mert mást szeret.
Most már egész bátran beszéltem:
- És ha ugy volna, van joga engem felelősségre vonni?
Szemei szikráztak, ajka remegett.
Szólni akart, de magába fojtotta.
Aztán talán eszébe jutott, hogy mások is láthatják itt nyilvánosan a sétauton.
S egyszerre visszatért önuralma, nyugodt lett, legalább külsőleg nyugodt.
- Bocsánat, - szólt hidegen.
- A leckét hasznomra fogom forditni.
Távozni akart, de jobban meggondolta a dolgot:
- Ha megengedi, még egy darabig elkisérem.
Nem akarok föltünést kelteni.
Némán bólintottam fejemmel, én is kerülni óhajtottam a föltünést.
Oly erős fölindulás tartott még mindig fogva, arcom ugy égett s szivem oly hevesen dobogott, hogy féltem ily állapotban anyám elé, még inkább idegenek szeme elé kerülni.
Pávay ezalatt teljesen visszanyerte nyugalmát s arcának vonásai ujra kisimultak.
Még a régi jóindulatu mosoly is megjelent ajkain, bár ugy rémlett nekem, mintha némi gúny s még több szomoruság vegyülne bele.
- Azt hiszem, - szólt, - hálával tartozom, hogy oly őszintén beszélt velem.
Jobb az ilyen dolgot az esküvő előtt tudni meg, mint az esküvő után.
Örülök, hogy végre találtam egy fiatal leányt a kinek helyén van az esze és a szive.
Igaz, hogy drágán kellett megfizetnem ezt az ismeretséget, összetört hiuságom árán; de az okos ember holtig tanul.
Köszönöm ezt is.
És most szoritsunk kezet mint jó barátok.
Akarja?
- Teljes szivemből, - mondtam én.
S kezet szoritottunk.
Igy végződött ez a dolog.
A mama és Juci néni pedig hátul folyton azon tanakodtak, valjon nyilatkozott -e Pávai Kornél s gratulálhatnak -e már nekem?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE