Reggel óta erőltetem magamat, hogy reménységekre A gondoljak és Szegedre gondoljak és háromszínű zászlókra.
De hiába kínlódom, mindent szétszór az, ami a közelemben van.
Az utca kihalt.
A vörösek elmentek a futó csehek után.
Minden kimozdult a tegnapi helyéből.
Szemben a gyalogjáró szélén egy gyerek ül és törött tükördarabban villogtatja a napot.
Az éles fény cikázik a szobában.
A gyerek folyton hunyorog és lassan minden forogni kezd a szemem előtt.
Forróság van a fejemben.
Tegnap is ilyenfélén volt, de akkor nem vetettem rá ügyet.
Valami a csontjaimat fűrészeli .
Lázam van és félek tőle.
A láz ki akar fosztani abból is, ami megmaradt.
Jó lenne lefeküdni.
Ostobaság.
Most minden attól függ, hogy meg ne hunyászkodjam az új nyomorúság előtt...
Fel fogok állni és végig megyek a szobán.
Csak az a gyerek ne táncoltatná egyre a napot.I-Tanyait fekszem és nem látom többe tisztán a dol- x A gokat.
Az előbb még ült valaki az ágyam végében.
Kedvesen beszélt hozzám és biztatott.
Egyszerre ráismertem.
Huszár Aladárné volt.
Pedig neki is milyen nehéz az élete.
A férjéről egyre többen tudják, hogy a honti erdőkben rejtőzik.
Ha valaki elárulná . . .
Mégis biztat és a könyvtár díványa helyett , ide adta a szobáját.
Komolyan akarok gondolkozni a felett, hogy mit tegyek? így nem maradhat.
Miattam nyílnak halkan az ajtók, miattam járnak lábujjhegyen a házban.
Any- nyira szégyenlem magam, hogy szenvedek bele.
Valószínűleg csak később fogok valami terven gondolkozni.
Most még fáradt vagyok.